10.fejezet - Kaland az ügyeleten

/HyeMi/

Teljesen el voltam képedve, hiszen megölelt, sőt adott egy puszit a homlokomra, annak ellenére, hogy félig-meddig haragudni a kellene rám. A szívem nyugtalanul mozgolódott a mellkasomban, miközben a homlokom égett ott, ahová TaeHyung a forró ajkait nyomta. Először is ellenkeznem kellett volna, hogy ne vonjon közelebb magához, főleg, hogy ne is lépjen velem fizikai kapcsolatba, valamilyen szinten, erre én nem csakhogy hagytam neki, még élveztem is. Legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért ekkora ökörséget csinálok. De ha meg mégis csak hallgatok a nagynénémre, akkor lehetőséget kell adnom neki arra, hogy megismerjen. Viszont, aki ilyen bensőséges viszonyra utaló dolgot csinál, az már minek ismerkedik. Arra is gondoltam, mi van akkor, ha ugyanúgy van velem, mint én Kookkal, már ha egyáltalán létezik szerelem első látásra... Ez rettenetesen megnehezíti mindannyiunk helyzetét.

Amikor felszólítottak a színpadra, hevesen dobogott a szívem, össze voltam zavarodva, legszívesebben elmenekültem volna. Minél messzebb szerettem volna lenni ettől a kellemetlen helyzettől. Óvatosan felmentem a lépcsőkön, melyből összesen ötöt számoltam, néhol megreccsent alattam a fapadló, pedig nem tartottam magam súlyosnak, sőt kimondottan vékony voltam. A színpad közepére álltam, ahol egy mikrofon is el volt helyezve, amit csak azért csodáltam, mert amikor először kellett felmásznom, még nem volt semmi.

–     Lee HyeMi! – fordult az irányomban a meghallgatás vezetője. – Jobban érzi magát?

–        Azt hiszem – feleltem, enyhén megvonva a vállam.

–        Akkor zongorázni fog nekünk?

–        Igen.

–        És mit fog előadni? – faggatott tovább a klasszikus öltönybe bújt férfi.

–       Ludovico Einaudi – mondtam ki kissé talán túl angolos kiejtéssel, a kedvenc zeneszerzőm nevét. – „Andare” című művét.

–       Jó választás! – mosolyodott rám TaeHyung édesanyja, JiSook, mivel tőle kaptam hivatalosan a kottát.

–       Sok sikert! – biztatott a vezető, majd lopva a kezemre pillantottam. Istenem, csak most ne hagyj cserben...

Lassan közelebb mentem a hangszerhez, és elkezdtem azon agyalni, hogy a nagynéném régi zongorája előtt ülök. Feltettem a kottát a helyére, lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy kettesben vagyok TaeHyunggal, aki ott ül mellettem, figyeli minden mozdulatom, ezzel tökéletes lelki békét okozva számomra, melyet a mai napig csodálok. Lassan ütöttem le az első billentyűt, de azonnal görcsösen tiltakoztak az ujjaim, a hang sem sikerült úgy, ahogy kellett volna, bár mindezt a jobb kezemmel ettem meg, ahol a nehezebb dallamot kellett játszanom. Aggódva kaptam fel a fejem a zsűrire, de JiSook hatalmas mosollyal az arcán biztatott, hogy ne is foglalkozzak vele, kezdjem előröl, és csak játsszak. Áttettem a bal kezemet a jobbon, beigazítottam az ujjaimat a megfelelő billentyűkre, és egyáltalán nem tűnt kényelmetlennek, ahogy a legelejét tartottam tőle. Újra lejátszottam az első pár hangot, és jól sikerült. Hagytam, hogy a dallam átjárja a szívemet, az vezette a mozdulataimat, de ez a jó játék csak addig tartott, amíg a zene be nem gyorsult, és az összes olyan ujjamat határozottan a billentyűkre kellett nyomnom, melyek NaRi gonosz húzását elszenvedték.. Erőteljes nyilalló fájdalom jelentkezett a sérült ujjaimban, és annyira igyekeztem kizárni az átkozott kínt, hogy hagytam a könnyeimet szabadon előretörni.

Hosszú volt a zene, de nem adtam fel. Néha felpillantottam a kottára, hogy nehogy véletlenül elrontsam, a különösen gyors részeknél, jobban odafigyeltem, de ujjaim vadul lüktettek, abba kellett volna hagynom az egészet, és nem ragaszkodni ahhoz, hogy végigbírom vinni. Az elmémben gyakran megjelent Tae gúnyos mosolya, mely mosolyt csalt az arcomra, újabb erőlöketet adva nekem a kitartásra. A dal vége felé lassú ütemek voltak, de annyira kimerített a sebes rész, hogy már ennél is borzalmas fájdalmaim voltak. Az utolsó percre megint visszatért a hihetetlen sebesség, tartottam az ütemet, szigorúan, és nem érdekelt semmi, csak hogy végre legyen vége ennek a szenvedésnek, bevehessek egy fájdalomcsillapítót, s pihenhessek egy kicsit. Nehezen bírtam volna körülírni, amit érzek, és nem is hittem volna, hogy egy ilyen jelentéktelennek tűnő sérülés, hogyan képes ekkora kínkeserves fájdalmakat okozni. Alig vártam, hogy az utolsó pár ütemet eljátsszam, de amint végeztem, olyan tapsot kaptam, amire nem számítottam. Vettem egy mély levegőt, felálltam, hogy meg tudjak hajolni, ahogyan illik, de el voltam képedve a fogadtatástól, a zsűri fele állva tapsolt, pedig semmi különösen nem vittem véghez, letekintve, hogy behajlíthatatlan, görcs ujjakkal végigjátszottam hét percnyi gyönyörűséget. Mély tartalmú, és fennkölt volt számomra a dallam, és eléggé a szívembe lopta magát ahhoz, hogy amint egyszer rendbe jövök, újra elő fogom adni, de csak is TaeHyungnak. Ő valóban értékelte a zenét.

Elvánszorogtam a színpad közepére, meghajoltam minden irányba, hogy senki se érezze kimaradva magát, a kezem lüktetett és zsibbadt, meg persze legalább duplájára dagadt, olyannyira, hogy behajlítani sem voltam képes. Nem voltam abban biztos, hogy jót tett neki ez a kaland, bár ezért a sikerért azt hiszem, megérte, de a szervezetem mást mondott. A sokadik meghajlásomnál már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, szédültem, és olyan hevesen vert a szívem, mintha legalább húsz kilométert futottam volna, lassan elkezdett velem forogni a világ, és ájultam zuhantam az ismeretlen sötétségbe...

/TaeHyung/

Láttam rajta, hogy borzalmasan szenved, bár lehunyt szemmel szokott játszani, ha sikerül átéreznie a dallamot, de most olyan fájdalmasan grimaszolt. Legszívesebben felmentem volna színpadra értem, és erőszakkal cipeltem volna el az ügyeletre. Meg kellett volna azonnal mutatnia a kezét egy orvosnak, nem pedig játszania vele. Pár perc múlva, amint befejezte a játékot, felálltra a hangszertől, és a színpad közepére vánszorgott. Nehezen mozgott, bár ebből a távolságból nem láttam rá teljesen, közelebb mentem a színpad szélére, hogy én lehessek az első, aki megdicséri a tökéletes játéka miatt. Megérdemelte volna, hiszen ilyen helyzetben sokak csődöt mondtak volna. Egészen a deszkák szélén állt, ott hajolt meg, jobbra, majd balra, és hatalmas tapsvihar vette körbe. Újra meghajolt, ezúttal középen, majd azt vettem észre, hogy egyáltalán nincs jól, és egy perc töredéke alatt, ájultan esett össze. Pontosabban lezuhant volna, legalább egy méter magasból, ha nem lendülök be, és nem kapom el. Amint észleltem a problémát, szinte futva mentem oda, hogy még a földet érés előtt el tudjam kapni. Pehelykönnyű, eszméletlen testét a karjaimban tartottam, miközben a teremben halk sikongások illetve óriási morajlás tört ki, de én csak a HyeMire voltam képes összpontosítani. Észhez kellett térítenem, mielőtt valami komolyabb baja lesz, és rá kellett volna jönnöm arra is, hogy vajon mitől vesztette el az eszméletét. Hirtelen anyu jelent meg mellettem, majd intett, hogy kövessem, szó nélkül engedelmeskedve neki, az egyik emeleti irodába cipeltem a lányt. Az elegánsan berendezett irodában találtam magam, s amint lehetett a fekete bőrkanapéra fektettem a lányt.

–       Mi történhetett vele? – nézett rám anyu aggodalmasan, majd amint a kezére pillantott döbbenten a szája elé kapta a kezét, halkan felsikoltva. – Amikor jöttünk még nem volt ilyen – állapította meg, alaposan szemügyre véve a sérülést. –  Mi történt vele?

–     NaRi történt vele – morogtam az orrom alatt. Leültem a kanapé szélére, és lágyan megsimogattam a lány arcát hátha felébred.

–        NaRi? – nézett rám anyu értetlenül.

–        Igen, szándékosan rácsapta az ujjaira az ajtót, hogy ne tudjon játszani – magyaráztam hevesen, s arra figyeltem fel, hogy a mellettem fekvő lassan kinyitja a szemét, és amint észlelte a körülötte történt eseményeket, azonnal felült, szinte lelökve maga mellől, emiatt inkább úgy döntöttem, hogy felállok mellőle.

–        Hol vagyok és mi történt? – kérdezte hol rám, hol anyura pillantva, és rögtön a kezéhez kapott, majd felszisszent. – Aú! Miért fáj ez ennyire?

–        Mert megerőltetted – vonta meg a vállát anyu. – Ennek ellenére NaRit ki kell zárni a versenyből, te pedig HyeMi nézesd meg egy orvossal, hogy legközelebb is ilyen csodásan játszhass nekünk. – A szavai végén elmosolyodott, tehát ő is elismerte a lány tehetségét, még akkor is, ha ezen előadása nem is volt a legsikeresebb. – Majd később találkozunk – intett az irányomba, azután pedig szépen kibillegett a helyiségből. Azokon a sarkakon nem is csodálom.

HyeMi a egész végig a jobb kezét a másikban tartotta, nem is merte mozgatni, hiszen minden egyes mozdultan fájdalmat okozott neki. Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy vajon, hogyan fog órákon jegyzetelni, és egyáltalán hogyan fogja a mindennapi teendőit ellátni. Kényelmesen ücsörgött a kanapén, de már elfértem mellette, így én magam is helyet foglaltam.

– Mi történt velem? – faggatott azonnal, amint megbizonyosodott arról, hogy csupán ketten vagyunk a helyiségbe.

–        Leszédültél a színpadról – feleltem neki teljes őszinteséggel, hiszen így is történt.

–        A színpadról? – nézett rám kételkedve.

–        Igen, elájultál, és majdnem leestél.

–        Majdnem, miért nem ütöttem meg magam?

–     Mert a karjaimban landoltál – mondtam mosolyogva, de ahogyan alaposan végiggondolta a történéseket, elpirult. Örültem annak, hogy éppen én váltottam ki belőle ilyen reakciókat. – Gyere! – álltam fel a helyemről, és felé nyújtottam a kezem. – El kell mennünk az ügyeletre!

–     És ha nem akarok, mert nincs rá szükségem – ellenkezett meg se fontolva a lehetőséget.

–        De van! Magától ez nem fog meggyógyulni – kaptam el a csuklóját, melyen sérültek az ujjai, hogy bebizonyítsam számára, igen is kell az orvosi segítség.

–        Mivel megyünk? – adta fel az ellenkezés különösen gyorsan.

–        Majd elkapunk egy taxit – vontam meg a vállam, és kifelé vezettem az irodából.

A folyosó egyik végéből hangos perpatvar hallatszott, a vezető piszkosul haragudott NaRira, és döbbenten hallgattam, hogy az unokahúgának nevezte a lányt. Nem hittem a fülemnek, hogy már így is protekcióval jutott be, sőt dupla oldalról is nézve, de így is szerencsétlen HyeMivel tolt ki. Mennyire egy álnok nőszemély. Szívesen hallgattam volna, mennyire kap radikálisnak mondható fejmosást, hiszen most bármit is kap, azt megérdemli. Kifelé siettem az épületből, mögöttem a lány, aki eléggé magába volt roskadva. Bármit is szerettem volna neki mondani, bármikor rá pillantottam, elfordította a fejét, tehát egyáltalán nem óhajtott velem beszélgetni, ami nagyon bántott. Gyorsan elkaptunk egy taxit, és a város legjobb klinikájára vittem, nem foglalkozva azzal, mennyibe is fog nekem kerülni ez a kaland, mivel volt elég spórolt pénzem, számomra csak HyeMi egészsége volt a fontos.

/HyeMi/

Szerintem teljesen természetes volt, hogy nem kommunikálok vele, mivel valahogyan vissza kellett tartanom a könnyeimet, és egyáltalán nem akartam, az ő babusgatását. Az, akire vágytam egy NaRihoz hasonló rémségnek a foglya. Oké, azt elismerem, hogy Tae baromi rendes velem, tényleg egy úriember, de akkor sem tudok úgy tekinteni rá, mint pasi. Jó barátom, bár valószínű, hogy az is marad, amennyiben nem történik valami csoda. Szótlanul léptünk be kórház épületébe, és az orromat azonnal megcsapta fertőtlenítőszer, mélyre hatoló, szúrós szaga, mire csupán egy fancsali képre tellett tőlem. Egyenesen a recepciós hölgyhöz siettem, hogy beadhassam a papírjaimat, de ekkor eszembe jutott, hogy valójában nincsen nálam semmi. A fiú felé fordultam kérdő tekintettel, akinek gúnyos mosolyra görbültek az ajkai. Te jó ég, már megint kezdi!

–  Minek hoztál ide, ha nincs nálam semmilyen irat, még a személyigazolványom sincs nálam – néztem rá kissé dühösen.

–   Csak nem ezeket keresed? – mutatta fel a virágmintás fekete irattartómat.

–      Hogy került ez hozzád? – érdeklődtem ledöbbenve. Tényleg hiányosak voltak az emlékeim azt tekintve, hogy mi történt körülöttem úgy egy órával ezelőtt.

–   Anyu hozta utánam a táskáddal együtt – felelte vállvonogatva. Kezdtem szédülni az őrületesen átható klór szagától, így sietősre szerettem volna venni a dolgokat.

–    Te kutatni mertél a táskámban? – fakadtam ki mérgemben kicsivel hangosabban, mint kellett volna, majd feléje kaptam az épp kezemmel, hogy el tudjam tőle venni az iratokat.

–     Igen, de nem találtam benne semmi érdekeset – felelte egyszerűen, mintha teljesen természetes lenne, hogy mások dolgai között kutakodunk, főleg egy nő táskájában.

–        Mégis mit gondoltál, miket fogok benne magammal cipelni? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

–        Mit tudom én – vonta meg a vállát újra, olyan nem törődöm módon. – Csak kíváncsi voltam, de annyira unalmas vagy.

–    Nem vagyok unalmas – ellenkeztem hevesen. – És ez igencsak illetlenség!

–     Szükséghelyzet volt, HyeMi! – vetette ellen, de a nevemet erősen megnyomta. Eddig még nem hallottam tőle, így kissé meghökkenve meredtem rá. – Higgadj már le!

–    Jól van! – morogtam az orrom alatt, még mindig felpaprikázódott hangulatban. Gyorsan végiglapoztam az irataimat, és megnyugodva állapítottam meg, minden darabja a helyén van. TaeHyung csupán halkan felnevetett, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

–        Te hihetetlen vagy! – mondta végül töretlen mosollyal az arcán.

Nem válaszoltam semmit sem, nem is lett volna értelme, hiszen ezen a helyen azért még sem kéne egy kemény vitát lefolytatnom vele, de az biztos, hogy az agyamra ment ezzel a kiismerhetetlen viselkedésével. Egyszer olyan, mint egy seggfej, máskor meg olyan, mint egy szerelmes tinédzser, és őszintén egyik sem jó. A recepciós hölgyhöz léptem, és rövid meghajlás keretében köszöntöttem.

–    Üdvözlöm! – nyújtottam felé szükséges papírokat. – A sebészetre szeretnék menni.

–        Szeretnél? – hallottam meg magam mellett TaeHyung gúnyos hangját.

–     Rendben egy pillanat! – szólalt meg a hölgy, amint elvette a papírokat, pötyögött valamit a számítógépen, majd egy apró mosoly keretében visszaadta az okmányaimat. – Első emelet, 117-es szoba, az előtt várakozzon, kérem. Dr. Kang JunHo doktor úr majd szólítja önt!

–      Köszönöm! – bólintottam, és elindultam, hogy megkereshessem a szobát, ahol talán ellátják a sérülésem.

Nehezemre esett az irattartómat cipelnem, hála a ruhám zsebmentességének, nem volt hová tennem. Aztán eszembe jutott, hogy ennyi erővel a fiú is vihetné, ő elteheti a zakója belső zsebébe akár, hiszen onnan kapta elő. Rásandítottam, de még menet közben is sunyin vigyorgott rám, mint aki sejtené, mit akarok.

–  Tudod, egyszerűen meg is kérhetnél arra, hogy vigyázzak az okmányaidra, amíg odabent vagy – mondta, de a hangja cseppet sem volt kedves.

–         Nem bízom benned – közöltem vele a z igazságot.

–        Az te bűnöd – felelte megvonva a vállát. Úgy tűnt, hogy nála is ez a válasz mindenre, rángatom a vállam, és semmi sem érdekel, a probléma meg majd megoldódik magától...

–        Na, jó! – sóhajtottam lemondóan, és felé nyújtottam a tartót. – De! – hangsúlyoztam ki a szót. – Ha nem adod vissza, amint végeztünk, én kitekerem a nyakad! – fenyegettem meg.

–        Nem mintha tartanék tőled, de rendben! – adta fel. – Visszaadom!

–     Szavadon foglak, ezt ne feledd! – fenyegetőztem tovább, de csupán egy mosolyt kaptam válaszul.

Hihetetlen volt a pasi, mintha egy dobókocka lett volna, és mindegyik szám egy-egy különböző személyiséghez tartozott volna, és az alapján dönti el miképpen fog vele viselkedni, amilyen számot dob. Ez teljesen összezavart és a padlóra küldött. Felmásztunk az emeletre, és hamar rábukkantam a rendelőhelyiségre, így sebesen letettem magam az egyik székre, hogy pihenhessek. TaeHyung leült mellém, de nem szólt hozzám, és ezúttal különösen örültem eme szórakoztató szótlanságnak.

-

Pár percet kellett csupán várnom, amikor az asszisztens szólított, kelletlenül felálltam, és besiettem. Teljesen korrekt orvosi szoba volt, annak minden kellékével, de valahogy mindig is utáltam kórházakba, sőt még orvoshoz is járni. Döbbenten figyeltem fel a rendkívül fiatal, és annál is jóképűbb orvosra, aki hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt.

–        Lee Hyemi, ha nem tévedek! – nyújtotta felém a kezét, de nem tudtam vele kezet fogni, mert éppen az a kezem ment tönkre, amivel a műveletet végre kellett volna hajtanom. Megmutattam neki a kezemet, majd sajnálkozva néztem a férfira, hogy ez bizony nekem nem fog menni.

–        Igen – bólintottam, majd röviden meghajoltam. – Sajnálom, doktorúr!

–        Tehát emiatt jött – mutatott a kezemre. – Kérem, foglaljon helyet! – A párnás fehér szék felé intett, én pedig örömmel ültem le, hiszen valamilyen oknál fogva remegni kezdtek a lábaim. – És mi történt? – kérdezte azonnal, amint kényelembe helyeztem magam.

–      Sikerült rácsapnom az ajtót – válaszoltam tömören összefoglalva az esetet. Úgy véltem, hogy NaRit kihagyom belőle, hiszen a helyzeten nem változtat semmi sem.

–        Elég erősen sikerülhetett – vette alaposan szemügyre az ujjaimat. – De ez nem friss sérülés – állapította meg. – Használta az kezét, a baleset után?

–        Igen – vallottam be, egy kissé elszégyellve magam.

–        És mégis miként?

–       Zongoráztam – feleltem, majd nagyon pöttömre összezsugorodtam a széken.

–    Akkor nem csodálom, hogy ilyen szörnyű állapotban van – dorgált meg az orvos, de megérdemeltem. – És hogyan volt képes rá? Mennyire fájt? Egytől tízes skáláig, hány pontra értékelné a fájdalmát?

–        Amikor megsérültem, talán kettes, hármas lehetett, a zongorázás után, tízre, sőt állítólag el is ájultam, de nem hiszem, hogy a fájdalom miatt volt, nehezen elviselhető mértékűnek találtam – magyarázkodtam, visszaemlékezve azon érzéseimre. Egy biztos életemben nem éreztem még ilyen fizikai fájdalmat. Na, jó, talán egyszer, amikor a volt barátom eltörte a csuklómat, pontosabban csak olyan erővel szorította, illetve rángatta meg, hogy a csontok elmozdultak, az pokolian fájt.

–        Az erős fájdalom okozta sokk miatt felléphet ájulás – igazolta be az állításomat a doktor. – Egyedül jött ide?

–        Nem – ráztam meg a fejem. – Az egyik barátom elkísért.

–     Értem – bólintott, majd egyesével elkezdte az ujjaimat behajlítani. Kegyetlenül fájt, szinte a szemem is könnybe lábadtak, de hősiesen tűrtem. – Ökölbe szorítaná a kezét, kérem!

Megtettem, amire kért, de azt hittem, ott halok meg.

–        Úgy néz ki, el nem tört – állapította meg egy mosoly keretében, de én szóhoz sem tudtam jutni a fájdalomtól. – Ez jó hír, de lehet, nem ártana egy röntgent készíteni! Jöjjön velem!

Szó nélkül követtem, az egyik helyiségből átmentünk egy másikba, és azon voltam kiakadva, hogy ő készített a kezemről felvételeket, és nem egy másik orvos, vagyis megállapítottam, eléggé képzett a fiatal kora ellenére. Talán tíz percet vártam a felvételek elkészüléséig, majd visszamentünk a kiindulási pontra. Odaültem vissza, ahol eddig is üldögéltem, de már nagyon szerettem volna menni. Annyira lüktettek az ujjaim, hogy legszívesebben ordítottam volna, de úri hölgy ilyet nem tesz... Köszi, JiYeon, az efféle zseniális tanításaidat...

–        Nos, igazam volt – elemezte ki a röntgenképeket. – Nincs sem törés, se semmilyen elmozdulás! Két hét alatt rendbe fog jönni, de jó lenne, ha nem mozgatná, csak akkor, ha a duzzanat és természetesen a fájdalom csökkent. Írok fel fájdalomcsillapítót, és biztonság kedvéért egy sínt is teszünk fel, nehogy véletlenül zenélni támadjon kedve.

–        Kár érte! – szomorodtam el. – Az egyik legjobb dolog az életemben.

–    Addig olvasson, vagy tanulmányozzon kottákat – javasolta, de valahogy nem derített jobb kedvre.

Ismét erős fájdalmakat kellett elviselnem, amíg a három ujjamat szakszerűen egymáshoz, majd hideg fémlemezekhez rögzíti, s végül szépen bebugyolálta gézzel, meg ragtapasszal, és az egészet a csuklómhoz kötözte. Tisztára úgy néztem ki, mint egy hadirokkant, pedig nekem egyetlen végtagom sem hiányzott, és sem vágott, sem lőtt, sem pedig szúrt sebeim nem voltak, hála a szent magasságosnak... Amit végzett, írt egy receptet, egy csekket és az épp kezembe nyomta.

–        Hétfőn jöjjön vissza, megnézzük, hogy javult-e – mondta végszóra. – Ha esetleg leesne a sín, vagy valami történne vele, feltétlenül jöjjön vissza, és a lehető legkevesebbet mozgassa.

–        Igyekszem – feleltem, de nem tudtam garantálni semmit sem, hiszen eléggé izgága személyiség voltam. – Köszönök mindent! – álltam fel, és meghajoltam. – Akkor viszontlátásra!

–        Szép napot! – köszönt el, majd ő is meghajolt, így végre elhagyhattam a helyiséget.

Sebesen szedtem a lábaimat, és az foglalkoztatott, hogy vajon miből fogom kifizetni a kórházi számlát, ha nincs egy felesleges vasam sem. Talán a nagynéném ismét kisegít...

/TaeHyung/

El nem tudtam képzelni, hogy mit művelhet vele a doki, de az biztos, hogy legalább fél órája odabent volt. Végül lomha lassúsággal kinyílt az ajtó, és egy alaposan bekötözött kezű HyeMi tért vissza, aki igencsak le volt lombozódva.

–    Nahát! – szólaltam meg kissé elcsodálkozó hangnemben, amikor közelebb léptem hozzá. – Azt hittem, hogy a vesédet is kiveszik, annyi időt voltál odabent.

–        Marhára vicces vagy – vágott vissza dühösen. – Most ezt nézd meg! – mutatta fel a becsomagolt kezét, de csupán elmosolyodtam.

–        A doki biztosra ment.

–  Egyébként megjegyzem, néha nem ártana az egész fejed így kibiztosítani, csak hogy ne tudjál ilyen velős megjegyzéseket tenni – háborgott, akár a tenger.

–     Gyere, haza kísérlek! – mondtam nevetve, majd megfogtam a két vállát, és az ajtó felé vittem.

Lassan szedte a lábait, vagyis ismét csak akadékoskodott, de kicsit sem lepődtem meg ezen. Már majdnem elértünk a lépcsőhöz, amikor egy ijesztően ismerő női hang hallatszott a folyosó másik végéről. HyeMi megtorpant, és az irányomba pillantott, de amint megfordultam, döbbenten szaladt az egekbe a szemöldököm. Jelentőségteljes pillantást vetettem a lánnyal, s amint mindkettőnkben tudatosult, hogy az ott bizony NaRi, két mankóval, és egy bekötözött lábbal, hatalmas megkönnyebbüléssel nevettünk fel.

–        Megölöm azt a lányt – sikoltozott a távolból NaRi irritáló hangja.

reméltem, hogy nem vesz minket észre, de Hyemi elindult a szőke lány irányába, így kénytelen voltam vele tartani. Ugyan nem ment egészen közel, mindösszesen pár lépést, de a másik oldalról NaRi igencsak sietősre fogta. Nehezen halad a mankó miatt, és nagyon kíváncsi lettem volna arra, mi történhetett vele. Még mindig hittem abban, hogy a legszebb öröm a káröröm. Bár meg is érdemelte a sorsát, mivel kitolt HyeMivel, de úgy tűnt, a sors megfizetett neki a galádságáért.

–     Remélem, most boldog vagy! – gúnyolódott NaRi, amint sikerül közelebb érnie hozzánk. – Miattad kizártak a versenyből, és amikor elrohantam, megcsúsztam a lépcsőn.

–     Ugye tudsz róla, hogy te kezdted – figyelmeztette a mellettem álló pöttöm lány, a hangja pedig hihetetlenül magabiztos volt. – Nem én okoztam a sérülésedet, nem úgy, mint te.

–     Miattad nem tudok sehová se menni, mert megsérült a bokám – sápítozott, de ezen csak mosolyogni tudtam.

–    Nehogy azt hidd, hogy sajnálni fogunk – szúrtam közbe egy epés megjegyzést. – Tulajdonképpen örülök annak, hogy így jártál.

–        Te szemét! – sziszegte a szőkeség összeszorított fogakkal. – Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – fordult HyeMi irányába, aki felvonta az egyik szemöldökét.

–        Nem félek tőled! – jelentette ki határozottan.

–        Majd fogsz – mosolyodott el gúnyosan NaRi. – Tönkre fogom tenni az egész életedet, és amikor már senki sincs melletted, bosszút állok rajtad!

–     Sok sikert! – vágta rá HyeMi, majd sarkon fordult, és a lépcső irányába vonult.

–        Ne csináld ezt! – kértem a lányt, amint kettesben maradtunk.

–        Tudod, Tae, azzal fogom kezdeni, hogy kettőtök között soha ne legyen semmi – fejtette ki a terveit.

–      És mégis hogyan tervezed ezt? – néztem rá kissé összezavarodva. Nagyon rosszat sejtettem.

–        Vissza foglak szerezni, ha bele halok, akkor is.

–        És ha nem érdekelsz?

–    Hidd el, ha kiderül, hogy a kis barátnőd milyen ember valójában, térden állva fogsz könyörögni, hogy inkább velem gyere össze, és nem vele – mondta ismét rendkívül gúnyos hangvétellel megspékelve a szavait, és eléggé megrémített.

–   Neked elment a maradék józan eszed is – állapítottam meg, és felvettem a nyúlcipőmet, hogy HyeMi után siethessek, minél messzebb ettől az ördögi nőszemélytől.

A kijárat előtt találtam meg a lányt, de még mindig eléggé határozott, sőt talán konok volt, olyan tekintettel nézett rám, amikor odaértem hozzá, mintha mindenről én tehetnék.

–        Mivel megyünk? – kérdezte pár pillanatnyi gondolkodás után.

–     Taxival gondolom – vontam meg a vállam. – Nekem nincs kedvem sétálni.

–        Hát jó – egyezett bele, amin elcsodálkoztam. – Legyen!

Végül csak elkaptunk egy taxit, és így elég hamar a célállomásra értünk. Kifizettem a taxit, mint egy rendes úriember, majd egészen az otthon bejáratáig kísértem. A lány éppen be akart nyitni az ajtón, ám az kinyílt, és egy mogorva tekintetű férfi állt velünk szemben. HyeMi egy pillanatig elsápadva mered a számomra idegen férfire, de a lány ismerte őt.

–        Apa! – kiáltott fel, mire felszisszentem. Az apja... Sejtehettem volna, hiszen ez az arckifejezés a lányra is igencsak jellemző. Ahogy alaposan végignéztem az apja arcán feltűnt, hogy a szemöldöke és a szeme is pont olyan, mint az övé, és eléggé hasonlított JiYeonra is.

–     Üdvözlöm uram! – hajoltam meg tisztelettudóan, olyan mélyen, ahogy csak tudtam, nem akartam HyeMit még jobban bajba keverni.  – Kim TaeHyung vagyok, a lánya osztálytársa! – nyújtottam felé a kezem, de nem fogadta el, nem fogott velem kezet. Elkönyveltem magamnak, hogy már most nem kedvel, mi lesz akkor később.

–       Ha végeztél, akkor beszédem van veled – fordult a lánya irányába, teljesen figyelmen kívül hagyva engem. Remek!

Fogta magát, és elindult a lakás belsőbb részeire, HyeMi pedig belépett, majd az ajtóból nézett vissza rám.

–        Nem lesz baj? – kérdeztem tőle rögtön.

–        Nem – rázta meg a fejét, s elmosolyodott. Istenemre mondom, annyira szép a mosolya.

–     Ha esetleg bármire szükséged van, csak szólj – ajánlottam fel. – Tudod a számom, hívj fel, ha gondolod.

–        Megoldok mindent – hárította el a lehetőséget, mely miatta egy kissé csalódott lettem.

–        Ha meg kell mosni a hátad, azt is szívesen vállalom – pillantottam rá kihívóan, mire elsütött egy grimaszt.

–        Most ez komoly!? – háborodott fel. – Megint kezded ezt a hülyeséget!

–        Ez csak vicc, HyeMi, nem kell mindent komolyan venned.

–        Nem az, amit mondasz, hanem a viselkedésed... Egyszerűen idegesítő!

–        Inkább kiszámíthatatlan.

–        Te tudatosan csinálod ezt velem? – fakadt ki magából hirtelen.

–    Te sem különb – élcelődtem vele, mire lemondóan sóhajtott. – Egyébként nem! – feleltem kissé higgadtabban. – Ha kell, átjövök szívesen, és segítek neked, nem vagyok abban biztos, hogy azok a műveletek, amiket megszoktál a hétköznapokban, most tökéletesen menni fognak – magyaráztam el neki, miért is szerettem volna neki segíteni.

Egy másodperc erejéig elgondolkodott, majd láttam az arcán, hogy szinte megvilágosodik.

–        Ja, emiatt ne aggódj! – szólalt meg végül. – Balkezes vagyok.

–        Tessék? – kérdeztem vissza elképedve. – Eddig észre sem vettem.

–        A jobb sérült, tehát majdnem mindenre képes leszek egyedül is.

–     Nem is gondoltam erre – állapítottam meg, de nem örültem annak, hogy nem lehetek a közelében.

–      Megyek, nehogy véletlenül leordítsa a hajamat – bökött a fejével, a lakás belső irányába, vagyis az apjára gondolt.

–        Jobb is, remélem nem lesz baj – tördeltem a kezem idegességemben.

–        Nem hiszem – rakta a kezét az enyémre, hogy hagyjam rá az elkezdett cselekvést. – Akkor legyél jó, majd holnap találkozunk.

–        Kellemes pihenést! – mondtam mosollyal az arcomon, majd intettem neki.

Örültem annak, hogy vele lehettem némi időt, de érdekesnek véltem, hogy engem piszkál a hangulatváltozásaim miatt, amikor ő pontosan olyan, mint én. Egyszer epésen beszól, majd háborog, máskor meg teljesen érzelmi fröccsben borul ki. Annak ellenére, hogy nem hisz a kapcsolatunkban, pedig még nem is mondta, hogy reménytelen, csupán nem foglalkozik velem olyan szinten, mint JungKookal szeretne. Reméltem, hogy talán közben engem is megkedvel, és lesz esélyem nála bebizonyítani, mennyivel jobb társ lennék számára, mint az a pökhendi pöcs. Azt is reméltem, hogy NaRi sem rondítja sokáig a képet, és lelép oda, hol eddig volt. Nem is tudtam, mit akar az a nőszemély, de megrémített. Nem tudtam eldönteni, hogy kitől tartsak a legjobban, attól, hogy JungKook lendül be, vagy attól, hogy NaRi. Őszintén szólva, egyik rosszabbul hangzik, mint a másik...