37. fejezet - Egy másik élet

/HyeMi/
 
–        Mondd, hogy ez nem igaz? – Azonnal a könnyeim törtek utat, de a fiú rögtön ott termett közvetlenül mellettem, hogy megvigasztaljon. – Tudod, hogy ez most nem használ... – utasítottam el a vigasztalását, amint igyekezte a könnycseppeket letörölni az arcomon. – Imádok játszani...
–        Én meg imádom, ha játszol – vonta meg a vállát. – De a jövőnkre nézve fontosabb az, hogy rendbe gyere, zene ide vagy oda.
–        Ez nem ilyen egyszerű, a zene olyan, mint a drog, nem fogok tudni nélküle élni – ellenkeztem.
–        Én meg nélküled nem – határozta el magát, én viszont nagyon szívesen lelöktem volna az ágyamról. – Kitalálunk valamit, a lényeg, hogy ne aggódj most ezen, és pihenj, ne csinálj semmi hülyeséget.
–        Majd te csinálsz helyettem is, igaz? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, azt, amelyik nem sérült meg.
–        Nem, nem igaz – rázta meg a fejét. – Nézd, HyeMi – mondta ki a nevem rendkívül lágyan. – Ha kiderül, hogy tényleg nem fogsz tudni zenélni, akkor majd megtanulok helyetted én zongorázni. Nem igazán érzek rá tehetséget önmagamban, de megpróbálhatom, egészen addig, amíg teljesen rendbe nem jössz – ajánlotta fel, majd biztatóan rám mosolygott.
–        Képes lennél értem ilyen áldozatra? – néztem rá elképedve.
–        Érted nagyon, de nagyon sok mindenre képes lennék.
–        Például hátra hagyva mindent, egyenesen az égő házba rohanni? – nevettem el magam. Valahogy mindig képes volt megnyugtatni, azon agyalni, hogyan hozzuk ki magunkat legjobban ebből a problémából, talán ezért is szerettem annyira, még annak ellenére is, hogy az elején rettenetesen küzdöttem ellene.
–        Igen – vágta rá hevesen. – Arra is! Fel a fejjel! – óvatosan az állam alányúlt, hogy közelebb húzhasson magához, és igyekezett valóban annyira gyengéd lenni, amennyire el csak lehetséges volt, megkímélve engem az esetleges fájdalomtól. Bár ha vele voltam még annyi fájdalmat sem éreztem, amit előtte, a közelsége hatásosabb volt bármilyen fájdalomcsillapítónál. – Majdcsak megoldjuk valahogy, addig pihenj, és lehetőleg hallgass az orvosokra.
–        Mert szerinted nem szoktam rájuk hallgatni?
–        Néha még a saját józan eszedre sem vagy képes hallgatni, nemhogy valaki másra – mosolyodott el, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, ügyelve a sérüléseimre. Olyan volt, mintha tavaszi szellő simogatott volna, és csodálkoztam, hogyan képes ilyen finoman csókolni, mégis határozottan. A szívem hatalmas szárnyakon repdesett, és hirtelen nem érdekelt, mi lesz holnap, csak a most érdekelt, de azt átkozottul élveztem.
–        Haza kellene menned – mondtam neki kedvesen, nehogy véletlenül megsértődjön, amiért ki akarom rakni, de nem csak ő aggódott az én testi épségemért, hanem én is az övéért. – Pihenned sem ártana, meg neked is elég kemény volt ez az este!
–        Tudom, de... – fogott bele. – Annyira unalmas lesz nélküled odakint... – játszotta meg az elszomorodottat, mire kénytelen voltam újra elmosolyodni.
–        Ezt nem veszem be – figyelmeztettem hasonlóan megjátszva a szigorút. – Gyere vissza később. Nem fogok elszaladni!
–        Na, ebben nem vagyok annyira biztos – jegyezte meg, majd a homlokomra nyomta az ajkait, és lekászálódott mellőlem az ágyról. – Jó pihenést! – mondta búcsúszóként, és lassú léptekkel kivonult a helyiségből.
Hatalmasat sóhajtottam, igyekeztem magam kényelembe helyezni, amennyire ez lehetséges volt, a vastagon bekötözött részeim miatt. Nem is igazándiból a fájdalom volt az, ami bosszantott, a hátamon, a derekamon, és még a lábaimon is végig, kisebb-nagyobb vágások lehettek, gondolom mindegyiket egyesével leragasztották, praktikusabb lett volna, az egész testemet körbecsomagolják. Lehunytam a szemem, és igyekeztem aludni, ami hosszas kínlódás után, de csak sikerült...
 
-
 
Arra ébredtem fel, hogy nyílik az ajtó, és eltartott vagy pár pillanatig, amíg rájöttem,, ki is látogatott meg. Megdörzsöltem a szemeimet is, persze mindezt bal kézzel, a jobb jelenleg valami vastag kötés foglya volt, és annyira szerettem volna megszabadulni tőle, mert már annak a gondolata is elegendő volt a viszketéshez. Egy karcsú, fekete hajú lány jelent meg, és amint meglátta, hogy ébren vagyok, oda szaladt hozzám.
–        Unnie! – kiáltott fel, és azonnal a nyakamba vetette magát.
–        Rim! – döbbentem le, én fel sem tudtam fogni, hogy hogyan lehet életben. – Te élsz?
–        Nem, csak a szellememmel beszélgetsz – nevetett fel a lány jó kedélyűen, majd letette magát az ágyam szélére. – Naná, hogy élek!
–        Mégis hogyan? – csodálkozva méregettem őt. Ugyanaz a kórházi öltözék volt rajta, mint rajtam, tehát itt volt velem egy épületben. Ugyan már azon is kiakadtam, hogy nem utálattal kezel, hanem szinte, mint valami közeli barátot, pedig még mindig utálnunk kellene egymást. – Hiszen rád lőtt... meg összeestél... meg...
–        Csak a szerencsének köszönhetem, hogy élek – fogott bele. – Meg annak, hogy MinWoo – itt meglepődve tapasztaltam, hogy mg a gyomrom is görcsbe rándult a neve hallatán – egyáltalán nem tudott jól célozni, hiszen, ha közvetlen is célozhatott volna olyan pontra, ahol azonnal belehalok.
–        Ő szívre célzott, az hiszem – állapítottam meg egy pillanatra felidézve az emlékeimet.
–        Igen, csak épp rajtam volt az a nyaklánc, amit Kooktól kaptam, melynek hatalmas nagy medálja volt – megmutatta a helyét, és elképedve néztem, hogy neki is vágás nyomok, meg egy szívalakú tiszta szélű égésnyom díszelgett a mellkasán, melyet le sem ragasztottak. –  Életem végéig magamon fogom viselni nyomokat, ami önmagában is elég kellemetlen. A medálban volt a golyó, és nem talált el, mindösszesen a szétpattanó üvegszilánkok sebeztek meg.
–        Akkor miért estél össze? – értetlenkedtem.
–        Nem tudom, az orvosok szerint a lövés ereje, meg sokkhatás miatt vesztettem el az eszméletemet.
–         Aish, hogy ez mekkora mázli – csóváltam meg a fejem kissé hitetlenkedve.
–        Az – vágta rá Rim mosollyal az arcán. – Tudod, bocsánatot szeretnék kérni tőled...
–        Miért?
–        Amiért olyan rondán viselkedtem veled eddig – ismerte el, és láttam rajta, hogy eléggé zavarban érzi magát. Gondoltam, nincs hozzászokva az ennyire nyílt érzésekhez. – Tudod, talán végig irigy voltam rád, hogy úgy tudsz hatással lenni az emberekre, hogy nem is kell megerőltetned magad. Most, hogy mindent láttam, amit az a szemét veled tett, meg részben talán velem is, teljesen másképp tekintek az emberekre, és ezáltal magamra is.
–        Mi az, hogy mindent láttál?
–        Hiába volt csukva az ajtó, és leskelődtem, csupán kíváncsiságból... láttam, amint megver, hogy egyenesen az üvegek közé hajít, és hogy erőszakoskodik veled, rettegtem attól, én leszek a következő, nekem lett volna ennyi lelki erőm, mint neked. Rá kellett döbbennem arra, hogy annyira erős tudsz lenni, hogy ez számomra most is egyszerűen felfoghatatlan.
–        Úgy könnyebb, ha az ember ismeri az ellenfelét. Tudtam, mi az, ami kimondottan feltüzeli, és mi az, ami nem, ha megtörök egyetlen másodpercre is, akkor legyőzött, de engem ennyivel nem lehet legyőzni – magyaráztam Rimnek, akinek az arcán valami elismerő mosoly suhant át. – De, miért is vagy te velem ennyire rendes?
–        Szeretném, ha elfelejtenénk mindent, és kezdenénk egy új fejezetet, közös történetünkben – hangzott a válasza, mire meghökkentem egy kicsit. – Úgy, mint barátok, vagy... ha már te vagy a nővérem, akkor akként.
–        Miért? – vontam fel a szemöldököm gyanakodva.
–        Tudom, hogy nem fogsz bennem bízni, hogy mindezt valamiféle csapdának fogod tartani, de kérlek, fontold meg.
–        Most ez egy kicsit váratlanul ért – jegyeztem meg. – Tudod, csak attól tartok, hogy ez nem tart majd sokáig, meg egyik pillanatról a másikra senki sem adja fel az előző életét.
–        De én fel akarom – közölte a tényeket a lány, szinte már könnyes szemmel. – Tudom, hogy csak a felszínes kapcsolatokban hittem, hogy a pénz, és a külsőségek mindenek felett állnak, de a történtek rádöbbentettek arra, hogy valójában mennyire halandó vagyok, és az a csillogás, amiben eddig éltem, nem tarthat örökké. Mondhatjuk úgy is, hogy a halál árnyékában az ember teljesen átértékeli az életét...
–        Nos, ebben egyet kell, hogy értsek – bólogattam nagyban. – De akkor sem értem, hogy pontosan, mit akarsz tőlem?
–        Semmi különöset, csak legyünk barátok, vagyis néha beszélgessünk, vagy valami. Meg kérlek, ne utálj! – szinte esdeklő pillantással nézett rám, és reméltem, hogy komolyan is gondolja ez a nagy lelkizős dumát, mert valahogy nem bíztam benne, egy kicsit sem.
–        Jól van, meglátom, mit tehetek! – adtam be a derekamat, de kissé tartottam az esetleges következményektől.
–        Köszönöm! – lelkesült fel a lány, majd megint átölelt. Azonnal felszisszentem, amikor megszorított, aggodalmasan nézett rém, amikor elengedett. – Sajnálom!
–        Nem gond – legyintettem. – Mikor engednek ki?
–        Engem hétfőn, vagyis már holnap után – mondta a lány. – Szerencsére nem komolyak a sérüléseim. És téged?
–        Azt szeretném, én is tudni.
–        Hallottam, hogy te sérüléseid viszont eléggé vészesek...
–        Ez nem feltétlenül igaz – ellenkeztem. – A helyzet olyan, amilyennek mi felfogjuk, nem hiszem, hogy majd a bordatörés, és a kétoldali zúzódásaim, a kéztörés, és rengeteg vágott seb, majd megállíthat abban, amit akarok.
–        Omo! – sikkantott fel Rim elborzadva. Valahogy a hangját nehéz lesz megszokni. – Szerintem sokáig itt leszel.
–        Hát ettől tartok én is, két hét van az érettségiig, én meg itt vagyok, és nem tanulok. Tuti, hogy meg fogok bukni – drámáztam, mire a lány elmosolyodott.
–        Úgy tudom, hogy te vagy az iskola legjobb tanulója, miért buknál meg? – csodálkozott el lány.
–        Ez csak egy megállapítás volt – javítottam ki magam. – Hogy minél hamarabb kijuthassak innen!
–        Szerintem, nem kellene kockáztatnod – állapította meg Rim, mire csalódott pillantást vetettem rá. – Na, jó! – pattant fel az ágy széléről. – Megyek, mert hamarosan ott lesz a doki, és ha meglátja, hogy leléptem...
–        Melyik szobában vagy? – kérdeztem tőle.
–        A szemben lévőben – mosolyodott el, majd a lehető leggyorsabban távozott.

Ugyan kissé tartottam attól, hogy majd pofára esés lesz, mert alapjában véve az emberek személyisége sosem változik meg, de abban egyet kellett vele értenem, ha az ember megjárja a poklot, tudja értékelni, hogy milyen mennyei dolga van is van a jelenlegi életében. Vagyis Rim is tudni fogja, mennyire felszínes életet élt eddig, bár talán a történtek észhez térítik. Megjegyzem, valóban nem fog ártani valaki, akivel beszélgethetek, főként olyan, aki megmenthet Tae túlzott rajongásaitól, na meg a nagynéném szigorúságától. Ismét arra a döntésre jutottam, hogy pihenek egyet, ám mire lehunyhattam volna a szemem az ajtó ismét csak kinyílt, és egy fehér köpenyben lévő, fiatal, vörös hajú doktornő lépett be. Nehezen feljebb tornáztam magam, de felszisszentem, mire a nő dühösen nézett rám.
–        Nem kellene ezt erőltetni – lépett közelebb hozzám.
–        Mikor mehetek haza? – tértem rá azonnal a lényegre, nem is foglalkozva azzal, hogy mit is mond.
–        Még tizenkét órája sem vagy itt, de te már le akarsz lépni, mindezt bordatöréssel? – vonta fel a szemöldökét a nő hitetlenkedve. – Ugyan nem vészes, hiszen teljesen nem tört el, de akkor is legalább három hét, mire rendbe jön.
–        Akkor olyan sokat itt kell lennem? – fakadtam ki magamból hevesen. Ez tétlenség egyszerűen megőrjített.
–        Nem – nevetett fel az orvos. – Ha jól meg minden, egy hét múlva haza is mehetsz.
–        Vagyis egy hét... – törődtem bele, hogy meglepően sokáig itt fogok kuksolni. Aish! Miért kellett nekem ennyire hősködnöm?!
–        Igen, de addig is szigorú pihenést ajánlok. Mennyire erősek a fájdalmaid?
–        Mármint mennyire fájnak éppen, vagy mennyit bírok elviselni belőle? – kérdeztem, mert hiába fájtak most is rettenetesen a bordáim körüli területek, képes voltam azt figyelmen kívül hagyni.
–        Ha el bírod viselni, az nagyon jó, de adhatok valami erős fájdalomcsillapítót is, az segíteni fog a légzésben, melyre jelenleg nagyon oda kell figyelni – magyarázta, és majdnem kicsúszott a számom, hogy egyetlen fájdalomcsillapítóra van csak szükségem, és az Kim TaeHyung...
–        Nem hiszem, hogy szükségem volna rá, maximum majd éjjel, ha aludni szeretnék – vontam meg a vállam. Valahogy nem akartam túl sok gyógyszert bevinni a szervezetembe.
–        Jól van, akkor szólok az egyik nővérnek – mosolyodott el a nő.
–        És ezt mikor veszik le? – mutattam a jobb kezemet takaró vastag kötésre. – Tényleg igaz, hogy nem fogok tudni zongorázni? – Egy pillanatra éreztem, hogy a sírás fojtogat, nem akartam lemondani a zenéről, a fiúval kettőnk között lévő legerősebb kapocsról...
–        Igaza volt a fiatalembernek – fogott bele újra, de meglepően vidámnak tűnt. Éreztem, hogy TaeHyungra utal, de tudni akartam, hogy miben is volt igaza. – Szörnyen makacs vagy, igaz?
–        Csak nem szeretem, ha az életem nem úgy alakul, ahogy azt én tervezem, és ha belehalok is, akkor sem fog ennyi sérülés elrettenteni a céljaimtól, ha ezt makacsságnak hívják, akkor az vagyok. Mondja meg kérem, mi lett a kezemmel, valóban eltört?
–        Nem egészen – sóhajtotta lemondóan, ezzel nem kis frászt hozva rám. – Nem úgy tört el, ahogy az megszokott lenne. Talán annak is betehető az állapot, hogy egy múltban történt mély zúzódás, az inakra is hatással volt, a kezelése pedig nem volt megfelelően hatásos.
–        Volt ilyen sérülése a kezemnek, de azt mondák akkor, hogy semmi komoly, két hét és rendbe jött – szakítottam félbe az orvost.
–        És visszamentél ellenőrzésre?
–        Nem, mert nem tartottam szükségesnek.
–        Éppen ez a probléma, valószínűleg, túl hamar kezdted használni a kezed, és az inak túlzottan használatban voltak, ennek következtében felléphet azok gyulladása, mely kezeletlenség esetén, akár megvastagodhatnak – magyarázkodott tovább, én pedig döbbenten hallgattam őt. – Talán emiatt nem tudtak eltörni a csontok megfelelően, inkább csak a kézközépcsontok sérültek meg, azok sem vízszintesen törtek meg. Jelenleg nem tudom, hogy mit kezdjünk vele.
–        Ezzel nem vagyok kisegítve, én zongorázni szeretnék. – Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. – Akkor miért adott át téves információt? Azt mondták, hogy eltört két helyen, meg két ujjam is?
–        Hogy lehető legkomolyabban vedd a sérülésedet – figyelmeztetett. – Mivel egyszer önkényesen döntöttél, annak következményében lett ennyire súlyos a helyzet, azt szerettem volna, ha komolyan veszed. Elsősorban pihentetni kell, nincsenek vízszintes törések, mert az inak úgy néz ki, nem hagyták, hogy ez bekövetkezzen, de azon kívül, hogy rettenetes fájni fog, amit úgy tűnik, ijesztően jól kezelsz, nehezen fogod tudni behajlítani, sőt nagyon súlyos esetben teljesen érzéketlenné is válhat.
–        Tehát maga sem tudja, mit kezdjen vele? – tapintottam a lényegre.
–        Nem, ilyennel még nem találkoztam. Úgy tűnik meg kell várni, míg a haránt irányú törések rendbe jönnek, kell egy újabb röntgen, és lehet, hogy aztán meg kell műteni, kimondottan az inakat helyrehozni. 
–        És ha nem akarok semmit, csak azt, hogy ez fránya kötés lekerüljön róla?
–        Erre is meg van a lehetőség, de egy hetet legalább teljes mozdulatlanságban kell töltenie, aztán majd meglátjuk, hogy mi a következő lépés.
–        És, ha lekerül róla, próbálkozhatok mozgatni? – faggattam a dokit, tudni akartam, hogy hol vannak a határok, melyeket lehet feszegetni.
–        Csak finoman, nem ártana egy fizikoterápiára jelentkezned.
–        És, ha én zongorázni akarok? – erősködtem.
–        Arra legalább két hetet, vagy akár hármat is várnod kellene. Lehet, de csak lassan haladva, napi pár perc, megfelelő orvosi ellenőrzéssel. – Láttam rajta, hogy nagyon unja az önfejű viselkedésemet, de valahogy nem érdekelt. Ez az én életem, az én döntésem, és én úgy döntöttem, hogy tojok a fájdalomra, és az orvosi utasításokra, még akkor is, ha ez a kezem épségébe kerül.
–        Legyen két hét, azt talán kibírom – egyeztem bele, de kételkedtem abban, hogy be is bírom tartani. – És mi lesz, ha ezek után mondjuk, teljesen érzéketlenné válik, és nem tudom behajlítani?
–        Akkor jöhet a műtét, de ha betartod a tanácsokat, nem lesz erre szükség. A lényeg a fokozatosság, egyszerre ne akarj órákat gyakorolni. – Hirtelen átváltott nagyon kedves hangnemre, szinte könyörgőre, nem akart nekem rosszat, ezzel tisztában voltam, de megőrülök, ha nem csinálhatom azt, amit én akarok. – Most pedig tessék pihenni! Holnap jövök!
–        És az esetleges varratokat például a hátamon, azokat mikor szedik ki? – jutott eszembe még valami az utolsó pillanatban.
–        Azokat szerdán kiszedik – hangzott a válasz, én pedig fellélegeztem, és könyörögtem az égnek, hogy őrült gyorsan teljen el az az egy hét, ebben a borzalomban...
 
/TaeHyung/
 
Nem mentem be vasárnap hozzá... Ennek az volt az oka, hogy az időmet a rendőrségen töltöttem, karöltve JungKookkal, mert a lányokat nem engedték ki a kórházból. Igaz, Rim vallomását felvették, majd beidézik, ha jobban lesz, de HyeMi állítólag egész végig aludt. Örültem neki, hogy nem szenved, és nem lázadozik az orvosi előírás ellen, hogy pihenjek, hiszen a gyengéje akár tíz percig is nyugton maradni. Ha nem a rendőrségen dekkoltam, akkor anyámat hallgattam, a felelősségről, meg a felnőttes viselkedésről, meg ilyen kimondottan érdektelen dolgokról fecsegett, csak épp abba nem gondolt bele, hogy ha nem lennék eléggé felnőtt, és érett gondolkodású, nem viselném a szívemen a sorsukat, nem foglalkoznék azzal, minden alkalommal, hogy kimentsem apám erőszakos karmaiból, ahhoz akkor is ragaszkodik, amikor nem kellene. Tehát ennyit erről...

Hétfőn úgy mentem be a suliba, hogy a múlt pénteki báli események, a táncunk, ami miatt meg is kaptam a csekkemet a diritől, hála annak a rengeteg pénznek, aminek felé a srácoknak adtam, törleszteni HyeMi otthonát, bár kapásból kiröhögtek, hogy ne hülyüljek már, tartsam meg... De képtelen voltam rá. Valahogy csak úgy éreztem magam jól, ha náluk maradt az egyik része, hiszen még így is sokkal tartoztam nekik. Többen a diákok közül, mivel megint azon pörögtek, hogy mit láttak a tévében, meg az interneten, hogy mekkora hős vagyok, hogy képes voltam bemenni, és kihozni onnan szívem hölgyét. Nem tartottam magam hősnek, csupán meggondolatlannak, amit szintén rengetegszer hallgathattam anyámtól, pedig csak azt tettem, amit a szívem diktált. Együtt meghalni a szerelmemmel mégis csak jobban hangzik, mint miatta... Vagy nem? Ezek szerint nem...

Végül suli után elterveztük a srácokkal, hogy meglátogatjuk a lányt, Kook pedig haza is viszi Rimt, akit már is haza engedtek. Sejtettem, hogy HyeMi majd’ bele fog zakkanni az egyedüllétbe, de majd beviszem neki a rengeteg tanulnivalót, hogy lekösse a figyelmét. Ugyan abban nem voltam biztos, hogy egyszerre heten bemehetünk látogatóba, de meglepetésnek szántuk, vagyis hogy kicsit jobb kedvre derítsük őt.
–        Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott JiMin.
–        Túlreagálod – figyelmezette HoSeok.
–        Csak osonjunk be ügyesen, és nem lesz baj! – állapította meg NamJoon, mire elvigyorodtam.
Miután mindannyian sikeresen bejutottunk a szobába, körbe álltuk a lány ágyát, és döbbenten vettem észre, hogy megint alszik. Reméltem, így majdnem két nappal a történtek után jobban fog kinézni, de nem sokat változott. Nem igazán vett észre minket, ám amikor megmozdul, már amennyire ez lehetséges volt, meglepetten meredtünk rá.
–        Attól, hogy mind a heten beléptek a személyes terembe, nem fogom jobban érezni magam – jegyezte meg csendesen, de meglepően szarkasztikusan.
–        Na, elemében van a kislány! – vigyorodott el YoonGi, aki kimondottan értékelni tudta, az efféle humort.
–        Ja, úgy tűnik, hogy jól van – érette egyet vele Jin.
–        Azért ne soroljam fel, hogy pontosan mennyi panaszom van – folytatta a lány, majd nagy nehezen feltápászkodott, hogy ülő helyzetbe varázsolja magát.
–        Tudjuk, TaeHyung elmondta – szólalt meg JiMin. – De ugye jól vagy, úgy ténylegesen...
–        Jól leszek, ha kijutok innen – drámázott tovább. Úgy éreztem, hogy ezzel lesz a leginkább baja.
–        Mikor engednek ki? – kérdeztem, felkészülve arra, hogy hazavihessem.
–        Jövő hét hétfőn, ha jól megy minden – hangzott a válasz. – És az annyira messze van!
–        Nyugi már! – intette le HoSeok. – Örülj, hogy élsz. Rosszabbul is végződhetett volna a dolog.
–        Kérlek, ilyeneket meg se említs! – borzadtam el, mire a lány elmosolyodott.
–        Te – mutatott HyeMi JungKookra, a fiú meg zavarában felvonta szemöldökét. – Vigyázz Rimre!
–        Ó, várj, most a húgomra gondolsz? – nézett Jin értetlenül HyeMire.
–        Inkább a húgunkra – javította ki a lány.
–        De nektek utálni kellene egymást – hitetlenkedett JiMin.
–        Úgy tűnik, semmi sem tart örökké – vélekedett Nam. – Gondolom, most kissé másképp látja az életét.
–        Igen, és kérte, hogy nem haragudjak rá, meg ne utáljam – mondta a lány bocsánatkérő pillantással. – Tudom, hogy gyanús, nekem is az volt, de én adok neki egy esélyt, és ha majd mégis csak másképp alakulna a helyzet, akkor majdcsak lesz valami.
–        De ez nekem akkor sem tetszik – gyanakodtam.
–        Azt mondta, hogy a halál árnyékában az ember átértékeli az életét, és igaza volt... – folytatta HyeMi. – Én is így gondolom... Még nem vagyok elég erős és kemény, még nem vagyok eléggé makacs és önfejű.
–        Akarsz valami jót is kezdeni magaddal? – vonta fel a szemöldökét YoonGi.
–        Na, ha te ennél makacsabb leszel, a kapásból kivetődöm azon az ablakon – mutattam a szoba egyetlen nagy ablakának az irányába, mire a többiek kis híján felnevettek.
–        Nem akartok holnap is jönni? – kérdezte a lány. – Így legalább nem unatkoznék.
–        Nem fogsz – közöltem vele. – Hozok neked tanulni valót. Két hét és érettségi, ideje összeszedni magadat!
–        Te beszélsz? – háborodott fel a lány, én pedig kénytelen voltam elmosolyodni. – Csatlakozhatsz hozzám.
–        Fogok is, nekem is össze kell szednem magam – helyeseltem, majd nyomtam egy puszit a homlokára, de csak visszafogottan, nem akartam a srácokat ezzel kényelmetlen helyzetbe hozni.
–        Na, jó! Legyetek jó! – integetett a lány. – Én most alszom egyet!
Meg sem várta azt, hogy elköszönjünk tőle, mindösszesen lecsukta a szemét, és két pillanattal később már aludt is, de nagyon jól esett őt, ennyire jókedvűnek látni, bár Rim kicsit gyanús nekem. Nem baj, ha ő ad neki esélyt, akkor adjon, én majd figyelem a dolgokat, hogy időben közbe tudjak lépni...
 
-
 
Minden nap bent voltam nála, néha egészen estig, ameddig a látogatási idő engedte. Segített megoldani azokat a feladatokat is, amikkel én magam nem boldogultam, és ledöbbentett, hogy mennyire okos. Még így is játszi könnyedséggel rágta át magát a bonyolult matek példákon, írt meg egy két oldalas történelem esszét, mely nekem éppen, ha csak egy oldalra sikeresen összehoztam. Az angolban is jól szerepelt, vagyis hát mindenben. Szépen az ágya melletti polcon hevertek a jegyzetei, és tisztában voltam azzal, hogy hiába is mondja, nem tud semmit, meg fog bukni az érettségin, tudom, hogy ő lesz a legjobb az egész iskolában, neki lesznek a legjobb eredményei, a majdnem hatszáz főből, akik a sulinkba járnak. És annyira büszke voltam rá és a képességeire. Ahogy teltek a napok egyre inkább makacsabb, nemtörődöm lett, alig bírtam rávenni arra, hogy nyugton maradjon. Bár lassan egyetlen gép sem volt a szobájában, annyira érződött rajta, mennyire is ki akar szabadulni, körülbelül olyan lehetett számára, mint egy börtön.
–        Eljössz értem suli után? – nézett rám kérdő pillantással, immár vasárnap estefelé.
–        Ha szerzek egy fuvart, akkor igen – válaszoltam fel sem pillantva a füzetemből.
–        Felőlem mehetünk gyalog is, majd te viszed a cuccaimat – közölte vállvonogatva.
–        Nem fogunk végigsétálni a városban úgy, hogy akkor szabadulsz – szidtam meg azonnal, de igyekeztem nem túl goromba lenni vele. – Ezt felejtsd el!
–        Először is – fogott bele hűvösen. – Ez nem börtön, ha úgy látom jónak, most távozom, másodszor meg nem vagyok teljesen életre alkalmatlan.
–        A srácok biztos, hogy szívesen hazavisznek. Majd megkérem az egyiküket, hogy vigyen haza.
–        Nehogy véletlenül kettesben legyünk egy kis időt – ironizált szüntelen. – Az még építőjelleggel hatna a kapcsolatunkra, ami teljesen felesleges, ugye?
–        Nem erről van szó – tiltakoztam, majd legszívesebben még a füzetemet is hozzávágtam volna. – Rengeteg időnk lesz még kettesben, meg az a legjobb, ha a leghamarabb hazaérsz, nem?
–        De én most akarok veled lenni, nem később – ellenkezett megint. Egyszerűen az idegeimre ment ezzel a röhejesen óvodás viselkedésével.
–        Előttünk egy élet. Az nem elég?
–        Nem – vágta rá rendkívül határozottan. – Belőled nem, belőled egy élet is kevés lesz.
–        Nos, akkor... így jártál! – közöltem vele ridegen, majd felkeltem az ágyról. – Aludj jól!
Letettem a kezemben lévő füzetet egyenesen a többi közé, majd se szó, se beszéd otthagytam. Nekem erre nem volt szükségem, persze nagyon jól esett, amit mondott, hogy nem elég belőlem egy élet sem, hát belőle viszont mára elég is volt ennyi...
 
-
 
Végül éppen JungKook vitt el minket, akinek kimondottan jót tett az anyai szigor, állítólag az anyja nagyon keményen fogja őt, nincs pénz és nincs nagyzolás, csupán egy visszafogott és szerény Kook. Rim pedig egyszerűen kikészített. Nem tudtam eldönteni, hogy most megint csak megjátssza magát, vagy tényleg ennyire rendes mindenkivel, mert igazán akkor döbbentett meg, amikor az egyik nagy szünetben hozott nekem, meg a srácoknak kávét, pedig nem is kértünk. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő is jöjjön értünk HyeMiért, és amikor meglátta a lányt, azonnal kivetet a kezéből a csomagját, és betette a kocsiba. Az út meglepően csendesen telt, még Rim is csendbe maradt, amit megint csak furcsálltam.
–        Holnap suli után átugrom! – jelentette be Rim, amikor kivetet a csomagot a kocsiból, és kapásból a kezembe nyomta. Nehogy véletlenül is a nővérének eszébe jusson cipelni... Nem mintha hagytam volna neki...
–        Nem tudom, az majd attól függ, hogyan fogok haladni a tanulással – jegyezte meg HyeMi, majd óvatosan megölelte a lányt.
–        Vigyázz magadra! – mondta Rim felettébb kedvesen, majd dobott egy puszit HyeMinek.
–        Te is! – integetett az idősebbik, én pedig váltottam egy jelentőségteljes pillantást Kookkal. Ez rosszabb, mint eddig volt.

Amint elköszöntük tőlük, segítettem bevinni a csomagot, mely elég nehéznek bizonyult hála annak a rengeteg tananyagnak, amit még be kellene magolni. Na, én nem fogom az biztos, majd használom az agyam, hátha azzal is összebírok szedni egy-két jobb jegyet.
–        Otthon, édes otthon – nézett körbe a lakásban, ami éppen úgy volt, ahogy hagytuk.
Nem reagáltam rá, becsuktam az ajtót a hátam mögött, a csomagot pedig a kanapéra tettem. A lány háttal állt nekem, és amikor kibújt felsőjéből, elkerekedett szemmel néztem a hátán lévő néhol heges, néhol meg sebes helyeket, melyek egykor mind vágások lehettek. Az aprók csupán fehéres hegekként jelentek meg, a mélyebbek viszont sebként, mégis egyszerűen szörnyű volt így látnom őt. Az oldalán egész hosszan sötétlila csipkézett szélű zúzódások, melyek éppen a borda környékén voltak legrondábbak. Odaléptem mögé, egy lány csókot leheltem a nyakának ívére, és akkor tűnt fel, hogy ott is kisebb lilás nyomok éktelenkedtek.
–        Szörnyen nézek ki! – szomorodott el, amikor megfordult. Teljesen fedetlen felsőtestéttel ácsorgott ott, tudtam, hogy képtelen bármilyen szorosabb ruhadarabot viselni, de valahogy inkább sajnáltam őt, a félmeztelen mivolta jelenleg semmilyen hatással nem volt rám. A lehető legóvatosabban magamhoz vontam, hogy megnyugtassam, számomra mindig is ő lesz a lesz csodálatosabb lány a földön lila foltok ide vagy oda.
–        Gyönyörű vagy! – vigasztaltam meg. – És mindig az is leszel.
–        Ne hazudj! – Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, pedig tényleg annak tartottam, nem a külsőségek teszik őt széppé.
–        Valóban az vagy, lehengerlően szép, ha nem is külsőleg, de lélekben te vagy a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam. – Oké, ez egy kissé nyálasra sikeredett, de kénytelen voltam rá, azt akartam, hogy legyen megint őrülten magabiztos, mert attól lesz csak igazán szexi. Viszont megbántam, hogy ilyet mondtam, mert abban a pillanatban bőgni kezdett, hogy a szavak elhagyták az ajkaimat. – Ne sírj már, kérlek! Az nem tesz jót neked. – A sérült kezén csak egy vékony rögzítés volt, gondolom, hogy ne nagyon terhelje meg.
–        Utálom, ha hazudsz! – ellenkezett, amikor kihámozta magát a karjaimból.
–        Biztos vagyok abban, hogy bármit mondok, nem fogsz nekem hinni – sóhajtottam lemondóan. – Tudod, ha nem lennél ilyen állapotban, kapásból a falhoz nyomnálak, és bebizonyítanám, hogy igazán szeretlek, és mennyire szép vagy, meg kívánnivaló.
–        Akkor miért nem teszed? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
–        Ne kezd már megint, kérlek! – Nem hittem, hogy megint itt tartunk. Tudtam az előzményeket, de azóta eltelt vagy három hét, amióta együtt vagyunk. Elég sok mindent megéltünk együtt, és igencsak ledöbbentett azzal, hogy mennyire perverz tud lenni, bár ez most egy kissé váratlanul érintett.
–        Én nem kezdem...
–        Nem, mert folytatod... Figyelj, most engedtek a ki a kórházból, gondolom, a bordatörések nem gyógyulnak meg ennyi idő alatt, és nem tudok garantálni semmit – magyaráztam lendületesen, de amint újabb hegyi beszédbe akartam belekezdeni, ragadozó módjára csapott le az ajkaimra, csak kicsit sem olyan finoman, ahogyan én tettem. Hazudtam volna, ha azt mondom, egyáltalán nem esik jól, ám neki akkor is pihennie kell, nem pedig áldozni a testi gyönyör oltárán.
–        Tudod, mindenféle feszültség levezetéstől el vagyok tiltva, amihez nem kellesz – állapította meg, és elképedve néztem, ahogy a konyha irányába vonul, mindezt egyetlen rövidnadrágban. – A doki azt mondta, hogy nem táncolhatok, legalább még egy hónapig, és a zongora is ugrik, vagy két hétig, bár ezt nem garantálom, hogy be is tartom, kell valami, amivel le tudom vezetni a feszültséget.
–        Jól van, akkor én meg a szextől tiltalak el – figyelmeztettem szigorúan. Jól van, nehezemre esett ezt mondani, hiszen addig bele fogok őrülni, hogy ne csináljunk semmit, de az ő testi épsége miatt megteszem.
–        Köszi – forgatta a szemét. – Ölj meg még jobban!
–        Nézd, HyeMi az is olyan, mint a tánc, az is nagyon megerőltető lenne számodra, és nem kockázatom meg, hogy az éppen gyógyulóban lévő bordáid újra megsérüljenek. Ijesztő ezeket a lila foltokat rajtad látni, és nem akarom, hogy miattam több legyen belőle. Ez nem ellened irányul, értsd meg!
–        És ha vállalom a következményeket – tett egy határozott lépést az irányomba.
–        Én viszont nem. Azon csodálkozom, hogy egyáltalán nem fáj semmit sem.
–        Mert már nem érdekel – vonta meg a vállát, majd sértődötten hátat fordított nekem. – Ha egész végig azon aggódnék, hogy mindenütt fáj, megfeledkeznék az életről. Az élet alapvetően fájdalmas, mégsem bújunk el előle, mert nem lehet.
–        De attól még kímélhetnéd magad – szóltam rá határozottan. – Csak az én kedvemért, kérlek! – Magamhoz vontam, de csak finoman, és ismét a nyakára nyomtam el lágy csókot.
–        Tudod, ha tudsz ennyire gyengéden csókolni, akkor tudnál az egész lényemmel ennyire érzékien bánni – suttogta a fülembe, és akkor is ki voltam tőle akadva, hogy nem bír magával.
–        Igen, tudnék – értettem fel egyet. – A más tészta, hogy nem fogok.
–        Undok vagy! – csattant fel dühösen, majd rosszallóan csóválta a fejét. – Csak tegyünk egy próbát!
–        Nem – ellenkeztem. – És most jöhetsz az érzelmi zsarolással, hogy nem szeretlek eléggé, mert ez nem igaz... A világ mindennél jobban szeretlek, csak épp nem akarok neked fájdalmat okozni.
–        A fájdalom relatív. Azt szokták mondani, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választás kérdése. Én nem szenvedek, akkor sem, ha fáj, mert nem érdekel, én így döntöttem. Kevés olyan dolog van, amit nem tudnék leküzdeni.
–        Néha csodállak ezért a hozzáállásodért, de most spontán hülyének nézlek.
–        Igazán köszönöm! – mondta ijesztő gúnnyal hangjában. –  Ha esetleg meggondoltad magad, és érzel magadban elegendő képességet arra, hogy gyengéd legyél... Odafent megtalálsz...
Csak néztem, ahogy elsétált mellettem, nem zavartatva magát, hogy félmeztelen, vagy hogy megannyi lila folt, meg egyéb sérülés borítja a teste, majdnem tíz perce mást sem csinál, csak ajánlgatja magát. Az odáig rendben van, hogy tényleg nagyon szexi még így is, de rettegtem attól, hogy fájdalmat okozom neki, ami bezzeg őt nem érdekelte. Eddig azt magyarázta mennyire unja, ha egyedül van, meg nem bír ki nélkülem egy pillanatot sem, most meg átmegy a zsarolásba. Jól van, valójában olyat kért tőlem, amit szerettem, főleg vele, de nem most... Ez még nem aktuális... Tudtam, ha hosszasan gondolkodom, akkor újra és újra megjelenik, megint bevetve valamit, aminek egyre kevésbé tudok majd nemet mondani. Vettem egy mély levegőt, hogy lehiggadjak, ám ez most kicsit sem használt. Lassan indultam meg a lépcsőn, hogy bármikor meggondolhassam magam, de a vágyaim megint legyőzték a józan eszemet.
Na, ennyit az ellenállásról...