19. fejezet - Az exek szellleme

/HyeMi/

Hogy lehettem ennyire hülye... Teljesen beindultam, és most azt hiszi rólam, hogy pont olyan vagyok, mint Rim. Aish! Tényleg olyan vagyok, mint ő. Hogyan fogom magam kimenteni ebből a helyzetből úgy, hogy a barátságunk valamennyire megmaradjon. Feltéve, ha ezek után megbocsájt. Hiába mondja azt, hogy szeret, ha szerelem alapból relatív. Én pedig... nem szeretem őt, vagyis nem tudom, a történtek után egyáltalán hányadán áll a dolog, mindenesetre, ha majd lesz egy kettesben töltött pillanatra időnk, akkor majd bocsánatot kérek a viselkedésem miatt, nem mintha  a bűneimet valaha is jóvátehetném. Hiszen igazat adtam neki, meg nem történtté nem tudjuk tenni. Jobb lesz, ha mindketten elfelejtjük, hogy mi történt, és igyekszünk továbblépni. Azzal, ha átkozom magam, nem leszünk előrébb sajnos egy kicsit sem. De annyira jó volt, annyira jól esett, és annyira hiányzott már. És ostoba voltam, hogy éppen őt használtam ki, de ha teljesen vadidegen pasira esik a választásom ugyan így reagált volna, tehát teljesen mindegy... Ebből a helyzetből, amúgy sincs más kiút, helyes lépés meg végképp. Távol kellett tartani magam tőle, mert ha összefutok vele, még rá nézni sem vagyok képes higgadt fejjel gondolkodni. Hiába szeret, hiába mondja, nem tudok vele mit kezdeni, vagy lehet, hogy tudnék, csak szörnyen makacs vagyok. Gyűlölöm magam, amiért ekkor hülyeséget csináltam, és nagyon reménykedtem abba, hogy nem mondja el senkinek sem. Hosszasan törölgettem a könnyeim, tudva azt, hogy az egész az én hibám...

Amint végre összeszedtem magam, elterveztem, végre beszélek a nagynénémmel, nem árt, ha ad egy kis segítséget, vagy épp elmondja, hogy mit is egyezkedett apámmal. Borzalmasan éreztem magam, olyan érzetem támadt, mintha tőrt döftek volna szívembe, egyszerűen lehangolt voltam. Viszonylag hamar beértem a kávézóba, gyakran éreztem emberek pillantását magamon, de nem tudtam volna megmondani, miképpen néznek rám, nagyon valószínű, hogy csak a képzeletem játszott velem. Közelebb sétáltam a pulthoz, pontosabban csak szerettem volna, mert Jiyeon azonnal rám szólt.

–        Jó, hogy ott vagy! – szólalt meg, mire értetlenül meredtem rá a távolból. – A melletted lévő asztalról le is pakolhatsz.

–        Még a cuccaimat sem tettem le – jegyeztem meg enyhe haraggal a hangomban.

–        Az nem baj – vonta meg a vállát Jiyeon. – Idefele jövet probléma nélkül elhozhatod.

Nem válaszoltam semmit, eldöntöttem, hogy átmegyek a néma, nem foglalkozom semmivel sem kategóriába. Nem tudtam dűlőre jutni a saját összezavarodott, és fájdalmas érzéseimmel. Miért kellett éppen azt bántanom, aki kedvel engem? Kedvelem őt, de nem így, erre tessék, mit csinálok. Te ostoba, ribanc! Egész végig magamat szidtam, lelkiismeret-furdalásom volt a történtek miatt. Hogy számítottam-e ilyenféle kellemetlen mellékhatásra? Hát nem, egyáltalán nem, és a lelki sebeknél nem találtam még rosszabbat. Az egy dolog, hogy nekem az van, és fáj ez az egész, de szerencsétlen TaeHyung vajon, most mit érezhet. Megadom neki a mennyországot, vagy valami hasonló boldogságot NaRi után, és elveszek tőle mindent. Miért vagyok ekkora barom?

Felkaptam a tálcát, rápakoltam a csészéket meg egyebeket, és azzal indultam meg. Letettem a pultra közvetlenül JiYeon elé, aki hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt.

–        Na, látod! – lelkesedett be azonnal, de tőlem csak egy grimaszra telt. – Nem is volt ez annyira nehéz.

–        Valóban – vontam meg a vállam, majd elindultam hátra, hogy bebújhassak a munkaruhámba.

Reméltem, hogy a munka kellően lemeríti az agyam, ki tudok kapcsolni, és elfelejtem, hogy valójában mekkora ökörséget tettem. Miért ajánlkoztam fel a feladatra? Talán csak azért, mert napok óta a saját halálomat álmodom meg, és eddig bármikor álmodtam a halálról, valaki mindig meghalt, és rettegtem attól, hogy most is így lesz. Nem vagyok sem látnok, sem boszorkány vagy valami, és ez megijeszt. Talán csak szerettem volna, mindent kipróbálni, mielőtt meghalok, már ha ez a hónapokban össze is jön. Szépen felöltözve tértem vissza, a nagynéném éppen három rendelést is teljesített egyszerre, és elképedve néztem. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon van neki magánélete, vagy egész életét itt tölti a kávézóban.

–        Szörnyen festesz – állapította meg, amint végre volt ideje velem is foglalkozni. – Jól vagy?

–        Nem, nem vagyok jól – gúnyolódtam. – De köszi a kérdést!

–        Ha nem mondod el, mi a bajod van, nem tudok segíteni – vágott vissza hasonló hangnemben. Rossz emberrel kezdtem kötözködni.

–        Ezen, amúgy sem tudnál.

–        Hát jó! – vonta meg a vállát JiYeon. – Majd ha akarod, elmondod. Én mindig itt leszek.

–        Mit beszéltél apámmal? – tereltem a szót, amint lehetőségem adódott rá, nem szerettem a lelki sebeimről beszélgetni, valahogy nem érdekelt soha senkit, meg egyébként is ezt éppen magamnak köszönhetem.

–        Mindenképpen visszahelyezik – jelentette be, mire én majdnem összeestem.

–        Tessék!? – csattantam fel dühösen.

–        Hallottad, amit mondtam, nem? – kérdezte egy újabb vállvonás keretében.

–        Az lehet, de nem vagyok abban biztos, hogy jól értettem – magyarázkodtam egyre növekvő indulattal. – Nekem azt mondta, hogy csak fontolgatják az áthelyezését, de te kész tényként kezeled.

–        Mert az is. Elmegy, mert mennie kell.

–        De nekem miért nem ezt mondta?

–        Gondolom, nem akart vele leterhelni, meg ha fele annyira lennél önző, mint amennyire vagy, néha figyelhetnél arra, amit apád mond.

–        Én nem vagyok önző – ellenkeztem, de valójában... mégis csak az voltam valamilyen szinten.

–        Nem szerette volna, ha emiatt is őrlődsz – vigasztalt meg, amint látta rajtam, hogy a teljes idegösszeomlás szélén állok. Sok volt ez nekem mára, a kezdeti lángolás után, olyan vihar mosta el a kellemes érzéseimet, hogy lassan egy pocsolyához hasonlít a lelkem. Elegem van!

–        És ez megoldás? – háborogtam. – Te tudtad, hogy mennie kell, és nem mondtál semmit sem.

–        Úgy láttam, hogy nem kell még ezt is a nyakadba tennem, hiszen az, hogy a szerelmi életed a romokban hever, eléggé lefoglalt.

–        Képzeld el! – fogtam bele a mesémbe, hogy fokozzam az ő pofára esését is. – Az semmi, hogy a szerelmi életem egy katasztrófa, de tegnap találkoztam anyámmal.

–        Úgy érted, a vér szerintivel?

–        Úgy – bólintottam, de a nagynéném inkább csak felnevetett, kissé hisztérikusan, ahelyett, hogy válaszolt volna bármit is.

–        És milyen volt a találkozás vele? – vonta fel a szemöldökét a nevetése után, kételkedve nézve végül rám.

–        Ütős.

–        Bővebben?

–        Annyira ütős volt, hogy orrba vágtam, amiért olyanokat vágott a fejemhez, amik rendkívül igazságtalannak tartottam – fejtettem ki részletesen, de rendkívül könnyed hangnemben, mintha az teljesen természetes lenne, hogy valaki orrba nyomja a saját anyját.

–        Nem mondod?! – Na, ha eddig nem fetrengett a röhögéstől a nagynéném, most sikerült elérnem azt, hogy folytak a könnyei. – Te – kezdett bele szaporán kapkodva a levegőt. – Ezt nem hiszem el.

–        Attól tartok, hogy feljelent, mivel sikerült eltörnöm az orrát.

–        Gyávább az annál. És hol sikerült ezt összehoznod?

–        Házibuliban voltam Jinnél, és ott találkoztam vele.

–        Ő az egyik srác a társaságból? – kérdezett vissza némi értetlen pillantás után.

–        Igen – vágtam rá azonnal, majd higgadtan folytattam a történetemet. – De ez még mindig semmi, kiderült, hogy van még egy gyereke.

–        Rajtad kívül?

–        A „még egy„ kifejezés, melyik részét nem értetted?

–        Egyiket sem, te beszélsz itt össze-vissza – mondta mosollyal az arcán. Na, most ezen fog pörögni a nap hátralévő részében.

–        Igen, rajtam kívül, még pedig egy lány.

–        Csak nem azt akarod mondani, hogy az a agyonsminkelt cicababa, aki állandóan azzal a hét fiúval járkál mindenhová, hogy ő az.

–        Pedig de... – csettintettem az ujjaimmal, mintha ez okozott volna bármilyen örömet is. – Ilyen az én szerencsém. A csaj, aki az első számú ellenségem, a féltestvérem.

–        Az első számú ellenég? – idézte vissza a szavaimat. – Ennyire nem lehet szar a helyzet? Vagy igen? – javította ki magát, amint meglátta az arckifejezésemet.

–        Elhiheted, hogy ennyire szar. Ha egy kanál vízben meg tudna fojtani, már megtette volna.

–        De  a srácok kedvelnek téged? – faggatózott tovább.

–        Azt hiszem, nem merném egy teljes mértékben kijelenteni. – Elgondolkodtam egy pillanatra, és biztos voltam abban, hogy Tae egy életre megutált, talán még akkor is, ha kijelentette, hogy szeret. Melyik pasi tesz ilyet alig háromhétnyi ismeretség után, főleg ha hivatalosan nem is randiztunk soha? Érdekes, mindenesetre. – Mi lesz velem, ha apám lelép? Mikor fog egyáltalán elmenni?

–        Nem jövő héten, hanem utána. Azt mondta, előtte elköszön, és elintéz mindent, hogy jó legyen neked.

–        De nélküle semmi sem lesz ugyan az – sopánkodtam, és nem tudtam elhinni, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Akkor nem úgy viszonyulok hozzá, ahogy eddig. Most még jobban utálnom kellene magam, csak az a baj, hogy ennél jobban már nem lehet.

–        Úgy látom, – nyúlt az állam alá a nagynéném, és kissé oldalra döntötte a fejem, hogy rálátása lehessen a nyakamra – elég nagylány vagy, és tudsz magadra vigyázni. Ez frissnek tűnik, mikor szerezted? – kérdezte vigyorogva.

–        Nem tudom, miről beszélsz? – hárítottam azonnal, de a nő a kezembe adott egy fényes, kisebb méretű ezüst tálcát, mely jelen pillanatban tökéletesen funkcionált tükörként.

Amint megpillantottam a nyakamon éktelenkedő szívásnyomot, majdnem kiesett a kezemből a tárca. Ennek eltüntetésére egy kiló alapozó is kevés lett volna. Kinéztem TaeHyungból, hogy az egész egy ostoba bosszú következménye, melyet a tudat nélküli állapotomban okoztam neki, és ez a plecsni csak azért került a nyakamra. Na, csak egyszer legyünk kettesben, én valóban kitekerem a nyakát. Már, ha akarok vele egyáltalán valaha is kettesben lenni, mert nem tudom.

–        Nos, meg van a meséd? – szólt bele a gondolataimba Jiyeon.

–        Én nem akartam semmit sem kitalálni – védekeztem azonnal, nem kicsi felháborodással a hangomban.

–        Akkor ki vele, ki volt a szerencsés, és kiindulva a letört hangulatodból, nem alakíthatott túl nagyot – gonoszkodott tovább, és rá kellett döbbennem arra, hogy ő is megérdemelne egy jól megirányzott fülest.

–        Jó volt, csak... – kerestem a szavakat, amivel leginkább körül tudtam volna írni a helyzetet. – Csak épp nem azzal a személlyel, akivel kellett volna.

–        Mert ilyen is van? – csodálkozott el.

–        Azt gondoltam, ha belemegyek egy... hogy is mondjam... csak szex és más semmi kapcsolatba... annak nem lesz következménye, de mindent elcsesztem – törtem ki magamból, mire páran a kávézóban felkapták a fejüket.

–        Shh! – csitított a nagynéném. – Megesik, hogy az ember olyan döntést hoz, melyet nem kellene, és igen, mivel nő vagy, megbélyegeznek emiatt. Ne ostorozd magad! Elhiheted nekem, hogy nem te vagy az egyetlen, aki ilyen csapdába esik, és nyugtatja azzal magát, hogy minden teljesen érzelemmentes, csak épp ez a világ legnagyobb hülyesége.

–        Köszi, de ettől nem érzem magam jobban – forgattam a szemem dühömben.

–        Higgadj le! És felejtsd el az egészet, az idő, majd megoldja helyetted.

–        De én most akarom megoldani, nem az időre bízni az egészet, mert addigra beleőrülök az egészbe. És hogy felejtsem el, ha minden egyes nap látni fogom azt a bizonyos személyt.

–        Beszélj vele.

–        Már megvolt, de olyanokat mondott, akitől a mai napig is kiver a víz – folytattam hevesen. Ám nem csak a víz vert ki miatta, hanem valami vágyakozó borzongás futott át rajtam. Lassan egy kényszerzubbonyra is szükségem lesz.

–        Jó, akkor felejtsd el, és keres magadnak egy teljesen másik pasit.

–        Igen, erre is gondoltam – értettem vele egyet, hiszen sem JungKook, s hát immár TaeHyung sem tűnt olyan kellemes lehetőségnek, kellett egy teljesen ismeretlen személyt, hogy felejthessek és boldog lehessek. Vagy nem...

–        Akkor adok erre egy remek lehetőséget – hajolt hozzám közelebb egészen bizalmaskodóan, de nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi a fenét akar.

–        Mire gondolsz? – értetlenkedtem.

–        Jövő héten, pénteken zártkörű rendezvény lesz nálunk – jelentette be ünnepélyesen.

–        Mi célból? – kérdeztem rá, majd elkezdtem kutakodni az események között, és akkor... – Szerdán lesz a szülinapod! – ugrott be végül.

–        Bingó! – bólintott rá. – Ennek örömére bulit szervezek, és én már meghívtam pár embert, most rajtad a sor. Szólj a srácoknak, ők is bárkit meghívhatnak, akit csak szeretnének. Minél többen leszünk, annál jobb. Lesz DJ is, meg persze pia is, tehát kiskorúakat nagyon nem akarok látni.

–        De Rim még nem az, és ő akkor is jönni fog, főleg azért, mert a húgom – sopánkodtam megint.

–        Na, jó... Talán jöhet, ha ragaszkodsz hozzá.

–        Én ugyan nem – ellenkeztem, de a nagynéném ismét csak felnevetett.

–        Sejtettem. Amúgy fel a fejjel, és irány dolgozni – utasított szigorúan, mire én bemutattam egy katonai beállást, és egy mosoly keretében távoztam.

Nem tudtam elképzelni sem, mi lesz velem apu nélkül, de valahogy csak megoldom. Ott, ahol van egy JiYeon, talán annyira nem lesz gáz. Ugyan nem értettem egyet minden nézetével, és kicsit sem éreztem jobban magam a szavaitól, de nem őrülhettem magam tovább a dolgon. A múltat nem változtathatom meg, de egy biztos, most kiszúrtam magammal, mert elvesztettem, egy igen fontos barátot, Kim TaeHyung személyében...

/TaeHyung/

Nem bírtam kiverni a fejemből a hirtelen elkerekedő szemeit, amikor kimondtam, azt a bizonyos kilencbetűs szót. Igazából magam sem voltam abban biztos, hogy tényleg, úgy istenigazából szeretem, és azután, hogy megkaphattam őt, a körülményekhez képest, sem változott meg az irányába semmilyen érzésem sem. Nem utáltam, és nem is kedveltem jobban, mindösszesen csalódottnak éreztem magam, hogy valójában felhasznált, és valljuk be én is őt, s mindkettőnknek jó volt a dolog, ám azonnal felbukkant a birtokló énem. Talán tényleg bele kellett volna menni egy szeretői státuszba, amíg lehet, vagy amíg nincs jobb lehetőség, de az, hogy szó nélkül otthagytam, talán még jobban összekuszálta az így is szörnyen gubancos helyzetet. Lebeszéltem egy találkát NamJoonnal, hiszen szükségem lett volna valami érett és felnőttes tanácsra, vagy csak arra, hogy kiönthessem a lelkemet valaki olyannak, akiben teljes mértékben megbízom. Egy eldugott helyen szerettem volna találkozni vele, távol a város zajától, és ahol várhatóan senki olyan sem fordul meg, akit esetleg ismernénk. A pultnál üldögéltem, kezemben egy jó fajta whiskyvel, szerettem volna minél jobban letompítani az agyam, ha gondolkodom, abból csak a baj lesz. Talán pár percet kellett csupán várnom, a különös hajú barátom hamar megérkezett. Gyorsan kezet fogtunk, majd ledobta magát mellém, és rendelt magának is egy italt.

–        Elég szarul nézel ki – jegyezte meg csendesen.

–        Sejtettem – feleltem egy hatalmas sóhaj keretében.

–        Mitől vagy ennyire kikészülve? – kérdezte azonnal, majd egy bólintással köszönte meg a csapostól az italát.

–        Inkább kitől.

–        HyeMi? – trafált bele, és megerőltetnie sem kellett magát.

–        Ennyire rám van írva? – nevettem fel röviden, kissé idegesen.

–        Azt hiszem. Mi történt, miután leléptetek tegnap este?

–        Mi nem? – kérdeztem vissza vigyorogva.

–        Most azt akarod mondani, hogy megvolt a kiscsaj? – faggatott tovább, majd amint némán biccentettem, szélesen elvigyorodott. – És milyen volt?

–        A csajra gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.

–        Naná! – vágta rá még mindig vigyorral az arcán. – De ennek örülnöd kellene!

–        De igazából nincs minek, csaj létére csupán egy könnyű dugásnak vette az egészet, mert kíváncsi volt – magyarázkodtam, és egyre inkább azt éreztem, hogy elönt a méreg. – Aztán tökre elvagyunk meg minden, de amint JungKook kereste telefonon, mintha kicserélték volna.

–        Az a helyzet, hogy csak neki volt meg a száma, s amikor reggel mind észhez tértünk, Jin unszolására a kezébe adta a telefont, mivel JiMin hamar lelépett, őt nem tudtuk megkérni, hívja fel a lányt, így marad a Kook – fejtette ki részletesen az eseményeket Nam, mire én elképedve néztem rá. Aish! Mekkora balek vagyok! – Jin aggódott a lányért, de azt hiszem, ez érthető, ha már a mostohatestvére. Gondolom, úgy érzi, érte is tartozik némi felelősséggel, nemcsak Rim iránt.

–        Valóban meg lehet érteni – ismertem be.

–        De nem vette fel, valaki kinyomta a telefont.

–        Én voltam, megint rám jött az öt perc, és az őrült birtoklási vágy, majd mérgemben kinyomtam, meg olyanokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna.

–        De gondolom, nem hagyta magát.

–        Nem, és közöltem vele, hogy szeretem, de nem hiszem, hogy komolyan is veszi – folytattam, és egyre jobban éreztem, hogy összeszorul szívem.

–        Nem birtokolhatod – vigasztalt NamJoon, de valahogy annyira nem éreztem magam jobban. – Ha menni akar, akkor menni fog, ha így kezel téged, egy darabig nem is fog. Csak akkor fogja érezni a vesztedet, ha már nem leszel mellette.

–        És mit tanácsolsz, mit tegyek? – tettem fel a legfontosabb kérdést, mely talán választ adhatott az összes problémámra.

–        Hanyagold egy kicsit, de olyannyira, hogy ne is beszélj vele, ne keresd, sőt lehet, hogy az sem ártana, ha teljesen más lányok után rohangálnál – válaszolta végül. – Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de szeretném, ha megpróbálnád.

–        Te le tudnál mondani arról, akit szeretsz? – néztem rá elnyűtt arccal.

–        Ha szeretsz valakit, az a legjobb, amit tehetsz, hogy elengeded, van egy olyan sanda gyanúm, hogy hónapokon belül egymásra találtok, de addig kell egy kis idő, és rengeteg türelem – folytatta a fiú rendkívül higgadtan.

–        És ezt honnan veszed? – kérdeztem elkerekedett szemmel. Ennyire azért ne legyen látnok, meg amúgy is az nagyon sok idő, bele fogok őrülni.

–        Onnan – mondta nevetve –, hogy annyira parázslik köztetek a levegő, hogy egy omlettet simán össze lehetne hozni.

–        Ez kicsit sem vicces – morogtam elsötétült képpel.

–        Tudod, hogy értettem – legyintett Nam. – Adj időt mindkettőtöknek!

–        Majd megpróbálom – sóhajtottam lemondóan, majd láttam, hogy a fiú sebesen az órájára pillant. – Menned kell?

–        Úgy vélem, nem kellene elkésnem a családi ebédről, ha már a családom, amúgy sem kedvel, amiért kiléptem a zenei pályáról, és a saját magam útját választottam – említette meg a kicsit sem fényes helyzetét. Őt zenésznek szánták, és ügyvédnek készül, emiatt a szülei nem igazán kedvelik, ám annyira nem lehet rossz a helyzet, ha igyekszik mindig minden elvárásnak megfelelni.

–        Menj csak! – böktem a fejemmel a kijárat irányába.

–        Te megleszel? – nézett rám aggodalmasan, majd gyorsan elhörpintette az itala maradékát. Én közben rendeltem még egyet, biztos, ami biztos.

–        Meg, persze – vágtam rá, de azért még pár másodpercig gyanakodva méregetett. – Ne aggódj, nem csinálok semmilyen hülyeséget sem.

–        Nem kellene, hogy e miatt a lány miatt is kárt tegyél magadban – figyelmeztetett. – Ezt egyik nő sem érdemli meg!

–        Talán – vontam meg a vállam. – Hétfőn délután találkozunk a kávézóban!

–        Rendben! – bólintott, s lassú léptekkel elindult.

Néztem, ahogy kisétál, és az elmémben visszhangzott a hanyagolás kifejezése. Szerettem volna távol tartani magam HyeMitől, és most, hogy kiderült nem is JungKook akart vele beszélni, hanem Jin erősködött, kevésbé tudtam rá haragudni. Alapjában véve a tette miatt sem haragszom, inkább úgy fogom fel, hogy legalább ebben megelőztem Kookot. Nem mintha verseny lenne, természetesen, de azért mégis más. Amúgy sem vettem be a lány, csak szex és más semmi megállapítását, hiszen azért mégis csak vonzódik hozzám, ha önmagától vette rá, nem nekem kellett az eseménysorozatot beindítanom. ez persze adhatott volna némi reményt, de hallgatnom kellett NamJoonra, egy darabig hanyagolni fogom őt, hagyom, hogy megégesse magát, majd lesz valami. Talán az idő ezt is megoldja, akár a szívfájdalmamat. Rá kellett jönnöm arra, hogy a szerelem, pont olyan, mint egy feneketlen szakadék.

Éppen indulni készültem, fizettem az italokat, amikor egy szőke lány huppant le mellém. Nari...

–        Te követtél engem? – mordultam rá azonnal, de a lány csupán elmosolyodott, ám a mosolyában volt valami különös, valami nagyon ijesztő.

–        Nem, a szívem vezetett hozzád – dalolta, majd elém rakott egy papírt.

–        Ez mi? – tudakoltam rögtön, és egy pillantást vetettem a papírra.

–        Orvosi lelet arról, hogy a kisbarátnőd milyen sérüléseket okozott – jelentette be gonoszan.

–        De neked nem tört el semmid – futottam át az iratot, és olyanok is voltak benne, amiknek fele nem is volt igaz.

–        Az lehet – vonta meg a vállát NaRi. – De az édesanyja sérülései is itt vannak, és semeddig nem tart bejelentést tennem a rendőrségen.

–        Az ilyet nem merném annak nevezni – javítottam ki gúnyosan. – Mit akarsz ezzel?

–        Tudod, elintézhetem, hogy a barátnőd az elkövetkezendő hat hónapot a rács mögött töltse testi sértés miatt, sőt súlyos testi sértés miatt, tekintettel léve a körülményekre.

–        Erre nincs semmi bizonyítékod.

–        De van – lebegtette meg a papírt. – Csak egy szavamba kerül a helyi rendőrkapitányságon, és máris repül.

–        Ezt nem teheted meg – háborodtam fel, majd elképedve néztem az elvetemült nőszemélyre.

–        De megteszem – felelte, s közelebb hajolt hozzám, hogy suttogva folytathassa. – Ám van egy alkum!

–        És pedig? – vontam fel a szemöldököm kissé érdektelenül, bár közben azon aggódtam, hogy mégis hogyan fogom kimenteni  Hyemit ebből a szar helyzetből.

–        Ha bejelented mindenki előtt, hogy mi újra egy pár vagyunk, hogy újra kezdtünk mindent tiszta lappal, akkor eltekintek ettől az apróságtól – fejtette ki a tervét, de a vér is megfagyott az ereimben. Sejthettem volna, hogy erre készül, hiszen, már az első találkozásunkkor megfenyegetett, és azt mondta térden állva fogok könyörögni az újrakezdésért. Azt azért nem fogok, de megszorongatott, az biztos. Nem akartam, hogy HyeMinek valami baja legyen, mert valóban szeretem, vagy valami hasonló, s az, hogy egy kicsit hanyagolom a társaságát, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem viselném szívemen a sorsát, de ez patthelyzet volt. Őszintén... nem akartam újból NaRi párja lenni sem, mert miatta lettem teljesen labilis személyiség, teljesen tönkre tette az életem. Ám ez egy olyan szörnyű helyzet volt amiből nem lehetett helyes döntéssel kisurranni.

–        Jól van, legyen! – adtam fel végül, és közben csak az lebegett a fejemben, hogy csak is a vágyam tárgya miatt teszem, remélem, egyszer csak megtérül.

–         Csodás! – lelkesült fel a lány, majd lepattan a székről, hogy egy apró csókot hintsen az ajkaimra. Nem örültem neki egy kicsit sem. – Majd ugorj át holnap! Tudod, hol lakom!

–        Sajnos! – jegyeztem meg csendesen, és már akkor éreztem, hogy ebből az egészből még nagyobb katasztrófa lesz, mint eddig valaha is volt...

/HyeMi/

Nem szerettem szellemként létezni. TaeHyung nem vett rólam tudomást, és amint lehetett elült mellőlem, és most teljesen egyedül voltam. Utáltam, hogy mindenhová NaRival megy, hiszen napokon keresztül mást sem hallgattam, hogy újra együtt vannak. Hát váljék egészségére, remélem, most is tönkre teszi, pont, mint régen. Persze, nem mertem azt állítani, hogy én nem romboltam le belőle semmit sem, de nem ennyire. Irigy voltam, és szörnyen féltékeny, s nem tudom miért, hiszen nem jelent nekem számomra semmi komolyat sem, vagy mégis, csak épp túl elvakult vagyok, hogy ezt bevalljam. Meglehet.

Szerdán a nagynéném a kezembe adott egy csomó meghívót az ő nagyszabású bulijára, hogy adjam oda a srácoknak, annak reményében, majd ők meghívnak még pár embert. JiYeon alapvetően nagy bulira készült, legalább kétszáz emberrel, reménykedtem abban, hogy akadni fog egy-két olyan ember is, aki az ő korosztályából való, mert időnként úgy vélem, hogy túlságosan fiatalosan gondolkodik, olykor olyan, mint egy rossz tinédzser. A srácok hat óra felé érkeztem meg, és mivel egész nap menekültem előlük, pontosabban TaeHyung elől, most kellett rászánnom magam a cselekvésre. Nem örültem annak, hogy most is ott van, mert hacsak egy pillanatra is a közelébe megyek, azonnal elkap a féltékenység, a csalódottság és a vágyakozás különös keveréke, melytől azonnal összezavarodok. Miért nem lehetne végre egyszer az életben könnyű a helyzet. A csinos fehér színű meghívókkal a kezemben lépdeltem oda, és nagy mosollyal üdvözöltek engem. Meglepően jó esett.

–        Hogy vagy? – érdeklődött azonnal Jin. Azon is meglepődtem, hogy ilyen hamar felvette a védelmező nagytestvér szerepét, pedig vér szerint közünk nincs egymáshoz, ám mindig vágytam egy testvérre.

–        Fogjuk rá – vontam meg a vállam, mivel nem szerettem volna hosszas magyarázatokba kezdeni. – Remélem, ráértek péntek este.

–        Mert? – mordult az irányomba TaeHyung, de erre a modorára legszívesebben orrba vágtam volna. Letettem az asztal közepére a meghívókat, vettek belőle, majd nagy lelkesedés futott át az arcukon. Nem hittem volna, hogy ennyire megvesznek a bulizásért.

–        Ma van a nagynéném születésnapja, és pénteket nagy bulit tart – fogtam bele.

–        És mennyi idős? – kérdezett közbe HoSeok lopva a pult mögött ácsorgó JiYeon felé pillantva.

–        Harmincnyolc – válaszoltam, majd folytattam. – Szeretné, ha minél több embert meghívnátok.

–        Mi? – csodálkozott el NamJoon. – Miért kellenek a mi ismerőseink?

–        Mert JiYeon valójában nagy társasági ember, és majdnem minden korcsoporttal jól ki jön, meg szerintem miattam is, hogy ne unatkozzak – vigyorodtam el a végén.

–        És ha nem akarok jönni? – vágott közbe TaeHyung, és kezdett egyre inkább érni neki az a bizonyos pofon.

–        Akkor nem jössz – feleltem lazán megvonva a vállam. – Nem fogok meghalni a társaságod nélkül.

–        Múlt szombaton nem ezt mondtad – jegyezte meg gonoszan, majd rám villantott egy perverz vigyort, melytől azonnal céklaszínű lettem. Jellemző volt rám, ha kettesben voltam valakivel, nehezen jövök zavarba, de most legszívesebben elsüllyedtem szégyenemben. Igyekeztem túllépni a megállapításán, de a többiek jelentőségteljes pillantást váltottak. Gyorsan el kellett iszkolnom, ha nem akarok nagyobb bajt hozni a fejemre.

–        Az tévedés volt – vágtam vissza egyre jobban növekvő haraggal. – Nos, akkor... – köszörültem meg a torkom, hogy folytathassam. – Remélem, eljöttök, és bátran osztogassátok a meghívókat az ismerőseiteknek.

Indulni készültem, egy kéz nyúlt az enyém után, majd az ismeretlen hideg érintés miatt visszapillantottam, és JungKookkal találtam szembe magam.

–        Mit csinálsz ma este? – faggatott végül. Lopva pillantottam Tae irányába, de az mélyen belemerült a telefonjába. Gondolom, NaRival cseveghet, nem mintha érdekelne...

–        Dolgozom – válaszoltam őszintén.

–        És holnap?

–        Akkor is.

–        És mikor leszel szabad? – próbálkozott másképp a fiú.

–        Szombaton este ráérek – közöltem vele végül.

–        Remek! –  lelkesült fel JungKook. – Akkor elmehetnénk valahová kettesben.

–        Jó hangzik – Mosolyodtam el. – Majd hívj fel, és elmondom, hová gyere értem.

–        És nem mondod meg, hogy pontosan hol laksz? – puhatolózott tovább.

–        Majd meglátjuk – feleltem rejtelmesen, és félszemmel TaeHyung reakcióját figyeltem.

Próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy éppen most mondtam igent a legnagyobb ellenfelének, és nagyon nem tetszett neki. Igyekezett minél higgadtabb maradni, rám sem pillantani, de elég jól ismeretem ahhoz, hogy rájöjjek, legbelül mennyire is őrlődik. Ne mondja nekem senki, hogyha annyira szeretne, egyik pillanatról a másikra lemondott volna rólam...Nem... Véleményem szerint ez csupán egy színjáték, vagy épp lehet, hogy a szőkével történő összejövetele a színjáték. A fenébe, hogy nem tudom eldönteni mikor, miként játssza ki a nyerő lapjait. Úgy voltam vele, hogy ezt a háborút ő kezdte, de azt nem jelenti, hogy megadom magam harc nélkül...

-

Valahogy nagyon izgatottan vártam a pénteket. Aznap egész nap zárva volt a kávézó, ki is lett írva az ajtóra, már jóval előtte, hogy zártkörű rendezvény miatt zárva leszünk, ám ennek ellenére is akadtam megtévedt vendégek, akik rendkívüli módon igényelték volna a nagynéném mennyei kávéját. Volt bennem némi gyomorideg is, de közben annyira fel voltam pörögve, hogy időnként JiYeonnak kellett engem megfékeznie. A nyolctól kezdődő rendezvényre egész végig a berendezéseket pakoltuk, lett táncparkett, DJ pult, bizonyos helyeken asztalok és székek, hogy legyen hely megpihentetni a fáradt lábakat. Bár bevallom nem akartam táncolni, féltem attól, hogy lebukok, hiszen rengeteg titkolni valóm volt, és ez egy ilyen kis titok volt. Tehát a pult mögött leszek, és hagyom JiYeont bulizni, akár önmagam helyett is. A kidekorált, lampionokkal, szalagokkal és egyéb csillogó buli kellékekkel feldobott hely meseszép volt, s tényleg alig vártam az estét. Természetesen hazamentem átöltözni, és örömmel vettem, hogy apám is otthon van, ám nem volt szívem kikérdezni, hogy miért titkolt el előlem mindent. Szerettem volna valami kevésbé felpörgött hangulatban beszélni vele, és amint elmondtam neki, hová indulok, azt mondta benéz ő is, az este vége felé, nem szeretné, ha a húga rosszul érezni magát amiatt, hogy ő nincs ott. Azért apunak mégis csak fontos volt a család, nem úgy, mint hálátlan anyámnak. Bíztam abban, hogy ő nem bukkan fel, az több szempontból is kellemetlen lett volna, mert a nagynéném nem igazán kedveli őt, amin egy kicsit sem csodálkozom.

Fél nyolckor indultam el, és nem öltöztem ki. Fekete szűk farmer, ujjatlan ezüstszínű felső, mely kicsit talán túl áttetsző is volt, hiszen szándékosan azt a fekete csipkecsodát vettem alá, mint amikor TaeHyungnál voltam először. Akárhányszor eszembe jut, már csak a neve is végigfut rajtam egy ijesztő borzongás, melyet szerintem csak a különös kisugárzása miatt érzek. De ha ez így folytatódik hosszú távon, teljesen biztos, hogy meg fogok zakkanni. Igen szép halál vár rám... Nem vettem ezenkívül semmit, csak a bőrdzsekimet, vettem egy magasított szárú sportcipót, enyhe smink után a hajamat megint csak hagytam szabadon kószálni, hiszen így szerettem hordani a leginkább. Nagy reményekkel indultam útnak, és reméltem, hogy nem történik velem semmi extra ezen az estén, igyekszem keveset inni, és nem kiborulni.

Elterveztem, hogy a hátsó ajtón megyek be, nem a tömegen át vágódom be, meg így talán elkerülhetem a srácokat. Amint a kávézó közelébe értem, hangos zene szólt, valami kellemes k-pop sláger szólt, és kedvem támadt táncolni. Hosszú ruganyos léptekkel siettem az ajtó irányába, a zene ütemét követve, felfelé mentem a lépcsőn, hogy bejussak. A szemem a lépcsőfokokon volt, és amint legfelső alattihoz értem, egy kellemetlen erős hang szólalt meg.

–        Nahát! – szólalt meg, mire ijedtem kaptam fel a fejem. – Te semmit sem változtál!

Felnéztem az alakra, de majdnem leszédültem lépcsőről. Az alak maga volt, hanyag tartással dőlt az ajtófélfának, erőteljes testalkata félelmet keltett bennem, a karakteres arcvonásai a legnagyobb rémálmomat keltették életre, és a sötét, szinte fekete szemében eszelős tűz lobogott. Számomra, akkor ott megszűnt a világ, a szívem hevesen kezdett verni, és szerettem volna elfutni nagyon messzire...

–        Nem is üdvözölsz? – kérdezte megjátszott elcsodálkozással a fiú.

–        Mit keresel itt, MinWoo? – kérdeztem vissza idegesen.

–     Van egy rendezetlen ügyünk, babám...