Prológus (0. fejezet)

/HyeMi/

Nem gondoltam volna soha, hogy az utolsó gimis évem második félévét teljesen ismeretlen helyen töltöm. Apu egyedül nevel, anyám két éves koromban elhagyta a családot, mert apu nem tudta teljesíteni az úrias igényeit. Talán nem is baj, igaz, hogy húsz éves vagyok, de apu becsülettel nevelget, már amennyire ez szükséges. Mivel áthelyezték őt a fővárosba, vagyis Szöulba, kénytelen voltam én is vele menni. Most egy elit suliba járok, és húsz éves létemre most vagyok csak végzős, de az első két évemet nyelvi előkészítőn töltöttem, sosem bántam, hiszen nagyra törő terveim voltak a jövőmre nézve. Szerettem volna egyetemre menni, de nem egy hazaiba, hanem külföldre, egyenesen Amerikában.

Az első sulis napom előtt még ellátogattam a Szöulban élő nagynénémhez, aki egy kávézót üzemeltet, nem messze a gimnázium épületétől. Ő volt apukám egyetlen rokona a fővárosban, a szülei Busanban maradtak, ott, ahonnan eljöttünk. Kíváncsian vártam a találkozást, mivel elég régen láttam, JiYeont. Legutóbb még rendkívül hasonlított apura, s őszintén szólva én magam is elég jó géneket örököltem. Boldogan léptem be, a Coffee Dreams nevű helyre, s ledöbbentem, hogy mennyire hangulatos, vidám a helyiség. Tökéletesen tükrözte JiYeon színes egyéniségét. Igaz, még nem volt nyitva, de őt már a pultnál találtam. Ledobtam magam, az egyik piros bárszékre, s megvártam, még a nagynéném észleli a jelenlétem. Erős kávéillat terjedt szét a helyiségbe, tehát arra a következtetésre jutottam, hogy éppen kávét főz.

–  Szeretnél egy kávét, HyeMi? – fordult meg hatalmas mosollyal az arcán, majd közelebb lépet hozzám, amint beindította a szintén piros kávégépet. Megállapítottam, hogy jelenleg a piros és bordó színek a kedvencei. Hosszú, egyenes barna haját felkötötte, s az öltözetére is jellemző volt a fiatalos stílus.

–  Köszönöm, nem – ráztam meg a fejem. – De egy forró csoki jöhet!

–  Várod már a sulit? – kérdezte, miközben nekilátott a forró csokim elkészítéséhez.

–  Nem mondanám, kicsit tartok tőle – vallottam be. – Nem nagyon kedveltek eddig sem.

–  Az elképzelhető, hogy itt sem lesz másképp, ez egy elit iskola, csupa milliomos diákkal – értett velem egyet. Óvatosan kihozta a kért italomat, vastag habbal a tetején, ahogyan szeretem. – És van elég pénzed, hogy fizesd a tandíjat?

– Nem tudom, apu azt mondta, hogy megoldja, de zsebpénzre nem számítok – feleltem vállvonogatva.

–  Ha gondolod, nálam dolgozhatsz – ajánlotta fel. – Suli után pár órát, meg szombaton is, ahogy neked jó.

–  Az remek lenne – helyeseltem mosolyogva.

– És gimi után hová mész egyetemre? – faggatott tovább, majd elindult a bejárati ajtó felé, gondolom, hogy megfordítsa a táblát, „Nyitva” feliratra. Megvártam, hogy visszatérjen, csak utána válaszoltam.

–  Amerikába, jogi karra.

–  Miért is? – nézett rám értetlenkedve.

–  Bíró szeretnék lenni.

– Nem mondod? – akadt ki azonnal. – Olyan, aki a döntéseket hozza, mondjuk például a gyilkossági ügyekben?

–  Igen, – bólintottam – éppen ilyen esetekkel szeretnék foglalkozni.

–  Az igen – rikkantotta elismerően, majd szélesen elvigyorodott. – Ha sikerül elérned, apád büszke lesz rád.

–  Tudom – mondtam mosolyogva, majd megkevergettem az italom, és megittam. Kellemesen édes volt, és pont iható melegségű. Rendkívül jól esett.

Pár pillanatig csak a forró csokimmal foglalkoztam, amikor hangokra lettem figyelmes. Hét fiú lépett be az ajtón, körülbelül egy idősek lehettek velem, s megállapítottam róluk, hogy a felső tízezerhez tartozhatnak, mely számomra csak egy szép álom.

–  Na, ezek már ilyen korán itt vannak – sóhajtott fel JiYeon, mire én csak kíváncsian felvontam a szemöldököm. – Szinte minden napjukat nálam töltik.

–  Fizető vendégből sosem elég – jegyeztem meg csendesen, miközben figyeltem, ahogy a srácok befoglalják a legnagyobb asztalt.

–  Tudtam én, hogy te kellesz nekem – mondta a nagynéném, majd feltápászkodott újra, és egy jegyzettömbért indult. – Nos, akkor holnap szeretettel várlak. Sok sikert az első napodhoz!

–  Köszönöm – feleltem végül, majd lepattantam a bárszékről. – Neked kitartást mára!

–  Az el kell! – nevetett, és intett, hogy megy. Elindult a srácok irányába, egy félős pillantás vetettem csak rájuk, majd tudatosan megkerültem őket, hogy észre se vegyenek.

Boldogan léptem ki az ajtón, és kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az első napom, de akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz életem legnehezebb féléve…

/TaeHyung/

Gyakran álmodom arról, hogy egyszer gazdag leszek, a felső tízezerhez tartozni, és olyan dolgokat tenni, melyeket csak akarok. Nem foglalkozni azzal, hogy mi lesz holnap. Bezzeg a barátaimnak nincs ezzel bajuk, nekik minden csak úgy az ölükbe hullott, még csak küzdeni sem kellett. Szerettem volna, olyan életvitelt folytatni, mint ők, s talán nem is lett volna ezzel baj, ha az apám nem lenne alkoholista. Anyu hiába próbálta kidobni, annak csak erőszak lett a vége, melyet nekem kellett megakadályoznom. Immár sokadszorra. Szinte előre tudom, hogy mikor, mi fog történni, s úgy érzem, hogy az életem inkább hasonlít egy mókuskerékhez, mint bármi máshoz. Húsz évesen buliznom és csajoznom kellene, de nem. Én igyekszem vigyázni anyura meg a két testvéremre, hogy ne legyen semmi bajuk, ám ez nagy felelősség. A suliban persze kénytelen vagyok azt az arcot viselni, hogy minden rendben van, miközben legbelül felőrölnek a kétségek. Éppen a kedvenc kávézónk felé igyekszünk, hátul kullogok szokás szerint, zsebbe tett kézzel. Valahogy megszokássá vált ez a viselkedési forma, s amíg a srácok nem kérdezősködnek nem is baj.

Nagy zajjal vannak már megint, a kedvenc témáikat futtatják ismét, melyekből szeretek kimaradni. Amint beléptem, feltűnt egy igen csinos lány, aki a pultnál üldögélt kezében egy forrócsokival, és a tulajjal beszélgetett. Azt is észrevettem, hála a megfigyelőképességeimnek, hogy bizonyos vonásaik hasonlítottak, vagyis arra jutottam, talán rokonok lehetnek. Gyorsan megitta az italát, majd pár pillanat múlva indulni készült. Úgy ültem le a szokásos asztalhoz, hogy lássam, amikor kisétál. Bár igyekezett minket nagy ívben elkerülni, messziről megéreztem a parfümje édes illatát. Egy vattacukorhoz tudtam volna hasonlítani, ám ennek ellenére elég vonzó találtam. A tekintetemmel követtem a lépteit, ahogyan kisietett. Magabiztos, nőies járása volt, annak ellenére, hogy alig lehetett 160 centi. Tetszett az összhatás, és ha nem lett volna az a szörnyű családi hátterem, talán még be is próbálkoztam volna nála, természetesen, ha valaha is újra láthatom.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki belebokszol a vállamba, hogy térjek észhez. Elgondolkodtam azon, hogy mennyire feledkezhettem bele az ismeretlen lány bámulásába.

–  Föld hívja, TaeHyungot! – szólt hozzám a mellettem ülő, magas, sötét hajú srác.

–  Ott vagyok, Jin! – nyugtattam meg mosolyogva. – Mit rendeljünk? – tereltem a szót azonnal, mielőtt eszükbe jut faggatózni. A lányok terén nem egyezik a véleményünk, melyen nem is csodálkozom.

–  Ez meg ki az ördög volt? – nézett rám a velem szemben ülő. Ő alacsonyabb volt, de a fekete humora miatt, igen csak szimpatikusnak találtam.

–  Ugyan már, YoonGi! – intettem le. –   Ez erős túlzás!

A többiek elmosolyodtam, gondolom az ördög kifejezésen, de véleményem szerint inkább angyal volt, egy földre szállt angyal. Reméltem, hogy holnap megint láthatom, s legalább a nevét megtudhatom, ha már többre nem is lesz esélyem. Azt persze nem is gondoltam, hogy sokkal hamarabb és közelebbről is találkozhatok vele, még pedig a suliban… sőt az osztályomban…