5. fejezet - Tartozás

/TaeHyung/

Tetszett a reakciója, az, ahogy összerezzent, és még a lábai is remegni kezdtek, egyszerűen örömmel töltött el. Zavarba hoztam azonnal, pedig csak annyit tettem, hogy közel hajoltam hozzá. Ismét vattacukor illata volt, és annyira illett a személyiségéhez ez az illat. Bájos volt, és nőies, akárcsak ő maga. Nehezen adta be a derekát, és szörnyen nehéznek bizonyult az is, hogy rávegyem, játsszon nekem. Ez megint csak zsarolás volt, de sikernek könyveltem el, mivel magához vette a kottát, és tanulmányozni kezdte. Hosszasan lapozgatta, ám türelmesen vártam a dallamot. Olykor lehunyta a szemét, és szinte láttam, hogy fejben éppen a kottákat játssza, vagyis igyekezett megtanulni a hangjegyeket. Pár perc múlva neki látott a játéknak, és minden egyes billentyű lenyomásával a gyerekkori emlékeim átsuhantak az agyamon. Anyu zongoraművészként diplomázott, annak idején, ám zenéket ritkán írt, leginkább tanítani szeretett. Úgy nőttem fel, hogy minden este játszott nekünk egy dallamot, amely segített elaludni, máshol mesét olvastak a gyerekeknek, nekünk anyu zongorázott. Szerette megtalálni az olyan dallamokban is a szépséget, melyet mások elutasítottak. NaRit is így ismertem meg, ő volt anyu utolsó tanítványa. Én magam viszont sosem szerettem volna meg tanulni játszani a hangszeren, csak a hangját szerettem hallani, de azt nagyon. Az elmélkedés után HyeMire pillantottam, aki bizonytalanul nyomta a billentyűket, ám a szemét nem vette le a hangszerről. Csupán a kottára pillantott fel, arra sem túl gyakran. Láttam rajta, hogy szereti, amit csinál, hogy szinte együtt él a dallammal, én pedig lehunyt szemmel hallgattam. Egyre bátrabban játszott, a zene tele volt magas hangokkal, míg a második dallam rész inkább mélyekkel, és olyan elegáns összhangot teremtett a kettő együtt, hogy az leírhatatlan volt számomra. Kellemes hangzású dallam volt, és ahogyan a lány eljátszotta, lenyűgöző. Csodálatos technikával dolgozott a billentyűkön, egyre jobban és jobban, beleéléssel, és a szívem akkora szárnyakon repdesett, hogy csodálkoztam, egyáltalán befér a mellkasomba. A zene végén még gyakoribbá váltak a magas hangok, és épp egy ilyennel lett vége. Vettem egy mély levegőt, de megszólalni nem igazán tudtam, a zene, a lány tehetsége teljesen a hatalmába kerített. Rám emelte a tekintetét, de ő sem szólalt meg, mindösszesen néztünk egymásra, csendben, ám nem is kellettek a szavak, őt is annyira lenyűgözte a zene, mint engem.

–  Hű! – nyögtem ki végül hosszas hallgatás után. – Ez valóban csodaszép!

–        Honnan szerezted? – kérdezett rá azonnal.

–        Anyámtól – feleltem vállvonogatva.

–        A sajátja – nézett rám elkerekedett szemekkel.

–    Nem – mosolyodtam el. – A kedvenc szerzőjének egyik legszebb műve.

–    Anyud tud zongorázni? – csodálkozott el. Annyira szép volt, ezzel az elcsodálkozott arckifejezéssel, és ahogy az ajkaira pillantottam, kedvem támadt megcsókolni őt. Vajon kapnék tőle egy jól irányzott pofont?

–     Anyám zongoratanár – magyaráztam. – De lassan egy éve nem játszik, mert nincs meg a zongorája.

–       Miért? Mi történt? – kérdezősködött szüntelen.

–    Minek mondjam el, ha nem is vagy kíváncsi rám – vetettem ellen, de hirtelen olyan gonosz pillantással illetett, hogy ha szemmel lehetne ölni, minden bizonnyal halott lennék.

–        Rád tényleg nem vagyok – válaszolta. – Anyudra annál inkább.

–       Ha érdekelnek az infók a családomról, akkor holnap is játszani fogsz nekem – szembesítettem a tényekkel. Ezzel legalább bebiztosítom annak lehetőségét, hogy még pár napig a közelében lehetek.

–    Te most zsarolsz engem? – összeszűkölt szemekkel meredt rám, s szinte sziszegte a szavait. Most komolyan, mintha magamat láttam volna, olyan volt, mint valami érzelmi hullámvasút.

–   Nem – tiltakoztam, majd közelebb hajoltam hozzá, és suttogva folytattam. – Csak biztosítom magam abban, hogy nem fogsz elmenekülni, mivel felkeltettem az érdeklődésedet.

–     Csak szeretnéd – emelte fel a hangját, és felállt. Távolabb lépett tőlem, megint csak mogorva képpel nézett rám, mire csupán elmosolyodni tudtam.

–    Holnap jövök, és hozok mást! – jelentettem be, majd indulni készültem.

–       Azt nem hiszem! – hallatszott egy női hang a hátam mögül.

Megfordultam, hogy megleshessem ki az, és JiYeonnal találtam szembe magam.

–     Holnap jazz estet tartunk – válaszolta. – Da HyeMi játszik nekünk egy-két jófajta jazz zenét, én nem bánom.

–   Olyat is tudok szerezni – ajánlottam fel, és azt láttam, hogy a nő kérlelően néz a lányra.

–       Nem, nem, és hadd gondolkodjak... – Megint megjátszotta magát, amit kicsit sem díjaztam. – Nem. Nem játszok senkinek semmit, főleg ennek a kreténnek nem! – Megvetően nézett rám az utolsó pár szónál, mire lemondóan sóhajtottam egy hatalmasat. Nem hittem el, hogy ennyire makacs és hajthatatlan.

–     Akkor játssz a nagyközönségnek! – folytatta JiYeon a meggyőzési hadjáratot.

–        Azt meg aztán pláne nem! – ellenkezett tovább.

–        Pedig tehetséges vagy – szúrtam közbe egy dicséretet, remélve, hogy ezzel siker őt meghatni.

–     Az nem jelent semmit! – vetette fel, majd ellépdelt mellettem, és a táskájáért indult.

Elkaptam a kezét, és visszahúztam magamhoz, felkészültem arra, hogy képen töröl, de nem tette. Pár pillanatig egymásra meredtünk, nem szólt semmit, de amit le szerettem volna csökkenteni a kettőnk között lévő távolságot, már nem nyerte el a tetszését, kitépte a kezét az enyémből, majd köszönés nélkül távozott.

–   Majdnem sikerült – jegyezte meg JiYeon lemondóan, miközben a kávézó kulcsaiért indult. – Gondolom, a jazz estre nem jöttök – jegyzete meg az irányomba pillantva.

–        Nem hiszem, hogy a srácokat érdekelné – feleltem őszintén.

–        Kár érte – ismerte el. – Pedig jó buli lesz.

–      Ebben nem kételkedem, nekem viszont tanulással telik a hétvégém – folytattam, és közben az ajtó felé meneteltem. – Legyen szép estéd! – köszöntem el, mire a nő szélesen elvigyorodott.

Intett nekem, én pedig a dallammal a fejemben indultam meg a haza. Őszintén, örültem volna, ha nekem ilyen jó fej nagynéném lenne, HyeMi pedig nem értékel semmit. Kíváncsi lettem volna az ő családi hátterére is, hiszen csak annyit tudtam, hogy az anyja nincs a közelébe, lehet, hogy nem is él, az apjáról pedig sosem beszél, nem mintha lett volna alkalma bármikor is. Unottan mente haza, és eldöntöttem, hogy az időspórolás miatt inkább busszal megyek haza, legalább akkor fél tíz felé haza is érek. Nem lepődtem meg azon, hogy megint csak ég a konyhában a villany, ez van, ha az ember „baglyokkal” él együtt. Gondosan bezártam magam mögött az ajtókat, amint beléptem a konyhába anyu mosolygó arcával kerültem szembe. Ismét egy forró, gőzölgő csésze pihent a kezében, őrület, hogy mennyire szeretett teázni, amolyan kis rituálés megszokás lehetett számára.

–   Megint sokáig tartott a suli? – nézett rám kérdő, de gyanakvó tekintettel.

–        Nem, a kávézóban voltam – feleltem egyszerűen.

–        Egy lánnyal?

–        Ugyan, hagyd ezt! – ellenkeztem rögtön.

–        Az öcséd mesélt róla.

–        Neki nem szabadna mindig hinni.

–        HyeMinek hívják? – kérdezett rá végül. – Az új barátnőd?

–        Nem, nem az! – háborodtam fel. – Csupán az osztálytársam.

–        Igazán bemutathatnád nekem.

–      Minek? – vetettem fel elgondolkodva. – Nem kedvel engem, tehát nem lehet a barátnőm.

–    Neki vitted a kottákat? – faggatott anyu tovább, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, amiket mondtam. Ha egyszer összetalálkozok az öcsémmel, ezt még nagyon megbánja, hogy nem bírta tartani a száját. Anyu hajthatatlan, és addig fog győzködni, amíg rá nem veszem a lányt, jöjjön el hozzánk, de miért jönne, hiszen gyűlöl engem. Ha csak nem ajánlom fel neki anyu szaktudását.

–        Igen, neki. Csak hallani szerettem volna azt a zenét – védekeztem.

–        Tehát zongorázik.

–        Tehetséges, de önmagának sem ismeri el.

–    Ha nem kedvel, akkor hogyan vetted rá, hogy eljátssza neked – kételkedve nézett rám, és a veséig hatoló pillantásától, kissé elszégyelltem magam.

–        Megzsaroltam – mondtam őszintén.

–      Akkor nem csodálom, hogy nem kedvel – nevetett fel könnyedén. – És van saját zongorája?

–        Nem hiszem, a kávézóban van egy régi darab, azon szokott játszani.

–        Most hétvégén is találkozol vele?

–   Nem, most tanulni fogok, hiszen legalább négy nagy esszét kell megírnom, tehát a hétvégén a tanulás elrabolja az agyamat – fejtettem ki a terveimet.

–      Talán jobb is, ha most nem találkozol vele, lesz ideje feldolgozni azt a traumát, amit okoztál neki, de jövő héten jöhetne, TaeMin is hozza a barátnőjét, akkor a tiéd is jöhetne.

–      Meg ismétlem még egyszer – mondtam kimérten, mivel meguntam, hogy ugyanazt hajtogatja. – Nem a barátnőm.

–        De az lesz! – vágott vissza anyu élesen. Vagyis ő hisz a sikeremben?

–       Azt kétlem – mondtam lemondóan, majd közelebb léptem hozzá, hogy egy puszit nyomhassak az arcára.

–     Tae – szólt utánam gyengéden. – Tudom, hogy rendes srác vagy, és lehet, hogy ez a lány nem annyira anyagias, mint a többség mostanában. Csak légy vele türelmes, gondolom, nem keltettél túl jó benyomást a kezdetekben... – Ezt eltaláltad. – gondoltam magamban. – De ez nem jelenti azt, hogy minden esélyed elveszett.

–        Pedig eddig nagyon úgy tűnik – válaszoltam végül.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy magas alak mászott be rajta. Hirtelen erős alkohol szag csapta meg az orromat, s amikor anyura pillantottam, megdöbbenve néztem az elfehéredett arcát. Készen álltam arra, hogy megvédjem, ha az apám alkoholbefolyásoltság alatt egészen véletlenül rátámadna, hiszen volt már rá példa nem egyszer. A férfi, akit nagyon szívesen nem neveztem volna apámnak, bevörösödött szemekkel méregetett engem, alig állt a lábán, biztosra vette, hogy most nem fog akcióba lendülni így nekem sem kell. Ám nem volt mindig ilyen a helyzet. Alig egy évvel ezelőtt, amikor még társtulajdonos volt egy menő vállalkozásban, nem volt semmi baj. Nagyon jól éltünk, ám valami miatt a cég, mely építészettel foglalkozott meghanyatlott, őt pedig, - meg természetesen minket közvetetten - eléggé megviselte a dolog, kisemmizték, és alkoholba fojtotta a bánatát. Az anyagi helyzetük is rohamosan zuhanásnak indult, apám pedig agresszívvé vált a kilátástalan helyzet miatt. Ugyan anyuval próbáltuk észhez téríteni, de nem sikerült, kidobni meg nem tudjuk, mert akkor még hevesebben reagálna. A rendőrök pedig nem tesznek semmit, hiszen amíg vér nem folyik egy-egy veszekedés alkalmával, addig nem is történik semmi. Csak épp a lelki és olykor fizikai terrort nehezen viseli az ember, és fáj, hogy a nyolc éves húgomnak így kell felnőnie, főként úgy, hogy amúgy sem egészséges teljesen.

Ám ezúttal elmaradt a fenyegetőzés és agresszió. Megindult felfelé a lépcsőn, de esett-kelt, nehezen vánszorgott fel a szobájáig. Anyura pillantottam, mint a férfi elment, és láttam, hogy egy könnycsepp végigszalad az arcán. Annyira sajnáltam, hogy a viszonylag jó családom ennyire széthullott, és annak kell a legnagyobb terhet cipelnie, aki semmiről sem tehet. Odasiettem anyuhoz, és igyekeztem őt megvigasztalni, de sírásban tört ki, melyen nem csodálkoztam.  Pár pillanat múlva, csak megnyugodott, és nehezen sikerült abba hagynia az érzelmi kitörést.

–        Nem lesz semmi baj – nyugtattam, vigasztalóan a hátát simogatva.

–        Néha annyira unom – felelte a könnyei között.

–        Tudom – mondtam, majd kibontakoztam az ölelésből. – Hol alszol ma este?

–        A húgodnál, mint mindig.

Gyakran szokott SooRa szobájában aludni, hiszen az ott lévő nagy ágy megfelelő volt kettőjüknek, és nem mellékesen azt a szobát lehetett a legbiztonságosabban bezárni. Sosem lehet tudni, mit hoz az éjjel.

–     Próbálj meg, aludni, és ne aggódj! – győzködtem megnyugtató hangon.

–        Majd beveszek egy nyugtatót – vonta meg a vállát. – Aludj jól!

–      Szeretlek, anyu! – mondtam vigasztalásképpen, és sajnáltam, hogy a kellemes beszélgetésünk ilyen rémségbe torkollott.

–        Én is szeretlek, kicsim – válaszolta, majd megpaskolta a hátamat.

Intettem neki végül, és reméltem, hogy nem lesz semmi baj. Nem hiányzott egy újabb probléma az életemben, mert Lee HyeMi meghódítása, már így is túl sok energiát ki vesz belőlem, nem is beszélve a rengeteg tanulnivalóról...

/HyeMi/

Nem tudtam elhinni, hogy megint zsarolt. Annyira érdekelt volna, hogy az édesanyja miért hagyta rá a zenélést, ha egyszer zenetanár. Ha tényleg jó tanár, akkor rengeteget kellene tanítania, akár engem is. Lehet, hogy nála nem kerülne olyan sokba, és megint kikapcsolhatnám az agyamat ezzel a módszerrel. A zene volt az egyetlen olyan dolog, ami bármikor képes volt felszabadítani a lelkemet a mély fájdalomból. Szerettem volna meg tudni róla mindent, de ha így fogja csinálni, túlteszem magam a kíváncsiságomon, és teljes mértékben levegőnek fogom nézni. Azt is simán megérdemelnél. Azt meg végképp nem tudtam elhinni, hogy a nagynéném még beszél is vele, sőt arra ösztönzi, hogy ostromoljon. Ő nem tudja, hogy milyenek velem, TaeHyung és a barátai. Csak azt látja, hogy milyen helyes srác, de hogy a lelke fekete, mint az éjszaka, az nem látszik. Abból semmi sem látszik. Én viszont nem fogok bedőlni a jóképűségének, nekem nincs szükségem erre a drámára. Csak szeretnék jó eredménnyel leérettségizni, összespórolni egy kis pénzt, majd itt hagyni mindent. Elmenni egy híres amerikai egyetem jogi karára, kitanulni a bírói szakmát, lediplomázni, évekkel később visszatérni Szöulba, ahol kezelésbe venni, majd sittre vágni mindenkit, aki megérdemli.

Sebesen vágtáztam az utakon, úgy szedtem a lábamat, hogy szinte futottam. A lelkemet mardosó érzéseket pedig igyekeztem gyökerestől kitépni azzal a módszerrel, hogy nem fókuszáltam a problémákra. De Tae nem éppen az a karakter volt, akit csak így el lehetett feledni. Bármikor eszembe jut az a kellemes mély hangja, amint a fülembe duruzsol, egyszerűen még a józan ész is cserben hagy. Éppen egy zebrán szerettem volna áthaladni, ám ezúttal nagyon alaposan körülnéztem, nehogy véletlenül hullaként végezzem a zaklatott lelkiállapotom miatt. Már majdnem ráléptem a fehér csíkozásra, amikor egy olyan hang ütöttem meg a fülemet, melytől kihagyott a szívem egy ütemet. A vérnyomásom megemelkedett, a szívem pedig szabálytalanul, és kimondottan hevesen kezdett el verni, mely annak volt a jelen, hogy egy számomra fontos személy jelent meg a hátam mögött. JungKook...

–        HyeMi! – szólalt meg mögöttem a fiú, ami miatt megtorpantam. – Mit keresel erre felé?

–        Haza felé igyekszem – vágtam rá tömören, majd megfordultam, hogy rá tudjak pillantani.

–        Nem messze parkolok innen – jelentette ki a túloldal felé mutatva. – Elvigyelek?

–        Igazán ne fáradj – ráztam meg a fejem. Hiába vágytam a társaságára, szerettem volna vele lenni, még egy kis időt, egyáltalán nem akartam, hogy Rim fülébe jusson ez az egész. Még a végén azt fogja hinni, én másztam rá Kookra, ami nem igaz. – Hazatalálok egyedül is.

–    Tényleg nem fáradtság – mondta elkapva a kezemet, közelebb húzva, egyenesen magával szembe. Ahogy lassan végignéztem rajta, megállapítottam, hogy körülbelül olyan magas, mint Tae, de az ő kisugárzása feleannyira sem volt titokzatos és ijesztő, mint a barátjáé. Jézusom, mit csinálok... Miért hasonlítgatom hozzá TaeHyungot, amikor a nyomába sem érhet JungKooknak.

–     Nem szeretném, ha a barátnőd rosszat feltételezne rólam – feleltem őszintén, hogy miért nem szeretnék vele menni.

–       Ugyan már! – nevetett fel. – Nem lesz semmi baj... hacsak nem tőlem tartasz – somolygott az irányomba, amitől egy kissé elpirultam. Na, remek, most már tudni fogja, hogy tetszik nekem. Nem mintha számítana.

–        Nem tartok tőled, én Rimtől tartok meg a haragjától – heveskedtem, majd amint észleltem, hogy esze ágában sincs nekem hinni, elhatároztam, elmegyek mellette. – És most megbocsáss...

–     Én tényleg segíteni szeretnék – lépett újra közelebb, de amint megtette, én léptem egyet hátra.

–    Örülök, hogy láttalak – köszöntem el tőle, s végül egy utolsó fájdalmas pillantás után elsétáltam mellette.

Nem állított meg, tehát annyira nem akarta, hogy vele legyek, csupán udvarias próbált lenni. Ezzel győzködtem magam, mielőtt még túl sok reményt adtam volna az így is szörnyen sajgó szívemnek...

Gyorsan haza értem. Amint beléptem az ajtón, apu halk horkolása most is betöltötte az egész lakást, és amikor elbattyogtam a szobája mellett, megmosolyogtam a hangzavart. Gondoltam, hogy holnap is mennie kell dolgozni, bár reménykedtem abban, hogy talán vasárnap pihenhet. Úgy véltem az a legpraktikusabb, ha veszek egy zuhanyt, és lefekszem aludni. Legalább végre rendesen kialszom magam.

-

Másnap reggel a telefonok féktelen rikácsolására riadtam fel, a hajam úgy állt, mint egy szénaboglya, nem egy tincset az arcomból is el kellett söpörnöm, hogy lássam, ki az, aki ilyen korán zaklat. A nagynéném neve íródott ki rá, így nem halogathattam a kütyü felvételét.

–        Mondd! – szóltam bele álmosan.

–        Csak nem felébresztettelek? – kérdezte vidáman.

–        Á, dehogy! – vágtam vissza. – Mit szeretnél? Mikorra menjek be?

–    Otthon maradsz és tanulsz, meg kikúrálod a kezedet, hogy hétfőtől újult erővel dolgozhass – magyarázta, még mindig ijesztően vidám hangszínnel.

–     Meg fogok halni az unalomtól – sopánkodtam rögtön. – Meg... – gondolkodtam el egy pillanat erejéig. – Ma is játszanom kell TaeHyungnak.

–    Na! – rikkantott fel örömében, de távolabb kellett tennem a telefont a fülemtől nehogy megsüketüljek. – Nem is gondoltam, hogy számít neked, mit akar.

–        Nem, talán nem miatta – döbbentem le, miket hord már megint össze. – Csak jól esik játszani a zongorán.

–        Neki is tetszett, akárcsak te magad – figyelmeztetett szigorúan.

–        Ezt nem hiszem – vetettem ellen.

–   Legyél jó, és hétfőn várlak! – jelentette ki ünnepélyesen, és nem is hagyta, hogy magyarázkodásba kezdjek a fiúval kapcsolatban.

–     Jól van! – sóhajtottam fel, majd kinyomtam a telefont, és visszadőltem az ágyba a párnák közé, ahol pár perc alatt újra elnyomott az álom.

A hétvégét tehát egyedül töltöttem, tanulással, főzéssel meg az egész lakás kitakarításával Mivel én vagyok a háziasszony, sajnos rám hárult mindennemű házimunka. A főzés volt a kedvencem, de a portörléssel, mosogatással, és a fürdő meg az illemhely kitakarításával is ki voltam békülve, csak porszívózni gyűlöltem, de azt nagyon. Mindig kelletlenül rohantam végig a két szobán, és hálát adtam az égnek, hogy a lakás többi részén járólap van, amit csak feltörölni kellett. Gondoltam elindítok kétadagnyi mosást is, így betértem apus szobájába, hogy ott is felporszívózzak, illetve összeszedjem az esetlegesen elkallódott ruháit is. Bár nem volt rendetlen, mégis csak férfi, így sosem lehet tudni, miket találok a szobában. De szerencsére rend volt oda bent, a gyorsan végigrohantam a szőnyegen, és fáradtam ültem le az ágy szélére. A szemem megakadt az egyik képen, melyet a szekrényen találtam, és közelebbről is megvizsgáltam. Én voltam rajta, meg apu, és természetesen a nagynéném. JiYeon volt apu egyetlen testvére, pontosabban a húga. Alig öt éves lehettem, és az a mosoly, ami akkor terült el az arcomon, leírhatatlan volt. Boldogok voltunk mindannyian. Apu akkor is sokat dolgozott, de manapság ha havi egy vagy két szabadnapja akad, akkor örülni kell ennek, de többnyire azt is alvással tölti. Kemény fizikai munkát végez, az egyik nehézfém megmunkáló üzemben, de ha megkérdezem tőle, hogy mondja egy pontosan, mit is csinál, leterel, és nem mondja el. Tehát titkol valamit. Reméltem, hogy nem olyan dologgal dolgozik, ami egészségileg ártalmas, mert nekem nem maradt közvetlen családtagom, rajta kívül, hiszen a királylányként viselkedő anyámat, nem tekintem annak. Bár persze, ha tudnám, merre is van.

Visszatettem a képet a helyére, és mint, aki jól végezte dolgát, a porszívóval a kezemben távoztam a helyiségből. Azután megfőztem az ebédet két napra, és végül rávettem magam arra is, hogy a házi feladataimat elkészítsem. Csupán vasárnap délután láttam aput, aki ebédelt, majd lezuhanyozott és a szobája felé vette az irányt. Gyűlöltem ezt az élethelyzetet, hogy nincs pénzünk, és nem látom őt annyiszor ahányszor szerettem volna, vagyis amennyire szükségem lenne rá.

-

Nem vártam a hétfőt. Még egy nap a pokolban. Lassan már úgy érzem magam, mint egy börtönben, ahol a cellám falába belevésem, mennyi napom van még hátra a büntetésemből. Pedig szerettem iskolába járni. Busszal mentem be, remélve, hogy nem kések el, de még útközben beszaladtam az egyik közeli kisboltba valami táplálékot venni magamnak. Mindenesetre éhen halni nem fogok a szemétládák miatt.  Ám olyan volt az egész, mint egy álom. Beléptem a terembe és semmi. Nem szóltak hozzám, ugyan nem is köszöntek, de nem bántam felért egy főnyereménnyel a hallgatásuk. Letettem magam a helyemre, és a vöröses hajú fiú közelebb húzta a székét hozzám.

–       Mi lenne, ha nem lépnél be a személyes terembe? – néztem rá kérdőn. Közelebb hajolt, ismét éreztem a lélegzetét a nyakamon, ami különleges érzéseket keltett bennem. Főként azt, hogy képen akarom törölni, hogy olyat tesz, amit nagyon nem akarok.

–    Ha tényleg belépnék oda, ahová igazán szeretnék – suttogta közvetlenül a fülembe úgy, hogy csak én hallottam, szerencsére. – Akkor azt megéreznéd!

Enyhén szólva perverz mosolyra húzta az ajkait, majd kihívóan végigmért. Összezavart a viselkedése, egyszer úgy viselkedik velem, mint egy romantikus szerelmes, aztán, mint egy macsó, most meg, mint egy perverz állat. Meglöktem a vállát, hogy menjen arrébb, de nem tette, inkább lassan belefújt a nyakamba, a hűvös levegőtől libabőrös lettem, a hideg is kirázott, és annyira szerettem volna felképelni, hogy hihetetlen. Nem tehettem meg, mert a tanár akkor lépett be a terembe, csinos kosztümben volt megint, úgy nézett ki, mint valami titkárnő.

–    HyeMi, légy szíves, gyere velem! – szólt hozzám, így a terembe hagyva a cuccaimat elindultam.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de nem tiltakoztam. Egyenesen az igazgatói felé vettük az irányt, és egy percig azon gondolkodtam, hogy talán a legutóbbi késésem miatt szeretnének majd megfegyelmezni.

–       Ha végeztél, gyere vissza órára – mondta a nő, majd elsietett.

Bólintottam, s nyeltem egy nagyot. Biztos voltam abban, hogy nem a késés miatt vagyok itt, de akkor mit követtem el. A tanulmányi eredményem nem romlott, jó voltam mindenből, még tesiből is, ami nálam nagy szó. Bekopogtattam, majd amint szabad jelzést kaptam, beléptem.

–   Jó reggelt! – köszöntem, majd amilyen mélyen csak tudtam meghajoltam.

–        Szép napot, HyeMi! – köszönt, de csupán csak biccentett. – Foglalj helyet! – mutatott az előtte lévő székre.

Letettem magam oda, ahová kérte, és egész végig azt éreztem, hogy a lábaim zselé módjára remegnek. Az igazgató nő szigorú pillantással méregetett, és nem tudtam, hogy mit csináltam, vagy épp mit nem.

–      Az a helyzet, gyermekem, hogy még nem fizetted be az esedékes tandíjat a hónapra – mondta ki könyörtelenül azt, amitől a legjobban tartottam.

–        Sajnálom! – válaszoltam a könnyeimmel küszködve. – Nem tudtam, hogy nincs befizetve. Azt hittem, hogy az édesapám már elutalta.

–     Nem, még nem érkezett meg, de ha nem fizeted ki szerdáig, akkor eltanácsollak! – Hidegen vágta az arcomba könyörtelen igazságot, majd kopogás hallatszott, de az illető nem várta meg, a szabad jelzést, hanem betolakodott. – Á, kedves, HyoRim. Örülök, hogy látlak, foglalj te is helyet.

–        Én mennék, ha lehet – szóltam közbe csendesen.

–       Rendben, de ne feledd, szerdáig ki kell fizetned a tandíjat, különben kénytelen leszek elküldeni téged az iskolából! – mondta végül az igazgatónő, majd intett, hogy elmehetek.

El akartam menni Rim mellett, aki gúnyosan nézett rám. Tudtam, hogy hallotta, mit is mondott a nő, és ha el kezd rólam mindenfélét terjeszteni, nekem végem. Akkor is végem, ha nem fizetek szerdáig, s tudtam, hogy nincs miből. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe?!