5. fejezet - Tartozás

/TaeHyung/

Tetszett a reakciója, az, ahogy összerezzent, és még a lábai is remegni kezdtek, egyszerűen örömmel töltött el. Zavarba hoztam azonnal, pedig csak annyit tettem, hogy közel hajoltam hozzá. Ismét vattacukor illata volt, és annyira illett a személyiségéhez ez az illat. Bájos volt, és nőies, akárcsak ő maga. Nehezen adta be a derekát, és szörnyen nehéznek bizonyult az is, hogy rávegyem, játsszon nekem. Ez megint csak zsarolás volt, de sikernek könyveltem el, mivel magához vette a kottát, és tanulmányozni kezdte. Hosszasan lapozgatta, ám türelmesen vártam a dallamot. Olykor lehunyta a szemét, és szinte láttam, hogy fejben éppen a kottákat játssza, vagyis igyekezett megtanulni a hangjegyeket. Pár perc múlva neki látott a játéknak, és minden egyes billentyű lenyomásával a gyerekkori emlékeim átsuhantak az agyamon. Anyu zongoraművészként diplomázott, annak idején, ám zenéket ritkán írt, leginkább tanítani szeretett. Úgy nőttem fel, hogy minden este játszott nekünk egy dallamot, amely segített elaludni, máshol mesét olvastak a gyerekeknek, nekünk anyu zongorázott. Szerette megtalálni az olyan dallamokban is a szépséget, melyet mások elutasítottak. NaRit is így ismertem meg, ő volt anyu utolsó tanítványa. Én magam viszont sosem szerettem volna meg tanulni játszani a hangszeren, csak a hangját szerettem hallani, de azt nagyon. Az elmélkedés után HyeMire pillantottam, aki bizonytalanul nyomta a billentyűket, ám a szemét nem vette le a hangszerről. Csupán a kottára pillantott fel, arra sem túl gyakran. Láttam rajta, hogy szereti, amit csinál, hogy szinte együtt él a dallammal, én pedig lehunyt szemmel hallgattam. Egyre bátrabban játszott, a zene tele volt magas hangokkal, míg a második dallam rész inkább mélyekkel, és olyan elegáns összhangot teremtett a kettő együtt, hogy az leírhatatlan volt számomra. Kellemes hangzású dallam volt, és ahogyan a lány eljátszotta, lenyűgöző. Csodálatos technikával dolgozott a billentyűkön, egyre jobban és jobban, beleéléssel, és a szívem akkora szárnyakon repdesett, hogy csodálkoztam, egyáltalán befér a mellkasomba. A zene végén még gyakoribbá váltak a magas hangok, és épp egy ilyennel lett vége. Vettem egy mély levegőt, de megszólalni nem igazán tudtam, a zene, a lány tehetsége teljesen a hatalmába kerített. Rám emelte a tekintetét, de ő sem szólalt meg, mindösszesen néztünk egymásra, csendben, ám nem is kellettek a szavak, őt is annyira lenyűgözte a zene, mint engem.

–  Hű! – nyögtem ki végül hosszas hallgatás után. – Ez valóban csodaszép!

–        Honnan szerezted? – kérdezett rá azonnal.

–        Anyámtól – feleltem vállvonogatva.

–        A sajátja – nézett rám elkerekedett szemekkel.

–    Nem – mosolyodtam el. – A kedvenc szerzőjének egyik legszebb műve.

–    Anyud tud zongorázni? – csodálkozott el. Annyira szép volt, ezzel az elcsodálkozott arckifejezéssel, és ahogy az ajkaira pillantottam, kedvem támadt megcsókolni őt. Vajon kapnék tőle egy jól irányzott pofont?

–     Anyám zongoratanár – magyaráztam. – De lassan egy éve nem játszik, mert nincs meg a zongorája.

–       Miért? Mi történt? – kérdezősködött szüntelen.

–    Minek mondjam el, ha nem is vagy kíváncsi rám – vetettem ellen, de hirtelen olyan gonosz pillantással illetett, hogy ha szemmel lehetne ölni, minden bizonnyal halott lennék.

–        Rád tényleg nem vagyok – válaszolta. – Anyudra annál inkább.

–       Ha érdekelnek az infók a családomról, akkor holnap is játszani fogsz nekem – szembesítettem a tényekkel. Ezzel legalább bebiztosítom annak lehetőségét, hogy még pár napig a közelében lehetek.

–    Te most zsarolsz engem? – összeszűkölt szemekkel meredt rám, s szinte sziszegte a szavait. Most komolyan, mintha magamat láttam volna, olyan volt, mint valami érzelmi hullámvasút.

–   Nem – tiltakoztam, majd közelebb hajoltam hozzá, és suttogva folytattam. – Csak biztosítom magam abban, hogy nem fogsz elmenekülni, mivel felkeltettem az érdeklődésedet.

–     Csak szeretnéd – emelte fel a hangját, és felállt. Távolabb lépett tőlem, megint csak mogorva képpel nézett rám, mire csupán elmosolyodni tudtam.

–    Holnap jövök, és hozok mást! – jelentettem be, majd indulni készültem.

–       Azt nem hiszem! – hallatszott egy női hang a hátam mögül.

Megfordultam, hogy megleshessem ki az, és JiYeonnal találtam szembe magam.

–     Holnap jazz estet tartunk – válaszolta. – Da HyeMi játszik nekünk egy-két jófajta jazz zenét, én nem bánom.

–   Olyat is tudok szerezni – ajánlottam fel, és azt láttam, hogy a nő kérlelően néz a lányra.

–       Nem, nem, és hadd gondolkodjak... – Megint megjátszotta magát, amit kicsit sem díjaztam. – Nem. Nem játszok senkinek semmit, főleg ennek a kreténnek nem! – Megvetően nézett rám az utolsó pár szónál, mire lemondóan sóhajtottam egy hatalmasat. Nem hittem el, hogy ennyire makacs és hajthatatlan.

–     Akkor játssz a nagyközönségnek! – folytatta JiYeon a meggyőzési hadjáratot.

–        Azt meg aztán pláne nem! – ellenkezett tovább.

–        Pedig tehetséges vagy – szúrtam közbe egy dicséretet, remélve, hogy ezzel siker őt meghatni.

–     Az nem jelent semmit! – vetette fel, majd ellépdelt mellettem, és a táskájáért indult.

Elkaptam a kezét, és visszahúztam magamhoz, felkészültem arra, hogy képen töröl, de nem tette. Pár pillanatig egymásra meredtünk, nem szólt semmit, de amit le szerettem volna csökkenteni a kettőnk között lévő távolságot, már nem nyerte el a tetszését, kitépte a kezét az enyémből, majd köszönés nélkül távozott.

–   Majdnem sikerült – jegyezte meg JiYeon lemondóan, miközben a kávézó kulcsaiért indult. – Gondolom, a jazz estre nem jöttök – jegyzete meg az irányomba pillantva.

–        Nem hiszem, hogy a srácokat érdekelné – feleltem őszintén.

–        Kár érte – ismerte el. – Pedig jó buli lesz.

–      Ebben nem kételkedem, nekem viszont tanulással telik a hétvégém – folytattam, és közben az ajtó felé meneteltem. – Legyen szép estéd! – köszöntem el, mire a nő szélesen elvigyorodott.

Intett nekem, én pedig a dallammal a fejemben indultam meg a haza. Őszintén, örültem volna, ha nekem ilyen jó fej nagynéném lenne, HyeMi pedig nem értékel semmit. Kíváncsi lettem volna az ő családi hátterére is, hiszen csak annyit tudtam, hogy az anyja nincs a közelébe, lehet, hogy nem is él, az apjáról pedig sosem beszél, nem mintha lett volna alkalma bármikor is. Unottan mente haza, és eldöntöttem, hogy az időspórolás miatt inkább busszal megyek haza, legalább akkor fél tíz felé haza is érek. Nem lepődtem meg azon, hogy megint csak ég a konyhában a villany, ez van, ha az ember „baglyokkal” él együtt. Gondosan bezártam magam mögött az ajtókat, amint beléptem a konyhába anyu mosolygó arcával kerültem szembe. Ismét egy forró, gőzölgő csésze pihent a kezében, őrület, hogy mennyire szeretett teázni, amolyan kis rituálés megszokás lehetett számára.

–   Megint sokáig tartott a suli? – nézett rám kérdő, de gyanakvó tekintettel.

–        Nem, a kávézóban voltam – feleltem egyszerűen.

–        Egy lánnyal?

–        Ugyan, hagyd ezt! – ellenkeztem rögtön.

–        Az öcséd mesélt róla.

–        Neki nem szabadna mindig hinni.

–        HyeMinek hívják? – kérdezett rá végül. – Az új barátnőd?

–        Nem, nem az! – háborodtam fel. – Csupán az osztálytársam.

–        Igazán bemutathatnád nekem.

–      Minek? – vetettem fel elgondolkodva. – Nem kedvel engem, tehát nem lehet a barátnőm.

–    Neki vitted a kottákat? – faggatott anyu tovább, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, amiket mondtam. Ha egyszer összetalálkozok az öcsémmel, ezt még nagyon megbánja, hogy nem bírta tartani a száját. Anyu hajthatatlan, és addig fog győzködni, amíg rá nem veszem a lányt, jöjjön el hozzánk, de miért jönne, hiszen gyűlöl engem. Ha csak nem ajánlom fel neki anyu szaktudását.

–        Igen, neki. Csak hallani szerettem volna azt a zenét – védekeztem.

–        Tehát zongorázik.

–        Tehetséges, de önmagának sem ismeri el.

–    Ha nem kedvel, akkor hogyan vetted rá, hogy eljátssza neked – kételkedve nézett rám, és a veséig hatoló pillantásától, kissé elszégyelltem magam.

–        Megzsaroltam – mondtam őszintén.

–      Akkor nem csodálom, hogy nem kedvel – nevetett fel könnyedén. – És van saját zongorája?

–        Nem hiszem, a kávézóban van egy régi darab, azon szokott játszani.

–        Most hétvégén is találkozol vele?

–   Nem, most tanulni fogok, hiszen legalább négy nagy esszét kell megírnom, tehát a hétvégén a tanulás elrabolja az agyamat – fejtettem ki a terveimet.

–      Talán jobb is, ha most nem találkozol vele, lesz ideje feldolgozni azt a traumát, amit okoztál neki, de jövő héten jöhetne, TaeMin is hozza a barátnőjét, akkor a tiéd is jöhetne.

–      Meg ismétlem még egyszer – mondtam kimérten, mivel meguntam, hogy ugyanazt hajtogatja. – Nem a barátnőm.

–        De az lesz! – vágott vissza anyu élesen. Vagyis ő hisz a sikeremben?

–       Azt kétlem – mondtam lemondóan, majd közelebb léptem hozzá, hogy egy puszit nyomhassak az arcára.

–     Tae – szólt utánam gyengéden. – Tudom, hogy rendes srác vagy, és lehet, hogy ez a lány nem annyira anyagias, mint a többség mostanában. Csak légy vele türelmes, gondolom, nem keltettél túl jó benyomást a kezdetekben... – Ezt eltaláltad. – gondoltam magamban. – De ez nem jelenti azt, hogy minden esélyed elveszett.

–        Pedig eddig nagyon úgy tűnik – válaszoltam végül.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy magas alak mászott be rajta. Hirtelen erős alkohol szag csapta meg az orromat, s amikor anyura pillantottam, megdöbbenve néztem az elfehéredett arcát. Készen álltam arra, hogy megvédjem, ha az apám alkoholbefolyásoltság alatt egészen véletlenül rátámadna, hiszen volt már rá példa nem egyszer. A férfi, akit nagyon szívesen nem neveztem volna apámnak, bevörösödött szemekkel méregetett engem, alig állt a lábán, biztosra vette, hogy most nem fog akcióba lendülni így nekem sem kell. Ám nem volt mindig ilyen a helyzet. Alig egy évvel ezelőtt, amikor még társtulajdonos volt egy menő vállalkozásban, nem volt semmi baj. Nagyon jól éltünk, ám valami miatt a cég, mely építészettel foglalkozott meghanyatlott, őt pedig, - meg természetesen minket közvetetten - eléggé megviselte a dolog, kisemmizték, és alkoholba fojtotta a bánatát. Az anyagi helyzetük is rohamosan zuhanásnak indult, apám pedig agresszívvé vált a kilátástalan helyzet miatt. Ugyan anyuval próbáltuk észhez téríteni, de nem sikerült, kidobni meg nem tudjuk, mert akkor még hevesebben reagálna. A rendőrök pedig nem tesznek semmit, hiszen amíg vér nem folyik egy-egy veszekedés alkalmával, addig nem is történik semmi. Csak épp a lelki és olykor fizikai terrort nehezen viseli az ember, és fáj, hogy a nyolc éves húgomnak így kell felnőnie, főként úgy, hogy amúgy sem egészséges teljesen.

Ám ezúttal elmaradt a fenyegetőzés és agresszió. Megindult felfelé a lépcsőn, de esett-kelt, nehezen vánszorgott fel a szobájáig. Anyura pillantottam, mint a férfi elment, és láttam, hogy egy könnycsepp végigszalad az arcán. Annyira sajnáltam, hogy a viszonylag jó családom ennyire széthullott, és annak kell a legnagyobb terhet cipelnie, aki semmiről sem tehet. Odasiettem anyuhoz, és igyekeztem őt megvigasztalni, de sírásban tört ki, melyen nem csodálkoztam.  Pár pillanat múlva, csak megnyugodott, és nehezen sikerült abba hagynia az érzelmi kitörést.

–        Nem lesz semmi baj – nyugtattam, vigasztalóan a hátát simogatva.

–        Néha annyira unom – felelte a könnyei között.

–        Tudom – mondtam, majd kibontakoztam az ölelésből. – Hol alszol ma este?

–        A húgodnál, mint mindig.

Gyakran szokott SooRa szobájában aludni, hiszen az ott lévő nagy ágy megfelelő volt kettőjüknek, és nem mellékesen azt a szobát lehetett a legbiztonságosabban bezárni. Sosem lehet tudni, mit hoz az éjjel.

–     Próbálj meg, aludni, és ne aggódj! – győzködtem megnyugtató hangon.

–        Majd beveszek egy nyugtatót – vonta meg a vállát. – Aludj jól!

–      Szeretlek, anyu! – mondtam vigasztalásképpen, és sajnáltam, hogy a kellemes beszélgetésünk ilyen rémségbe torkollott.

–        Én is szeretlek, kicsim – válaszolta, majd megpaskolta a hátamat.

Intettem neki végül, és reméltem, hogy nem lesz semmi baj. Nem hiányzott egy újabb probléma az életemben, mert Lee HyeMi meghódítása, már így is túl sok energiát ki vesz belőlem, nem is beszélve a rengeteg tanulnivalóról...

/HyeMi/

Nem tudtam elhinni, hogy megint zsarolt. Annyira érdekelt volna, hogy az édesanyja miért hagyta rá a zenélést, ha egyszer zenetanár. Ha tényleg jó tanár, akkor rengeteget kellene tanítania, akár engem is. Lehet, hogy nála nem kerülne olyan sokba, és megint kikapcsolhatnám az agyamat ezzel a módszerrel. A zene volt az egyetlen olyan dolog, ami bármikor képes volt felszabadítani a lelkemet a mély fájdalomból. Szerettem volna meg tudni róla mindent, de ha így fogja csinálni, túlteszem magam a kíváncsiságomon, és teljes mértékben levegőnek fogom nézni. Azt is simán megérdemelnél. Azt meg végképp nem tudtam elhinni, hogy a nagynéném még beszél is vele, sőt arra ösztönzi, hogy ostromoljon. Ő nem tudja, hogy milyenek velem, TaeHyung és a barátai. Csak azt látja, hogy milyen helyes srác, de hogy a lelke fekete, mint az éjszaka, az nem látszik. Abból semmi sem látszik. Én viszont nem fogok bedőlni a jóképűségének, nekem nincs szükségem erre a drámára. Csak szeretnék jó eredménnyel leérettségizni, összespórolni egy kis pénzt, majd itt hagyni mindent. Elmenni egy híres amerikai egyetem jogi karára, kitanulni a bírói szakmát, lediplomázni, évekkel később visszatérni Szöulba, ahol kezelésbe venni, majd sittre vágni mindenkit, aki megérdemli.

Sebesen vágtáztam az utakon, úgy szedtem a lábamat, hogy szinte futottam. A lelkemet mardosó érzéseket pedig igyekeztem gyökerestől kitépni azzal a módszerrel, hogy nem fókuszáltam a problémákra. De Tae nem éppen az a karakter volt, akit csak így el lehetett feledni. Bármikor eszembe jut az a kellemes mély hangja, amint a fülembe duruzsol, egyszerűen még a józan ész is cserben hagy. Éppen egy zebrán szerettem volna áthaladni, ám ezúttal nagyon alaposan körülnéztem, nehogy véletlenül hullaként végezzem a zaklatott lelkiállapotom miatt. Már majdnem ráléptem a fehér csíkozásra, amikor egy olyan hang ütöttem meg a fülemet, melytől kihagyott a szívem egy ütemet. A vérnyomásom megemelkedett, a szívem pedig szabálytalanul, és kimondottan hevesen kezdett el verni, mely annak volt a jelen, hogy egy számomra fontos személy jelent meg a hátam mögött. JungKook...

–        HyeMi! – szólalt meg mögöttem a fiú, ami miatt megtorpantam. – Mit keresel erre felé?

–        Haza felé igyekszem – vágtam rá tömören, majd megfordultam, hogy rá tudjak pillantani.

–        Nem messze parkolok innen – jelentette ki a túloldal felé mutatva. – Elvigyelek?

–        Igazán ne fáradj – ráztam meg a fejem. Hiába vágytam a társaságára, szerettem volna vele lenni, még egy kis időt, egyáltalán nem akartam, hogy Rim fülébe jusson ez az egész. Még a végén azt fogja hinni, én másztam rá Kookra, ami nem igaz. – Hazatalálok egyedül is.

–    Tényleg nem fáradtság – mondta elkapva a kezemet, közelebb húzva, egyenesen magával szembe. Ahogy lassan végignéztem rajta, megállapítottam, hogy körülbelül olyan magas, mint Tae, de az ő kisugárzása feleannyira sem volt titokzatos és ijesztő, mint a barátjáé. Jézusom, mit csinálok... Miért hasonlítgatom hozzá TaeHyungot, amikor a nyomába sem érhet JungKooknak.

–     Nem szeretném, ha a barátnőd rosszat feltételezne rólam – feleltem őszintén, hogy miért nem szeretnék vele menni.

–       Ugyan már! – nevetett fel. – Nem lesz semmi baj... hacsak nem tőlem tartasz – somolygott az irányomba, amitől egy kissé elpirultam. Na, remek, most már tudni fogja, hogy tetszik nekem. Nem mintha számítana.

–        Nem tartok tőled, én Rimtől tartok meg a haragjától – heveskedtem, majd amint észleltem, hogy esze ágában sincs nekem hinni, elhatároztam, elmegyek mellette. – És most megbocsáss...

–     Én tényleg segíteni szeretnék – lépett újra közelebb, de amint megtette, én léptem egyet hátra.

–    Örülök, hogy láttalak – köszöntem el tőle, s végül egy utolsó fájdalmas pillantás után elsétáltam mellette.

Nem állított meg, tehát annyira nem akarta, hogy vele legyek, csupán udvarias próbált lenni. Ezzel győzködtem magam, mielőtt még túl sok reményt adtam volna az így is szörnyen sajgó szívemnek...

Gyorsan haza értem. Amint beléptem az ajtón, apu halk horkolása most is betöltötte az egész lakást, és amikor elbattyogtam a szobája mellett, megmosolyogtam a hangzavart. Gondoltam, hogy holnap is mennie kell dolgozni, bár reménykedtem abban, hogy talán vasárnap pihenhet. Úgy véltem az a legpraktikusabb, ha veszek egy zuhanyt, és lefekszem aludni. Legalább végre rendesen kialszom magam.

-

Másnap reggel a telefonok féktelen rikácsolására riadtam fel, a hajam úgy állt, mint egy szénaboglya, nem egy tincset az arcomból is el kellett söpörnöm, hogy lássam, ki az, aki ilyen korán zaklat. A nagynéném neve íródott ki rá, így nem halogathattam a kütyü felvételét.

–        Mondd! – szóltam bele álmosan.

–        Csak nem felébresztettelek? – kérdezte vidáman.

–        Á, dehogy! – vágtam vissza. – Mit szeretnél? Mikorra menjek be?

–    Otthon maradsz és tanulsz, meg kikúrálod a kezedet, hogy hétfőtől újult erővel dolgozhass – magyarázta, még mindig ijesztően vidám hangszínnel.

–     Meg fogok halni az unalomtól – sopánkodtam rögtön. – Meg... – gondolkodtam el egy pillanat erejéig. – Ma is játszanom kell TaeHyungnak.

–    Na! – rikkantott fel örömében, de távolabb kellett tennem a telefont a fülemtől nehogy megsüketüljek. – Nem is gondoltam, hogy számít neked, mit akar.

–        Nem, talán nem miatta – döbbentem le, miket hord már megint össze. – Csak jól esik játszani a zongorán.

–        Neki is tetszett, akárcsak te magad – figyelmeztetett szigorúan.

–        Ezt nem hiszem – vetettem ellen.

–   Legyél jó, és hétfőn várlak! – jelentette ki ünnepélyesen, és nem is hagyta, hogy magyarázkodásba kezdjek a fiúval kapcsolatban.

–     Jól van! – sóhajtottam fel, majd kinyomtam a telefont, és visszadőltem az ágyba a párnák közé, ahol pár perc alatt újra elnyomott az álom.

A hétvégét tehát egyedül töltöttem, tanulással, főzéssel meg az egész lakás kitakarításával Mivel én vagyok a háziasszony, sajnos rám hárult mindennemű házimunka. A főzés volt a kedvencem, de a portörléssel, mosogatással, és a fürdő meg az illemhely kitakarításával is ki voltam békülve, csak porszívózni gyűlöltem, de azt nagyon. Mindig kelletlenül rohantam végig a két szobán, és hálát adtam az égnek, hogy a lakás többi részén járólap van, amit csak feltörölni kellett. Gondoltam elindítok kétadagnyi mosást is, így betértem apus szobájába, hogy ott is felporszívózzak, illetve összeszedjem az esetlegesen elkallódott ruháit is. Bár nem volt rendetlen, mégis csak férfi, így sosem lehet tudni, miket találok a szobában. De szerencsére rend volt oda bent, a gyorsan végigrohantam a szőnyegen, és fáradtam ültem le az ágy szélére. A szemem megakadt az egyik képen, melyet a szekrényen találtam, és közelebbről is megvizsgáltam. Én voltam rajta, meg apu, és természetesen a nagynéném. JiYeon volt apu egyetlen testvére, pontosabban a húga. Alig öt éves lehettem, és az a mosoly, ami akkor terült el az arcomon, leírhatatlan volt. Boldogok voltunk mindannyian. Apu akkor is sokat dolgozott, de manapság ha havi egy vagy két szabadnapja akad, akkor örülni kell ennek, de többnyire azt is alvással tölti. Kemény fizikai munkát végez, az egyik nehézfém megmunkáló üzemben, de ha megkérdezem tőle, hogy mondja egy pontosan, mit is csinál, leterel, és nem mondja el. Tehát titkol valamit. Reméltem, hogy nem olyan dologgal dolgozik, ami egészségileg ártalmas, mert nekem nem maradt közvetlen családtagom, rajta kívül, hiszen a királylányként viselkedő anyámat, nem tekintem annak. Bár persze, ha tudnám, merre is van.

Visszatettem a képet a helyére, és mint, aki jól végezte dolgát, a porszívóval a kezemben távoztam a helyiségből. Azután megfőztem az ebédet két napra, és végül rávettem magam arra is, hogy a házi feladataimat elkészítsem. Csupán vasárnap délután láttam aput, aki ebédelt, majd lezuhanyozott és a szobája felé vette az irányt. Gyűlöltem ezt az élethelyzetet, hogy nincs pénzünk, és nem látom őt annyiszor ahányszor szerettem volna, vagyis amennyire szükségem lenne rá.

-

Nem vártam a hétfőt. Még egy nap a pokolban. Lassan már úgy érzem magam, mint egy börtönben, ahol a cellám falába belevésem, mennyi napom van még hátra a büntetésemből. Pedig szerettem iskolába járni. Busszal mentem be, remélve, hogy nem kések el, de még útközben beszaladtam az egyik közeli kisboltba valami táplálékot venni magamnak. Mindenesetre éhen halni nem fogok a szemétládák miatt.  Ám olyan volt az egész, mint egy álom. Beléptem a terembe és semmi. Nem szóltak hozzám, ugyan nem is köszöntek, de nem bántam felért egy főnyereménnyel a hallgatásuk. Letettem magam a helyemre, és a vöröses hajú fiú közelebb húzta a székét hozzám.

–       Mi lenne, ha nem lépnél be a személyes terembe? – néztem rá kérdőn. Közelebb hajolt, ismét éreztem a lélegzetét a nyakamon, ami különleges érzéseket keltett bennem. Főként azt, hogy képen akarom törölni, hogy olyat tesz, amit nagyon nem akarok.

–    Ha tényleg belépnék oda, ahová igazán szeretnék – suttogta közvetlenül a fülembe úgy, hogy csak én hallottam, szerencsére. – Akkor azt megéreznéd!

Enyhén szólva perverz mosolyra húzta az ajkait, majd kihívóan végigmért. Összezavart a viselkedése, egyszer úgy viselkedik velem, mint egy romantikus szerelmes, aztán, mint egy macsó, most meg, mint egy perverz állat. Meglöktem a vállát, hogy menjen arrébb, de nem tette, inkább lassan belefújt a nyakamba, a hűvös levegőtől libabőrös lettem, a hideg is kirázott, és annyira szerettem volna felképelni, hogy hihetetlen. Nem tehettem meg, mert a tanár akkor lépett be a terembe, csinos kosztümben volt megint, úgy nézett ki, mint valami titkárnő.

–    HyeMi, légy szíves, gyere velem! – szólt hozzám, így a terembe hagyva a cuccaimat elindultam.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de nem tiltakoztam. Egyenesen az igazgatói felé vettük az irányt, és egy percig azon gondolkodtam, hogy talán a legutóbbi késésem miatt szeretnének majd megfegyelmezni.

–       Ha végeztél, gyere vissza órára – mondta a nő, majd elsietett.

Bólintottam, s nyeltem egy nagyot. Biztos voltam abban, hogy nem a késés miatt vagyok itt, de akkor mit követtem el. A tanulmányi eredményem nem romlott, jó voltam mindenből, még tesiből is, ami nálam nagy szó. Bekopogtattam, majd amint szabad jelzést kaptam, beléptem.

–   Jó reggelt! – köszöntem, majd amilyen mélyen csak tudtam meghajoltam.

–        Szép napot, HyeMi! – köszönt, de csupán csak biccentett. – Foglalj helyet! – mutatott az előtte lévő székre.

Letettem magam oda, ahová kérte, és egész végig azt éreztem, hogy a lábaim zselé módjára remegnek. Az igazgató nő szigorú pillantással méregetett, és nem tudtam, hogy mit csináltam, vagy épp mit nem.

–      Az a helyzet, gyermekem, hogy még nem fizetted be az esedékes tandíjat a hónapra – mondta ki könyörtelenül azt, amitől a legjobban tartottam.

–        Sajnálom! – válaszoltam a könnyeimmel küszködve. – Nem tudtam, hogy nincs befizetve. Azt hittem, hogy az édesapám már elutalta.

–     Nem, még nem érkezett meg, de ha nem fizeted ki szerdáig, akkor eltanácsollak! – Hidegen vágta az arcomba könyörtelen igazságot, majd kopogás hallatszott, de az illető nem várta meg, a szabad jelzést, hanem betolakodott. – Á, kedves, HyoRim. Örülök, hogy látlak, foglalj te is helyet.

–        Én mennék, ha lehet – szóltam közbe csendesen.

–       Rendben, de ne feledd, szerdáig ki kell fizetned a tandíjat, különben kénytelen leszek elküldeni téged az iskolából! – mondta végül az igazgatónő, majd intett, hogy elmehetek.

El akartam menni Rim mellett, aki gúnyosan nézett rám. Tudtam, hogy hallotta, mit is mondott a nő, és ha el kezd rólam mindenfélét terjeszteni, nekem végem. Akkor is végem, ha nem fizetek szerdáig, s tudtam, hogy nincs miből. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe?!

4. fejezet - Esély

HyeMi/

Szinte elfutottam. Igazából nem csak azért, mert szégyelltem magam az ügyetlenségem miatt, hiszen sejtettem, hogy valójában nem az én hibám. A forró kávé megégette a kezemet, és hamar hideg víz alá kellett tennem, ha nem szerettem volna kellemetlen égési sérülésekkel bajlódni a következő napokban. Besiettem a mosdóba, a csap alá tettem a kezemet, és éreztem, hogy az égő bőröm felsikít megkönnyebbülésében. Annyira jól esett, hogy arra szavak nincsenek. Úgy tűnt, hogy TaeHyung nem akarta megmenteni a helyzetet, nem akart segíteni, és nem is tudom, miért is vártam a megmozdulására, hiszen ő elég szemét velem. Másrészt az még vacakabbul esett, hogy JungKook sem óhajtott segíteni nekem, hogy könnyebben viseljem a helyzetet, de megértem. Ott volt Rim, akit istápolnia kell, mivel a barátnője. Hosszasan áztattam a kezem a hideg víz alatt, amikor arra lettem figyelmes, hogy a nagynéném megjelent a hátam mögött.

–       Jól vagy? – nézett rám aggodalmasan.

–      Persze – vágtam rá azonnal. – Pár perc és visszamegyek dolgozni – nyugtattam meg, nehogy azt higgye, hogy alkalmatlan vagyok bármire is.

Elkapta kezemet, és alaposan szemügyre vette a vöröses bőrpírt, mely a bal kézfejemen, és a jobb tenyeremen volt a legveszélyesebb. Annyira nem fájt, csak egy kicsit égett, és ahol a foltok voltak ott húzódott a bőr, de ha minden jól megy, megúszom hólyagok nélkül.

–    Te nem mész vissza sehová – ellenkezett. – Mész és a pihenő szobában megcsinálhatod a házidat!

–        De... – fogtam volna bele az ellenkezésben, de azonnal belém fojtotta a szót.

–        Nincs semmi de!

–      Nem akarom, hogy azt hidd, tényleg béna vagyok. – Éreztem, hogy a könnyeim megint csak utat akarnak maguknak törni, szinte fojtogattak a könnyek.

–        HyeMi! – mondta ki a nevemet megnyugtató hangon. – Láttam, mi történt!

–        Láttad? – kételkedve néztem rá.

–    Ügyesen megoldottad a helyzetet, de emiatt ne őröld magad! – vigasztalt meg. – Bárkivel előfordult volna.

–        Valóban?

–     Képzeld, a profikkal is előfordul az ilyesmi – folytatta, majd letörölt egy könnycseppet az arcomról, melynek csak sikerült előtörnie. – Most pedig menj és tanulj, majd szólok, ha zárunk.

–        Jól van – feleltem végül, és lopva a kezemre pillantottam.

JiYeon még utoljára biztatóan rám mosolygott, mire talán egy kicsit csak képes voltam megnyugodni. Örültem annak, hogy ő bízik bennem, és nem tart ügyetlennek. Az utamat a pihenő felé vettem, ahol nekiláttam a matek és az angol házimnak. Nem is tudom, mennyi időt tölthettem a feladatok megoldásával, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a nagynéném beviharzik a szobába, és fáradtan ledobja magát az egyik fotelbe.

–       Kész vagyok! – jelentette be. – Már csak a takarítás van, és azután mehetek is haza!

–      Segítsek? – ajánlkoztam fel a feladatra, ha már megkímélt a további munkától, ennyivel tartozom neki.

–        Szó sincs róla! – ellenkezett, meg sem fontolva az ajánlatomat.

–        De már kész vagyok a leckével.

–        Nem, és kész! Még csak az kéne, hogy a kezedet vegyszer érje.

–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Majd veszek egy kesztyűt.

–   Megnézheted, hogyan csinálom, és ha meggyógyultál, akkor takaríthatsz – mondta ellent mondást nem tűrő hangon, mire én csak lemondóan sóhajtottam.

–        Talán tudom, hogyan kitakarítani egy illemhelyiséget – közöltem vele a tényeket.

–       Ebben nem kételkedem, de nincs apelláta – figyelmeztetett. – Na, menjünk!

Felállt, és további szó nélkül kifelé masírozott a helyiségből. Amikorra kiértem én is, a táskámat is magammal cipeltem, hogy ne kelljen visszamennem érte, ha majd indulnom kell hazafelé, már nem is láttam, merre ment. Csendben dolgozott valahol a kávézó területén, és nem óhajtott beszélgetni velem. Szerettem volna alaposan körbenézni a kávézóban, hiszen mindig találhat az ember újdonságokat, s az egyik sarokban, nem messze a pulttól, egy kopott fekete zongorát találtam. Nagyon régi típus volt, talán még annál is régebbi, mint amin egykor, úgy két éve tanultam meg játszani, ám nem is tudtam sokat órára járni, annak ellenére, hogy a tanár azt mondta, hogy őstehetség vagyok. Talán csak addig számítottam annak, amíg tudtam fizetni, de amikor kiderült, hogy apám fizetése csak arra elég, hogy napról napra éljünk, le kellett mondanom róla. Felnyitottam a fedelét, és örömmel állapítottam meg, hogy minden billentyűje a helyén van. Még jobban átvizsgáltam a hangszert, mindent rendben találtam rajta, de ez még önmagában nem jelentett semmit. Óvatosan végighúztam az ujjaimat, a mélyebb hangú billentyűkön, és a hangszer rekedtesen ugyan, de megszólalt.

–      Nem vagyok abban biztos, hogy jól fog szólni – hallottam meg a hátam mögött a nagynéném hangját, melytől azonnal összerezzentem. Nem igazán volt tiszta a lelkiismeretem, ezek szerint.

–        Miért? – fordultam meg, hogy JiYeonra tudjak pillantani.

–       Mert ezen a zongorán lassan hét éve nem játszott senki – ismerte be, majd fájdalmas pillantást vetett rám. Azt tudtam, hogy az ő párkapcsolatai, sőt házasságai sem alakultak túl fényesen, de nem igazán tudtam a pontos előzményeket.

–        Olyan régóta? – néztem rá döbbenten.

–   Igen, ezen még JiHoon játszott. – Egy pillanat erejéig olyan arcot vágott, mint aki visszaemlékezik a múltjára, és az, hogy megemlítette a második férjének a nevét régi emlékeket idézhetett elő benne. Ismertem őt, elég rendes férfi volt, és bármit megtett volna a nagynénémért, csakhogy boldoggá tegye őt.

–        Ő az, aki autóbalesetben életét vesztette? – puhatolóztam óvatosan, nem szerettem volna nagyon megbántani, vagy nagyon kellemetlen emlékeket felhozni.

–        Igen – mondta egy sóhaj keretében. – Te is emlékszel rá?

–        Halványan.

–        A sors elég kegyetlen. Mindig a jó embereket éri a legnagyobb baj.

–        És azóta nincs senki az életedben? – kérdezősködtem.

–       Nincs – mosolyodott el. – A munkámon kívül. S gyerekem is csak akkor lehetne, ha örökbe fogadnék egyet.

–     Ó, értem. – Nem tudtam volna semmi mást hozzá szólni. Tudtam róla, hogy közel hét éve, amikor autóbalesetet szenvedtek a férjével, én még csak tizenhárom éves voltam, és a nem nagyon terheltek azzal, hogy mi is történt valójában. Tisztában voltam azzal, hogy baleset érte őt, és nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy ő is meghal, de elég akaraterő volt benne, JiYeon élni akart. Akkoriban nem igazán jártam át hozzá, hiszen én Busanban nőttem fel, alig egy hete lakom a fővárosban, és csak a nyári szünetek egy részét töltöttem vele, ám a kapcsolatunk ennek ellenére is eléggé jó.

–        Szeretném, ha olyan játszana rajta, aki fontos számomra – jegyezte meg rövid hallgatás után.

–   Köszönöm – feleltem, majd közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem.

Amint kibontakoztam az öleléséből, mosollyal az arcán indult el, hogy befejezhesse a munkáját. Visszafordítottam a tekintetem a hangszer irányába, és különösen megtisztelve éreztem magam, hogy egy ilyen régi darabon játszhatok. Hoztam magamnak egy széket, azt, amely a legalkalmasabbnak tűnt, majd letettem magam a zongora elé. Óvatosan próbáltam ki a billentyűket, egyesével lenyomva mindegyiket. Bizonyos hangoknál jobban szólt, sejtetem, hogy azokon játszottak a legtöbbet. Először csak rövidke dallamokat játszottam, és csak azt, ami éppen jól esett. Nem kellett kotta, én szívből játszottam. Úgy ütöttem le a billentyűket egymás után, mintha nagy művész lennék, a dallam pedig egyre szomorúbb lett. Beleéléssel játszottam, és nem érdekelt semmi sem, minden egyes hanggal megkönnyebbülést éreztem a lelkem legmélyén, tudtam, hogy a zene képes csak igazán felszabadítani a fájdalmam alól. Eljátszottam még egy utolsó dallamot, és az egészet egy mély hanggal fejeztem be. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd olyan hang csapta meg a fülemet, amitől majdnem leestem a székről.

–     Na, most megvagy! – hallottam meg a hátam mögött TaeHyung erős, mély hangját, melytől természetesen összerezzentem.

–   Ne mondd el senkinek, kérlek! – könyörögtem neki, esdeklően a szemébe nézve.

–        Miért? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Ez egy újabb támadási pont, és belefáradtam – jegyeztem a könnyeimmel küszködve. Olyan kellemetlenül érintett, hogy nem volt tőle egy perc nyugtom sem.

–        Jól van!  – adta fel meglepően könnyen. – Kössünk egyezséget!

–        Hogy egyezséget? – bambán meredtem rá, nem hittem a fülemnek.

–      Igen, azt! – vonta meg a vállán, majd hanyagul a pult szélének dőlt. Bárcsak rossz felé dőlt volna, akkor legalább kikötött volna földön... Milyen szép álom...

–        És mit akarsz a hallgatásodért cserébe?

–        Randizz velem! – vágta rá gondolkodás nélkül, mire én még reagálni sem voltam képes.

–        Neked elment az eszed! – állapítottam meg végül pár pillanat után. – Én veled soha!

–     Akkor holnap reggel mindenki tudni fogja, hogy Lee HyeMi, nem csak könyvmoly, hanem zenei tehetség is!

–  És ez miért is baj? – vontam fel a szemöldököm. Megígértem magamnak, hogy nem fogom hagyni a megaláztatást.

–     Lássuk csak... – gondolkodott el egy pillanatra. – Téged nem kedvel senki sem, ezek után szerinted ki fog....

–    Tudod, nem érdekel – feleltem egyszerűen, majd elindultam, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Le akartam lépni, nem akartam vele egy légtérben maradni. – Ha cseszegetni akartok, hát tegyétek, legalább lesz valami, ami feldobja a nyomorult és szörnyen unalmas életeteket.

Nem néztem vissza, csak kifelé iszkoltam. El akartam futni, elbújni valahol, hogy végre kisírhassam magam. Sok volt nekem ez a feszültség, és holnap még rosszabb lesz, hiszen ott a suli, és ez a seggfej a padtársam. Lehet, hogy kérvényezni fogom az osztályfőnöktől, hogy elülhessek, mivel nem szeretnék megőrülni az érettségimig...

/TaeHyung/

Az egyezség nem jött össze. Talán nem kellett volna zsarolnom, amikor randira hívom, mert sejthettem volna, hogy ezzel bizony semmit sem érek el nála. Szerettem, ahogy visszaszól, de nem hisztizik, hanem keményen reagál az őt ért sérelmekre. Lehet, hogy épp ezt a tulajdonságát találtam olyan vonzónak. Elgondolkodtam azon, hogy mit rontottam el, és rá kellett jönnöm arra, hogy valójában mindent... már a legelejétől.

–       Nem vagyok abban biztos, hogy ez segít – hallatszott egy kellemes női hang a hátam mögül.

Megfordultam a hang irányába, hogy lássam ki az, bár sejtettem, hogy a tulaj az. Megállapítottam, hogy nagyon hasonlít a lányra, ugyan abban biztos voltam, hogy nem az édesanyja.

–    Ne nézz rám ilyen elképedve – mondta, majd lágyan felnevetett. – JiYeon vagyok, HyeMi nagynénje – segített ki kedvesen.

–        Így sokkal könnyebb – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

–       Tudod, ha zsarolod, csak azt éred el vele, hogy még jobban megutál – jegyezte meg csendesen, miközben leült mellém az egyik székre.

–        Akkor mégis mit tegyek?

–        Legyél vele kedves, de ne úgy, ahogy a többiek.

–        Többiek? – néztem rá értetlenül.

–        A barátaid nem kedvelik őt.

–        Ezt tudom, és nem is értem, hogy miért.

–        De ennek ellenére te mit csinálsz? – faggatózott tovább a nő.

–        Azt, amit ők? – kérdeztem vissza óvatosan.

–      Pontosan, ha meg akarod őt hódítani, akkor kérj tőle bocsánatot, amiért csúnyán viselkedtél vele, de ezt tedd úgy, hogy a barátaid nem tudnak róla – magyarázta el olyan hangnemben, mintha valami beszélgetős műsorban lettünk volna, és ő lenne a műsorvezető.

–        És ha ez nem válik be? – vetettem ellen.

–       Akkor próbálkozz addig, amíg be nem adja a derekát – nevetett fel csilingelő hangon. Le voltam döbbenve azon, hogy milyen könnyedén beszél, és ad tanácsot. – Olykor elég makacs tud lenni.

–        Észrevettem – forgattam a szemem. – Köszönöm a tippet, majd megpróbálom.

–        Okos döntés – bólintott. – Sok sikert! Holnap várom a fejleményeket! Legyen szép estéd!

Intettem neki, majd jobbnak láttam, ha távozom. Hihetetlen, hogy csak így egy ismeretlen számára hasznos tanácsokat osztogat, mi több kerítőt játszik. Egyelőre nem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni, mert elég nehéz lesz kettesben maradni vele, mert az egy dolog, hogy én nem fogom őt mostantól bántani, de a többiekben nem voltam biztos. Ők nem hiszem, hogy díjaznák a terveimet, hogy meghódítsam a lányt... bár egyébként is mi közük hozzá...

-

Unottan másztam haza, és mennyivel egyszerűbb lett volna, HyeMi, igent mond a randira. Miért ilyen nehéz a lányokkal szót érteni? Bár tudnám... Csodálkozva észleltem, hogy otthon megint ég a villany, pedig későre járt, talán már tíz óra is elmúlhatott, de a konyhában ismét csak fénypompa várt rám. Felkészültem arra, hogy anyut találom ott, ám amint beléptem öcsém kócos fejével találtam szembe magam. Pár pillanatig megvetően méregetett, de amnit látta, hogy nem szeretnék vele vitatkozni, szó nélkül hagyom, hogy a hűtőben randalírozik, higgadtam arckifejezésre váltott. Ledobta magát az egyik székre, és neki látott kajálni. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de szerintem azt, amit anyu ma főzött, csak gondolom, ő is mostanában érhetett haza. Eldöntöttem, hogy iszok egy teát, múltkor is sokat segített a könnyed elalvásban. Éppen neki láttam a teám elkészítésének, amikor meghallottam mögöttem TaeMin hangját. Rá is jellemző volt az a fajta cinizmus, mint YoonGira, de valahogy az öcsétől ezt nem igazán tűrtem el.

–        Mostanában elég későn érsz haza – jegyezte meg végül. – Hogy hívják a lányt?

–      Csak sok a tanulni valóm, és nincs semmi féle lány – mondtam egyszerűen, rá sem pillantva, teljesen belemerülve a cselekvésbe.

–      Azt is észrevettem, hogy eléggé lehangolt vagy – folytatta közömbös hangon, amiért nagyon szívesen felképeltem volna. – Ki vele, hogy hívják a barátnődet?

–      HyeMi nem a barátnőm – szembesítettem az igazsággal, melyet magamnak is kínkeservesen tudtam bevallani.

–        Tehát HyeMi a neve – szólalt fel TaeMin diadalittasan, mire fancsali képet vágva megfordultam. Na, TaeHyung büszke lehetsz magadra...

–     De nem a barátnőm – ellenkeztem, nehogy véletlenül elkezdjen ökörségeket terjeszteni, mert képes rá. – Csak az osztálytársam.

–     Amúgy tegnap láttam NaRit – váltott témát könnyedén, de nekem majdnem kiesett a csésze a kezemből. Az, hogy látta a volt barátnőmet, okoz némi problémát. Csúnya szakítás volt, melyet a lány csak magának köszönhetett, ha hűséges lett volna, és kitart mellettem akkor is, amikor az anyagi helyzetem vészesen a békafeneke alá csúszott, akkor nem kellett volna így végződnie. Bár ő dobott engem, én képes lettem volna érte bármire, de ha ez neki nem kellett, hát vessen magára. Bár ennek kilenc hónapja, egyáltalán nem kellene, hogy újra lássam. Nem attól tartottam, hogy ismét belészeretek, hanem attól, hogy ártani fog HyeMinek, hiszen Nari is átment abba a stílusba, mint Rim. A pénz mindenek felett...

–        Hol? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

–        A sulimban – vonta meg a vállát. – Most éppen szőke, és felettébb csinos.

–        Engem meg felettébb nem érdekel.

–      Majd meg mondom neki, hogy üdvözlöd – mondta TaeMin gúnyos mosollyal az arcán, amint felállt az asztaltól.

–      Ha megpróbálsz rólam bármit is mondani neki, én garantálom, hogy átrendezem azt a különösen szép fogsorod – mozdultam meg fenyegetően az irányába, amire ő csak nevetni tudott.

Lassan hagyta el a konyhát, s olyan ideges lettem hirtelen, hogy legszívesebben ordítottam volna. Nem szerettem volna összefutni azzal a lánnyal, hiszen kilépett az életemből, én pedig továbbléptem. Nehezen ugyan, de sikerült, és egyáltalán nem érdekel, viszont ha elrontja az esélyemet HyeMinél, az életem teljesen értelmét veszti. Sebesen elkészítettem a teát, és magammal vittem egyenesen a szobámba. Tudtam, hogy össze kell szednem minden bátorságomat, és bocsánatot kérnem a lánytól, majd randira vinni, amíg nem késő.

-

Másnap reggel fáradtan ébredtem fel, úgy tűnt, hogy a tea sem segített. Ha az öcsém nem idegesít fel, talán kipihenem magam, ám ez nem jött össze. Ilyenkor bánom azt, hogy nincs helyette is egy húgom, valahogy a lányokkal kevesebb baj van, vagy csak én vélem így. Jó kérdés, nagyon jó. Az első órám irodalom volt, és nem igazán kellett volna elkésnem. Felpattantam a legelső olyan tömegközlekedési eszközre, mely elvitt az iskola épületéhez. Valahogy a srácokat is el akartam kerülni, néha olyan nehezen viselem, hogy ennyire ellenszenvesek már vele is. Régen nem volt semmi baj, bármilyen problémám volt, fordulhattam hozzájuk, imádtam velük lógni, de az elmúlt pár hónap igen keményen megviselte a lelkemet. Befelé siettem az iskolába, egyenesen a második emeletre, és éppen a becsengetéskor léptem át a terem ajtaját. A helyemre siettem, intettem HoSeoknak illetve JiMinnek, akik széles mosollyal az arcukon intettek vissza. Döbbenten vettem észre ama tényt, hogy a mellettem lévő hely üres. Vajon hol lehet Hyemi?

Pár perc eltelt az órából, a tanár sehol... Az ajtó kinyílt a következő pillanatban, és HyeMi bukkant fel. Kissé ki volt fulladva, amiről arra következtetem, hogy rettenetesen siethetett órára, de bezzeg megúszta. Én akárhányszor késtem el, engem egyenesen az igazgatóig cipeltek, ahol egy enyje-benyje után távozhattam is, hála a jó tanulmányi eredményeimnek. A helyére igyekezett, gondolom, meg akarta úszni a tanár esetleges lecseszését, de nem láttam ennek lehetőségét. Letette a táskáját az asztalra, és amint arra készült, hogy leül, valamelyik srác kihúzta alóla a széket, egy szempillantás alatt, és szerencsétlen lány, a földön kötött ki. Mondjuk azért a szemétségnek is volt határa... Azonnal fölpattantam, és az hallottam, hogy mögöttem a srácok gyorsan lepacsiztak, tehát előre eltervezett húzás volt. A kezemet nyújtottam a lánynak, hogy majd felsegítem. Bocsánat kérően néztem rá, de ő összeszűkölt szemekkel meredt vissza rám, mintha én tehettem volna erről az egészről.

–     Ó, igazán kedves tőled – játszotta meg az úri kisasszonyt, melytől még a hideg is kirázott. Ugyan elcsodálkoztam azon is, hogy elfogadta a segítségemet. Megfogtam a kezét, és észrevettem a kézfején éktelenkedő vöröses foltokat, égési sérülésnek tűntek, így arra a következtetésre jutottam, hogy a tegnap sérülhetett meg. – Tudod – folytatta könnyed hangon, immár nem túljátszva magát. – Ennyit megérdemlek, főleg, ha már randira is hívtál.

–    Micsoda? – hördült fel mögöttem HoSeok, mire HyeMi gonoszan nézett rá. Vagyis ő volt a bűnös.

–     Te randizni hívtad őt? – kérdezte JiMin elszörnyedve, mintha ez akkora bűn lenne.

–     És, ha igen? – vontam meg a vállam, majd letettem magam a helyemre.

Úgy csinálták, mintha ez akkora katasztrófa lett volna, pedig tudtam, hogy egyiküknek sem tetszik, nekem meg igen, akkor hol a probléma. Egy ideig persze vicces a helyzet, tényleg jót lehet szórakozni bizonyos reakciókon, de arról nem volt szó, hogy tettlegességig fajul a helyzet. Félszemmel azt lestem, miközben a lány leül mellém, kecsesen a haját hátradobva, és egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy milyen lehet összekócolni a hosszú fürtjeit, annyira szép volt, ahogy a vállára omlott. A gondolataimból az egyik osztálytársam hangja zökkentett ki, mikért HoSeokot próbálta rávenni a feladataira, hiszen ő volt az osztályelnök, ami annyit tett, hogy az osztályunk problémás, vagy épp kevésbé problémás eseteit próbálja elintézni. Mivel a tanárnő már negyed órája nem érkezett meg, az ő feladata lett volna, hogy elsiessen a tanári szobába, és kérjen helyettesítést vagy valami hasonlót. A fiú irányába pillantottam, aki fújtatva állt fel a helyéről, majd lomha lassúsággal megindult, ám a következő pillanatban megbotlott, oly annyira, hogy majd nem a földön kötött ki. Az egyik közeli asztal sarkában kapaszkodott meg, majd amint visszanyerte az egyensúlyát, dühösen meredt a lányra. HyeMi gúnyos mosolyra húzta az ajkait, én pedig teljesen ledöbbentem a törlesztésén. Okos húzás volt, és el kellett ismernem, hogy efféle reakcióra nem számítottam tőle. HoSeok végre kiment a teremből, a tekintetemet pedig a lányon pihentettem. Megfigyeltem minden apró mozdulatát, és arra jöttem rá, hogy eléggé fájlalhatja a kezét, hiszen szinte szavanként megállt az írásban, olykor pedig még fel is szisszent.

–      Nagyon fáj? – hajoltam közelebb hozzá, hogy kettőnkön kívül senki se hallja, miről beszélünk.

–     Szállj le rólam! – sziszegte összeszorított fogakkal, mire csupán fájdalmasan felsóhajtottam.

Ennyit erről. Hiába próbáltam vele rendes lenni, egészen addig, amíg a többiek nem hagyják rá a piszkálódást, sosem tudok közelebb kerülni hozzá.

-

Az óra végül elmaradt. Nem mintha bántam volna, az egészben az volt a legérdekesebb, hogy a Hyemivel történő kapcsolatra való törekvésem, egyre erőteljesebb. Minél jobban nem hagyja magát, annál jobban akarom őt, és annál jobban kedvelem. Ez az erős kettős érzés pedig annyira elkeserít néha, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel. Eldöntöttem, hogy beszélek a srácokkal, egy próbát megér. Maximum egyedül maradok, és talán több esélyem lesz a lánynál. A további órákban nem láttam, mivel nem azonos helyen szokott a testnevelés, az ének és az etika óránk lenni, de még nagy szünetben sem tudtam beszélgetésre bírni HyeMit, mert amint meglátott, azonnal elrohant. Bíztató előjelek...

Az iskola épületétől legmesszebb lévő asztalt céloztam meg, annak reményében, hogy a lányt ott találom, gyakran bújik arra a helyre, bár múltkor mindennemű nehézség nélkül rátaláltunk. Ám jelenleg csupán a JiMin – HoSeok – YoonGi hármassal találtam szembe magam, és teljesen ledöbbentem, amikor azt láttam, hogy mindhárman jóízűen falatoznak. Csinos kis edénykébe csomagot, házi készítésű étket fogyasztottak, és egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy vajon a vágyam tárgya szánta meg őket, vagy előtte megverték, és elvették a kajáját. Őszintén szólva kinéztem belőlük. Közelebb lépdeltem az asztalhoz, majd letettem magam JiMin mellé.

–       Remélem, nem HyeMitől kunyeráltatok kaját – jelentettem ki, majd villámló pillantást vetettem mindegyikre egyesével.

–    Higgadj le! – felelte HoSeok tele szájjal, amiért megérdemelt volna a taslit. – A nővérem készítette.

–        Én anyámat vettem rá – fűzte hozzá JiMin.

–        Rendeltem – bökte ki YoonGi végszóra.

–        Helyes – értettem egyet velük. Végre csináltak valami jót is.

–        De, ha akarod, legközebb tőle vesszük el – tette hozzá gonoszan az utolsó felszólaló.

–        Kitekerem a nyakatokat! Szálljatok le róla!

–    Pedig ha tudnád, milyen jó érzéssel tölt el, ha szemétkedhetek vele – monda HoSeok egyszerűen. – Annak ellenére, hogy ő ugyanolyan szemét tud lenni.

–        Most komolyan! – háborodtam fel. – Remélem, észrevettétek, hogy egy lányról van szó.

–       Egy lány, akibe bele vagy esve – vigyorodott el JiMin, és nagyon szívesen letöröltem volna a vigyor a képéről.

–      Nem, ez nem igaz. Csak milyen férfi az, aki terrorizál egy lányt, másrészt, egy ideig tényleg vicces, de most már kezd baromi uncsi lenni ez az egész – magyarázkodtam hevesen.

–        Tényleg randira hívtad? – kérdezett közbe YoonGi.

–   De gyorsan terjednek a hírek – jegyeztem meg egy lemondó sóhaj keretében. – De megnyugtatlak, visszautasított!

–        Nem csodálkozom – nevetett a fiú. – Láttad, hogy néz JungKookra?

–     Igen, láttam – bólintottam, és éreztem, hogy a szívem egy kissé összemorzsolódik. – Csak tudnám, hogy miért...

–    De tisztában vagy azzal, ugye, hogy Kook a lányokat csupán trófeaként kezeli – vélekedett HoSeok, de közben egész végig lapátolta befelé az ebédjét. Én nem bírtam volna enni, manapság eléggé ideges vagyok ahhoz, hogy rendesen egyek.

–    Igen, tudom – sóhajtottam fel újra. – És ezt szeretném megakadályozni, de ha ti szemetek vagytok vele, engem is elítél, ami meg lerontja az esélyeimet.

–        Úgy vélem a legelején te is szemétkedtél vele – mutatott rá YoonGi cinikus hangnemben. Már megint kezdte...

–        Igen, most igyekszem jóvátenni, de elég nehéz.

–       Jól van! – adta be a derekát JiMin először. – De ha be akarok neki szólni azt megtehetem, ugye?

–     Ja, ne kérd, hogy teljesen hagyjunk fel a gonoszsággal, ha egyszer annyira jó – vetette ellen HoSeok.

–     Nevetséges! – lázadtam fel azonnal. – Nem tudom, nektek milyen érzés lenne, ha ok nélkül rátok szállnának.

–       Szar – mondta őszintén YoonGi. – Nem ígérek semmit!

–    Köszi, veletek aztán ki vagyok segítve – közöltem hűvösen, majd feltápászkodtam, és indulni készültem. – Csak egy kicsit fogjátok vissza magatokat! Kérlek!

–   Majd meglátjuk – adta fel a „cinizmus királya”, melyből arra következtettem, hogy a hegyi beszéd talán meghozza a várt eredményt.

Ott hagytam őket, és a következő órámra siettem, de közben arra vártam, hogy az idő gyorsan teljen el. Meglepetéssel készültem a lánynak, és kíváncsi voltam arra, sikerül rávennem, hogy csak nekem játsszon a zongorán, csak nekem, senki másnak...

/HyeMi/

Négy óra után, a kávézó felé vettem az irányt. Megint kavarogtak bennem az érzések, és azon gondolkodtam, miért ennyire gonoszak velem azok a fiúk, amikor nem tettem semmit sem ellenük. Melyik srácnak jut eszébe akkora galádság, hogy kihúzza alólam a széket. Az ilyen nem érdemli meg, hogy férfinak nevezzem. Egyszerűen hihetetlen. Ugyan azt el kellett ismernem, hogy TaeHyung egy kissé más lett. Amióta van egy közös titkunk, azóta kicsit fura, főként, hogy randira is hív. Nem fogok vele elmenni, se most, se később. JungKookkal már inkább, de arra aztán várhatok, hogy valaha is elhív valahová. Pedig ő olyan, mint egy álom. A mosolya lehengerlő, és olyan szinten szeretnék vele lenni, vagy csak a közelében, hogy arra szavak nincsenek. Nem értettem saját magamat sem, hiszen voltam már szerelmes, bár az a kapcsolat több bajt hozott, mint örömöt, mivel akkor sem láttam rendesen a rózsaszín felhőtől, és attól tartottam, hogy ez most sem lesz másképp, ugyan, amit most éreztem legalább százszor olyan erősebb, mélyebb, elemibb volt annál, mint akkoriban. Ez pedig nagyon ijesztő.

A gondolataimba mélyedve léptem át a kávézó ajtaját, a nagynéném ismét a pult mögött ácsorgott, valamilyen habos kávét készítve. Közelebb mentem hozzá, majd amint észrevett rám mosolygott.

–        Hogy vagy? – kérdezte azonnal. – Elég nyúzottnak tűnsz.

–    Ma újra összetűzésbe keveredtem egy-két sráccal – jelentettem ki unottan. Nem akartam erről beszélni.

–        És a randid? – nézett rám ártatlanul.

–  Miféle randim? – hökkentem meg, majd... – Várjunk csak... – összehúzott szemekkel meredtem rá. – Te voltál?

–        Én – kérdezett vissza elnyújtva a szót. – Nem tudom, miről beszélsz.

–     Ha legközelebb kerítőnőt akarsz játszani, válassz jobb randi partnert, ne ilyen szánalmasat – daráltam el a szavaimat hevesen.

–       Pedig rendes srácnak tűnik – jegyezte meg csendesen. – Ő nem tűnik annyira arrogánsnak, mint a többiek a csapatban.

–    Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Ő a legszemétebb velem! – Bár ez a megállapítás helytelennek tűnt, hiszem ma egészen rendes volt, amikor felsegített a földről. Talán mégis csak rendes srác lenne, csak a barátai befolyásolják... meglehet, bár amíg a szívem foglalt, addig egyáltalán nem érdekel más, csak JungKook, aki sajnos egyhamar nem lesz az enyém...

–     Nézd, HyeMi – fogott be újra a mondanivalójában. – Ne kergess olyan ábrándokat, amik nem lehetnek a tieid. Legyél tisztában a helyzeteddel, és akarj olyannak látszani, aki nem vagy, és sosem leszel.

–        Tudom – sóhajtottam fel. – Megyek és átöltözöm!

–      Inkább tanulj! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem hiszem, hogy jó ötlet a friss égési sérüléssel dolgozni.

–   De már jól vagyok! – ellenkeztem, majd megpróbáltam ökölbe szorítani a kezeimet, de annyira húzódott rajta a bőr a vöröses részeken, hogy akaratlanul is felszisszentem.

–      Ne hazudj! – mondta JiYeon, amikor közelebb ért hozzám. – Találsz odabent a pihenőben egy gyógyszeres dobozt, abban van krém égési sérülésekre, az segíteni fog, de meg ne lássalak idekint, csak zárás előtt maximum.

–       Jól van, főnök! – tettem fel a kezeimet megadóan. Amúgy sem lett volna más választásom.

Végül tüntetően elvonultam, de nem igazán volt kedvem tanulni. Próbáltam feldolgozni a nagynéném bölcs szavait, és az érdekes kettős érzéseimet, ám csak azt értem el vele, hogy végtelenül elfáradtam. Megírtam a földrajz, a matek illetve az etika házit, majd nekiláttam áttanulmányozni a jegyzeteimet. Hosszasan kínlódtam vele, és nyolc óra felé teljesen feladtam az egészet. Megkerestem azt a krémet, melyet JiYeon ajánlott, s örömmel konstatáltam, hogy tényleg sokat segített. Enyhült a viszketés és a feszülés, sőt még az égő érzés is. Összepakoltam a táskámat, amint a bőröm beitta az összes kenceficét, és kifelé indultam. Alig egy fő akadt a kávézóban, plusz egy fő a pultnál, akivel nagyon nem akartam találkozni. Szerettem volna zongorázni egy kicsit, de amíg TaeHyung itt van, nem fogok az biztos. Elindultam a hangszer irányába, el szerettem volna menni a fiú mellett, de éreztem, hogy belekapaszkodott a vállamba, és szembe fordított magával. Összeszűkölt szemekkel meredtem rá, de ő könnyedén elmosolyodott. Az feltűnt, hogy a mosolya ezúttal nem gúnyos, hanem felettébb kedves, inkább már biztatónak mondtam volna. Hirtelen megszűnt az a nyomás, ami a szívemen helyezkedett el, s nem igazán tudtam mire vélni a cselekvését.

–        Mit akarsz? – förmedtem rá rövid szemezés után.

–     Tudsz kottát olvasni? – kérdezte köntörfalazás nélkül, majd kitett elém egy vastag kötegnyi papírt, mely kottákat tartalmazott.

–        Nem – vágtam rá azonnal, pedig nem volt igaz. – Én szívből játszom.

–     És hallás után? – faggatózott tovább, és felém nyújtott egy zöld fülhallgatót, mely a telefonjához volt csatlakoztatva.

–      Inkább kihagyom – hárítottam el, tudtam, hogy nem menekülök meg, így magamhoz vettem a kottát. – Mit akarsz ezzel az egésszel? – értetlenkedve néztem a szemébe, melyről megállapítottam, hogy különösen szép, és azonnal ledöbbentem a saját felismerésemen.

–        Játszd el ezt nekem! – mutatott a kottára.

–        Mi ez?

–        Majd megtudod – ködösítette a helyzetet még jobban.

–        Mi a szándékod? – érdeklődtem hajthatatlanul.

–    Azt akarom, hogy nekem játssz, csak nekem, senki másnak – duruzsolta a fülembe, és még a lélegzetét is éreztem a nyakamon.

Kirázott tőle a hideg, és olyan érzések rohantak át rajtam, amiket nem tudtam beazonosítani. Az azonban biztos volt, a mély, sejtelmes hangját, annyira szexinek és vonzónak találtam, hogy legszívesebben megpofoztam volna önmagam. Remegő lábakkal léptem arrébb a zongora mellé, és úgy foglaltam helyet a hangszernél, hogy közben le sem vettem a szememet a srácról. TaeHyung hozott magának egy széket, és leült mellém, még jobban összezavarva engem. Igyekeztem kizárni mindent, gyorsan átlapoztam a kottát, ami kicsit sem tűnt ismerősnek, majd megpróbáltam memorizálni a hangjegyek sorait. Pár pillanattal később, játszani kezdtem, és hagytam, hogy a dallam teljesen átjárja a szívemet...