12. fejezet - Lélekjelenlét

/TaeHyung/

Nagy szerencsémre, két percre volt szüksége, hogy elaludjon, melyet kimondottan csodáltam, hiszen nem is szédült, se semmi. Pár pillanatig néztem őt, ahogyan alszik, egyenletes vette a levegőt, és így pont olyan volt, mint valami földre szállt angyal. Talán csak túlzottan elfogult vagyok vele szemben. Meglehet, de ha többször is véghez viszi ezt a kicsit sem tetszetős viselkedést, megfontolom a belé fektetett vak hitemet. Sebesen visszagomboltam az ingemet, és eldöntöttem, felkeresem anyut, kíváncsi voltam, mit is gondol róla, vagy épp mennyit látott a féktelen kitöréséből. Sejtettem, hogy elásta magát a szemében, vagy nem tudom, talán csak engem fog nagyobb óvatosságra inteni, lehet, hogy nem ok nélkül. Kiléptem az ajtón, és szinte még a szívverésem is kihagyott pár ütemet, amikor öcsém kíváncsi fejével találtam magam szemben.

–        Te meg mi fenét keresel itt? – förmedtem rá azonnal.

–     Csak érdekelt, hogy milyen a kiscsaj – felelte kaján vigyorral a képén. – Van olyan jó, mint NaRi?

–     Honnan tudod, hogy NaRi milyen volt? – néztem rá elkerekedett szemmel.

–   Én nem tudom, személyesen, sajnos, a te véleményedre kell hagyatkoznom – vonta meg a vállát, de továbbra is gyanakodva méregettem őt.

–        Nincs közöm HyeMihez, csupán a padtársam, és vége – jelentettem be, majd megpróbáltam elmenni mellette.

–        Ja, persze – jegyezte meg gúnyosan. – Azért hoztad fel az emeletre a zakódban.

–     Honnan veszed ezt? – fordultam vissza az irányába, megdöbbenve meredve rá.

–        Láttam, és ha anyunak elmondom.

–   Mondjad! – vágtam vissza egyszerűen. – Én veled ellentétben, nagykorú vagyok, azt teszek, amit csak akarok.

–        De nem is érdekel, mit gondol anyánk a kis barátnődről? – vetette fel lenéző hangnemben, mire legszívesebben orrba nyomtam volna.

–      Egyszeri alkalomból nem lehet következtetni semmire sem, de úgy vélem, téged mindez jobban foglalkoztat, mint engem – hadartam el mérgesen. – Van egy sanda gyanúm, mi szerinte te jobban kíváncsi lennél, HyeMire, mint én.

–   Ezek szerint nyugodtan igénybe vehetem őt? – vonta fel a szemöldökét, de ebben a pillanatban elszakadt nálam a cérna, és pólójánál fogva erősen megrántottam.

Kissé meglepődött, rettenetesen dühösen néztem rá, összehúzott szemekkel, és hirtelen tényleg átfutott az agyamon, hogy lehajítom őt az emeletről.

–       Jegyezd meg, te seggfej! – sziszegtem mérgemben, a fogaim között kipréselve a szavakat. – Ha valaha is egy méternél közelebb mersz menni, HyeMihez, én kicsinállak. Nem birtokolok senkit, mert embereket nem szoktak, de ő az enyém!

–        NaRinál is ezt mondtad, mégis az egyik haverod csapta le a kezedről, miből gondold, hogy most másképp lesz – vélekedett, majd a kezemre tette a sajátját, úgy próbálta lehámozni őket onnan. Taszítottam rajta egyet, hogy tudja, hol a helye, ám ennek ellenére bizonyos szempontból igaza volt.

Pár pillanatig még méregettük egymást, de jobbnak látta, ha távozik, tudta, hogy ha sokáig idegesít, valóban péppé verem. Megérdemelné a sorsát. Lefelé mentem a lépcsőn, nem is néztem vissza, nagyon nem izgatott, hogy TaeMin mit is csinál, de mégis csak furdalta az oldalamat, hogy komolyan gondolta azt, amit mondott. Inkább csak a biztonság kedvéért pillantottam vissza, és láttam, hogy az öcsém a saját szobájába indult, és nem az enyémbe, ahol a lány éppen alszik. Okos döntés, csak próbálta volna meg, egyetlen foga sem maradt volna a helyén, azt garantálom. Anyut természetesen a konyhában találtam, éppen az étkészletet igyekezett eltenni, amikor is a kezében megbillent az egyik sor tányér, így jobbnak tartottam kivenni a kezéből.

–   Á, TaeHyung! – szólalt meg örömmel hangjában, amikor megpillantott. – Köszönöm!

–        Segítsek valamit? – kérdeztem rögtön, amint betettem a tányérokat a mosogatóba.

–      Nem szükséges, gyorsan rendet teszek, veszek egy zuhanyt, iszom egy teát és lefekszem – sorolta fel a terveit. – Nem jöttetek a desszertért – figyelmeztetett, majd komolyabb hangon folytatta: – Ugye, minden rendben?

–      Nem mondhatnám – mondtam lemondóan, és letettem magam az egyik székre.

–        Aggódsz, hogy ezek után, mit is gondolok HyeMiről? – kérdezett rá, mintha látnok lett volna.

–        Részben, meg nem tudom, hogy mit is láttál, amikor visszajöttünk.

–    Igazából semmit – vágta rá gondolkodás nélkül. – Nézd, Tae, kedvelem a lányt, és az nem fogja befolyásolni a dolgokat, hogy kissé túlzásba esik.

–        Valóban? – csodálkoztam el.

–        Valóban – nyugtatott meg. – Mindenkivel előfordul... Bár... – lépett közelebb hozzám, és alaposan megvizsgálta, a nyakamon hagyott lilás foltot. – Ezt mondjuk, annyira azért nem kellene... Mi történt?

–     Mondjuk úgy, hogy levakarhatatlan volt – sóhajtottam fel, kicsit megrántottam a fejem, hogy kikerülhessen anyu aggódó kezei közül. – Majd veszek garbót!

–     De te nem szereted – emlékeztetett arra, hogy valójában mennyire nem kedvelem a magasított nyakú pulóvereket. – Az a helyzet, hogy attól félek, csalódni fogsz benne, nem attól, hogy ennyire, hogy is mondjam... – gondolkodott egy pillanatig, keresve a tökéletes szót a szituációra –... heves.

–        Engem is meglepett – vallottam be, és kissé kényelmetlenül éreztem magam, szinte feszengtem a széken. – Remélem, nem emlékszik semmire.

–        Nem is mondod el neki? – nézett rám kérdőn anyu.

–        Nem – ráztam meg a fejem. – Nem hiszem, hogy tudnia kellene.

–        Mindent elhallgatsz majd?

–        Nem hiszem, csak nem mondok el mindent – vélekedtem.

–      És foltot a nyakadon mivel fogod magyarázni? – faggatott tovább, majd elvigyorodott.

–        Majd kitalálok valamit – forgattam a szemem. – Nem kell, hogy tudja, hiszen csak akkor ilyen, ha iszik, és soha többet nem fog, mert nem hagyom neki. Lehet ilyen, de csak akkor, ha teljesen józan, és ha hivatalosan is kapcsolatban vagyunk.

–        Bárcsak az öcséd lenne ekkora úriember – jegyezte meg egy lemondó sóhaj keretében. – Csodálom, hogy HaNeul még nem hagyta ott.

–      Miért? – értetlenkedtem. – Bár közölte velem, hogy ha nekem nem kell, HyeMire is igényt tartana.

–     Nem mondod – borzadt el anyu, majd szokásához híven ráncolni kezdte a homlokát, mintha ez bármit is megoldana.

–      Természetesen elküldtem a fenébe – jelentettem ki, de láttam anyu arcán, hogy a szavaim nem győzték meg teljesen.

–        Majd beszélek a fejével, hogy tartsa tiszteletben mások kapcsolatát, és ne fájdítsa felesleges HaNeul szívét – határozta el, de én meg ezen szavak hatékonyságában kételkedtem.

–     Hát sok sikert! – mondtam zárásképpen, majd feltápászkodtam. – Veszek egy gyors zuhany, majd megyek, és végre alszom.

–        Helyes! – mosolyodott el, és közelebb lépett, hogy megölelhessen. – Aludj jól! – mondta, amikor elengedett.

Úgy tíz percet tölthettem a zuhany alatt, nem akartam hosszúra nyújtani, a fáradtságom kezdett hatalmába keríteni, és valóban ez a nap igen kemény volt mindenki számára. Amint visszaértem a szobámba, azon agyaltam, hogy vajon bújjak be a lány mellé, aki a hátán elterülve aludt, a haja minden felé állt, de többnyire a párnán hevert, úgy tekeregve akárcsak a kígyók, és határozottan kijelenthettem, hogy meseszép volt. Felöltöztem, ami jelenleg kimerült egy alsónadrág és egy póló kombinációjában, és óvatosan bemásztam az ágyba. Hiányoltam a vattacukor illatot, de a bőrének illata ugyanolyan bódító volt, és amikor HyeMi az oldalára fordult, nem bírtam magammal. Közelebb bújtam hozzá, és magamhoz szorítva a törékeny testét, sebesen léptem az álmok mezejére.

/HyeMi/

Hangos csörömpölésre ébredtem fel, egy nő sikolyára, meg arra, hogy valaki a nyakamba liheg. Erős karok tekeredtek a derekamra, nehezen tudtam magamról lehámozni őket, ám amikor a sikoly megint hallatszott, a mellettem fekvő fiúnak azonnal kipattant a szeme, és olyan gyorsan ült fel az ágyban, hogy én még észhez sem tudtam térni. Fejfájás kínzott, és kialvatlannak éreztem magam, de valahogy hirtelen jött feszültség töltötte el az egész testemet. Baj volt, hatalmas baj, melyet nem tudtam mire vélni.

–        Anya! – kiáltott fel TaeHyung, majd megindult az ajtó felé.

–        Várj már! – kászálódtam ki az ágyból, és elindultam a fiú felé. – Hová mész?

–        Maradj itt! – adta ki az utasítást.

–     Eszem ágában sincs! – ellenkeztem azonnal, és a fejem a hirtelen mozdulatok miatt kegyetlenül szúrni kezdett. Vettem egy mély levegőt, az érzés alább hagyott, így a fiú feszült arckifejezését fürkésztem.

–        Kérlek! – kérlelt fájdalmas hangon, miközben odalentről dulakodás és veszekedés hangja hallatszott. Egy erőteljes férfihang durván utasítgatta az ott lévőt, aki sírva könyörgött, hogy ne bántsa őt. A síró személy egy nő volt, és a felismerés szikrája kínok között hasított belém. JiSook...

–        Mi történik odalent? – faggattam a kétségbe esett fiút, aki sebesen lefelé rohant a lépcsőn.

–        A szentségit, HyeMi! – káromkodott, majd villámló tekintettel nézett rám. –  Irány vissza, és meg ne lássalak.

–        Csak segíteni szeretnék! – tiltakoztam, mire TaeHyung megindult az irányomba.

–        Azzal segítesz a legtöbbet, ha nem leszel szem előtt – emelte meg a hangját, megsimogatta az arcomat, és egy pillanatra láthatóvá vált a nyakán éktelenkedő lilás folt, melyből sok mindenre tudtam következtetni. Vajon én voltam? Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, de annyira érdekelt volna, hogy mi folyik odalent.

–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Kérlek!

–        Tűnj vissza a szobába! – kiabált velem, de hajthatatlan voltam. Újabb sikoly hallatszott, TaeHyung mindösszesen lemondóan sóhajtott, és végül nekiiramodott a lépcsőknek.

A konyha irányába sietett, én nem messze lemaradva tőle követtem őt, és döbbenten vettem észre az helyiségben zajló eseményeket. Egy számomra ismeretlen férfi bántalmazta a nőt, aki persze próbált védekezni, de az erőfölény természetesen a férfinál volt. Az ismeretlen nagyon hasonlított a fiúra, és akkor döbbentem rá, hogy akár az apja is lehet. De akkor miért támad a feleségére, miért hordja le mindennek, miért is nevezi kurvának, miért bántalmazza őt? Megannyi kérdés suhant át az agyamon, és amint a fiú a férfi nyakába karolt hátulról, erőszakkal a földre akarta vinni, a férfi erősen hadakozott vele. Nem tudtam sokáig nézni azt, hogy azok ketten összeverik egymást, mivel TaeHyung egy határozott mozdulattal orrba vágta a másikat, aki hasonlóan visszatámadott. Vér is folyt, amitől kimondottan rosszul voltam, és az ismeretlennek sikerült egy olyan öklöst bevinnie a fiúnak, hogy annak felrepedt a szája széle. Bármit, csak azokat a formás ajkakat ne! A fiú megtörölte a száját, lángoló pillantással nézett a férfira, aki végül gúnyosan elmosolyodott. Mindketten szaporán vették a levegőt, és véleményem szerint addig fogják folytatni a küzdelmet, amíg valamelyikük ájultan össze nem esik. Befelé osontam a konyhába, JiSook a földön ücsörgött az egyik szekrény tövében, magához szorította a térdeit, és keservesen zokogott. Letérdeltem mellé, elkerekedett szemekkel néztem, hogy a férfi mennyire cserbenhagyta. A szemöldöke is felszakadt, az arcára vékony csíkban vér csordogált, az szája szintén vérzett, a nyakán pedig fojtogatás nyomait véltem felfedezni. Feléje nyújtottam a kezem, amit rettegve fogadott el.

–      Nem akartam, hogy ezt is lásd – suttogta, még mindig keservesen zokogva.

–        Nem gond! – vágtam rá, de közben milliónyi kínzó emlék mardosta a szívemet. Magamon éreztem a sérüléseket, hiszen nem egyszer végeztem így, egy bántalmazó kapcsolatból kilépni sem egyszerű. – Gyere! – sürgettem meg, majd megfogtam a kezét határozottan, lassan felhúztam, nehogy véletlenül még jobban megsérüljön, vagy nehogy valahol legyen még rajta hasonló sérülés.

Felfelé mentünk a lépcsőn, messziről láttam, hogy a fiú még mindig küzd a férfival, de azon jóval több vérző sérülés volt, mint Tae-n. Nem hagyhattam ezt az őrültséget, és amint a fürdőbe kísértem JiSook-ot, le akartam sietni, de a nő elkapta a csuklómat.

–   Hagyd, majd elintézi – figyelmeztetett, de valamiért én segíteni akartam a fiúnak. Nem hagyhattam, hogy szétverjék azt a kimondottan helyes arcát.

–        De segítenem kell – ellenkeztem hevesen.

–        Már nem először csinálja ezt – motyogta JiSook, mire nekem csupán elkerekedett a szemem.

–        Ki az a férfi? – kérdeztem tőle, remélve, hogy nem kezd el újra sírni.

–        Az apja – felelte, de a könnyei ismét legyőzték őt.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy a saját apjával kell megverekednie, másrészt látszott a férfin, hogy nem igazán józan. még jó, hogy én nem az agresszív részeg vagyok, és a levakarhatatlan. Eldöntöttem, hogy segítek neki, de azt még nem is sejtettem, hogy hogyan. Lefelé lépdeltem a lépcsőn, halkan, hogy ne vegyenek észre, és a konyha irányába siettem. Kellett valami eszköz, amivel leüthetem a szemétládát, mielőtt kárt tesz a saját vérében. Végignéztem két falra szerelt szekrényt is, ám nem találtam semmi használhatót. Aztán végül megakadt a szemem egy serpenyőn, mely hatalmas volt, és elég nehéz is. Egyetlen egyszer támadhattam, utána tudtam, hogy én is kapok egy akkora pofont, hogy kiterülök a földön. Kilestem az ajtó mögül, éppen nem egymást püfölték, csendesen közelebb lépdeltem. Szerencsére, csak TaeHyung észlelte a jelenlétemet, a férfi ingatag lábakon újra nekilendült volna a támadásnak, de ekkor egy óriási ütést mértem a fejére a serpenyővel, mire a fiú apja ájultan terült el földön, egyenesen a kanapéra borulva. A karomat a lendület miatti rengés teljesen elzsibbasztotta, kiesett a kezemből a serpenyő, mely hangosan csattant a padlón, de én csupán a férfire meredtem, aggódva.

–        Remélem, nem halt meg – aggodalmaskodtam azonnal.

–      Bánná a fene! – horkant fel mellettem a fiú, aki úgy nézett ki, mint valami alacsony költségvetésű horrorfilm főszereplője. Az arca egy részét vér borította, annyira kiborított ez a tömény negyed óra, hogy sírni támadt kedvem. – Gyere! – Intett nekem, de nem mertem követni sem.

Kifelé igyekeztünk át egy kisebb erdős részen, egy kis ösvényen, melyeket ismerősnek találtam, de még nem jártam erre felé, vagy mégis...

–        Nem kellene megnézni anyudat, hogy van? – faggattam utána loholva.

–        Hová vitted? – torpant meg egy pillanatra.

–        Bezárkózott a fürdőbe – közöltem vele.

–        Az jó – bólintott.

–        És hová megyünk? – érdeklődtem szüntelen.

–      Nem akarsz egy percre csendben maradni? – fordult vissza hirtelen egyenesen az arcomba hajolva. A vér borította képe megrémisztett, így jobbnak láttam, ha befogom szám

Rövid időn belül megérkeztünk egy tisztásra, mellette volt egy tó is, melyen a Hold ezüstös fénye is megcsillant, sőt kimondottan tisztának tűnt, de nem találtam alkalmasnak arra, hogy az arcát megmossa benne. Volt a víz mellett egy nagy faház is, gyönyörűen lakkozva, éjfekete színben.

–        Menj fel, az egyik kis szekrényben van elsősegélydoboz, keresd elő! – utasított gondolkodás nélkül.

–    És villany is van, vagy tapogatóznom kell? – kérdeztem vissza gúnyosan, mert annyira irritált, hogy utasítgat.

–        Van! – vágta rá, majd szó nélkül megindult a tó irányába.

Inkább nem néztem, hogy hülyeséget csinál, megindultam a kis lépcsőn felfelé, és amint felértem a legfelsőre, sebtében kigyulladtak a fények. Teljesen elcsodálkoztam a technológiai megoldáson, és azon is, hogy milyen otthonosan rendezték be a faházat. Volt benne egy ágy is, szekrények, könyvespolc, és olyan nyugalmat árasztott, hogy az eddigi belső feszültségem lassacskán köddé vált.

–        Na, végre látsz! – szólalt meg egy hang a hátam mögött, mire heves szívdobbanások közepette megfordultam.

–     Ne hozd rám a szívbajt! – mérgelődtem, de Tae csak nevetett. Kutakodni kezdett az egyik szekrényben, s amint megtalálta, amit keresett, a kezembe nyomta a dobozt.

Annyira nem tűnt már veszélyesnek egyetlen sérülése sem, a szája széle felrepedt, a szemöldöke egy részén a bőre erőteljesen felhorzsolódott, illetve az orra sem tűnt tökéletesnek.

–        Fáj? – néztem rá aggodalmasan, mire elmosolyodott, de kár volt, mert felszisszent.

–      Ha adsz egy gyógyító puszit, akkor nem fog semmim sem fájni – jelentette be ünnepélyesen, de csak a szememet forgattam.

–    Ha tovább folytatod ezt, még gyomorszájba is váglak, akkor elfeledkezel mindene másról – fenyegettem meg, de nem akartam bántani, csak jól esett vele szívózni. – És azt hol szerezted? – mutattam a nyakán lévő lilás foltra.

–        Az te voltál – felelte sejtelemesen, majd letette magát az ágy szélére.

–        Hogy én? – kérdeztem vissza megrökönyödve. Te jó ég, mit tettem!? – Csináltam valamit ezen kívül?

–      Lássuk csak... – gondolkodott el az állát vakargatva, jelentőségteljes pillantások közepette. – Félig pucéran rohangáltál a lakásban, azt kiabálva, hogy úgy sem tudsz elkapni!

–     Nem mondod komolyan? – fakadtam ki magamból, és majdnem elsüllyedtem szégyenemben. – Biztos, hogy anyud, most azt gondolja, hogy nem vagyok normális.

–        Én tudom, hogy nem vagy az, ez most megnyugtat.

–        Hogy lehetsz ilyen szemét? – botránkoztam meg végül.

–        Hát nem én hoztam magam kínos helyzetbe.

–      Tényleg ezt csináltam? – estem kétségbe, de egyre gyanúsabbá vált számomra a somolygó képe. – Szerintem hazudsz!

–        Ja, tényleg vicc volt, de annyira jól esett látni, hogy ennyire kétségbe esel – nevetett fel erélyesen.

–        Te nyomorult! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

–     Nyugi már! Csináltál egy-két érdekes dolgot, de semmi komoly – mondta pár pillanatnyi hallgatás után.

–      De ha tényleg valami ostobaságot csináltam volna, azt elmondanád, ugye? – puhatolóztam óvatosan.

–        Az attól függ.

–        Mitől?

–        Hogy mit is kellene el titkolnom?

–        Kezd ez a beszélgetés idegesítő lenni.

–        Akkor fogd be és dolgozz! – utasított megint, mire elfanyalodtam.

Titkolt valamit, de nem tudtam rájönni, hogy mit. Meg kellett szereznem az emlékeimet, mert nekem semmi sem rémlik, talán ez volt a legrosszabb, hiszen ha mégis forró viszonyba kerültem volna vele, azt úgysem árulja el, és rettegtem attól, hogy valami ilyenről van szó.

/TaeHyung/

Élvezettel néztem a kétségbe esett arckifejezését, ahogy próbálja a semmiből előhívni az emlékeit. Bántott a dolog, hogy látnia kellett, milyen légkörben élek, hogy a saját apámmal kell küzdenem, anyám és a testvéreim testi épségéért. De olyan hihetetlen lelkierőről tett tanúbizonyságot, melyről álmodni sem mertem. Mégis jó volt, hogy nem maradt a szobában, nem is tudtam volna, mi lett volna velem, ha nem segít. Nem voltam a teljes erőm birtokában, és nem úsztam meg sérülések nélkül. Jelenleg még dolgozott az adrenalin bennem, ám amikor HyeMi erősen a szemöldökömre nyomta a fertőtlenítős vattapamacsot, legszívesebben kirohantam volna világból a fájdalmamban. Szadista mosoly jelent meg az arcán, gondoltam élvezi, ha fájdalmat okozhat nekem. Édes bosszú lehetett számára, de a sziszegésen kívül egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson, hiszen ezt is akarta. De egy hős vagyok, minden szempontból.

–    Sokáig kínzol még? – érdeklődtem enyhén rekedtes hangon, a fájdalom miatt, mintha kissé kiszáradt volna torkom.

Nem válaszolt, csendesen elpakolta az előkészített dolgokat, és szépen visszatette a helyére, ahonnan elővettem a dobozt. Szótlanul ücsörgött mellettem az ágyon, és azon gondolkodtam, mit is tehettem, hogy hirtelenjében némasági fogadalmat tett. Sejtettem, hogy halálra van rémülve, nem nagyon történhetett vele ilyesmi, jobb láttam, ha magától nyugszik meg, és nem én kezdek hosszadalmas magyarázkodásba.

–        Ez sokszor előfordul? – kérdezte a hallgatása után, legalább tízpercnyi kínzó csend után.

–        Nem akartam, hogy te is részese legyél ennek a pokolnak – jegyeztem meg csendesen, de némi vigasztaló hangsúllyal.

–        Válaszolj a kérdésre! – kérte határozott hangnemben.

–        Nem igazán – vontam meg a vállam. – Ilyen súlyos esetre két hónapja nem volt példa.

–        És tényleg ő az apád? – faggatózott.

–        Igen – bólintottam. – De az ilyet nem merném annak nevezni.

–        Miért nem dobja ki anyud?

–        Mert nem lehet, amikor anyámmal legutóbb ki akartuk dobni, eltörte az orromat, anyut meg majdnem fojtotta – mondtam keserűen. – Nem tudjuk, mindig reménykedünk, hogy jön, és kialudja magát, alig látjuk, de ha itt van, maga a rémálom.

–        Nincs senki, aki segíthetne? – nézett rám fájdalmas pillantással.

–        Kire gondolsz mégis?

–        Nem tudom – felelte vállvonogatva. – Ez borzalmas!

Felállt, és idegesen kezdett el sétálgatni a helyiségben. Magam is feltápászkodtam a helyemről, és elkaptam a csuklójánál, hogy magamhoz tudjam vonni. Szerettem volna megvigasztalni, hogy nem lesz semmi baj, megszoktam ezt a helyzetet, és amint lesz elég pénzünk, elköltözünk, csak fejezzem be a sulit, és kezdjek el dolgozni valami jó helyen. Érdekes, mert hagyta, hogy szorosan átöleljem, a mellkasomra hajtotta a fejét, és a következő pillanatban sírni kezdett. Miért kell a lányoknak állandóan a sírásba menekülni? Ez tényleg mindenre gyógyír? A hátát simogattam, pár pillanattal később már a könnyes szemeivel nézett rám.

–       Utálom az erőszakot! – szipogta, és a könnyáztatta arca is meseszép volt. Istenem, hogy mennyire elfogult vagyok vele szemben. Mondjuk, amit most kijelentett, szöges ellentétben állt az alkoholos befolyásoltság alatt tett kijelentésével, de sejtem, hogy akkor nem az ilyen fajta fizikai erőszakra gondolt.

–        Senki sem szereti – értettem vele egyet.

–     De én nagyon nem szeretem, hiszen ebben éltem, legalább másfél évig – mondta szomorú szemekkel, mire én döbbenten meredtem rá. Ha személyesen érintett a bántalmazásban, nem csodálom, hogy ennyire kiborult.

–        Apád bántotta anyud? – tippeltem, mire csak megrázta a fejét. – Netán fordítva? – Ennek mondjuk nagyon kicsi valószínűségét láttam. Ez az eset nagyon ritkán fordul elő.

–        Anyám lelépett két éves koromban, mintha nem tudnád – válaszolta talán egy kicsit túlzottan is flegmán. – Nehéz gyerekkorom volt, apám keveset foglalkozott velem, igyekezett mindent megadni nekem, de túl sokat dolgozott. A nagyszüleimmel neveltek fel nagyjából, és a tinédzserkori lázadásaim egyik legszebb pontja, hogy olyan kapcsolatba kerültem, ami nemcsak lelkileg, hanem testileg is okozott fájdalmakat.

–       Vagyis téged... – fogtam bele, de valahogy belém fagytam a szavak. Ledöbbenve néztem rá, de a lány újra könnyekben tört ki magából. Untam a könnyeket, egyszerűen nem tudtam rajta segíteni, ha folyton csak sír.

–        Borzalmas volt – folytatta végül, amikor már kevésbé pityergett. – Az életem első, és nagy szerelme volt, és annyira hittem abban, ő lesz az igazi, de tévednem kellett.

–        Mennyire bántalmazott? – kérdeztem rá nyíltan, de nem voltam abban egy kicsit sem biztos, hogy egyáltalán válaszolni fog.

–      Hát pont annyira, mint most anyudat – vallotta be. – Volt olyan is, hogy annyira megszorította a kezemet, és megrángatta, hogy elmozdultak a csontjaim, annyi alapozót használtam, amennyit nem szégyelltem, de a lila foltokat a nyakamon, meg a szemem körül nem mindig tudtam eltüntetni. Néha minden rendben volt, úgy éreztem, szeret, de MinWoo csak addig szeretett, ameddig a kedvében jártam.

–      MinWoo? – kérdeztem rá a névre, mert különösen ismerősnek találtam. Egy régi gyerekkori barátomat hívták így, de nem tartottam valószínűnek, hogy köze lehet hozzá, hiszen megannyi embernek lehet ez a neve.

–    Igen – bólintott a lány, miután kihámozta magát a védelmező karjaimból. – Ismered?

–        Nem hiszem, csak volt egy ilyen nevű ismerősöm. Nem számít. Nem hiszem el, hogy sem apádnak, sem a nagyszüleidnek, sem senki másnak nem tűnt fel, hogy nincs rendben valami.

–      A srác elvárta, hogy mosolyogva beszéljek róla, hogy ő mennyire lenyűgözően bánik velem, mint egy királynővel.

–        De ilyen nincs – ellenkeztem. – Az én szemembe az a férfi, aki megüt egy nőt, szégyen annak nevezni.

–     Ha nem voltam olyan, ha nem úgy végeztem a dolgomat, ahogy kellett, lehordott mindennek, már kezdtem megszokni, hogy a szemében tényleg csak egy ribanc vagyok, semmi több – folytatta a történetét, de én teljesen padlón voltam a szavaitól.

–   Miért voltál vele ilyen sok időt? – érdeklődtem a számomra legértetlenebb részre.

–        Mert ha menni akartam, megfenyegetett, hogy megöl! Rettegtem tőle, féltem, hogy megint erőszakoskodni fog velem. Az is kegyetlen dolog.

–      Hogy érted? – néztem rá értetlenül, de olyan pillantással nézett rám, hogy nem kellettek a szavak. Nem értettem, hogy egy ilyen háttérrel, miért lohol JungKook után, hiszen nem is ismeri, mellettem pedig valóban biztonságban lett volna. – Hogyan szöktél meg tőle végül, hiszen már nem vagy vele együtt.

–        Talán egy éve nyugtom van tőle. Testi sértés miatt fél évre lecsukták.

–        Letöltendőre?

–    Azt hiszem – felelte sokkal higgadtabban. Mintha ezzel az információval a benne rejlő fájdalmas emlékek is csökkenni látszottak volna. – Apu azóta is haragszik magára, és nem bízik egyetlen fiúban sem, aki megkörnyékez.

–     Érthető – mosolyogtam rá biztatóan. Közelebb léptem hozzá, óvatosan megfogtam az arcát, és közel húztam az enyémhez. – Amíg én itt vagyok, nem hagyom, hogy valaha is bántódásod essen.

–        Miért? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül.

–     Mert fontosabb vagy számomra, mint azt gondolod – vallottam be, majd nyomtam egy puszit a homlokára.

Nem akartam lerohanni, e vallomása után, teljes mértékben elnyerem a bizalmát, vigyázni fogok rá, a testőre leszek, és akkor tudni fogja, hogy bennem megbízhat, hogy én nem fogok fájdalmat okozni neki, mert szükségem van rá, és neki is rám, még akkor is, ha ezt nem meri bevallani magának...