3. fejezet - Szerelem első látásra?

/TaeHyung/

Égett az arcom ott, ahol megütött. Azt hinné az ember, hogy egy olyan alacsony és törékeny lány, mint Hyemi, nem tud erősen ütni. Olyan erővel csattant apró tenyere az arcomon, hogy ledöbbentett. Megdörzsöltem az égő részen, hátha életre kap, de nem igazán lett jobb.

–        Aish! – sóhajtottam fel, miközben azt néztem, ahogy sebes léptekkel elmegy. Nem mentem utána, nem lett volna értelme sem, maximum kaptam volna egy másik pofont az arcom túloldalára is.

Ugyanazon az útvonalon indult el, melyen én is végig szoktam menni, de ezúttal olyan lassan meneteltem, amennyire csak bírtam. Gyűlöltem magam azért, amiért ilyen voltam vele, hiszen talán még jó benyomást is tehettem volna rá, de már nem tehetek semmit. Nem is tudom, mi ütött belém. Végül csak rábírtam a lábaimat arra, hogy meginduljanak, ám akkorra a lány már nem volt sehol sem. A főúton mentem egy darabig, majd letértem jobbra az egyik kis mellékutcára. Eléggé messze laktam a főúttól, egy eldugott kis utcában, ahol a környékünkön többnyire idősek éltek. Pont a házunk mellett volt egy erdős rész, egy szép, nagy tóval a közelében, gyakran töltöm ott az időmet, ha magányra vágyok, ami nálam túl sűrűn előfordul. Nem mondanám magam antiszociális típusnak, inkább impulzívnak és igencsak lobbanékonynak. A gondolataimba mélyedve lépkedtem a sötét és kihalt utcákon, erre felé a közvilágítás sem a legtökéletesebb, hiszen ki is foglalkozna a lecsúszott, egykori középosztály tagjaival, vagyis velünk. Alig észleltem azt a tényt, hogy megérkeztem a főkapuhoz, mely a házunkat választotta el az utcától.

Gyorsan előkerestem a kulcsomat, és kinyitottam a hatalmas, sötétbarna kaput. Be is zártam magam mögött, nem hiányzott, hogy az esetleges értékeinket elvigyék, bár ha apám még később ér haza, mint én, akkor teljesem mindegy a zárt ajtó. Ha nem elég józan bizonyos dolgok észleléséhez, akkor a kapu nyitva fog maradni. Végigmentem a kikövezett szakaszon, két oldalt virágágyások a húgom kedvéért, hogy SooRa tudjon mivel foglalkozni. Amikor átléptem a küszöböt, döbbenten vettem észre, hogy a konyhában még ég a villany. Körülbelül tizenegy óra lehetett, ilyenkor már anyunak is aludnia kellene, de nem... Ott ült az asztalnál, egy csésze teát szürcsölgetve. Amint észrevett rám mosolygott, de nem volt lelkierőm visszamosolyogni. Kipakoltam a táskából a megszerzett édességet, majd leültem én is az asztal mellé, pont szembe vele.

–        Mi történt? – kérdezte anyu azonnal.

–        Nincs baj – feleltem vállvonogatva.

–     Ne hazudj nekem – háborodott fel gondolkodás nélkül, és elindult a vízforralóért. – Kérsz egy teát?

–        Nem, és nem hazudok.

–        Először is borzalmasan rosszul hazudsz, és megnyugtatna egy kis tea.

–    Jól van – adtam be a derekam. Amúgy is addig küzd, amíg fel nem adom. – De tényleg nincs semmi baj.

–        Lány van a dologban? – kérdezősködött bizalmaskodó hangnemben.

–        Anyu! – kiáltottam rá elszörnyülködve. – Ezt felejtsd el!

–  Ugyan már! – legyintett, és közben kikészített egy csészét egy zöldtea filterrel, meg némi cukorral. – Akkor mi a baj? Nem szoktál te ennyire letört lenni.

–   Csak fárasztó napom volt – magyaráztam unott hangra váltva. – Szeretnék hamar lefeküdni.

–        És ettél ma rendesen?

–       Igen – bólintottam. – Majd fent megiszom a teámat. – Lepattantam a székről, magamhoz vettem a frissen elkészült, forrón gőzölgő nedűt, és anyura pillantottam.

–        Aludj jól! – mondta, majd lágyan elmosolyodott.

Visszamosolyodtam, amint képes voltam rá, és elkönyveltem magamból, hogy ő az egyetlen igaz támaszom a nyomorult életemben...

/HyeMi/

Kavarodtak bennem az érzések. Vissza kellett volna mennem, és péppé vernem azt az önelégült, ám kimondottan helyes képét. Megérdemelte volna a sorsát. A kezdeti kétségbeesés illetve könnyzápor után, már csak a harag fortyogott bennem, és ez az érzés erősebb volt, mint bármi más együtt vége. Már előre tartottam attól, holnap mit is fog mondani az esetről, de arra a döntésre jutottam, hogy úgy fogom kezelni az eseményeket, mintha meg sem történt volna, és reméltem, hogy ő is így fog dönteni. Kitartóan meneteltem a célom fel, olyan sebességgel értem haza, hogy még alaposan végiggondolni sem tudtam a helyzetet. Még annyi mindent meg kellett tennem a nap folyamán, mint például a főzés, a tanulás, és a zuhany. Beléptem az ajtón, elmentem a szobámig, majd a sebes átöltözés után a konyha felé vettem az irányt. Valami gyors egyszerű fogást szerettem volna elkészíteni, de nem terveztem, hogy sokat főzök, mivel a hűtőben találtam a tegnapi kínai maradékát is. Ennek ellenére legalább másfél órát ott töltöttem, és még nem adhattam fel. Amikor végeztem, a szobámba indultam megint, és halk horkolás zaja csapta meg a fülemet, amikor elsétáltam apu szobája mellett. Sajnos nem igazán látom, gyakran túlórázik, hogy a suliban is ki tudjam fizetni a tandíjat, meg persze, hogy meg tudjunk élni, de épp ezért gyakori eset a vasárnapi munka is. Sajnáltam szegényt, hiszen mindent megtesz értem, küzd a végtelenségig, épp ezért szeretem és becsülöm őt annyira. Anyám ezt sosem tudta értékelni, ő mindig többet és többet akart, ám egy gyári munkás fizetéséből nem lehet királynőként élni. Ezt sosem tudta megérteni.

Hosszasan kínlódtam a leckémmel, és nem egy feladatot nem tudtam megoldani. Úgy véltem, hogy a fáradtság az oka mindennek, hiszen húszszor újrakezdtem a matek példákat, a történelem esszéim az előírt oldalak helyett, csak a felére sikerültek, de így nem maradhattak. Eldöntöttem, hogy majd reggel az egészet átnézem, maximum beülök a könyvtárba, és ott írom meg. Még a zuhany alá sem volt kedvem beállni, azonnal bedőltem az ágyamba, ahol kép percre sem volt szükségem, hogy elaludjak...

-

A további két napom ütemterv szerint haladt... Ugyan olyan volt, mint a legelső. Az órák alatt a srácok a hátam mögött sutyorogtak, természetesen rólam, de gyakran nem is értettem, hogy miket mondanak. A szünetek nagy részében az idegeimre mentek, az ebédszünetben ismét megfosztottak az ebédemtől. A délutánjaimat pedig a kávézó raktárában töltöttem, ám ennek talán még örülni is tudtam egy kicsit. Ha nem láttam őket, boldog voltam, legalább nem kellett hallgatom a piszkálásukat. Annyira gyerekesen viselkedtek, hogy az már röhejesen szánalmas. A nagynénémnek esze ágában sem volt, hogy akár a pult mögé, akár a pincérek közé beállítson, pedig vágytam volna valami másra, valami változatosságra. Csütörtökön úgy döntöttem változtatok a hozzáállásomon, és a könyvtárba menekülök. Nem hoztam magammal ebédet sem, miért is hoztam volna, felesleges, ha ezek a barmok úgyis elveszik. A könyvtárba menet ettem meg a reggel elkészített szendvicsemet, ugyan is ezt nem akarták tőlem elvenni. Komolyan nem értettem, ha egyszer úri családban élnek, nincs szakácsuk vagy hasonló, aki rendes étket készíthetne nekik, miért éppen engem szúrtak ki? Talán, csak azért mert én magam vagyok az újonc... Csupán éljem túl ezt a hónapot, reményeim szerint addigra csak leszállnak rólam.

Befelé meneteltem a könyvtárba, hiszen nem egy leckémmel le voltam maradva, a csend pedig aktívan hat az alkotóképességemre. Óriási volt a helyiség, mindenfelé könyvespolcok, melyeken legalább ötszáz könyv helyezkedett el, darabonként, a sorok között pedig sötétbarna lakozott asztalok hevertek, hozzájuk illő székkel. Nagyon tetszett az egész összhatás, olyan volt, mint valami úri lakosztály része, az 1900-as évekből. Előkerestem egy csillagászatról szólókönyvet, mely igencsak vastagnak tűnt, sőt elég súlyos is volt, majd a társaságában az egyik legtávolabbi asztal felé igyekeztem. Majdnem elértem a célponthoz, a mikor nem messze a kiszemelt tárgytól, egy magányosan üldögélő fiút fedeztem fel. Rengetek füzet, könyv és egyéb eszköz hevert az asztalán szerteszét dobálva, a két kezével a fejét fogta, úgy próbált rájönni a feladatok megoldásárára.

–        Miért nem jó? – kérdezte magától hangosan. Annyira kellemes, szinte dallamos hangja volt, hogy elképedtem. – Hol rontottam el?

Újra és újra végigfuttatta a tekintetét a füzetén, igyekezet kiszúrni a hibát, de csak nem jött össze. Közelebb hajoltam, hogy lássam, mit is tartalmaznak a sorai, és gyorsan megállapítottam, hogy a matematika rajta is kifogott. Egy egyenletet nem tudod megoldani, így arra gondoltam segítek neki. Nekem azonnal feltűnt, hogy az egyik helyen elfelejtett gyököt vonni, ami miatt az egészet lehetetlenség volt rendes végeredményre kihozni.

–        Ott – böktem rá a lapra. – Elfelejtettél gyököt vonni!

Rám emelte a tekintetét, és annyira padlót fogtam a külsejétől, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Egyszerűen lenyűgözően helyes volt, s amikor elmosolyodott, a külvilág is megszűnt körülöttem. Éreztem a szívemet és a testemet kitöltő érdekes vibrálást, és azt, hogy történjék bármi a közelében kell lennem, nem hagyhatom őt figyelem nélkül. Mintha lepkék repkedtek volna gyomromban, hirtelen ideges lettem, és nem tudtam mit kezdeni a zavaros érzéseimmel.

–        Köszönöm – hálálkodott mosollyal az arcán, kijavította a feladatot, és örömmel nyugtázta, hogy végre tökéletes lett a matek példa. – Amúgy JungKook vagyok – mondta kezet nyújtva nekem.

Nem tudtam válaszolni. Nem volt jellemző rá ez a viselkedési, de ott akkor teljesen megszűntem létezni, a lelkem is elhagyta lefagyott testemet. Kellett pár pillanat, hogy észhez térjek, pironkodva fogadtam a kézfogását.

–        HyeMi! – feleltem, miközben megszorítottam a meleg kezét. Nehezen akartam elengedni, nagy szerencsémre neki nem tűnt fel a bénázásom, sem az agyfagyásom. – Úgy tűnik, nem erősséged a matek.

–     Hát nem – ismerte be mosollyal az arcán. Legalább nem vette sértésnek a megjegyzésemet. – Inkább olyan tantárgyak állnak közel hozzám, amikben alkotni kell.

–   Én szeretem, mivel sokat kell rajta gondolkozni, ez lefoglal – magyarázkodtam, és arra gondoltam, hogy leülök vele szembe, amikor egy hosszú fekete hajú lány érkezett meg. Enyhén szólva sokalltam rajta a festéket, a szemeit túlságosan kihangsúlyozta, miközben igyekezett nagyon cuki összhatást elérni, de szerintem groteszk volt, és nem szép. De lehet, hogy csupán én vagyok elfogult. Közelebb lépett a fiúhoz, és nem is foglalkozva azzal, hogy ott vagyok, egy gyors csókot nyomott JungKook ajkaira. Döbbentem néztem a jelenetet, s olyan érzésem támadt, mintha a szívemet papírdarabként apró fecnikre tépték volna.

–      Már mindenütt kerestelek – jelentette be magas hangon affektálva, Egy pillanat erejéig megvetően rám nézett, majd a fiúra emelte a tekintetét. – Ez meg kicsoda?

–        Az új lány az angolos osztályból – segítettem ki azonnal.

–   Téged nem kérdeztelek. Nem vagy velem egy szinten – közölte továbbra is lekezelően.

–       Nem is akarok – ellenkeztem, majd felkeltem a székemről. Nem láttam annak értelmét, hogy vitába szálljak vele.

–        Rim! – szólt rá határozottam JungKook, majd biztatóan rám emelte a tekintetét. – Mit csinálsz ma este?

–     Na, de Kookie... – sápítozott Rim tökéletesen drámázva, hisztizve, mint egy kislány. Csak azt hiányoltam, hogy hasra feküdjön, és dühében a földet csapkodja. Őszintén kinéztem volna belőle.

–        A srácokkal beülünk valahová, és jöhetnél te is – ajánlotta fel, de nem voltam abban biztos, hogy akarok velük lógni, főleg úgy, hogy egy idegesítő ribanccal is kibővült a csapat.

–        Köszönöm, de nekem dolgoznom kell este – hárítottam el, megelőzve az esetleges félre értéseket, egyébként is nagyon fájt, hogy ezzel a lánnyal vagy együtt, amikor meg sem érdemelne egy ilyen rendes fiút.

–   Helyes döntés, pancser – trillázott Rim, majd újabb csókot próbált kicsalni a fiútól, aki ezúttal nem hagyta magát.

–    Hát jó – mondta JungKook enyhe csalódottsággal a hangjában. – Remélem, találkozunk még! – Elkezdte összepakolni a dolgait, melyből arra a következtetésre jutottam, hogy indulni készült. Felállt, mindent betett a táskájába, majd utoljára rám mosolygott.

–        Én meg remélem, nem! – szólalt meg a lány is, bár nélküle meglettem volna.

Szomorúan néztem az elhaladó alakok után, amiken mélyen a lelkem azt éreztem, mintha bedobták volna egy présbe. Talán ilyen egy lehetetlen szerelem...

-

Tisztában voltam azzal, hogy ott lesznek... Mindannyian... Sőt még az a túlsminkelt rémlény is, akik fogolyként tartotta szerencsétlen fiút. Nem voltam abban biztos, hogy szeretnék velük bárhová is elmenni, hiszen a csapat nagy része utál engem, az élen TaeHyunggal. Öt óra körül léptem át a kávézó ajtaján, és örömmel konstatáltam, hogy még egyik sem érkezett meg. Mindig változatos időben tértek be, és ezúttal megúsztam. Rendszeresen a legnagyobb asztalt foglalták el, bent a sarokban, és már előre rettegtem attól, hogy oda kell mennem hozzájuk. A kávézóban még nem voltak annyira sokan, de tudtam, hogy ez hét óra körül megváltozik. Sosem értettem, hogy miért este indul be az élet, amikor a kávézókba általában délelőtt szokott tömeg lenni. Egyenesen a pulthoz siettem, a nagynéném háttal nekem tevékenykedett, de meg sem várta, hogy leüljek az egyik székre.

–        Gyerünk hátra! – adta ki az utasítást rám sem pillantva. – Beszédem van veled!

–        Nem én voltam! – tiltakoztam gyerekesen, feltettem a két kezem is, hogy ártatlanságomat bizonyítsam, s amint JiYeon megfordult, rögtön elmosolyodott.

–        Nem is feltételeztem semmit – jegyezte meg, és közben elindult a hátsó ajtó irányába. Nem volt mit tenni, követnem kellett. – Bár – szólalt meg félúton erősen elgondolkodva. – Csoki mérgezést fogsz kapni.

–     Én csak feldobtam az unalmas napjaimat – védekeztem vállvonogatva.

Erre már nem reagált, csupán bevezetett pihenő szobába, és az ott lévő szekrényben kezdett el kutakodni.

–        Az a helyzet, hogy az egyik pincérünk lebetegedett, és ma beugrasz helyette – közölte velem egyszerűen, mire én majdnem összeestem.

–      Én? – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel. – Mégis hogyan képzeled ezt az egészet?

–    Ne drámázz, HyeMi! – figyelmeztetett szigorú hangon, s amint megtalálta, amit keresett, a kezembe adta azt. Egy fekete hosszított póló volt, mely a kávézó nevét viselte, meg egy piros színű, alján fodros kötény.

–        Ezt kellene fel vennem?

–        Okos kislány.

–        Nem is tudom, mit kell csinálnom, nem várhatod el tőlem a tökéletes munkát – magyarázkodtam, miközben éreztem, hogy még a vérnyomásom is megemelkedik.

–     Senki nem várta el tőled, hogy mindent hibátlanul végigcsinálj – nyugtatott meg, majd óvatosan megsimogatta az arcomat, ahogy apu tette, amikor kicsi voltam. – Egyébként is én hiszek benned. Vedd fel ezeket, kérlek! – mutatott a kezemben heverő ruhadarabokra. – Negyed óra múlva a pultnál várlak.

Szó nélkül kimenetelt a szobából, én pedig leesett állal lestem utána. Nem voltam abban biztos, hogy akarom ezt. Na jó... előtte sokszor gondoltam arra, örülnék, ha valami mást is csinálhatok, mint sem a receptek tanulmányozása, ám most... nem akartam... nagyon nem akartam. Talán csak azért, mert tisztában voltam azzal a tényállással, hogy azok heten, vagyis ha a rémlány is jön, akkor nyolcan, itt lesznek, és amint észrevesznek, azonnal piszkálni kezdenek. Talán JungKook nem, de egyedül volt ezzel. Kelletlenül lecseréltem a felsőmet arra, amit a nagynéném rám sózott, felkötöttem a borzalmas kötényt is, melyet először a nyakamba kellett akasztani, majd hátul a derekamnál megkötni. Előkerestem egy hajgumit a táskám aljáról, hogy fel tudjam kötni a hajam. Amint megvoltam a művelettel, vettem egy mély levegőt. Le kellett győznöm a félelmeimet, hiszen mi rossz történhet...

-

Nem volt sok dolgom. Gondoltam arra is, hogy a nagynéném elintézte, ne kelljen az első napomon úgy rohangálnom, mint egy őrült. Többnyire csak az üres asztalokon hagyott használt csészéket, és egyéb hulladékokat kellett összeszednem. Meg lettem volna elégedve ennyi melóval is, amikor arra lettem figyelmes, hogy JiYeon hangosan a nevemen szólítgat.

–        HyeMi, gyere ide, kérlek! – Szólalt meg a pult mögül, éppen valami nagyon habos kávékülönlegességet készítve.

Engedelmesen odamentem hozzá, majd kérdőn néztem rá. Kistányérra tette a kávét, mellétette a vizet és egy kis teasüteményt, s mindezt egy tálcára tett.

–        Vidd ezt el annak az idős hölgynek! – mutatott az egyik ősz hajú nőre, aki az ajtó közelében üldögélt.

–        Rendben! – bólintottam, és amint magamhoz vettem a tárcát, a szívem heves dobogásával megspékelve lassan elindultam a célszemély felé.

Lassan lépdeltem, kerülgetve az asztalokat, de igyekeztem a leggyorsabb és legrövidebb utat kiválasztani. Amikor odaértem, az idős hölgy rám mosolygott.

–     A kávéja, asszonyom! – mondtam neki, miközben lepakoltam a tálcáról.

–        Új vagy itt? – kérdezte tőlem, szüntelen mosoly keretében.

–        Csak helyettesítek – feleltem őszintén, majd röviden meghajoltam.

–        Öröm látni, hogy a fiatalok sem vetik meg az efféle munkát – jegyezte meg elismerően, mire csupán elmosolyodtam, és újra meghajoltam.

A tálcával a hónom alatt mentem vissza a pulthoz, de JiYeon összevont szemöldökkel méregetett.

–        A tálcát a kezedbe hozd vissza – figyelmeztetett dühösen. – Az nem lázmérő!

–     Jól van, na! – adtam meg magam. – Csak fellelkesültem, hogy megdicsértek.

–        Irány mosogatni! – utasított a nagynéném. – Jegyezd meg, hogy ilyet nem szabad!

–        Nem akarok – ellenkeztem. – Majd megyek, most szeretnék még több rendelést teljesíteni.

–        Hát, ha így szeretnéd – vonta meg a vállát, majd a kezembe adott egy kis füzetkét, meg egy tollat. – Ott már fel is vehetsz rendelést! – mutatott az egyik sarokban lévő asztal irányába, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

–        Bármit, csak azt ne! – vetettem ellen gondolkodás nélkül. – Őket nem csípem.

–        Hogy mondtad legutóbb... – gondolkodott el egy pillanat erejéig.  – A fizető vendégből sosem elég – emlékeztetett a saját szavaimra.

–        Aish! – sóhajtottam lemondóan, majd gonoszan néztem a rokonomra. – Nem lehetsz ilyen.

–        Nem fogsz bele halni, ha odamész hozzájuk, megkérdezed tőlük, hogy mit szeretnének, majd kiviszed.

–     És, ha elejtem és, ha szemétkednek velem? – kérdeztem drámai hangon.

–        Higgadj le! – szólt rám fenyegető hangnemben a nagynéném. – Indulj neki, most!

Vágtam egy fancsali képet, de ez nem hatotta meg JiYeont. Nem is tudom, miért reménykedtem benne. Ő az a fajta karakter, aki nagyon is tudta, mit akar az élettől, és nem lehetett megrendíteni semmivel sem.

–     Egyszer még hálás leszel nekem ezért! – kiáltott utánam vidáman, amint lemondó sóhaj keretében ráerőszakoltam a lábaimra az előre menetelt.

–        Persze! – szóltam vissza epésen, ám hátra sem pillantottam.

Nagy nehezen elvánszorogtam az asztal irányába, remegő kézzel vettem elő a füzetkét, hogy fel tudjam rá vésni megrendeléseket, és közben igyekeztem mosolyt is varázsolni az arcomra.

–     Sziasztok! – köszöntem rájuk, amikor odaértem. Egyszerre nyolc szempár nézett vissza rám, amitől kapásból a szívbaj kerülgetett.

–     HyeMi! – JungKook csodálkozva lesett rám. – Milyen kellemes meglepetés!

–     Már akinek – jegyezte meg Rim dühösen fújtatva.

–     Rim, viselkedj! – szólt rá szigorúan egy magas, de számomra ismeretlen srác. Volt még velük egy másik fiú is, akinek elég érdekesen volt lenyírva a haja, oldalt rövidre nyírva, felül középen kicsit hosszabb, és a színét sem tudtam rendesen kivenni.

–      Mit hozhatok nektek? – kérdeztem terelésképpen, nem szerettem volna sok időt a közelükben tölteni.

–        A szokásosat – mondta egyszerűen a Rimt letorkolló fiú. – Amúgy Jin vagyok! – mutatkozott be, pedig nem is kértem. – Ő pedig – mutatott a fura hajú fiúra. – NamJoon. – Az említett szélesen elmosolyodott, mire én meghökkenve néztem rá.

–        Igaz – helyeselt HoSeok vidáman, majd megbökte a mellette ülőt.

–        Ja, elég, ha ennyit tudsz – értett vele egyet JiMin.

–        Még a végén csak összezavarodnál – jegyezte meg YoonGi flegmán, majd hanyagul hátradőlt a székén. Őt kedveltem a legkevésbé, persze közvetlenül TaeHyung után, ő még azt a mércét sem ütötte meg, hogy egyáltalán szóra méltassam, de jelen pillanatban félre kellett tennem ezt a faja mély, de megmagyarázhatatlan ellenszenvemet.

–        Neked is jó lesz a többiek kérése? – faggattam az elzárkózás mesterét, aki ezúttal is szokatlanul némán viselkedett, a különösen hangos társaságban.

–        Nem! – válaszolt határozottan, majd hozzátette: – Lepj meg!

Felszisszentem eme megjegyzésre, és tudtam, hogy ebből bizony nem kerülök ki győztesen. Hozhatok bármit, az bizony sosem lesz elég jó. Röviden meghajoltam, majd visszamasíroztam a pulthoz, ahol a nagynéném már várt rám. Elétettem a füzetkémet, és döbbenten figyeltem, hogy milyen szorgosan lát neki a lista elkészítésének. Figyeltem a munkája közben, és öröm öntötte el a szívemet, milyen lelkesen dolgozik, mennyi örömmel végzi a munkáját.

–        Mi az, hogy lepj meg? – nézett rám értetlenül, amikor már majdnem minden felkerült egy nagy tálcára.

–        Mit tudom én – mondtam vállvonogatva, nem nagyon érdekelt, hogy az a seggfej valójában mit akar. – Van valami olyan, ami szokatlan, és talán még csíp is?

–        Van chilis kávénk, de nem igazán kedvelik, kevesen szoktak belőle rendelni.

–        Az tökéletes lesz. – Hirtelen én magam is fellelkesültem. Meg kellett ragadnom minden apró lehetőséget arra, hogy megfizessek neki a legutóbbi szemét húzása miatt. Bár alaposan végiggondolva mindannyiuk megérdemelte volna, hogy kitoljak velük, a csapat nagy része nem volt velem igazán rendes az elmúlt pár napban, pedig nem is ismernek.

–        Rendben! – zökkentett ki a nagynéném hangja az elmélkedésből. – Akkor ki is viheted! – Elém tette a tálcát, amin nagyon sok minden volt, azon kezdtem el agyalni, hogy vajon miként fogom kiszállítani anélkül, hogy pofára esnék. Végül nekilendültem, óvatosan lépkedve a sorok között meneteltem a cél felé, reménykedve a legjobbakban. Már majdnem ott voltam, rendkívül örültem volna, ha ennyivel megúszom, de kár volt ennyire bizakodnom benne.

–        Már itt is vagyok – jelentettem be boldogan, és eléjük tettem a tálcát, egy kivételéven, azt kivettem, és TaeHyung elé szerettem volna tenni, hogy lássam, milyen fejet vág a meglepetésre.

Éreztem, hogy valaki meglök oldalról, de csak épp egy picit, alig érezhetően, ám ez is elegendő volt az egyensúlyvesztéshez. Volt egy sejtésem, ki lehetett az, hiszen azon az oldalamon csupán Rim ült, és belőle kinéztem, hogy ilyet tesz. Megbillent a kezembe az üvegpohár, mely leginkább egy kisebb méretű korsóhoz hasonlított, kilötyköltem a benne lévő forró italt, mely következtében elejtettem. Hangos csörömpöléssel tört össze, amire a kávézóban mindenki felkapta a fejét, és rám nézett. Hirtelen nem csak a kezemet égette a forróság, hanem az arcomat is.

–        Nem is hittem, hogy ennyire ügyetlen vagy – hallottam mellőlem Rim gúnyos megjegyzését, melyből egyből ki is derült számomra, hogy ez az egész az ő műve.

–       Majd én összetakarítom. – JiYeon jelent meg mellettem, kezében a szükséges felszerelésekkel, én pedig annyira lefagytam, hogy megköszönni sem tudtam. Nem néztem egyikükre sem, nem is bírtam volna, hiszen leégettem magam, pedig tudtam, mennyire igazságtalanul ítélnek meg. Szó nélkül elsiettem, és el akartam bújni valahová, hogy a rám nem jellemző tevékenységet folytathassam. Sírjak...

/TaeHyung/

Szemét húzás volt Rimtől, hogy meglökte. Láttam, mit tesz. Elég volt egyetlen apró mozzanat, hogy elejtse azt az üvegpoharat. Sejtettem, hogy ez a szándéka, én pedig nem ajánlottam fel a segítségemet. Nem szerettem volna, ha emiatt rosszul érzi magát, nagyon szerettem volna megvigasztalni, vagy ha esetleg kettesben lenni megölelni, de csak nézett ránk bambán, erős kétségbe eséssel az arcán, mintha bármelyikünk elítélné emiatt. Az eset után pár pillanat alatt megérkezett a tulaj, hogy rendet tegyen helyette, a lány pedig se szó, se beszéd, elrohant.

–        Remélem, ezt nem nekünk kell kifizetni – jegyezte meg az idegesítő nőszemély, mindennek elrontója, ismét csak gúnyos hangnemben.

–        Csak neked, elvégre miattad van – szembesítettem az igazsággal jeges hangon.

–        Ugyan már! – legyintette Jungkook, hogy a lány védelmére kelljen. Nem mintha Rimnek kellene a segítsége.

–     Természetesen nem kell – mondta félszegen a tulaj, majd amint végzett a takarítással, rám pillantott. – Egy kis türelmet kérek, mindjárt hozok egy másikat!

–        Nem szükséges kihozni – vetettem ellen, és közben feltápászkodtam a székről. – Majd a pultnál megiszom.

–        Hová mész? – nézett rám döbbenten Jin.

–        Nem bírok egy légtérben maradni Rimmel – mondtam közönyösen.

–     Neked meg mi a bajod van vele? – faggatózott JungKook szintén elképedve. – Nem tehet semmiről.

–    Azon kívül, hogy kétszínű, és irritáló... – gondolkodtam el egy másodperc erejéig. – semmi! Most nem vagyok jó kedvemben, és nem szeretném, ha egy olyan lány miatt vesznénk össze, mint ő.

–        Nem is vagyok kétszínű – drámázott azonnal, majd kérlelő szemekkel nézett JungKookra. – Mondd, hogy nem vagyok az!

–        Pedig az vagy – lépett be a beszélgetésbe YoonGi. – Néha nekem is agyamra mész, és nem értem, hogy miért kell itt lennie, ha bandázunk.

–        Ebben egyetértek! – helyeselte NamJoon, aki igazán ritkán avatkozik ilyen vitákba.

–    Nektek mi a véleményetek? – nézett a legidősebb JiMinre és HoSeokra, akik igen csak ki szerettek volna maradni a Rimt illető vitából.

–        Nekem mindegy, hogy itt van vagy sem! – vonta meg a vállát JiMin, majd további szavak nélkül belefeledkezett az italába.

–      Hát, ha felhagyj a felesleges hisztivel, akkor maradhat – véleményezett HoSeok, amikor lopva a lányra lesett.

–      Olyan szemetek vagytok – hápogott a lány, olyan arccal, mint egy durcás kisgyerek. – Oppa! – sápítozott tovább, de immár JungKooknak. – Védj meg!

–       Rim, kérlek! – mondta a fiú egy halk sóhaj keretében. – Inkább maradj csendbe, és nem lesz baj.

–        Nem maradok csendben – ellenkezett. – Egy olyan ribanc miatt, mint HyeRin...

–        HyeMi! – javítottam ki azonnal. Szép neve volt, szerettem volna, ha ő is megtanulja.

–        Nem érdekel – hisztizett tovább. Nagyon unalmas volt számomra ez a beszélgetés, ha akartak se tudtak volna meggyőzni arról, hogy Rim ártatlan lenni, egy kétszínű kígyó számomra, semmi több.

–        Na, én mentem! – köszöntem el. – Nem vagyok kíváncsi a hisztire – itt Rimre pillantottam. – Egyébként is a gyerekeknek ilyenkor már ágyban a helye.

Nem mondtam semmit sem, nem lett volna értelme, hiszen a csapat egy része kedveli a lányt, azt pedig bántam, hogy HyeMit meg nem. Talán belé több felnőttes gondolat szorult, nem úgy, mint az öt éves kisgyerek módjára viselkedő Rimben.

Jobbnak láttam, ha távozom. Amíg hazaérek legalább kiszellőzettem a fejem. Félúton járhattam, amikor elő szerettem volna venni a telefonomat, de nem találtam. Igyekeztem az emlékeimet átkutatni, hogy hová is rakhattam, aztán az jutott eszembe, hogy lehet, a kávézóban hagytam. Vissza kellett mennem érte, hiszen a nélkül nem tudok holnap suliba menni. Persze meg volt annak is az esélye, hogy a srácok körül valamelyik észrevette, és eltettem, de a beszólásom után már igazán kételkedtem a segítőkészségükben. Ha a „rémlény” nem lóg velünk, nincs semmi baj, de az lány mindennek az elrontója. Hamar visszaértem a kávézóhoz, és már csak a zárva táblát láttam kifüggesztve. Ennek ellenére égett a lámpa odabent, tehát sejtettem, hogy az ajtót még nem zárták be. Csendesen beléptem, elsiettem az asztalunkig, és a széken találtam a telefonomat. Gondoltam, hogy kiesett a zsebemből, amikor felálltam. Kifelé szerettem volna iszkolni, de a következő pillanatban egy zongora hangja csapta meg a fülemet. Az egyik sarokból jött, nem volt igazán tiszta, így arra a következtetésre jutottam, hogy elég régimódi lehet a hangszer, és olyan siralmas dallamot játszottak rajta, majdnem belesajdult a szívem. Eldöntöttem, meglesem, kinek van ekkora zenei tehetsége, hogy egy régi zongorát is meg tud szólaltatni. Közelebb lépdeltem a hang irányába, és amikor megpillantottam HyeMit, elkerekedett szemmel néztem rá. Nagy beleéléssel játszott a rekedt hangú hangszeren, ráfért volna egy karbantartás, de ez kicsit sem zavarta őt. Pár hang után lemondó sóhaj hagyta el a száját.

–   Na, most megvagy! – szólaltam meg a háta mögött, mire a lány azonnal összerezzent.

–       Ne mondd el senkinek, kérlek! – kérlelt, amint meglátta, hogy ott állok mögötte.

–       Miért is?

–   Ez egy újabb támadási pont, és belefáradtam – magyarázkodott a könnyeivel küszködve. Nem tetszett ez a fajta HyeMi, szerettem, ha vidám és mosolyog. De így látni őt egyenesen szívfacsaró volt.

–        Jól van! – adtam be a derekam. – Kössünk egyezséget!