22. fejezet - Búcsúzás

/HyeMi/

Elrohantam, ugyan nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan miért. Talán az, amit TaeHyung mondott esett rosszul, vagy hogy JungKooknak épp a kedvenc felsőmet kellett kicsinálnia. Persze, ha bevágom a mosógépbe, nem lesz semmi baja, de akkor is kissé kikészítenek az ilyenek. Balesetek elő fordulnak természetesen mindenkivel, ám valahogy most nem igazán éreztem magam toleráns hangulatban. Nem tartottam helyesnek Tae döntését, és azt sem, hogy Kook éppen megpróbál megvásárolni. Komolyan mondom, a pasikkal csak a baj van. Lehet, hogy meg kellene maradnom a szingli lét mellett, abból talán nem származna semmi bajom. Lefelé siettem az egyik lépcsőn, az embereket kerülgetve igyekeztem minél hamarabb tükör közelébe kerülni, hogy megnézhessem mekkora károkat okozott az a fincsi nyalánkság, amit szerettem volna meginni. Kár, hogy inkább megfürödtem benne helyette.

–        HyeMi! – kiáltott utánam JungKook, amikor végre észrevett a tömegben. – Megállnál egy pillanatra?

Eleget tettem a kérésének, de csak azért, hogy le tudjam szidni, persze nem igazán volt miért, bár annyira vágytam arra, hogy végre vitatkozhassak valakivel, ez is olyan feszültség levezetés, mint a tánc vagy a zene, és ez éppen kéznél volt.

–        Mit akarsz? – förmedtem rá azonnal kicsit sem kedves módon.

–        Sajnálom, hogy ennyire béna voltam – kért bocsánatot. Ezzel nem is volt bajom, de amit utána mondott, megint kiverte nálam a biztosítékot. – De tudod, itt vagyunk egy plázában, bármit megveszek neked szívesen.

–        Vigyél haza! – jelentettem be ellentmondást nem tűrő hangon.

–        És akkor ennyi? – kérdezte meghökkenve. – Miért nem veszünk neked egy másik ilyen pulcsit, majd megyünk el máshová?

–        Mert nekem nem kell venned semmit sem.

–        Ugyan már! – legyintett ingerülten. – Vannak itt nem túl drága üzletek is, ha már ennyire nem akarod a pénzt szórni. Persze időnként kipróbálhatnád, hogy milyen érzés, és mivel neked nincs, és szívesen felajánlom az enyémet! – A szavai végén egy hatalmas vigyort villantott rám, de legszívesebben orrba vágtam volna. Aish! Mennyire agresszív vagyok manapság. Lehet, hogy be kellene szereznem egy bokszzsákot otthonra. Esténként jól esne elpüfölni azt, az életemet megkeserítő emberek helyett.

–        Csak vigyél haza! – ismételtem meg magam, még jobban nyomatékosítva a szavaimat.

–        Jól van! – sóhajtotta a fiú lemondóan, majd megragadta a kezem, hogy a megfelelő irányba vonszoljon.

–        Mondjuk nem arról volt szó, hogy kitéped a karom a helyéről – mérgelődtem, amikor már úgy éreztem, hogy majd’ leszakad a végtagom, annyira rohan és siet, maga után cincálva engem. – Tudod, nem számítottam erre.

–        Mire? – torpant meg egy pillanatra.

–        Hogy ennyire a pénz körül forog az életed – mondtam csendesen.

–        Csak nem tudod milyen jó, ha van – vonta meg a vállát, és tovább indultunk.

–        Talán nem is baj, időnként megnézhetnéd te is, milyen a másik oldal, hogy a bankkártyák, és a rengeteg készpénz mögött, milyen csodálatos dolgok várnak – magyaráztam, kis szánalmat is érezve iránta. – Egész életemben nélkülöznöm kellett, mert az apám sosem keresett annyit, hogy fényűző életem legyen, de jó gyerekkorom volt, tele emlékkel, nevetéssel és törődéssel. A tiéd milyen volt?

–        Unalmas és magányos – vallotta be, inkább csak magának, mintsem nekem, és utána hallgatásba burkolózott.

Tíz perccel később az autóban ültünk, és nem nagyon akaródzott hozzám szólni.

–        Most haragszol rám? – puhatolóztam, mert eléggé úgy tűnt, hogy valószínűleg soha többet nem fog beszélni velem.

–        Nem – rázta meg a fejét. – Szeretnék többször veled lenni, hogy bebizonyíthassam, hogy ez az oldal nem annyira rossz, csak ódzkodsz tőle.

–        Ennyi erővel te is lemondhatnál a pazarlásról és fényűzésről, legalább egy hétre – szúrtam be egy gonosz beszólást.

–        Az helyzet – vigyorodott el végül –, hogy a jót könnyű megszokni, és nem fogok lemondani róla.

–        Attól tartok, hogy nem lesz túl hosszú életű a kapcsolatunk, ha nem óhajtasz semmilyen áldozatot hozni – jegyeztem meg közömbösen. Nagyon nem tetszett a hozzáállása, minden olyanra rávenne, ami ellenkezik a saját sziklaszilárd elveimmel, de hogy ő egy kicsit is alábbhagyja a felesleges pénzköltési mániáját, az már kicsit sem fekszik neki. Hát én nem fogom feladni az elveim miatta, hiába kedvelem a higgadt viselkedését, vagyis jelenleg annyira nem, nem fog tudni eltéríteni soha. Majd magamnak megszerzem a szükséges anyagi javakat, kerül, amibe kerül.

–        Mert te úgy tekintesz ránk, mint egy potenciális lehetőség egy kapcsolatra? – Őszinte elcsodálkozás ült ki az arcára, vagyis elkönyveltem magamnak, hogy nem is bízott még abban sem, hogy találkozom vele valaha is kettesben.

–        Tekintettem – javítottam ki. – Jelenleg nem tudom, hogy mit gondoljak.

–        Mikor érsz rá legközelebb? – kérdezte teljes figyelmen kívül hagyva a megállapításomat.

–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – Most, hogy apám elmegy, még keményebben kell dolgoznom, nem vagyok abban biztos, hogy ráérek.

–        De azért jövő héten is elmehetnénk valahová. Megnézhetnénk egy filmet, sétálhatnánk este, hogy a csillagok fénye kísérje utunkat, de nekem az is jó, ha minden este hazakísérhetlek. – Hirtelen rengeteg lehetőséget felsorolt, de mai után nem voltam abban sem, biztos, hogy látni akarom...hosszabb időre.

–        Ennyire meg akarsz ismerni? – faggattam, és elmosolyodott.

–        Hát eléggé más vagy, mint az eddigi lányok, akikkel randizgattam, meg együtt jártam, és ez a különbség nagyon tetszik, legalább benned van kihívás.

–        Azért vigyázz – figyelmeztettem. – Bizonyos esetekben felérek egy lehetetlen küldetéssel.

–        Az nem probléma – nevetett fel. – Elég kitartással rendelkezem,– egy pillanatra elkomorodott, amin eléggé meglepődtem – ha valakit nagyon meg akarok szerezni, azt megszerzem, ha törik, ha szakad.

–        És ez rám is vonatkozik? – kérdeztem némi kétségbe eséssel a hangomban. Pont úgy hangzott, mint MinWoo, csak fele annyira agresszívan és erőszakosan.

–        Rád vonatkozik a leginkább – mosolyodott el, s amint autópálya részhez értünk, felgyorsította az autót.

Az út további részében nem igazán mondtam neki semmit, az agyam azon járt, amit mondott. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lenne, ha tényleg adnék neki egy esélyt, hogy legyünk kapcsolatban, eddig is szerettem volna a barátnő státuszba lépni nála, és most lenne is rá lehetőségem. Ám ott van a probléma Tae személyében, aki tejesen ki fog akadni, ha összejövök JungKookkal, mivel annyira utálja, hogy az már fájdalmas, még számomra is, másrészt, ami történt köztünk eléggé rányomta a viszonyunkra a bélyeget, és a vallomásai miatt pedig alapvetően csak én magam zavarodok össze. Nem értem, miért éppen nekem kell ebbe a helyzetbe belekerülnöm.

Elég hamar megérkeztünk és délután öt óra felé lehetett már, ideje lett volna végre tanulnom is, hiszen el voltam maradva a történelemmel, az irodalommal, az angollal és a matekkal is, tehát egész vasárnapomat tanulással kellene töltenem, hogy utolérjem magam, de közben kettőre be is kellett volna mennem dolgozni, egészen este hat óráig. Bár utána is lenne időm, csupán annyira le leszek agyilag fáradva, hogy semmilyen adat nem fog megmaradni a fejemben. Amint leparkoltunk a sarokra, igazából, két házzal beljebb laktam, pontos címet nem is adtam meg neki, kiszálltam a kocsiból. A fiú is kikecmergett, és azonnal közelebb lépett hozzám, s végignézett rajtam.

–        Nagyon sajnálom a pulcsidat! – szólalt meg csendesen, elég bűnbánó arccal. – Tényleg ne vegyek egy neked egy másikat?

–        Már mondtam, hogy szó sincs róla, viszont valóban bánthatod, hiszen ez volta kedvenc felsőm – magyaráztam neki, de nem voltam haragos.

–        Számomra mind egyforma – vigyorodott el. – Sosincs kedvencem, úgy tűnik, ez lányos dolog.

–        Csak nagyobb jelentőséggel bír – feleltem enyhén megvonva a vállam. – Ajándékba kaptam.

–        Egy fiútól?

–        Nem – ráztam meg a fejem. Mégis mit gondolt, ha mégis attól kapom, egy fiúról, akkor feljogosítsa arra, hogy hasztalan holmikkal halmozzon el? – A nagyszüleimtől, még pedig a Japánban élő nagyszüleimtől.

–        Ja, értem – mutatott be egy szörnyen értelmes képet. – Hiszen anyud japán... Milyen érzés volt vele újra találkozni?

–        Kellemetlen, és nem tartom őt az anyámnak, és anya nélkül nőttem fel, és egy így is marad, számomra ő halott. De ezt már, mintha kérdezted volna.

–        És Rim? – kérdezte a húgomra utalva, majd elgondolkodott. Már elfelejtette volna, hogy mit is kérdezett előtte pár órával?! – Jé, tényleg, nem baj! – legyintett végül.

–        Akkor is egy ostoba lotyó, ha tudatában vagyok azzal, hogy a féltestvérem, hiszen őt egy olyan nő nevelte fel, olyanról vesz példát, aki pontosan annyira ribanc, mint ő maga. – Kissé indulatosan reagáltam le, vagyis ezt mutatta JungKook megszeppent arca, de akkor is volt véleményem, ha nagyon durvának hangzik, így tökéletesen summázva.

–        Azért ez elég meredek, nem gondolod? – nézett rám döbbenten.

–        Ez a véleményem, ha valakinek nem tetszik, így járt – vontam meg a vállam közömbösen. – Azt hiszem, jobb, ha megyek!

–        Muszáj? – szomorodott el a fiú.

–        Igen – vágtam rá. – Tudod, valakinek tanulnia kell.

–        Azért pihenj is! – utasított JungKook, mire a szememet forgattam.

–        Majd én beosztom az időmet, jó?

–        Ha ezt szeretnéd – mosolyodott el, majd közelebb hajolt hozzám.

–        Most ugye nem akarsz megcsókolni? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

–        De tervben volt, hiszen amikor legutóbb megtettem, összezavarodva elrohantál, pedig az egy kimondottan visszafogott csók volt.

–        Az – értettem vele egyet, és egy kissé kezdtem ideges lenni. – És milyen, amikor nem fogod vissza magad?

–        Megmutassam? – ajánlkozott fel, és már tudtam, hogy kár volt megkérdeznem. Nem gondoltam volna, hogy engedélyt kér, de abban sem voltam annyira biztos, hogy akarom-e egyáltalán, hogy megcsókoljon.

–        Szerintem ez egy kissé korai – hárítottam el, mire elkeseredve kezdett el méregetni.

–        Hát valamikor el kell kezdeni – győzködött, de hajthatatlan voltam. Igazából rettegtem, hogy erről is TaeHyung jut az eszembe, és vele igazán messzire mentünk, hála a meggondolatlan hozzáállásomnak. Bár őt sem kellett félteni ilyen szempontból, eléggé be volt ő is indulva, csak csupán nem kellett volna olyan dolgokat a fejéhez vágnom, amikkel megbánthatom. Ám nagyon úgy tűnt, hogy ez kicsit sem rettenti el, ha rólam van szó.

–        Ne haragudj, de ez most nem fog menni – határoztam el magam, és a csalódott JungKookra pillantottam. – Majd talán legközelebb.

–        Szavadon foglak! – fenyegetett meg, és annyira látszott rajta, bánja, hogy visszautasítottam. Nem akartam neki elmondani, miért is döntöttem így, valószínűleg, ki lenne akadva.

–        Azt azért nem kell – nevettem el magam kínomban. – Legyél jó! Majd találkozunk!

El sem köszön, csak bepattant a kocsiba, és sebesen elhajtott. Na, ennyit a pasikról, egyszer nemet mersz nekik mondani, és máris megsértődnek. Aish, hogy ez mennyire szánalmas!

Egy hatalmas sóhaj keretében, léptem be az otthonom ajtaján, és amint beléptem nagy csomagokkal találtam szembe magam. Apu kezében egy papír volt és egy toll, gondolom listáról dolgozott, nehogy véletlenül valami itt maradjon. Mennyire egyedül leszek, ha elmegy. Erre kellett volna megkérnem Kookot, intézze el az apjánál, hogy ne kelljen apámnak elmennie. Ám már nem hívhatom fel, amiért visszautasítottam, olyan zsarolásba kezdene, amit jobb elkerülni, inkább felkészítem a lelkemet a magányra, már, ha persze fel lehet. Apu mosollyal az arcán köszöntött, és amint meglátta, hogyan nézek ki, elcsodálkozó pillantást vetett rám.

–        Elég érdekesen festesz – jegyezte meg, majd letette magát a kanapéra. – Mi történt veled?

–        Hosszú – sóhajtottam, és ledobtam magam mellé. – Mikor indulsz?

–        Holnap reggel.

–        És ki visz valaki? – faggatóztam. – És elmehetek veled?

–        JiYeon felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, de visszautasítottam.

–        Miért? – csodálkoztam el. Hiszen a nagynéném mindig segítőkész volt, főleg ha a családról volt szó, gondolom rosszul eshetett neki.

–        Mert nem akarom, hogy sírjon, vagy rosszul érezze magát. Amikor megtudta, hogy átköltözünk, rettenetesen boldog volt, amint közöltem vele, hogy egy hónap után vissza kell mennem, teljesen kiakadt – magyarázta apu szomorúan. – Épp ezért nem szeretném, ha te elkísérnél.

–        De apa! – háborodtam fel azonnal. El kell tőle búcsúznom, nem mehet el így.

–        Nincs de! – ellenkezett. – Maradsz és tanulsz.

–        Kérlek! Ki fog neked segíteni cipekedni, meg ilyenek. Nem hagyhatsz itt így.

–        Kincsem – simogatta meg az arcomat vigasztalóan. – A bankkártya, amire a pénzt utalom, a nagynénédnél van, az sem lenne hátrány, ha átköltöznél hozzá.

–        Persze, hogy zavarjam őt – jegyeztem meg epésen. Nem szerettem apám ezt a fajta elutasító viselkedését. – Megleszek itt, majd keményebben fogok dolgozni.

Pár pillanatnyi csend után, még kellemetlenebbül éreztem magam, hogy apám az utolsó két percet is elveszi tőlem, amit vele tölthetnék, mert nem akarja, hogy búcsúzáskor bőgjek?! Bőgök én épp eleget, csak nem tud róla, legalább most lenne okom is rá.

–        Hallottam, hogy találkoztál anyáddal – szólalt meg a csend után.

–        Úgy tűnik, JiYeon elég pletykás – morogtam elsötétült képpel. Még jó, hogy más dolgokat nem árult el. Bár lehet, hogy akkor apu el sem megy, féltené az ő egyetlen lányát... Na, jó... csak vicc volt.

–        De igazat mondott, akkor?

–        Igen – mondtam lemondóan. – Kellemetlen volt az a találkozás, mivel az is kiderült, hogy van egy féltestvérem. Te nem tudtál arról, hogy van még egy gyereke?

–        Nem, azt tudtam, hogy amint elváltunk, megint férjhez ment, egy nagyon gazdag pasihoz, de a gyerekről nem tudtam.

–        Mindegy! – legyintettem. – Nem érdekel, számomra halott, és végeztem. Nem is akarom, hogy az eszembe jusson.

–        Mondjuk, azért bántanod nem kellett volna – jegyezte meg apu kissé vidámabb hangon.

–        Megérdemelte, legalább megtanulja, hogy velem nem szabad szórakoznia – heveskedtem.

–        Igen, ez biztos – mosolyodott el a férfi. – Lehet, hogy mégis, csak megengedem, hogy kikísérj a reptérre.

–        Csodás! – lelkesültem fel. – Bár most akkor tanulok, meg minden... Mikor indulunk?

–        Reggel nyolc körül – hangzott a válasz.

–        Jó, akkor nyolckor – mondtam, majd sebesen megöleltem apámat, és a szobámba siettem, hogy végre behozhassam a lemaradásomat a tanulásban.

-

Végül csak apámnak lett igaza. Úgy bőgtem, mint egy kislány. Hiába volt minden elrendezve, számlák tisztázva, némi pénz a zsebembe, annyira fájdalmasan érintett az elválás, hogy majd’ beleroppantam. Nem akartam, hiszen egyedül leszek, nem tudok senkihez sem fordulni, bár ugyan alapvetően nagyon keveset találkoztunk, mivel szörnyen sokat dolgozott itt is, ott meg aztán főleg, de tudtam, hogy van. Nem akartam elengedni, úgy öleltem át, úgy szorítottam magamhoz, mintha most láttam volna őt utoljára. Tudtam, hogy a nagyszüleimmel lesz, akik most is gondoskodni fognak róla, hiszen a fiuk, de mégis más. Hiányozni fog, rettenetesen hiányozni. Megígértettem vele, hogy minden este hívjon fel, hogy beszélhessünk, hogy halljam a hangját. Amint bepakolja a dolgait, és egy utolsó ölelést követően, a jeggyel a kezében lépett át a kapu túloldalára. Nem hittem volna, hogy ez ennyire elviselhetetlen lesz, és a magány olyan sebességgel zuhant rám, teljesen összetörtem a súlya alatt. Eldöntöttem, hogy felkeresem a nagynénémet, szükségem volt a társaságára, s amint a könnyeimet sikerült felszárítanom valamennyire, visszapattantam a taxiba, hogy elvigyen a kávézóba.

Amikor odaértem, egy nagyobb méretű autó állt a kávézó előtt, melyre az áruszállítás kifejezést tették fel, gondolom, nagyobb méretű dolgokat visznek ki a megrendelőknek. A kávézó ajtaja a lehető legnagyobbra volt kinyitva, és amikor JungKook hangjára lettem figyelmes bentről, erős kényszeri éreztem arra, hogy megnézzem, mégis mi fene folyik a kávézóban.

–  Jól van, akkor hozzátok! – szólalt fel hangosan a fiú, és mögöttem emberek jelentek meg, erős, kisportolt testalkattal, hogy a nehéz dolgokat is cipelni tudják. Hárman voltak, és egy gyönyörű fekete... zongorát cipeltek. Nem klasszikus vonalakkal, hanem modern stílusban, hasonlított arra, amivel magam is játszottam.

–   Megmondtam, hogy nem kell! – trappoltam közelebb feldúltan a fiúhoz, és legszívesebben felpofoztam volna.

–        Á, HyeMi, drága! – üdvözölt JungKook egy mosollyal. – Meglepetésnek szántam.

–        Azonnal vidd vissza! – utasítottam határozott hangon.

–        Fiúk, tegyétek le egy kicsit, kérlek! – szólt rá a segítőire, akik nagyon óvatosan letették a hangszert a kávézó kellős közepére. Tudtam, ha JiYeon meglátja, kitér a hitéből, és olyan vita lesz belőle, amit még JungKook életében nem látott. – Vedd úgy, mint Valentin-napi ajándék! – elvigyorodott, de én csupán a szemem forgattam.

–         Már megbocsáss, de a szokások szerint nekem kellene téged meglepni valami aprósággal, hogy egy hónap múlva viszonozhasd – magyaráztam el neki a szabályokat, melyeket a hagyományok hoztak magukkal, de valahogy elfelejtette őket. – És megmondtam, hogy meg ne próbálj nekem semmit sem venni.

–        De ezt nem te kérted – védekezetett, igyekezett magát kivonni a probléma alól. – Ez csak ajándék!

–        Lehet, s mégis mennyibe került...

–        Sokba, de érted bármit – vonta meg a vállát. – És amúgy is min fogsz nekem játszani, ha a roncs nem működik.

–        Az egy régi darab, melynek hatalmas jelentősége van – emeltem fel a hangom, és a régi hangszer irányába pillantottam, amely nem volt ott. – Hová lett?

–        Elvitettem – jelent meg mellettem JiYeon, és elég morcosnak tűnt. – Majd beszélünk erről! – mondta szigorúan, majd ahogyan felbukkant, olyan sebességgel lépett le a raktár irányába.

–        Na, köszi, hogy bajba kevertél! – léptem Kook irányába villámló pillantással.

–        Fiúk! – intett a három srácnak. – Igyatok egy kávét, ez el fog tartani egy darabig! – A fiú rám emelte a pillantását, és elmosolyodott. Valahogy azonnali reakcióként emeltem a kezem, és annyira képen akartam törölni, felpofozni, hogy térjen végre észhez, de félúton megálltam a cselekvés közben, csupán egy lemondó sóhaj hagyta el a számat. – Nem értem, miért vagy kiakadva, ez csak egy ajándék! Tudom, hogy nem nekem kellene, de annyira szerettelek volna meglepni vele.

–        Nincs rá szükségem! – hárítottam el. – Azonnal tűnj el, te is meg ez a vacak is!

–        De, HyeMi, ne csináld már, nem vihetem vissza!

–        Most, rögtön! – ordítottam vele, mire a kávézó vendégei felkapták a fejüket. Az őrületbe kerget.

–        De akkor hogyan játszol nekem?

–        Erről pedig tegyél le! – fordítottam neki hátat, de a vállaimnál fogva visszafordított magával szembe.

–        Miért csak TaeHyung kiváltsága a zene, hogy neki játssz? Miért? Miért, amikor meg sem érdemelne téged, és olyan jelentéktelen kis senki, mint ő, mit tudott neked felmutatni, hogy ennyire a hatása alatt legyél? – Szinte forrongott a dühtől, de akinek valóban joga lett volna dühösnek lenni, az én vagyok.

–        Ezt nehezen tudnám elmondani – feleltem őszintén. – Talán, ő nem hagyja figyelmen kívül, hogy mit is kértem tőle.

–        Ugyan már! – legyintett ingerülten. – Azt hittem, hogy örülni fogsz neki!

–        Hát tévedtél, hiszen tagnap megmondtam.

–        De ajándékot nem utasítunk vissza, ezt te is tudod – váltott hirtelen hangszínt, és a zsarolásba ment át. Egyszerűen nem hittem a fülemnek, hogy merészel ilyet tenni velem.

–        Az lehet – ismertem el. – De ez egy felesleges pazarlás!

–        Hogy veszek valamit annak a lánynak, aki tetszik... Ez szerintem inkább jelentőségteljes udvarlási forma!

–        Örülnék, ha fognád a zongorát és lelépnél – léptem át a mondandóján, mert valahogy az idegeimre ment. – Sőt nem is akarok veled többet találkozni sem, ha nem viszed el.

–        Most zsarolsz engem? – nézett rám meglepődve.

–        Te is ezt tetted az előbb – figyelmeztettem.

–        Tudod, köthetünk egyezséget! – ajánlotta el, de már előre éreztem, hogy nem kerülhetek ki belőle győztesen.

–        Oké, és mik a részletek? – tudakoltam, ugyan is nem árt tisztában lenni azzal, hogy miként végzem majd.

–        A zongora marad, és nem kell nekem játszanod soha, vagy a zongora megy, és itt és most játszol nekem rajta – dobta fel a választási lehetőségeimet, de egyik sem nyerte el a tetszésemet.

–        Harmadik opció? – szúrtam közbe.

–        Nincs – rázta meg a fejét és eléggé eltökéltnek tűnt. – És van választási lehetőséged is.

–        De ez akkor is zsarolás – makacskodtam, és akkor tűnt fel az ajtóban Tae, aki kivételesen NaRi nélkül jött. Vetett rám egy pillantást, majd perverz vigyort villantott, mire azonnal elpirultam. Szerencsére ez nem tűnt fel Kooknak, így hálát adtam az égnek.

–        Te is ezt csinálod! – jelentette be a közjáték után.

–        Én ugyan nem – vontam meg a vállam, és nem akartam választani. Hiszen mindkettővel rosszul járok, bár akkor is ahhoz ragaszkodom jobban, hogy a zene ezen formája csak is kizárólag TaeHyungot illeti meg. Hogy miért nem engedek ebből, nem tudtam volna megmondani, mindösszesen ez volt az egyik közös titkunk. Rá kellett döbbennem arra, hogy valamilyen szinten mégis Tae-t preferálom jobban, és Kook csak egy olyan tényező, mint aki legelőször dobogtatta meg a szívemet, de most olyannyira alább hagyni látszik ez az érzés. Meglehet, hogy csak azért vélem így, mert kínos helyzetbe hoz. – Az a helyzet, hogy egyik választási lehetőség sem tetszik.

–        Ne akard, hogy én döntsek helyetted, mert azzal nem jársz jobban.

–        Nem játszom neked! Sőt soha többet nem játszom senkinek sem – hoztam döntést. – Nem kell a hangszer, és nem vagyok abban biztos, hogy ezek után szeretnék veled majd randizni.

–        Jól van! – adta fel. – Visszaviszem, de a randikról nem mondok le, és arról sem, hogy valami olyannal lepjelek meg, aminek nagy az értéke.

–        Pedig le kellene – állapította meg.

–        Majd visszajövök, csak leszállítom ezt a vackot – nézett az előttem heverő hangszerre. – És nehogy azt hidd, hogy ennyivel feladom!

Nem reagáltam, csak szó nélkül lestem, ahogy int a fiúknak, akik számomra ismeretlenek voltak, majd felkapják a meseszép hangszert, s kifelé cipelik. Legszívesebben elbőgtem volna magam, hogy ennyire szép darabról kellett lemondanom, de nem érdemli meg, hogy játsszak neki, hiszen ő nem értékelné annyira a zenét, neki csak azért kell, hogy elmondhassa megkaphatta ezt is, hogy dicsérhessen, sőt talán idegesítsen vele. Alaposan végiggondolva, akarom én egyáltalán JungKook társaságát vagy sem... Jó kérdés, és egyre inkább azon voltam, hogy nem is kellene vele randiznom soha többet...

/TaeHyung/

Végül csak elvittem NaRi moziba. Igaz, hogy ezt az összeget HyeMire is költhettem volna, de amíg ő egy felfuvalkodott hólyaggal randizik, addig rá nem tudok elegendő figyelmet szentelni. Sőt, amíg nem telik le a mandátumon a szőkeségnél nem is tehetek mást. Nem is volt annyira rossz, ha feladja a hisztijét, és olyan karakter marad, mint amikor randizgattunk, amikor még nem szállt el az agya, akkor valóban szórakoztató társaságnak véltem. Hazakísértem, és az ajtóban ácsorogva akartam tőle búcsút venni, amikor kérdő pillantást vetett rám, nem nagyon akaródzott bemenni a házba.

–        Tényleg nem kezdhetjük újra? – kérdezte és úgy nézett ki, mint aki komolyan is gondolja.

–        Nem – vágtam rá azonnal. – Alig várom, hogy semmivé legyen az a papír, amivel magadhoz kötöttél.

–        De nem is vagyok annyira elviselhetetlen – jegyezte meg, és nem is hisztizett. Komoly maradt és elég higgadt. – Meg olyan jól érzem magam a veled!

–        Ez nem változtat a tényeken – vontam meg a vállam. – Te leléptél, amikor nem voltam jó anyagi helyzetben, és összejöttél Kookkal, amikor esélyed nyílt rá.

–        Igen, de azt nagyon megbántam – ismerte el a lány, és azt vettem észre, hogy a kezét az enyémre teszi, igyekezett összekulcsolni az ujjait az enyémekkel. Ez még rendben is volt, de azon kaptam magam, hogy hagyom neki, sőt segítettem abban, hogy a cselekvés tökéletesen kivitelezni tudja. – Csak kihasznált. – Egy pillanatig elszomorodott, láttam rajta a megbánást, és átfutott az agyamon, hogy mi van, ha ez csapda, ha épp azt akarja elérni, hogy véletlenül se gondoljak HyeMire. Ezt kinéztem belőle, de annyira hihetően adta elő magát, hogy kissé kételkedni kezdtem a tetteiben, meg a sajátomban.

–        Sejthetted, hogy ez lesz belőle – közöltem vele egyszerűen. Pedig igazam volt. – És remélem azt sem felejtetted el, hogy csak az anyagi vonzata miatt választottad őt, nem azért, ahogy szeretett téged.

–        Már abban sem vagyok annyira biztos, hogy ez így van – mondta, majd lebiggyesztette az ajkát. Na, igen... ilyenkor mindig annyira édes volt. Akkoriban nem nagyon tudtam volna neki ellenállni, és nem sajnálni őt, most is éreztem egy piciny sajnálatot az irányába, de HyeMi iránt érzett, jelenleg is hevesen tomboló érzéseim miatt ez kevésbé hatott rám. – Nem hiszem, hogy szeretett, csak két hónapot voltam vele, de ezalatt sem foglalkozott velem annyit, amennyit te. Talán mégis csak neked volt igazad!

–        Tudod, ez már eléggé késő bánat – figyelmeztettem.

–        Hétfőtől elévül a papír, és tudnék még egy-két dolgot tenni az érdekében, hogy mellettem maradj – hozakodott elő a mostani énjével, és a zsarolással. – De nem teszem... Azért holnap még velem leszel, ugye?

–        Igen, hiszen addig tart a megállapodásunk – bólogattam egyetértően.

–        Jól van! Akkor holnap négy körül a kávézóban találkozunk! – válaszolta, és olyan közel hajolt hozzám, hogy egy apró csókot lehethessen az ajkaimra.

Némán hagytam, hogy megtegye, de kár volt, mert tiszta tudattal, olyan régi emlékeket hozott fel bennem, amiket a fájdalom, amit ő okozott a lehető legmélyebbre ásta el őket. Tényleg csak egy kicsiny csók volt, a finom puha ajkait az enyémekre nyomta, és máris többet akartam belőle. Egy kissé hevesebben csókoltam vissza, ez persze meglepte, s amint elengedtem elkerekedett szemekkel nézett rám.

–        Azt hiszem, jobb, ha megyek! – intett nekem, én pedig legszívesebben fejbe vágtam volna magam.

Integettem az elképedt lány után, és én magam is elcsodálkoztam a saját hülyeségemen. Mi a  fenének kellett épp NaRit megcsókolnom. Hazafelé vettem az utat, elkaptam egy buszt, hogy hamarabb haza érjek, és amikor elsétáltam HyeMi otthona előtt, erős kényszert éreztem arra, hogy becsöngessek. Megkérdezhessem, milyen is volt a randija, amit sikeresen elcsesztem, vagyis csak belerondítottam. Jól esett kitolni vele, mindenesetre nem bántam meg a mai napot sem, és remélem lesz rá lehetőségem, hogy a továbbiakba is belerondítsak. Persze, egészen addig, amíg be nem látja, hogy neki igenis mellettem van a helye.

Otthon megint lámpafény fogadott, úgy tűnt, hogy anyám eléggé álmatlanságban szenved. Beléptem, és eldöntöttem, hogy lefekvés előtt iszom egy teát.

–        Igazat mond az öcséd, hogy megint NaRival vagy? – kérdezte azonnal, amint betettem a lábamat a helyiségbe.

–        Neked is, szia! – köszöntem rá, ha már ő nem volt képes. – Csak ideiglenesen.

–        Mit jelent az, hogy csak ideiglenesen? – nézett rám anyám értetlenül, mire letettem magam mellé, hogy magyarázkodni tudjak.

–        Már csak holnap, így nem kell aggódnod, nem szeretem, vagy valami, most nem fog fájdalmat okozni, ha ettől tartasz.

–        Köze van ehhez HyeMihez?

–        Igen – bólintottam. – Csak az ő védelmében tettem.

–        Egyáltalán, hogyan jutott eszedbe ekkora marhaság? – háborodott fel, de teljes mértékben feleslegesen.

–        Ne idegeskedj már! – szóltam rá kicsivel erőteljesebb hangon. – Nincs semmi komoly, és már vége is, csak két hét volt mindösszesen.

–        És ha NaRi meggondolja magát, és komolyan szeretne veled összejönni?

–        Már tett erre is próbálkozást, de nemet mondtam – ismertem el, mire anyu még jobban kétségbe esett.

–        Helyes, nem kellene megint egy dili dokinál kikötnöd – figyelmeztetett, de úgy éreztem, túlzásba viszi az anyai ösztönöket.

–        Köszi, hogy figyelmeztetsz rá, de nem kell ettől tartani. Végeztem NaRival, és mivel HyeMi szabadsága fontos volt, kibírtam azt a kéthetet, amíg azokat papírok elévülnek.

–        Akkor tényleg igaz, hogy HyeMi jól elintézte NaRit – gonosz vigyor jelent meg az arcán, mire csupán felvontam a szemöldököm.

–        Igaz, de ennek ne örülj, emiatt volt a balhé is.

–        Akkor is gondolom, megérdemelte. Amúgy áruld már el, hogy merre is jártál manapság éjszakánként? – kérdezte és gyanakodva méregetett.

–        Többnyire HyeMinél – vallottam be, és megint beugrott az a bizonyos reggel. – Meg a srácoknál is voltam olykor... – Láttam rajta, hogy ezt a részt nem veszi be, tehát csak azt könyvelte el magában, hogy egy-két éjszakát HyeMinél töltöttem, amiből azt a téves következtetést fogja levonni, hogy mi... vagyis gondolni fog arra, hogy vele voltam, ami félig-meddig igaz is... na, ebből már nem jövök ki jól. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek.

–        Nem akarsz mesélni esetleg? – nézett rám megint csak gyanakodva.

–        Nincs mit – vágtam rá, és amint lehetőségen adódódott kiiszkoltam a konyhából.

Úgy véltem mára elég volt a kalandokból, veszek egy zuhanyt és lefekszem. Nem is gondolva arra, hogy a holnapi nap még izgalmasabb kalandokat tartogat.

-

A vasárnap délelőttömet tanulással töltöttem, teljesen kétségbe esetten igyekeztem pótolni a házi feladatokat, de a matek annyira nehezen ment, hogy feladtam. Majd lemásolom valakiéről, mondjuk HyeMiéről. Ő amúgy is annyira ért hozzá, hogy néha elképedve nézem, ilyen játszi könnyedséggel rágja át magát a matek példákon. A történem és az irodalom jól ment, gyorsan végeztem vele, és amint lehetett elindultam a kávézóba. Tudtam, hogy a többiek nem jönnek, csupán kettesben leszek NaRival, vagy ha HyeMi is ott lesz, ami várható, akkor örömmel nézhetem, amint felemészti szép lassan az a féltékenység, ami engem is gyakran a hatalmába kerít. Amikor odaértem, hatalmas káosz volt, három tagbaszakadt pasi arra várakozott, hogy egy zongorát cipeljenek be a kávézóba. Egy újat... Nem hittem a szememnek, amint meghallottam, hogy a lány milyen erőszakosan tiltakozik ellene, tudtam, hogy nem ő kérte. Hiába próbálja Kook elhalmozni mindennel, nem fog összejönni, hiszen HyeMi az a fajta lány, akit nem lehet megvásárolni. Ő nem NaRi... Mintha nem is érdekelne, mi történik odabent, elmentem a vitatkozók előtt, rámosolyogtam HyeMire, aki azonnal egy rákhoz kezdett hasonlítani. Vörös volt, sejtelmem szerint megint csak átsuhant az agyán az az eset, és megint nem hagyta nyugodni. A nevemet hallottam, de csak messziről, és a lány ragaszkodott ahhoz, hogy a komolyzene csak az én kiváltságom, s ezen egy kissé meglepődtem. Miét ragaszkodik ehhez, ha nem jelentek neki semmit sem? Talán mégis csak jelentek neki valamit, ha mást nem egy igen közeli barátot, csupán az a baj, hogy ennél én jóval többet akarok.

Körülbelül tíz percet kellett várnom a szőkére, és úgy fogtam fel, mint egy utolsó randit. Nem szerettem volna lenyűgözni sem, csupán kiegyezni abban, hogy most láttuk egymást utoljára, kilép az életemből, és vissza soha többet nem pofátlankodja magát. Ezúttal is kitett magáért, ismét kicsípte magát, és nem értettem, hogy miért kell egy ilyen miniatűr szoknyát felvennie, amikor odakint nincs több tíz foknál. Hiába van az a minimális takarás a lábain, egy vékonyka harisnya képében, én biztos megfagytam volna a helyében. Az ilyen szerelések csak arra a legalkalmasabbak, hogy valamelyik sarokban könnyen ellehessen kapni őt egy körre. Alaposan végignéztem rajta, mielőtt letette volna magát, és valóban baromi szexi volt és kívánnivaló, alapvetően beindította a fantáziámat, és nagyon nehezen tudtam kikapcsolni magamban az ösztönt, mely arra ösztökélt, hogy igen is fosszam meg attól a gyér öltözéktől is. Vettem egy mély levegőt, pillanatnyilag használt is, de tudtam, ha sok időt töltök vele kettesbe, nekem végem.

–        Szia! – köszönt azonnal, és leült mellém.

–        Hali! – Csak ennyit bírtam kinyögni. Tudta, hogy mennyire nehezen állok ellen az ilyen szereléseknek, és a gyengém az a falatnyi szoknya, főként mivel nagyon vonzó lábai voltak, hosszúak és formásak. – Lehengerlően nézel ki! – bókoltam, mire elmosolyodott.

–        Köszi – villantott rám még egy ezer wattos mosolyt. – Nos, mi a terved ma estére?

–        Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. Fogalmam sem volt, hogy mit is csinálhatnánk... vagyis lett volna egy-két ötletem... Valahogy nem foglalkoztatott, hogy HyeMi is ott van, amint lecsillapodott a vita, a hangszert pedig Kook visszavitette oda, ahonnan hozta, a lány a továbbiakban a pult mögött volt, és a vendégeket szolgálta ki. – Miért is csípted ki magad ennyire?

–        Szerettem volna utoljára teljes fényben tündökölni – hangzott a felelet, de nekem volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az egész amiatt van, hátha meggondolom magam az őt érintő döntéseimet. Hát nem fogom, de talán kihasználhatnám, hogy ilyen hacukában van. Persze ez adna neki egy másik támadási felületet, de valahogy annyira akartam őt, nem foglalkozva semmivel, hogy nem érdekelt semmi és senki... Nesze neked, ösztönök...

–        Értem – válaszoltam végül, és közben azon járt az agyam, hogy hová vihetném el, hirtelenjében, egy gyors szex reményében, ám úgy tűnt, hogy neki is hasonlón járt az agya.

–        Gyere! – fogta meg a kezem, amint felállt, és megigazította a szoknyáját, melyből éppen csak nem látszott ki a feneke. Mondjuk nem bántam volna, ha éppen kivillan.

–        Hová megyünk? – néztem rá értetlenül, majd elosontunk a pult mellett, lekapta az ott lévő kulcsot, hogy bejuthassunk a raktárba.

Nem zárta be, így megvolt az esély arra is, hogy ránk nyissanak, de ettől csak még izgalmasabb lett az egész játék. A raktár egyik legbelső részére mentünk, majdnem az egyik sarokban, és amint jónak véltem azonnal a falhoz nyomtam a lány, és olyan hevesen csaptam le az ajkaira, hogy ellenkezni sem tudott. Szinte faltam azokat a csodás ajkait, és csupán csak azt vettem észre, hogy az egyik kezével az övemnél, majd a nadrágom cipzárjánál matat, és őrület, hogy milyen gyorsan rátalált, pontosabban rámarkolt a lényegre. Határozott mozdulatai, a csókjai miatt nem sok időre volt szükség, hogy beinduljak. Sebesen hámoztam le róla a felsőjét, a szoknyáját nem is kellett, elég volt feljebb húzni, majd jöhetett az a felesleges harisnya, amit a hév közepette legszívesebben letéptem volta róla. Felfelé siklottam az ujjaimmal a combja belső felén, s amikor elértem a legérzékenyebb pontjához, döbbenten észleltem, hogy ő is éppannyira be van indulva, mint én magam. Villámsebességgel csomagoltam ki, és húztam fel egy biztonsági eszközt, benne már nem bíztam annyira, ami után kutatnom sem kellett, mert a nadrágom zsebében is mindig található egy.

Megemeltem a csípőjét, és olyan hirtelenséggel vettem birtokba a testét, hogy felszisszent, és a derekam köré fonta a lábait. Kezdetben lassú ütemben mozogtam, miközben egy pillanatra sem engedtem el az ajkait, még akkor sem, amikor egy-egy mélyre hatoló mozdulat közben benyögött a csókba. Valahogy még jobban arra ösztönzött, hogy adja bele mindent, fokoztam a tempót, és amikor a lány nyakát kezdtem elcsókolgatni, helyenként a fogamat belemélyeszteni a finom bőrébe, kéjes sóhajok hagyták el az ajkait. Kezdtem nagyon közel lenni a véghez, és az jelenleg egyáltalán nem érdekelt, hogy NaRinak jó legyen, csak a saját önző érdekeim, a saját élvezetem volt a fontos. Ám rá kellett jönnöm arra, hogy a lány épp annyira ki van éhezve egy forró gyönyörre, mint én, s neki is elég gyorsan sikerült elérnie a végső mámor. Tudtam, hogy hangos, és egy csókkal próbáltam elhalkítani. Hirtelen lépesek hangjára figyeltem fel, ám ennek ellenére nem hagytam rá a mozgást, a vég előtt fél pillanattal akkor sem fog érdekelni, ha valaki fontos személy lép be. Üvegcsörömpölés hangja is feltűnt, mint amikor valaki ijedtében elejt egy egész rekesznyi üveget. A személy, aki megzavart hangos zokogás közepette hagyta el a helyiséget, engem pedig olyan elemésztő gyönyör ért el, hogy egy halk, de állatias morgás keretében mentem el. Kissé kimerülve hagytam el NaRi testét, de a lány olyan elismerően nézett rám, kénytelen voltam elmosolyodni. Gyorsan megfosztottam magamat a védelmi eszköztől, és amilyen alaposan csak lehetett, becsomagoltam, hogy a legközelebbi szemetesbe hajíthassam. Nyomokat nem kellene széthagyni, főleg hogy valaki ránk nyitott. A hangból és reakcióból ítélve volt egy sejtésem, de nem érdekelt. Szükségem volt erre, és vége, ha valakinek ez nem tetszik az az ő baja. Nem néztem NaRira, s amikor sikerült rendbe szednie magát, lassan magára vette a ruháit, amiket a nagy hévben szétdobáltunk.

–        Tudod – fogott bele, eléggé kipirosodott az arca, és felettébb vidámnak tűnt. – Nem is lehetett volna jobb befejezése a két hetes kényszerkapcsolatunknak.

–        És ez után nem is látjuk egymást? – kérdeztem, de nem csalódottságból. A gyors, egyszeri szex után is szerettem volna tőle minél messzebb lenni.

–        Nem, legalábbis közvetlenül nem – értett velem egyet. – Én kilépek az ajtón, és azután nem állok az utadba, de ha szeretőre van szükséged, csak a szex miatt, nyugodtan keress meg! – tett ajánlatot pont úgy, ahogyan a feslett erkölcsű nők tennék, ám lehet, hogy élni fogok vele. Ki tudja, mikor kap el egy efféle „görcs”, hogy nem tudok megállj parancsolni a farkamnak.

–        Ezt majd meglátjuk! – feleltem egy kissé hűvösen.

–        Ahogy érzed! – villantott rám megint egy sok wattos vigyort, majd egy utolsó csók után kisietett a helyiségből, mint aki jól végezte dolgát.

Igyekeztem észhez térni, és amikor kimentem láttam a törött üvegeket, és egy apró, vékony aranyszínű lánc hevert üvegszilánkok között. Felvettem, és elkerekedett szemmel néztem az ékszerre, melyet HyeMin láttam eddig, vagyis ha ő volt, aki megzavart akció közben, teljes mértékben elástam magam a szemében. S talán meg is érdemlem, hogy utáljon...