4. fejezet - Esély

HyeMi/

Szinte elfutottam. Igazából nem csak azért, mert szégyelltem magam az ügyetlenségem miatt, hiszen sejtettem, hogy valójában nem az én hibám. A forró kávé megégette a kezemet, és hamar hideg víz alá kellett tennem, ha nem szerettem volna kellemetlen égési sérülésekkel bajlódni a következő napokban. Besiettem a mosdóba, a csap alá tettem a kezemet, és éreztem, hogy az égő bőröm felsikít megkönnyebbülésében. Annyira jól esett, hogy arra szavak nincsenek. Úgy tűnt, hogy TaeHyung nem akarta megmenteni a helyzetet, nem akart segíteni, és nem is tudom, miért is vártam a megmozdulására, hiszen ő elég szemét velem. Másrészt az még vacakabbul esett, hogy JungKook sem óhajtott segíteni nekem, hogy könnyebben viseljem a helyzetet, de megértem. Ott volt Rim, akit istápolnia kell, mivel a barátnője. Hosszasan áztattam a kezem a hideg víz alatt, amikor arra lettem figyelmes, hogy a nagynéném megjelent a hátam mögött.

–       Jól vagy? – nézett rám aggodalmasan.

–      Persze – vágtam rá azonnal. – Pár perc és visszamegyek dolgozni – nyugtattam meg, nehogy azt higgye, hogy alkalmatlan vagyok bármire is.

Elkapta kezemet, és alaposan szemügyre vette a vöröses bőrpírt, mely a bal kézfejemen, és a jobb tenyeremen volt a legveszélyesebb. Annyira nem fájt, csak egy kicsit égett, és ahol a foltok voltak ott húzódott a bőr, de ha minden jól megy, megúszom hólyagok nélkül.

–    Te nem mész vissza sehová – ellenkezett. – Mész és a pihenő szobában megcsinálhatod a házidat!

–        De... – fogtam volna bele az ellenkezésben, de azonnal belém fojtotta a szót.

–        Nincs semmi de!

–      Nem akarom, hogy azt hidd, tényleg béna vagyok. – Éreztem, hogy a könnyeim megint csak utat akarnak maguknak törni, szinte fojtogattak a könnyek.

–        HyeMi! – mondta ki a nevemet megnyugtató hangon. – Láttam, mi történt!

–        Láttad? – kételkedve néztem rá.

–    Ügyesen megoldottad a helyzetet, de emiatt ne őröld magad! – vigasztalt meg. – Bárkivel előfordult volna.

–        Valóban?

–     Képzeld, a profikkal is előfordul az ilyesmi – folytatta, majd letörölt egy könnycseppet az arcomról, melynek csak sikerült előtörnie. – Most pedig menj és tanulj, majd szólok, ha zárunk.

–        Jól van – feleltem végül, és lopva a kezemre pillantottam.

JiYeon még utoljára biztatóan rám mosolygott, mire talán egy kicsit csak képes voltam megnyugodni. Örültem annak, hogy ő bízik bennem, és nem tart ügyetlennek. Az utamat a pihenő felé vettem, ahol nekiláttam a matek és az angol házimnak. Nem is tudom, mennyi időt tölthettem a feladatok megoldásával, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a nagynéném beviharzik a szobába, és fáradtan ledobja magát az egyik fotelbe.

–       Kész vagyok! – jelentette be. – Már csak a takarítás van, és azután mehetek is haza!

–      Segítsek? – ajánlkoztam fel a feladatra, ha már megkímélt a további munkától, ennyivel tartozom neki.

–        Szó sincs róla! – ellenkezett, meg sem fontolva az ajánlatomat.

–        De már kész vagyok a leckével.

–        Nem, és kész! Még csak az kéne, hogy a kezedet vegyszer érje.

–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Majd veszek egy kesztyűt.

–   Megnézheted, hogyan csinálom, és ha meggyógyultál, akkor takaríthatsz – mondta ellent mondást nem tűrő hangon, mire én csak lemondóan sóhajtottam.

–        Talán tudom, hogyan kitakarítani egy illemhelyiséget – közöltem vele a tényeket.

–       Ebben nem kételkedem, de nincs apelláta – figyelmeztetett. – Na, menjünk!

Felállt, és további szó nélkül kifelé masírozott a helyiségből. Amikorra kiértem én is, a táskámat is magammal cipeltem, hogy ne kelljen visszamennem érte, ha majd indulnom kell hazafelé, már nem is láttam, merre ment. Csendben dolgozott valahol a kávézó területén, és nem óhajtott beszélgetni velem. Szerettem volna alaposan körbenézni a kávézóban, hiszen mindig találhat az ember újdonságokat, s az egyik sarokban, nem messze a pulttól, egy kopott fekete zongorát találtam. Nagyon régi típus volt, talán még annál is régebbi, mint amin egykor, úgy két éve tanultam meg játszani, ám nem is tudtam sokat órára járni, annak ellenére, hogy a tanár azt mondta, hogy őstehetség vagyok. Talán csak addig számítottam annak, amíg tudtam fizetni, de amikor kiderült, hogy apám fizetése csak arra elég, hogy napról napra éljünk, le kellett mondanom róla. Felnyitottam a fedelét, és örömmel állapítottam meg, hogy minden billentyűje a helyén van. Még jobban átvizsgáltam a hangszert, mindent rendben találtam rajta, de ez még önmagában nem jelentett semmit. Óvatosan végighúztam az ujjaimat, a mélyebb hangú billentyűkön, és a hangszer rekedtesen ugyan, de megszólalt.

–      Nem vagyok abban biztos, hogy jól fog szólni – hallottam meg a hátam mögött a nagynéném hangját, melytől azonnal összerezzentem. Nem igazán volt tiszta a lelkiismeretem, ezek szerint.

–        Miért? – fordultam meg, hogy JiYeonra tudjak pillantani.

–       Mert ezen a zongorán lassan hét éve nem játszott senki – ismerte be, majd fájdalmas pillantást vetett rám. Azt tudtam, hogy az ő párkapcsolatai, sőt házasságai sem alakultak túl fényesen, de nem igazán tudtam a pontos előzményeket.

–        Olyan régóta? – néztem rá döbbenten.

–   Igen, ezen még JiHoon játszott. – Egy pillanat erejéig olyan arcot vágott, mint aki visszaemlékezik a múltjára, és az, hogy megemlítette a második férjének a nevét régi emlékeket idézhetett elő benne. Ismertem őt, elég rendes férfi volt, és bármit megtett volna a nagynénémért, csakhogy boldoggá tegye őt.

–        Ő az, aki autóbalesetben életét vesztette? – puhatolóztam óvatosan, nem szerettem volna nagyon megbántani, vagy nagyon kellemetlen emlékeket felhozni.

–        Igen – mondta egy sóhaj keretében. – Te is emlékszel rá?

–        Halványan.

–        A sors elég kegyetlen. Mindig a jó embereket éri a legnagyobb baj.

–        És azóta nincs senki az életedben? – kérdezősködtem.

–       Nincs – mosolyodott el. – A munkámon kívül. S gyerekem is csak akkor lehetne, ha örökbe fogadnék egyet.

–     Ó, értem. – Nem tudtam volna semmi mást hozzá szólni. Tudtam róla, hogy közel hét éve, amikor autóbalesetet szenvedtek a férjével, én még csak tizenhárom éves voltam, és a nem nagyon terheltek azzal, hogy mi is történt valójában. Tisztában voltam azzal, hogy baleset érte őt, és nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy ő is meghal, de elég akaraterő volt benne, JiYeon élni akart. Akkoriban nem igazán jártam át hozzá, hiszen én Busanban nőttem fel, alig egy hete lakom a fővárosban, és csak a nyári szünetek egy részét töltöttem vele, ám a kapcsolatunk ennek ellenére is eléggé jó.

–        Szeretném, ha olyan játszana rajta, aki fontos számomra – jegyezte meg rövid hallgatás után.

–   Köszönöm – feleltem, majd közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem.

Amint kibontakoztam az öleléséből, mosollyal az arcán indult el, hogy befejezhesse a munkáját. Visszafordítottam a tekintetem a hangszer irányába, és különösen megtisztelve éreztem magam, hogy egy ilyen régi darabon játszhatok. Hoztam magamnak egy széket, azt, amely a legalkalmasabbnak tűnt, majd letettem magam a zongora elé. Óvatosan próbáltam ki a billentyűket, egyesével lenyomva mindegyiket. Bizonyos hangoknál jobban szólt, sejtetem, hogy azokon játszottak a legtöbbet. Először csak rövidke dallamokat játszottam, és csak azt, ami éppen jól esett. Nem kellett kotta, én szívből játszottam. Úgy ütöttem le a billentyűket egymás után, mintha nagy művész lennék, a dallam pedig egyre szomorúbb lett. Beleéléssel játszottam, és nem érdekelt semmi sem, minden egyes hanggal megkönnyebbülést éreztem a lelkem legmélyén, tudtam, hogy a zene képes csak igazán felszabadítani a fájdalmam alól. Eljátszottam még egy utolsó dallamot, és az egészet egy mély hanggal fejeztem be. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd olyan hang csapta meg a fülemet, amitől majdnem leestem a székről.

–     Na, most megvagy! – hallottam meg a hátam mögött TaeHyung erős, mély hangját, melytől természetesen összerezzentem.

–   Ne mondd el senkinek, kérlek! – könyörögtem neki, esdeklően a szemébe nézve.

–        Miért? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Ez egy újabb támadási pont, és belefáradtam – jegyeztem a könnyeimmel küszködve. Olyan kellemetlenül érintett, hogy nem volt tőle egy perc nyugtom sem.

–        Jól van!  – adta fel meglepően könnyen. – Kössünk egyezséget!

–        Hogy egyezséget? – bambán meredtem rá, nem hittem a fülemnek.

–      Igen, azt! – vonta meg a vállán, majd hanyagul a pult szélének dőlt. Bárcsak rossz felé dőlt volna, akkor legalább kikötött volna földön... Milyen szép álom...

–        És mit akarsz a hallgatásodért cserébe?

–        Randizz velem! – vágta rá gondolkodás nélkül, mire én még reagálni sem voltam képes.

–        Neked elment az eszed! – állapítottam meg végül pár pillanat után. – Én veled soha!

–     Akkor holnap reggel mindenki tudni fogja, hogy Lee HyeMi, nem csak könyvmoly, hanem zenei tehetség is!

–  És ez miért is baj? – vontam fel a szemöldököm. Megígértem magamnak, hogy nem fogom hagyni a megaláztatást.

–     Lássuk csak... – gondolkodott el egy pillanatra. – Téged nem kedvel senki sem, ezek után szerinted ki fog....

–    Tudod, nem érdekel – feleltem egyszerűen, majd elindultam, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Le akartam lépni, nem akartam vele egy légtérben maradni. – Ha cseszegetni akartok, hát tegyétek, legalább lesz valami, ami feldobja a nyomorult és szörnyen unalmas életeteket.

Nem néztem vissza, csak kifelé iszkoltam. El akartam futni, elbújni valahol, hogy végre kisírhassam magam. Sok volt nekem ez a feszültség, és holnap még rosszabb lesz, hiszen ott a suli, és ez a seggfej a padtársam. Lehet, hogy kérvényezni fogom az osztályfőnöktől, hogy elülhessek, mivel nem szeretnék megőrülni az érettségimig...

/TaeHyung/

Az egyezség nem jött össze. Talán nem kellett volna zsarolnom, amikor randira hívom, mert sejthettem volna, hogy ezzel bizony semmit sem érek el nála. Szerettem, ahogy visszaszól, de nem hisztizik, hanem keményen reagál az őt ért sérelmekre. Lehet, hogy épp ezt a tulajdonságát találtam olyan vonzónak. Elgondolkodtam azon, hogy mit rontottam el, és rá kellett jönnöm arra, hogy valójában mindent... már a legelejétől.

–       Nem vagyok abban biztos, hogy ez segít – hallatszott egy kellemes női hang a hátam mögül.

Megfordultam a hang irányába, hogy lássam ki az, bár sejtettem, hogy a tulaj az. Megállapítottam, hogy nagyon hasonlít a lányra, ugyan abban biztos voltam, hogy nem az édesanyja.

–    Ne nézz rám ilyen elképedve – mondta, majd lágyan felnevetett. – JiYeon vagyok, HyeMi nagynénje – segített ki kedvesen.

–        Így sokkal könnyebb – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

–       Tudod, ha zsarolod, csak azt éred el vele, hogy még jobban megutál – jegyezte meg csendesen, miközben leült mellém az egyik székre.

–        Akkor mégis mit tegyek?

–        Legyél vele kedves, de ne úgy, ahogy a többiek.

–        Többiek? – néztem rá értetlenül.

–        A barátaid nem kedvelik őt.

–        Ezt tudom, és nem is értem, hogy miért.

–        De ennek ellenére te mit csinálsz? – faggatózott tovább a nő.

–        Azt, amit ők? – kérdeztem vissza óvatosan.

–      Pontosan, ha meg akarod őt hódítani, akkor kérj tőle bocsánatot, amiért csúnyán viselkedtél vele, de ezt tedd úgy, hogy a barátaid nem tudnak róla – magyarázta el olyan hangnemben, mintha valami beszélgetős műsorban lettünk volna, és ő lenne a műsorvezető.

–        És ha ez nem válik be? – vetettem ellen.

–       Akkor próbálkozz addig, amíg be nem adja a derekát – nevetett fel csilingelő hangon. Le voltam döbbenve azon, hogy milyen könnyedén beszél, és ad tanácsot. – Olykor elég makacs tud lenni.

–        Észrevettem – forgattam a szemem. – Köszönöm a tippet, majd megpróbálom.

–        Okos döntés – bólintott. – Sok sikert! Holnap várom a fejleményeket! Legyen szép estéd!

Intettem neki, majd jobbnak láttam, ha távozom. Hihetetlen, hogy csak így egy ismeretlen számára hasznos tanácsokat osztogat, mi több kerítőt játszik. Egyelőre nem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni, mert elég nehéz lesz kettesben maradni vele, mert az egy dolog, hogy én nem fogom őt mostantól bántani, de a többiekben nem voltam biztos. Ők nem hiszem, hogy díjaznák a terveimet, hogy meghódítsam a lányt... bár egyébként is mi közük hozzá...

-

Unottan másztam haza, és mennyivel egyszerűbb lett volna, HyeMi, igent mond a randira. Miért ilyen nehéz a lányokkal szót érteni? Bár tudnám... Csodálkozva észleltem, hogy otthon megint ég a villany, pedig későre járt, talán már tíz óra is elmúlhatott, de a konyhában ismét csak fénypompa várt rám. Felkészültem arra, hogy anyut találom ott, ám amint beléptem öcsém kócos fejével találtam szembe magam. Pár pillanatig megvetően méregetett, de amnit látta, hogy nem szeretnék vele vitatkozni, szó nélkül hagyom, hogy a hűtőben randalírozik, higgadtam arckifejezésre váltott. Ledobta magát az egyik székre, és neki látott kajálni. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de szerintem azt, amit anyu ma főzött, csak gondolom, ő is mostanában érhetett haza. Eldöntöttem, hogy iszok egy teát, múltkor is sokat segített a könnyed elalvásban. Éppen neki láttam a teám elkészítésének, amikor meghallottam mögöttem TaeMin hangját. Rá is jellemző volt az a fajta cinizmus, mint YoonGira, de valahogy az öcsétől ezt nem igazán tűrtem el.

–        Mostanában elég későn érsz haza – jegyezte meg végül. – Hogy hívják a lányt?

–      Csak sok a tanulni valóm, és nincs semmi féle lány – mondtam egyszerűen, rá sem pillantva, teljesen belemerülve a cselekvésbe.

–      Azt is észrevettem, hogy eléggé lehangolt vagy – folytatta közömbös hangon, amiért nagyon szívesen felképeltem volna. – Ki vele, hogy hívják a barátnődet?

–      HyeMi nem a barátnőm – szembesítettem az igazsággal, melyet magamnak is kínkeservesen tudtam bevallani.

–        Tehát HyeMi a neve – szólalt fel TaeMin diadalittasan, mire fancsali képet vágva megfordultam. Na, TaeHyung büszke lehetsz magadra...

–     De nem a barátnőm – ellenkeztem, nehogy véletlenül elkezdjen ökörségeket terjeszteni, mert képes rá. – Csak az osztálytársam.

–     Amúgy tegnap láttam NaRit – váltott témát könnyedén, de nekem majdnem kiesett a csésze a kezemből. Az, hogy látta a volt barátnőmet, okoz némi problémát. Csúnya szakítás volt, melyet a lány csak magának köszönhetett, ha hűséges lett volna, és kitart mellettem akkor is, amikor az anyagi helyzetem vészesen a békafeneke alá csúszott, akkor nem kellett volna így végződnie. Bár ő dobott engem, én képes lettem volna érte bármire, de ha ez neki nem kellett, hát vessen magára. Bár ennek kilenc hónapja, egyáltalán nem kellene, hogy újra lássam. Nem attól tartottam, hogy ismét belészeretek, hanem attól, hogy ártani fog HyeMinek, hiszen Nari is átment abba a stílusba, mint Rim. A pénz mindenek felett...

–        Hol? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

–        A sulimban – vonta meg a vállát. – Most éppen szőke, és felettébb csinos.

–        Engem meg felettébb nem érdekel.

–      Majd meg mondom neki, hogy üdvözlöd – mondta TaeMin gúnyos mosollyal az arcán, amint felállt az asztaltól.

–      Ha megpróbálsz rólam bármit is mondani neki, én garantálom, hogy átrendezem azt a különösen szép fogsorod – mozdultam meg fenyegetően az irányába, amire ő csak nevetni tudott.

Lassan hagyta el a konyhát, s olyan ideges lettem hirtelen, hogy legszívesebben ordítottam volna. Nem szerettem volna összefutni azzal a lánnyal, hiszen kilépett az életemből, én pedig továbbléptem. Nehezen ugyan, de sikerült, és egyáltalán nem érdekel, viszont ha elrontja az esélyemet HyeMinél, az életem teljesen értelmét veszti. Sebesen elkészítettem a teát, és magammal vittem egyenesen a szobámba. Tudtam, hogy össze kell szednem minden bátorságomat, és bocsánatot kérnem a lánytól, majd randira vinni, amíg nem késő.

-

Másnap reggel fáradtan ébredtem fel, úgy tűnt, hogy a tea sem segített. Ha az öcsém nem idegesít fel, talán kipihenem magam, ám ez nem jött össze. Ilyenkor bánom azt, hogy nincs helyette is egy húgom, valahogy a lányokkal kevesebb baj van, vagy csak én vélem így. Jó kérdés, nagyon jó. Az első órám irodalom volt, és nem igazán kellett volna elkésnem. Felpattantam a legelső olyan tömegközlekedési eszközre, mely elvitt az iskola épületéhez. Valahogy a srácokat is el akartam kerülni, néha olyan nehezen viselem, hogy ennyire ellenszenvesek már vele is. Régen nem volt semmi baj, bármilyen problémám volt, fordulhattam hozzájuk, imádtam velük lógni, de az elmúlt pár hónap igen keményen megviselte a lelkemet. Befelé siettem az iskolába, egyenesen a második emeletre, és éppen a becsengetéskor léptem át a terem ajtaját. A helyemre siettem, intettem HoSeoknak illetve JiMinnek, akik széles mosollyal az arcukon intettek vissza. Döbbenten vettem észre ama tényt, hogy a mellettem lévő hely üres. Vajon hol lehet Hyemi?

Pár perc eltelt az órából, a tanár sehol... Az ajtó kinyílt a következő pillanatban, és HyeMi bukkant fel. Kissé ki volt fulladva, amiről arra következtetem, hogy rettenetesen siethetett órára, de bezzeg megúszta. Én akárhányszor késtem el, engem egyenesen az igazgatóig cipeltek, ahol egy enyje-benyje után távozhattam is, hála a jó tanulmányi eredményeimnek. A helyére igyekezett, gondolom, meg akarta úszni a tanár esetleges lecseszését, de nem láttam ennek lehetőségét. Letette a táskáját az asztalra, és amint arra készült, hogy leül, valamelyik srác kihúzta alóla a széket, egy szempillantás alatt, és szerencsétlen lány, a földön kötött ki. Mondjuk azért a szemétségnek is volt határa... Azonnal fölpattantam, és az hallottam, hogy mögöttem a srácok gyorsan lepacsiztak, tehát előre eltervezett húzás volt. A kezemet nyújtottam a lánynak, hogy majd felsegítem. Bocsánat kérően néztem rá, de ő összeszűkölt szemekkel meredt vissza rám, mintha én tehettem volna erről az egészről.

–     Ó, igazán kedves tőled – játszotta meg az úri kisasszonyt, melytől még a hideg is kirázott. Ugyan elcsodálkoztam azon is, hogy elfogadta a segítségemet. Megfogtam a kezét, és észrevettem a kézfején éktelenkedő vöröses foltokat, égési sérülésnek tűntek, így arra a következtetésre jutottam, hogy a tegnap sérülhetett meg. – Tudod – folytatta könnyed hangon, immár nem túljátszva magát. – Ennyit megérdemlek, főleg, ha már randira is hívtál.

–    Micsoda? – hördült fel mögöttem HoSeok, mire HyeMi gonoszan nézett rá. Vagyis ő volt a bűnös.

–     Te randizni hívtad őt? – kérdezte JiMin elszörnyedve, mintha ez akkora bűn lenne.

–     És, ha igen? – vontam meg a vállam, majd letettem magam a helyemre.

Úgy csinálták, mintha ez akkora katasztrófa lett volna, pedig tudtam, hogy egyiküknek sem tetszik, nekem meg igen, akkor hol a probléma. Egy ideig persze vicces a helyzet, tényleg jót lehet szórakozni bizonyos reakciókon, de arról nem volt szó, hogy tettlegességig fajul a helyzet. Félszemmel azt lestem, miközben a lány leül mellém, kecsesen a haját hátradobva, és egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy milyen lehet összekócolni a hosszú fürtjeit, annyira szép volt, ahogy a vállára omlott. A gondolataimból az egyik osztálytársam hangja zökkentett ki, mikért HoSeokot próbálta rávenni a feladataira, hiszen ő volt az osztályelnök, ami annyit tett, hogy az osztályunk problémás, vagy épp kevésbé problémás eseteit próbálja elintézni. Mivel a tanárnő már negyed órája nem érkezett meg, az ő feladata lett volna, hogy elsiessen a tanári szobába, és kérjen helyettesítést vagy valami hasonlót. A fiú irányába pillantottam, aki fújtatva állt fel a helyéről, majd lomha lassúsággal megindult, ám a következő pillanatban megbotlott, oly annyira, hogy majd nem a földön kötött ki. Az egyik közeli asztal sarkában kapaszkodott meg, majd amint visszanyerte az egyensúlyát, dühösen meredt a lányra. HyeMi gúnyos mosolyra húzta az ajkait, én pedig teljesen ledöbbentem a törlesztésén. Okos húzás volt, és el kellett ismernem, hogy efféle reakcióra nem számítottam tőle. HoSeok végre kiment a teremből, a tekintetemet pedig a lányon pihentettem. Megfigyeltem minden apró mozdulatát, és arra jöttem rá, hogy eléggé fájlalhatja a kezét, hiszen szinte szavanként megállt az írásban, olykor pedig még fel is szisszent.

–      Nagyon fáj? – hajoltam közelebb hozzá, hogy kettőnkön kívül senki se hallja, miről beszélünk.

–     Szállj le rólam! – sziszegte összeszorított fogakkal, mire csupán fájdalmasan felsóhajtottam.

Ennyit erről. Hiába próbáltam vele rendes lenni, egészen addig, amíg a többiek nem hagyják rá a piszkálódást, sosem tudok közelebb kerülni hozzá.

-

Az óra végül elmaradt. Nem mintha bántam volna, az egészben az volt a legérdekesebb, hogy a Hyemivel történő kapcsolatra való törekvésem, egyre erőteljesebb. Minél jobban nem hagyja magát, annál jobban akarom őt, és annál jobban kedvelem. Ez az erős kettős érzés pedig annyira elkeserít néha, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel. Eldöntöttem, hogy beszélek a srácokkal, egy próbát megér. Maximum egyedül maradok, és talán több esélyem lesz a lánynál. A további órákban nem láttam, mivel nem azonos helyen szokott a testnevelés, az ének és az etika óránk lenni, de még nagy szünetben sem tudtam beszélgetésre bírni HyeMit, mert amint meglátott, azonnal elrohant. Bíztató előjelek...

Az iskola épületétől legmesszebb lévő asztalt céloztam meg, annak reményében, hogy a lányt ott találom, gyakran bújik arra a helyre, bár múltkor mindennemű nehézség nélkül rátaláltunk. Ám jelenleg csupán a JiMin – HoSeok – YoonGi hármassal találtam szembe magam, és teljesen ledöbbentem, amikor azt láttam, hogy mindhárman jóízűen falatoznak. Csinos kis edénykébe csomagot, házi készítésű étket fogyasztottak, és egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy vajon a vágyam tárgya szánta meg őket, vagy előtte megverték, és elvették a kajáját. Őszintén szólva kinéztem belőlük. Közelebb lépdeltem az asztalhoz, majd letettem magam JiMin mellé.

–       Remélem, nem HyeMitől kunyeráltatok kaját – jelentettem ki, majd villámló pillantást vetettem mindegyikre egyesével.

–    Higgadj le! – felelte HoSeok tele szájjal, amiért megérdemelt volna a taslit. – A nővérem készítette.

–        Én anyámat vettem rá – fűzte hozzá JiMin.

–        Rendeltem – bökte ki YoonGi végszóra.

–        Helyes – értettem egyet velük. Végre csináltak valami jót is.

–        De, ha akarod, legközebb tőle vesszük el – tette hozzá gonoszan az utolsó felszólaló.

–        Kitekerem a nyakatokat! Szálljatok le róla!

–    Pedig ha tudnád, milyen jó érzéssel tölt el, ha szemétkedhetek vele – monda HoSeok egyszerűen. – Annak ellenére, hogy ő ugyanolyan szemét tud lenni.

–        Most komolyan! – háborodtam fel. – Remélem, észrevettétek, hogy egy lányról van szó.

–       Egy lány, akibe bele vagy esve – vigyorodott el JiMin, és nagyon szívesen letöröltem volna a vigyor a képéről.

–      Nem, ez nem igaz. Csak milyen férfi az, aki terrorizál egy lányt, másrészt, egy ideig tényleg vicces, de most már kezd baromi uncsi lenni ez az egész – magyarázkodtam hevesen.

–        Tényleg randira hívtad? – kérdezett közbe YoonGi.

–   De gyorsan terjednek a hírek – jegyeztem meg egy lemondó sóhaj keretében. – De megnyugtatlak, visszautasított!

–        Nem csodálkozom – nevetett a fiú. – Láttad, hogy néz JungKookra?

–     Igen, láttam – bólintottam, és éreztem, hogy a szívem egy kissé összemorzsolódik. – Csak tudnám, hogy miért...

–    De tisztában vagy azzal, ugye, hogy Kook a lányokat csupán trófeaként kezeli – vélekedett HoSeok, de közben egész végig lapátolta befelé az ebédjét. Én nem bírtam volna enni, manapság eléggé ideges vagyok ahhoz, hogy rendesen egyek.

–    Igen, tudom – sóhajtottam fel újra. – És ezt szeretném megakadályozni, de ha ti szemetek vagytok vele, engem is elítél, ami meg lerontja az esélyeimet.

–        Úgy vélem a legelején te is szemétkedtél vele – mutatott rá YoonGi cinikus hangnemben. Már megint kezdte...

–        Igen, most igyekszem jóvátenni, de elég nehéz.

–       Jól van! – adta be a derekát JiMin először. – De ha be akarok neki szólni azt megtehetem, ugye?

–     Ja, ne kérd, hogy teljesen hagyjunk fel a gonoszsággal, ha egyszer annyira jó – vetette ellen HoSeok.

–     Nevetséges! – lázadtam fel azonnal. – Nem tudom, nektek milyen érzés lenne, ha ok nélkül rátok szállnának.

–       Szar – mondta őszintén YoonGi. – Nem ígérek semmit!

–    Köszi, veletek aztán ki vagyok segítve – közöltem hűvösen, majd feltápászkodtam, és indulni készültem. – Csak egy kicsit fogjátok vissza magatokat! Kérlek!

–   Majd meglátjuk – adta fel a „cinizmus királya”, melyből arra következtettem, hogy a hegyi beszéd talán meghozza a várt eredményt.

Ott hagytam őket, és a következő órámra siettem, de közben arra vártam, hogy az idő gyorsan teljen el. Meglepetéssel készültem a lánynak, és kíváncsi voltam arra, sikerül rávennem, hogy csak nekem játsszon a zongorán, csak nekem, senki másnak...

/HyeMi/

Négy óra után, a kávézó felé vettem az irányt. Megint kavarogtak bennem az érzések, és azon gondolkodtam, miért ennyire gonoszak velem azok a fiúk, amikor nem tettem semmit sem ellenük. Melyik srácnak jut eszébe akkora galádság, hogy kihúzza alólam a széket. Az ilyen nem érdemli meg, hogy férfinak nevezzem. Egyszerűen hihetetlen. Ugyan azt el kellett ismernem, hogy TaeHyung egy kissé más lett. Amióta van egy közös titkunk, azóta kicsit fura, főként, hogy randira is hív. Nem fogok vele elmenni, se most, se később. JungKookkal már inkább, de arra aztán várhatok, hogy valaha is elhív valahová. Pedig ő olyan, mint egy álom. A mosolya lehengerlő, és olyan szinten szeretnék vele lenni, vagy csak a közelében, hogy arra szavak nincsenek. Nem értettem saját magamat sem, hiszen voltam már szerelmes, bár az a kapcsolat több bajt hozott, mint örömöt, mivel akkor sem láttam rendesen a rózsaszín felhőtől, és attól tartottam, hogy ez most sem lesz másképp, ugyan, amit most éreztem legalább százszor olyan erősebb, mélyebb, elemibb volt annál, mint akkoriban. Ez pedig nagyon ijesztő.

A gondolataimba mélyedve léptem át a kávézó ajtaját, a nagynéném ismét a pult mögött ácsorgott, valamilyen habos kávét készítve. Közelebb mentem hozzá, majd amint észrevett rám mosolygott.

–        Hogy vagy? – kérdezte azonnal. – Elég nyúzottnak tűnsz.

–    Ma újra összetűzésbe keveredtem egy-két sráccal – jelentettem ki unottan. Nem akartam erről beszélni.

–        És a randid? – nézett rám ártatlanul.

–  Miféle randim? – hökkentem meg, majd... – Várjunk csak... – összehúzott szemekkel meredtem rá. – Te voltál?

–        Én – kérdezett vissza elnyújtva a szót. – Nem tudom, miről beszélsz.

–     Ha legközelebb kerítőnőt akarsz játszani, válassz jobb randi partnert, ne ilyen szánalmasat – daráltam el a szavaimat hevesen.

–       Pedig rendes srácnak tűnik – jegyezte meg csendesen. – Ő nem tűnik annyira arrogánsnak, mint a többiek a csapatban.

–    Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Ő a legszemétebb velem! – Bár ez a megállapítás helytelennek tűnt, hiszem ma egészen rendes volt, amikor felsegített a földről. Talán mégis csak rendes srác lenne, csak a barátai befolyásolják... meglehet, bár amíg a szívem foglalt, addig egyáltalán nem érdekel más, csak JungKook, aki sajnos egyhamar nem lesz az enyém...

–     Nézd, HyeMi – fogott be újra a mondanivalójában. – Ne kergess olyan ábrándokat, amik nem lehetnek a tieid. Legyél tisztában a helyzeteddel, és akarj olyannak látszani, aki nem vagy, és sosem leszel.

–        Tudom – sóhajtottam fel. – Megyek és átöltözöm!

–      Inkább tanulj! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem hiszem, hogy jó ötlet a friss égési sérüléssel dolgozni.

–   De már jól vagyok! – ellenkeztem, majd megpróbáltam ökölbe szorítani a kezeimet, de annyira húzódott rajta a bőr a vöröses részeken, hogy akaratlanul is felszisszentem.

–      Ne hazudj! – mondta JiYeon, amikor közelebb ért hozzám. – Találsz odabent a pihenőben egy gyógyszeres dobozt, abban van krém égési sérülésekre, az segíteni fog, de meg ne lássalak idekint, csak zárás előtt maximum.

–       Jól van, főnök! – tettem fel a kezeimet megadóan. Amúgy sem lett volna más választásom.

Végül tüntetően elvonultam, de nem igazán volt kedvem tanulni. Próbáltam feldolgozni a nagynéném bölcs szavait, és az érdekes kettős érzéseimet, ám csak azt értem el vele, hogy végtelenül elfáradtam. Megírtam a földrajz, a matek illetve az etika házit, majd nekiláttam áttanulmányozni a jegyzeteimet. Hosszasan kínlódtam vele, és nyolc óra felé teljesen feladtam az egészet. Megkerestem azt a krémet, melyet JiYeon ajánlott, s örömmel konstatáltam, hogy tényleg sokat segített. Enyhült a viszketés és a feszülés, sőt még az égő érzés is. Összepakoltam a táskámat, amint a bőröm beitta az összes kenceficét, és kifelé indultam. Alig egy fő akadt a kávézóban, plusz egy fő a pultnál, akivel nagyon nem akartam találkozni. Szerettem volna zongorázni egy kicsit, de amíg TaeHyung itt van, nem fogok az biztos. Elindultam a hangszer irányába, el szerettem volna menni a fiú mellett, de éreztem, hogy belekapaszkodott a vállamba, és szembe fordított magával. Összeszűkölt szemekkel meredtem rá, de ő könnyedén elmosolyodott. Az feltűnt, hogy a mosolya ezúttal nem gúnyos, hanem felettébb kedves, inkább már biztatónak mondtam volna. Hirtelen megszűnt az a nyomás, ami a szívemen helyezkedett el, s nem igazán tudtam mire vélni a cselekvését.

–        Mit akarsz? – förmedtem rá rövid szemezés után.

–     Tudsz kottát olvasni? – kérdezte köntörfalazás nélkül, majd kitett elém egy vastag kötegnyi papírt, mely kottákat tartalmazott.

–        Nem – vágtam rá azonnal, pedig nem volt igaz. – Én szívből játszom.

–     És hallás után? – faggatózott tovább, és felém nyújtott egy zöld fülhallgatót, mely a telefonjához volt csatlakoztatva.

–      Inkább kihagyom – hárítottam el, tudtam, hogy nem menekülök meg, így magamhoz vettem a kottát. – Mit akarsz ezzel az egésszel? – értetlenkedve néztem a szemébe, melyről megállapítottam, hogy különösen szép, és azonnal ledöbbentem a saját felismerésemen.

–        Játszd el ezt nekem! – mutatott a kottára.

–        Mi ez?

–        Majd megtudod – ködösítette a helyzetet még jobban.

–        Mi a szándékod? – érdeklődtem hajthatatlanul.

–    Azt akarom, hogy nekem játssz, csak nekem, senki másnak – duruzsolta a fülembe, és még a lélegzetét is éreztem a nyakamon.

Kirázott tőle a hideg, és olyan érzések rohantak át rajtam, amiket nem tudtam beazonosítani. Az azonban biztos volt, a mély, sejtelmes hangját, annyira szexinek és vonzónak találtam, hogy legszívesebben megpofoztam volna önmagam. Remegő lábakkal léptem arrébb a zongora mellé, és úgy foglaltam helyet a hangszernél, hogy közben le sem vettem a szememet a srácról. TaeHyung hozott magának egy széket, és leült mellém, még jobban összezavarva engem. Igyekeztem kizárni mindent, gyorsan átlapoztam a kottát, ami kicsit sem tűnt ismerősnek, majd megpróbáltam memorizálni a hangjegyek sorait. Pár pillanattal később, játszani kezdtem, és hagytam, hogy a dallam teljesen átjárja a szívemet...