6. fejezet - Csatlakozz hozzánk

/HyeMi/

Nagyon dühös voltam, nem csak magamra, hanem úgy mindenre összességében. Már így is nehezen kerültem be ebbe a suliba, s az, hogy csupán egy félreértés miatt el is tanácsolhatnak, teljes mértékben padlóra vágott. Legszívesebben elmenekültem volna amilyen messzire csak képes lettem volna rá, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a szörnyű helyzettel. Nem hibáztattam apámat, amiért nem küldte be időben a tandíjat, bár megjegyzem, hogy az iskolának kötelessége lett volna értesíteni minket a mulasztásról, nem pedig kirúgással fenyegetőzni. Nem hittem el, hogy ez a rendszer valóban ennyire pénzalapú lenne, ám rá kellett döbbennem arra, hogy az egész nyomorult világot a pénz irányítja. Nem igazán szerettem volna visszamenni a terembe, ha a srácok észreveszik, mennyire feldúlt vagyok, azonnal kérdezősködni kezdenek, sőt mi több, ha Rim elkezdi terjeszteni, hogy tartozok a tandíjjal, a fél iskola rólam fog beszélni. Sürgősen pénzt kellett szereznem, mert a szerda két nap múlva elérkezik, a nagynénémtől nem mertem kérni, és a fiúkat nem fogom megkérdezni, hogy megszánnak-e egy kis pénzzel, ha így is utálnak. Igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, de annyira nehezen ment, szinte fojtogatott az érzés. Nem adhattam meg ezt a támadási felületet a kelletlen ismerőseimnek. Végül csak rászántam magam arra, hogy visszamenjek órára. Bekopogtattam, majd amint szabad jelzést kaptam, beléptem a terembe. Minden szem rám szegeződött, de csendben leültem a helyemre, és azon voltam, hogy az óra anyagára koncentráljak. Nem jött össze. Az agyamban ott zengett az eltanácsolás gondolata, s szellemként kísértett, nem hagyva nyugodni egy percre sem. Sejtettem, hogy a környezetem, de főleg a padtársam megérzi a feszült hangulatomat, az elmúlt pár napban nem csak rendes volt velem, mármint viszonylag rendes, hanem néha olyan érzésem támadt, hogy egyenesen rám van kattanva. De mért lenne, hiszen ő is a menők közé tartozik, miért kellene neki egy olyan egyszerű, átlagos lány, ha megérdemli a legjobbakat. Ugyan ez elég relatív észrevétel, de az, hogy kiismerhetetlenül viselkedett velem, olykor rendkívül letaglózott. Gyakran éreztem magamon a pillantását, nehezen tudtam volna megmondani, hogy miként is néz rám éppen, de mivel nem szólt hozzám, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. A percek kínzó lassúsággal teltek el, mintha inkább visszafelé haladt volna az idő, mintsem előre. Végül csak kicsengettek, így olyan sebességgel csomagoltam össze a cuccaimat, mint egy versenyautó, és szinte „porzott” utánam a hideg járólap is.

A következő órát megúsztam szenvedés nélkül, de ahogyan végigsétáltam a folyosókon, mindenki összesúgott a hátam mögött. Sejtettem, hogy ez lesz az egésznek a vége, de azt végképp nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan elterjednek a hírek. Sebesen szedtem a lábaimat, és az egyik épület mögött szerettem volna elosonni a következő órámra, még pedig énekre. Éppen kis szerettem volna fordulni az épület mögül, amikor egyenesen JungKookba rohantam. Na, már csak ő hiányzott nekem.

–     Hallottam, hogy mi történt – fogott bele mindennemű előzmény nélkül.

–  Nem kell, hogy sajnálj! – jelentettem ki azonnal, mielőtt még szánakozásba kezd. – Gondolom, Rim, nem mondott el minden infót!

–  Nem, mintha érdekelt volna. – Biztatóan rám mosolygott, majd közelebb lépett hozzám. El akartam menni mellette, de amikor jobbra léptem, ő elém lépett. Bepróbálkoztam a másik oldallal is, de rögtön előttem termett. Lemondóan felsóhajtottam, és vártam, hogy elmagyarázza, mire is megy ki ez az őrült játék.

–      Mit akarsz? – kérdeztem tőle lekezelően, annak ellenére, hogy nem adott okot erre a hangszínre.

–       Semmit – vonta meg a vállát, majd a kabátjának belső zsebéből elővett egy kisebb borítékot. – Csak segíteni szeretnék neked.

–      Ez mi? – néztem rá elkerekedett szemekkel, de nagyon is jól tudtam, hogy mi is van abban a bizonyos borítékba, amit felém nyújtott.

–   A tandíjad – felelte könnyedén, majd szélesen elmosolyodott. Őszintén, sírni támadt kedvem. Vettem egy mély levegőt, hogy elfojtsam a feltörni készülő könnyeimet.

–     Nem fogadhatom el – közölte vele végül. Nem szerettem volna tőle függni, másrészt, ha Rim rájön, hogy a pasija, engem lát el pénzzel, ahelyett, hogy neki venne újabb, nagyon menő cuccokat, biztosra vettem, hogy nem hagyja szó nélkül.

–    Miért? – értetlenkedett a fiú döbbenten. – Ha Rim miatt aggódsz, teljesen feleslegesen teszed.

–     Ezt te nem értheted – sóhajtottam lemondóan ismét. Valahogy minden számomra nehezen magyarázható történésre, esetre ez a tökéletes válasz.  – Tényleg nincs szükségem a pénzedre. Majd megoldom.

–        És hogyan? – vonta fel a szemöldökét.

–   Az legyen az én gondom – mondtam zárásképpen, és egy utolsó pillantás után elmentem mellette.

Sejtettem, hogy teljesen kiakadva mered utánam, de nem érdekelt. Szerettem volna, ha segít, de azt ne szánalomból, és nem a testi épségemet kockára téve tegye. Nem is gondoltam volna, hogy Rim legelsőnek neki újságolja el, milyen helyzetbe is kerültem. Igyekeztem nem foglalkozni eme kellemetlen közjátékkal, de a baj valahogy mindig megtalált engem. A fák között vezető kis úton mentem végig, s amint kiértem egy kisebb térre, ahol padok voltak, egy irritáló hang szólalt meg a hátam mögött.

–      Remélem, nem fogod sokáig zavarni a képet – jegyezte meg valaki. Tudtam, hogy Rim az, meg az ő rettenetesen magas hangja.

–        És ha mégis? – fordultam meg, hogy rá tudjak pillantani.

–       Annyira idegesítő vagy – felelte vállvonogatva, amire erős kényszert éreztem arra, hogy képen töröljem. Átrendeztem volna azt a csinos, de agyonfestett arcát.

–     Te mondod – húztam gúnyos félmosolyra az ajkaimat, miközben fenyegetően megindultam az irányába. A lány hátrálni kezdett, talán mégis csak tartott tőlem, egészen egy bokros terület felé hátrált, de a bokrok miatt nem tudott tovább. Egy pillanat erejéig dühösen meredt rám, majd újra felvette a lekezelő arckifejezését.

–        Én legalább nem vagyok akkora senki, mint te – trillázott a magasan affektáló hangján. – Mit keresel itt, ez egy elit iskola, ahol nincs semmi keresni valója, egy hozzád hasonló csórónak!

–     Csak az értelmi fogyatékosoknak, mint te? – kérdeztem vissza hasonló stílusban. – Ez a harcot nem nyerheted meg!

–     Pedig te vagy a vesztes – nevetett fel gúnyosan. – És örülnék, ha leszállnál a pasimról!

–        Nem vagyok rajta, de nem csodálkozom, velem beszélget helyetted – válaszoltam megvonva a vállamat. – Legalább bennem van némi értelem is.

–    Te, kis... – sziszegte összeszorított fogakkal, majd meglendült az irányomba, azonban gyorsabb voltam nála. A vállainál fogva belelöktem a bokrok közé, de egy szempillantás alatt. Reagálni sem tudott, mindösszesen egy aprócska sikoltás hagyta el a száját, amint gyönyörű ívben repült a bokorba, egyenesen az aprócska ágak közé. Tudtam, hogy komolyabb baja nem lesz, maximum pár karcolással megússza, de legalább megtanulja, hogy velem nem lehet ezt sokáig játszani.

Elsiettem a tett helyszínéről, nehogy véletlenül valaki észrevegyen, de ennek ellenére tisztában voltam azzal, hogy nem úszom meg büntetés nélkül.

-

Az ebédidőmet a szokványos helyemen szerettem volna elfogyasztani, de amire odaértem, már két srác ott ült, mégpedig kettő pont az én osztályomból. JiMin és HoSeok. Egyáltalán nem szerettem volna velük beszélni, már csak az hiányzott, hogy ők is rákezdjenek, mert egy Rim stílusú lánnyal simán elbánok, de kér sráccal már nehezebben ment volna. Egyébként is, ők szerettek engem mindenféle válogatott szemétkedésnek alá vetni. Sarkon fordultam, mielőtt észrevehettek volna, de amint irányt változtattam, egy másik számomra nem túl kellemes személlyel néztem farkasszemet. YoonGi, a társaság egyik legrosszabbja volt, vagyis számomra, a cinizmusa egyszerűen kikészített.

–   Hová indulsz? – nézett rám kérdőn, majd elmosolyodott. Hátra pillantottam a vállam felett, ahol a másik kér delikvens ücsörgött, és nem tudtam eldönteni, hogy merre is lenne a legmegfelelőbb menekülni.

Annyit agyaltam a menekülési tervemen, hogy csak arra eszméltem fel, hogy a mellettem álló fiú megragadja a csuklómat, és a barátai felé vonszol. Leültetett a padra, majd ledobta magát mellém, de egyenesen felült az asztalra. Nem mertem ránézni, néha olyan vesébe hatoló pillantással tud illetni, amivel én magam szoktam másokat. A többi két fiú is elhelyezkedett a padon, így már elfutni sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretnének, de az, hogy ilyen tökéletesen körbevettek, nem töltött el túl nagy bizalommal. Pár percig egyikük sem akart megszólalni, így kénytelen voltam kezembe venni az irányítást, mivel nem szerettem volna, ha az egész szünetem eltelik anélkül, hogy ennék.

–        Mondani is fogtok valamit, vagy csak hallgatni akartok – szólaltam fel végül.

–        Azt hittük, hogy némasági fogadalmat tettél – szólalt meg mellettem JiMin. Nem láttam az arcát, de a hangjából ítélve vigyorgott. Csak tudnám, mi ilyen mulatságos!

–        Én ugyan, nem! – tiltakoztam azonnal, majd szerettem volna felállni, de YoonGi visszanyomott a helyemre.

–        Maradj nyugton – szólt rám a fiú a mozdulat közben.

–    Akkor nyögjétek ki, mit akartok tőlem – fenyegettem meg őket, felpillantva a tőlem távolabb lévő HoSeokra.

–       Azt, hogy csatlakozz hozzánk – jelentette be ünnepélyesen az előbb megfigyelt delikvens.

–        Hogy mi?! – hördültem fel, és csak sikerült a helyemről felpattanni.

–      Higgadj már le! – tette fel a kezét megadóan YoonGi. – Komolyan gondolta!

–        Magyarázzátok el ezt nekem! – kérte tőlük.

–       Csatlakozz a bandánkba! – mondta a legmagasabb fiú, és azt vettem észre, hogy mindhárman kényelmesen elüldögélnek az asztalon. – Lóghatnál velünk akár sulin belül is, de főleg sulin kívül.

–        Oké... – nyögtem ki szinte leesett állal. – Ti teljesen meghibbantatok!

–        Ez nem igaz – ellenkezett JiMin. – TaeHyung kedvel téged!

–      Ha ez így van, elég érdekesen mutatja ki – csodálkoztam el, de őszintén alig jutottam szóhoz.

–      Az lehet, de tényleg így van – helyeselt HoSeok, de én csupán hitetlenkedve felnevettem.

–       Ott, ahol van egy Rim is, én nagyon nem szeretnék bandatag lenni – vetettem fel az első számú ellenérvemet.

–       Ha engem kérdezel – fogott bele YoonGi cinizmussal megtoldva a mondandóját. – Inkább te, mint az a hisztis nőszemély.

–        Amúgy is – hagytam figyelmen kívül a megjegyzését, amit talán már bóknak is vehettem volna. – Amióta itt vagyok, ti folyton csak cseszegettek. Miért szeretnétek, hogy veletek lógjak?

–  Azért, mert Tae teljesen rád van kattanva – közölte nemes egyszerűséggel YoonGi, mire én felvontam a szemöldököm.

–       Aham, persze – bólogattam. – Nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ötlet! Ti még mindig cseszegethettek!

–        Miért tennénk ilyet? – nézett rám értetlenkedve JiMin.

–     Az említett személyesen kért minket, hogy hagyjunk téged békén! – mondta ki a lényeget HoSeok, nekem pedig leesett az állam, nem hittem a fülemnek. TaeHyung tényleg megkérte őket, hogy ne piszkáljanak, milyen egy úriember, ahhoz képest, hogy ő rendszeresen szekál. Vagy csak neki van engedélye minderre? Belefáradtam ebbe a macska – egér harcba, én csak szerettem volna nyugodt körülmények között kijárni az iskolát, jó eredménnyel leérettségizni, és elhúzni a fenébe. Hirtelen eszembe jutott a kínzó probléma, ami még náluk is sokkal rosszabb volt. A tandíj....

–        Tudjátok, ha nem jutok sürgősen pénzhez, az iskolát sem tudom, majd kijárni, nem hogy veletek lógni! – szembesítettem az igazsággal őket, majd szó nélkül elsiettem.

/TaeHyung/

Egész végig HyeMit kerestem. Hiszen nem volt minden óránk közös, gondoltam megkeresem, és beszélek vele, hátha elmondja, mitől volt ennyire feszült, amikor visszajött a terembe. Az iskolában halk sugdolózások között jártam a folyosókon, és csak a lány nevére kaptam fel a fejem. Ki kellett derítenem, mi folyik a falakon belül, mert ez a homály, egyszerűen az agyamra ment. Reméltem, a kedvenc helyén találom, de csupán a távozó alakjára figyeltem fel, amint sarkon fordul, és elviharzik. Az asztalon ücsörgő három fiú pedig döbbenten meredt utána.

–    Nagyon bízom benne, hogy nem miattatok szaladt el – figyelmeztettem őken, amikor közelebb lépdeltem az asztalhoz.

–        Nem, hiszem – rázta meg a fejét YoonGi, majd vigyorogva hozzátette: – Szerintem, miattad van!

–        Igen, persze – vágtam vissza epésen, majd leültem közéjük.

–  Mi csak próbáltuk bevenni a bandába – jegyezte meg csendesen HoSeok, majd lemondóan sóhajtott, melyet kimondottan érdekesnek véltem.

–   De nemet mondott? – érdeklődtem annak ellenére, hogy tudtam a választ.

–     Azt bizony – bólogatott JiMin, majd komolyabb hangnemben folytatta: – Azt mondta, ha nem jut pénzhez, akkor a sulit sem tudja befejezni.

–     Ki érti ezt? – szólalt meg YoonGi vállvonogatva. Kezdett egyre jobban körvonalazódni a helyzet, és lassacskán összetettem a képet. Azért hívathatta be az igazgató, amiért engem is elég gyakran, nem fizette be a tandíjat. A baj az, hogy tőlem nem fogadna el semmit, feltéve, ha egyáltalán lenne elegendő pénzem kisegíteni őt, de az én anyagi helyzetem sem a legfényesebb. A srácok pedig annyira nem kedvelik, hogy ilyen összeggel megszánják.

–      Ti sem tudtok semmit sem? – néztem végig rajtuk, de mindannyiuk csalódottan ingatta a fejét.

Lemondó sóhaj hagyta el a számat, és gyakorlatilag patthelyzet alakult ki. Ugyan nagyon érdekesnek találtam, hogy egyikük sem tud semmit, annak ellenére, hogy eléggé jártasak a suli, főleg a diákok ügyeiben. Pár percig szó nélkül üldögéltünk a padon, így a szünet végét jelző csengetéskor órára indultam. Nem szerettem volna éppen földrajzról késni, főként mivel a csillagászat egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé.

-

Teremben ülve vártam, hogy a tanár végre megérkezzen, de pár percig nem történt semmi. A lány végre ott volt mellettem, de így éreztem azt a feszült légkört, mely körülvette őt. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi bántja, így a legegyszerűbb verziót választottam a beszélgetésnek. Elővettem egy üres lapot, majd írtam a kérdéseimet.

„Elárulod, hogy mi bánt?

„Nem.”

Egyszerű és lényegre törő választ kaptam, de ez nem törte meg a lelkesedésemet. Már azon csodálkoztam, hogy válaszolt és visszaadta a papírt, amire írtam.

„Remélem, nem a srácok piszkáltak megint.”

„Köszönöm, hogy segítettél.”

„Miben?”

„Hogy leszálljanak rólam.”

„Igazán, nincs mit. Tényleg nem mondod el, mi a baj?”

„Ha nem fizetem be a tandíjamat szerdáig, akkor el leszek tanácsolva az iskolából.”

Fájdalmas pillantás keretében nyújtotta át a papírt, és az arcán láttam, hogy a sírás szélén áll.

„Tudok valahogy segíteni?

„Megoldom, azt hiszem.”

„Hogyan?”

„Még nem tudom. Amúgy az egész suli tudja, hogy mi történt, ti miért nem?”

„Jó kérdés. Honnan tudja mindenki?”

„Rim.”

Azt a nevet írta le, amit még rémálmomban sem szerettem volna. Gondolom, elkezdte terjeszteni, de közben hozzáadott egy-két nem létező infót, ami miatt még kellemetlenebb a helyzet. Éppen válaszolni szerettem volna, amikor a tanár úr határozottan kimondta a nevemet.

–   TaeHyung! – szólított fel, mire felpillantottam rá egyenesen a levelezésünkből. Reméltem, nem veszi el a fecni, így gyorsan összegyűrtem, és a táskámba dobtam, biztos, ami biztos alapon.

–     Igen? – néztem a férfira kérdő tekintettel, s reménykedtem abban, hogy valami nagyon könnyűt fog kérdezni.

–        Kérlek, mondd meg nekem, melyik a legfényesebb csillag? – kérdezte végül, de nem tudtam a választ. A lexikális tudást nem mondhattam a magaménak teljes mértékben. Hyemi azonnal felkapta a fejét a kérdésre, gondoltam, ő tudja a választ.

–        Nem tudom, tanár úr – ráztam meg fejem.

–   Ha már nem tudod a választ, legalább azzal tisztelj meg, hogy odafigyelsz arra, amit mondok – torkollt le azonnal, ám a lelkem legmélyén egyetértettem vele, megérdemeltem a szidást. – Hyemi... – fordult a lányhoz. – Szerinted?

–        Hivatalosan a Nap, az éjszakai égbolt legfényesebb csillaga a Szíriusz – mondta a lány játszi könnyedséggel.

–        Pontosan – bólintott a férfi. Mögülem halk kuncogás hallatszott, tehát a srácok is nagyon mulatságosnak tartották a baklövésemet. – Én ezt nem tartom viccesnek! – szólt rájuk a tanár, majd közelebb sétált hozzánk. – Emiatt mindketten írtok nekem egy három oldalas házi dolgozatot,” Mit tudunk a csillagködökről?” címmel, a következő órára. TaeHyung, te pedig összegyűjtöd a tíz legfényesebb csillagot, és röviden jellemezed őket, legalább három oldalban. Én a helyetekben HyeMi segítségét kérném, ha nem szeretnétek a bandázás helyett a könyvtárban ülni!

Sejtettem, hogy meglesz a büntetés is, de az, hogy dolgozatot kell írnom teljesen letaglózott. Talán mégis csak figyelnem kellett volna az előző órán. Fél szemmel hátra pillantottam, és a fiúk holtsápadtan meredtek maguk elé. Úgy véltem ez eléggé elveszi a kedvüket a további gúnyolódástól. Elmosolyodtam magamban, és végül a mellettem ülő lányra emeltem a tekintetem. Így is sok minden elárult nekem, s azt éreztem, hogy a bizalmát is lassan elnyerem. Lassan, nagyon lassan... Azon gondolkoztam, hogyan tudnék még ennél is nagyobb segítséget nyújtani neki, de ahhoz pénzt kellett szereznem, ami nekem sajnos nem adatott meg. Kellett egy olyan ember, aki biztos pont az életében... Beszélnem kellett JiYeonnal...

/HyeMi/

Hazudtam volna, ha nem ismerem be magamnak mennyire örültem a plusz feladatuknak. A tudásom a lexikális anyagokban a legjobb. Viszonylag könnyedén képes voltam az adatok megjegyzésére, és emlékezetben megtartására, de nagyon sok minden érdekelt. Szerettem mindig új ismeretekre szert tenni, gyorsan tanultam, sőt nehezen felejtek el dolgokat. Tehát gyakran megesik, hogy strébernek könyvelnek el, de nem szoktam tanulni, legalábbis tudatosan nem, inkább csak megjegyzek dolgokat. Ez nem igazán volt jellemző a három srácra, de engem el is felejthetnek. Nem vagyok hajlandó helyettük dolgozni. Engem jobban foglalkoztatott az, hogyan fogok pénzhez jutni. legkézenfekvőbb a nagynéném lett volna, de tőle nem mertem kérni. Hogy miért nem? Már így is nagyon sokat segít nekem, nem lehetek ennél is jobban a terhére.

Öt óra után léptem át az ajtón, és amint intettem a pultos lánynak, aki éppen ott volt, a nagynéném helyett, elsiettem a pihenőbe, hogy átöltözhessek. A kezem teljesen rendbe jött, dolgozhattam is, remélve azt, hogy ezúttal senki sem fog bennem kárt okozni. Beléptem a szobába, és az ott lévő számítógépnél ült éppen, gondolom az alapanyagok beszerzésével és egyéb papírmunkákkal foglalatoskodott éppen. Letettem a táskámat az egyik fotelbe, majd közelebb léptem JiYeonhoz. Elég morcosnak tűnt, és összeráncolt szemöldökkel méregetett egy darabig.

–        Szia! – köszöntem neki. – Van valami baj?

–        Baj?! – visszhangozta feldúltan. – Csak az van... veled csak a baj van!

–        Mit tettem, amit nem kellett volna? – kérdeztem emelt hangon.

–   Ha pénzre van szükséged, nyugodtan mondd el – figyelmeztetett, miközben lassan felállt az asztaltól. – Fizetésemelést nem tudok adni, de ki tudlak segíteni bármikor.

–        Honnan tudod, hogy pénz kell? – csodálkoztam el, hiszen én magam is csak ma tudtam meg, s előbb vagy utóbb rávettem volna magam arra, hogy kérjek tőle.

–     Szeretném, ha legközelebb te szólnál, és nem az udvarlód győzne meg.

–        Hogy mim? – elkerekedett szemekkel meredtem rá.

–        TaeHyung, azt hiszem.

–        Nem az udvarlóm – ellenkeztem.

–   Ez részlet kérdés – legyintett a nő ingerülten. Ritkán láttam őt dühösnek, de most sikerült nagyon kihoznom őt a sodrából, anélkül, hogy tettem volna bármit is, ami ellene irányult volna. – Ő kért meg, hogy segítselek ki.

–     Ha már ennyire segítőkész, akkor miért nem ő halmoz el engem pénzzel? – értetlenkedtem némi gúnyos hangsúllyal.

–     Gondolom, mert ő sem áll valami fényesen – mondta vállvonogatva. – Legalábbis nekem ezt mondta.

–        És te ezt el is hiszed? – vontam fel a szemöldököm.

–     Igen, el – vágta rá gondolkodás nélkül, amin meghökkentem. Miért díjazza ennyire TaeHyungot, egyszerűen nem fért a fejembe. – Ő valahogy teljesen más, mint a barátai csak te nem látod be.

–       Tudod – fogtam bele a magyarázkodásba. –, ha napokon keresztül a nyakadra járt volna, és zaklat, lehet, hogy te se csípnéd annyira!

–        Az, hogy rossz benyomást tesz rád valaki, nem jeleni azt, hogy életed végéig olyan marad.

–        Remek, nem is bírnám ki vele, életem végéig.

–     Nem érted a lényeget – drámázott a nagynéném, s végül rászánta magát arra, hogy kimásszon az asztal mögül. – Látszik rajta, hogy kedvel téged, teper érted, te meg figyelembe sem veszed.

–       Mert a szívem foglalt! – jelentettem ki ünnepélyesen, pedig tudtam, hogy JungKook sosem lehet az enyém, de olyannyira kitöltötte az összes érzékszervemet az a fiú, hogy egyszerűen más már nem fért be mellé, és olyan mély függőséget éreztem iránta, amiről nem tudtam lemondani. Pedig igen is le akartam róla szokni. Nem jött össze, vagy lehet, hogy nem próbálkoztam eléggé.

–    Tényleg? – csodálkozott el. – Remélem, nem ábrándozol, és olyat kedvelsz, akit megszerezhetsz.

–   Olyat – hazudtam kapásból. – Csak több ideig fog tartani a megszerzése, mint azt gondolod.

–        Az nem elég, HyeMi! – szólalt meg lemondóan. – Erre apád a legjobb példa. Anyád meg sem érdemelt egy olyan pasit, mint a bátyám. Ám csak ő kellett neki, és tönkre is tette. Legalább te ne kövesd el ezt a hibát.

–      Ez teljesen más! – ellenkeztem. – Én nem voltam, nem vagyok, és soha a büdös életben nem leszek olyan, mint az anyám!

–        Remélem is, különben kamatostól fogom visszakérni a tandíjad árát – nevetett fel végül. Megkönnyebbültem, hogy nem akar tovább győzködni, nem szerettem hallgatni a felesleges hegyi beszédet.  – És ha már ennyire makacs voltál, mehetsz is a büntetésedet letölteni.

–        Mi van?! – szörnyülködve meredtem rá. Hogy mekkora egy zsarnok! – Erről nem volt szó!

–        Gyere! – indult meg az ajtó felé. – Mehetsz mosogatni!

–        Jaj, ne már! – borzadtam el, majd nyafogni kezdtem, mint egy kislány, hogy mennyire nem akarom ez csinálni. Hát, hogy elértem-e vele valamit is... a válasz nem...

El nem tudtam képzelni, hogy mióta is állhattam a mosogatótálcák előtt, és a higiéniás szabályokat betartva három lépcsőben kellett mosogatnom a csészéket, kistányérokat, és egyéb üvegpoharakat, evőeszközöket, mindenfélét, amit odakint használtak. A kezemen a bőr annyira kiázott, hogy szinte olyan ráncos lettem, mint egy öregasszony, aki már a kilencvenen is túl van. Szidtam a hülye fejem, hogy nemet mondtam JiYeon kesztyűs ajánlatára, de annyira meg akartam neki mutatni mennyire kemény vagyok, hogy visszautasítottam. Hát kár volt... Amint végeztem, kimentem, hogy megnézzem, mennyien vannak még, de nyolc felé, igencsak megcsappanni látszott a vendégsereg, letekintve a sarokban lévő nagy asztalnál ülő csapatot, akik őrült ricsajjal voltak. Heten voltak, és a kelletlen osztálytársaimat, meg azok bandáját véltem bennük felfedezni. Rim nélkül, ám JungKookkal a fedélzeten, aki amint megpillantott a pult mögöttem intett nekem, hogy menjek oda. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de elindultam az irányukba.

–        Sziasztok! – köszöntöttem őket egy gyors meghajlással. – Szeretnétek valamit?

–       Nem – vetette ellen JungKook, és a mellette lévő székre mutatott. – Ülj le ide, közénk!

–        Szó sincs róla! – tiltakoztam.

–      Na, tessék! –  rikkantott fel az asztal túl oldalán helyet foglaló HoSeok, akinek balján YoonGi, jobbján pedig Jimin ült. – Mi is próbáltuk meggyőzni, de nem sikerült!

–        Elmagyaráztam, miért nem – szólaltam meg, majd indulni készültem.

–        Megoldódott a problémát – hallottam meg TaeHyung mély basszusát mellőlem, miközben éreztem, hogy az ujjai a csuklóm köré fonódnak, ezzel megakadályozva, hogy elmenjek.

–    Igen – pillantottam vissza rá. – Ha nem kértek semmit, akkor távoznék.

–       Hallottam, hogy elbántál a húgommal – jelentette ki az egyik magas fiú, akit eddig nem nagyon láttam, de azt hiszem, Jin volt az.

Ez mondjuk eléggé felkeltette az érdeklődésemet, megtorpantam és az érdeklődő fiú arcára lestem. Nem is emlékszem semmi ilyenre sem, de aztán... teljesen elsápadtam, amikor eszembe jutott ki volt az egyetlen lány, akivel a nap folyamán kitoltam.

–  Rim! – nyökögtem ki akadozva, de még a lélegzetem is elakadt a szavaimmal együtt. – Én sajnálom! – mentegetőztem hajlongva. – Nem tudtam, hogy a testvéred!

–        Csak a féltestvérem – javított ki mosollyal az arcán. – Csak az apánk ugyanaz! A nevelőanyám japán származású, és kicsit sem a szívem csücske. Ahogyan Rim sem!

Egy pillanatig elgondolkodtam. Az én anyám is japán volt, és akkor jöttek össze apámmal, amikor még mindketten egyetemre jártak, itt Szöulban, de az biztos volt, hogy apu génjeiből többet örököltem szerencsére. Az ő kapcsolatuk is gyorsan a halálos szerelembe csapott át, melyet természetesen anyám nem érezte. Nem sokat járt egyetemre, hiszen úgy volt vele, az ő tökéletes külseje elég lesz arra, hogy meggazdagodjon, majd modell lesz, vagy színésznő, de nem lett belőle semmi, csupán egy eltartott feleség. Aztán bekerültem én a képbe, engem pedig nem terveztek, csak úgy besikerültem, apunak dolgoznia kellett egyetem helyett, hogy fel tudjanak nevelni. Aztán anyám lelépett valami gazdag pasi miatt... a többi pedig történelem..

–      Nem kell aggódnod. – Jin hangja zökkentett ki az elmélkedésből. – Nem szeretem, ha hisztizik, és nem csodálkozom, hogy a fiúk inkább téged látnálak a csapatban, nem pedig őt!

–        Nem hiszem, hogy jól érezném magam ennyi fiú között – ellenkeztem megint.

–        Ez csak kifogás!  – vetette ellen YoonGi.

–        Nem tudok eltekinteni a szemétkedéstől – fűztem tovább.

–        Neked sem kell messze menned, ha szemétkedésről van szó – csóválta meg rosszallóan a fejét HoSeok.

–     Szerintem meg, igen is jól éreznéd magad köztünk – jelentette be NamJoon, akinek nem nagyon hallottam eddigiekben a hangját.

–        Nem tudom – akadékoskodtam a rám jellemző módon.

–        Én nem látom akadályát, hogy velünk lógj – jegyezte meg csendesen JungKook, majd biztatóan rám mosolygott.

–     Meg... – fogott bele JiMIn félénken, amin elcsodálkoztam, nem is kicsit. – Valakinek segítenie kell megoldani a házi dolgozatomat.

–        Megoldani nem fogom! – figyelmeztettem őt és két bűntársát.

–        Akkor? – vonta fel a szemöldökét TaeHyung azonnal.

–    Holnap, órák után találkozunk a könyvtárban – mondtam szélesen elmosolyodva, majd intettem nekik, hogy távozom.

Őszintén, kissé tartottam attól, hogy velük lógjak. Nem azért mert féltem, a további cseszegetéstől, ahhoz nekem is lenne egy-két keresetlen szavam, inkább Rimtől tartottam, meg attól, hogy hiába lett meg a pénz, emiatt a kis balhé miatt kivágnak a suliból. Kíváncsian vártam, mit hoz a holnap, és hogy mit tartogat számomra a jövő, a kis csapat társaságában.

/TaeHyung/

Csak sikerült rávenni arra, hogy lógjon néha velünk. Nem sok, de kezdetnek megteszi. Ugyan azt nem díjaztam, hogy csupán Kook miatt ment bele ebbe az egészben, és nagyon nem tetszett, hogy milyen nagy befolyása van a lányra. Bárcsak én lennék volna rá ilyen lenyűgöző hatással. Azt egy kicsit sem bánnám. Zárás körül szinte teljesen kiürült a kávézó, egyetlen férfi üldögélt még bent, éppen újságot olvasott, kávéval a kezében, így eldöntöttem, megvárom HyeMit, és ráveszem, hogy megint játsszon nekem, hátha sikerül. A zongora közelében helyezkedtem el, amikor a lány hihetetlen tempóban megindult felém, ki a pult mögül. Már szinte felkészültem arra, hogy kapok egy oltási nagy pofont, de helyette csak villámló pillantással nézett rám.

–        Ha még egyszer bele mersz kontárkodni az életembe, én nem tudom, mit csinálok veled! – heveskedett, mire csak elmosolyodni voltam képes.

–        Pofa be és játssz! – utasítottam kegyetlen hangnemben, majd a kezébe nyomtam egy újabb kottát. Talán bunkó voltam, de nem érdekelt, érzékeltetni szerettem volna vele, hogy sokat beszél, aggódik és pattog, de feleslegesen. Nem tudott megszólalni sem, neki látott a kotta áttanulmányozásának.

Leült a zongora elé, a kottát a tartóra tette, és végül játszani kezdett. Ez is anyu kedvenc szerzőjének műve volt, de az előzőhöz képest, ez sokkal szomorúbb volt. Megérintette a lelkemet, és nem közvetlen közelről néztem, ahogyan játszik. Minden hangot beleéléssel játszott el, hihetetlen technikáját most is megcsodáltam, és éreztem ahogyan, a testemből kiáramlik a feszültség, teljesen elfeledve minden gondomat. Szerettem a zenét, valahogy teljessé tette az életemet, pótolta bennem azt az ürességet, melyet a problémák okoztak, és HyeMi tehetsége tökéletes összhangot teremtett. Szerintem benne is hasonló érzések játszódhattak le, minden egyes alkalommal, hiszen zongorázás után, mindig sokkal kedvesebb, kevésbé mogorva és zárkózott. Amint végzett a dallammal az irányomba pillantott, és döbbenten figyeltem fel a mellettem álló ismeretlen alakra. Az a férfi volt, aki eddig újságot olvasott, most kabátban aktatáskával a kezében ácsorgott mellettem. Harminc év körüli lehetett, olyan üzletembernek tűnt, és nem tudtam eldönteni, hogy mit akar.

–    Igazán csodálatos a technikája – dicsérte meg a lányt, majd felé nyújtott egy névjegykártyát. – Csütörtökön este hat órától, a Nemzeti kamarazenekar válogatást tart a Zeneakadémián, jöjjön el!

–        De nincs zenei végzettségem – hozakodott elő a lány egy ellenérvvel.

–        A tehetség nincs végzettséghez kötve – mosolyodott el a férfi. – Eddig kilenc versenyzőnk akadt zongorára, és hármat veszünk fel gyakornoknak. Legalább Kwon NaRi, nem egyedüli lányként fog szembenézni az ellenfeleivel. Csatlakozhatna hozzá.

–   Majd meglátom – gondolkodott el, Hyemi, de akár mennyire támogattam volna, a volt barátnőm neve bejelentése után, nagyon nem örültem volna annak, ha elmegy. Ha ott lesz ő és HyeMi is, abból katasztrófa lesz. Ha NaRi megtudja, hogy érdeklődöm a lány iránt, ki fogja készíteni idegileg, és ezt egyáltalán nem akartam. Ez a név üldöz engem.

–        Igazából, nincs mit vesztenie – jelentette be az ismeretlen. – További szép estét! – búcsúzott el, és lassú léptekkel elindult az ajtó irányába.

Megvártam, amíg teljesen kiért, és be is csukódik az ajtó a háta mögött, csak utána fordultam HyeMihez. El nem tudtam képzelni, hogy milyen képet vághatok, de kétségbe voltam esve. Támogattam volna a tervet, de nem szerettem volna, ha összefut a volt barátnőmmel. Hiába tekintettem egy lezárt fejezetnénk Narira, nem tudtam, hogy ő miként tekintene rám, ha újra találkozunk, következő jelöltemmel az oldalamon. Eddig is el szerettem volna kísérni, de így kizártnak tartottam, hogy elengedem egyedül, már ha elmegy.

–      Olyan képet vágsz, mintha kitörni látszana a harmadik világháború – nevetett fel, mire csupán egy grimasszal feleltem.

–        Ez egy csúnya hasonlat volt – vágtam vissza.

–        A szíveden viseled a világfájdalmát? – faggatózott úgy kezelve, mint egy gyereket.

–     Nem, de nem akarom, hogy elmenj – ellenkeztem, és nem akartam további magyarázatokba bonyolódni.

–        Miért? A lány miatt?

–     Nem egészen – ráztam meg a fejem, de nem tudtam elrejteni az arcomra kiülő kétségeimet.

–        De miatta van! – erősködött. – Láttam, milyen képet vágtál, amikor a pasas kiejtette a száján Kwon NaRi nevét!

–        Ki ez a lány? Talán ismered?

Nem akartam, hogy tudja, de nem tudtam neki hazudni. Abban bíztam, hogy ha megtudja az igazat, akkor óvatosabb lesz, és vagy feladja, és nem megy el arra a fránya meghallgatásra, vagy óvatosan fogja kezelni a helyzetet. Vettem egy mély levegőt, és olyan lassan fújtam ki amennyire csak tudtam. Mélyen a lány szemébe néztem, és pillanatok alatt elvesztem annak szépségében.

–        Igen, ismerem – nyögtem ki végül, hosszas gondolkodás után.

–        Oké, és kicsoda? – sürgetett, de nem akarózott ki jönni az igazság.

–        A volt barátnőm...