7. fejezet - Őszinteségi roham

/HyeMi/

Majdnem leestem a székről. A volt barátnője miatt aggódik, vagyis pontosabban miattam, hogy talán ártani fog nekem, vagy nem is tudom. Szerintem meg tudom magam védeni, erre Rim volt az élő bizonyíték. Pár pillanatig némán meredtünk egymásra, és nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Szerettem volna elmenni, de ha az megnyugtatja, akkor talán el is kísérhet. Ugyan, ha összefut az egykori szerelmével minden esély meg van arra, hogy újra egymásba habarodnak, rólam pedig leszáll, és elemi erővel JungKookra koncentrálhatok. Nem voltam abban biztos, hogy jó ötlet Rimmel kötözködnöm, de annyi önbizalmat adott az ellene tett lépésen, hogy legyőzhetetlennek éreztem magam. Lehet, hogy kár volt?

–        Ha gondolod, eljöhetsz velem arra a meghallgatásra – ajánlottam fel neki végül.

–        Nem – válaszolta egyszerűen.

–        Nem? – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel.

–  Nem, te sem mész el! – jelentette be, mire azon nyomban felidegesítettem magam.

–        Ne, te mondd már meg nekem, hogy mit tegyek – háborodtam fel. – Nem vagy az anyám!

–    Valóban – érette velem egyet. – De ismerem NaRit annyira, hogy tudjam mire képes.

–   Ha szakítottatok, már nem mindegy – tártam szét a kezemet döbbenetemben.

–      Te nem ismered a körülményeket, az okokat, nem tudsz te semmit sem – dühöngött, miközben egyre közelebb lépdelt hozzám.

Ijedten mentem hátrébb, a szívem a torkomban dobogott, és annyira megrémített a viselkedése, hogy legszívesebben sírtam volna. Egyre gyakoribb volt nálam a könnyekben történő kitörés, de nem tudtam eldönteni, hogy miatta van, vagy csak kezd kissé felgyülemleni bennem a stressz. Egészen közel hajolt hozzám, és olyan mélyen a szemembe nézett, hogy azonnal zavarba jöttem. Meg akartam szólalni, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, s végül az éppen belépő nagynéném törte meg a kínos helyzetet. A fiú rögtön hátrébb lépett onnan figyelte minden egyes mozdulatomat.

–        Nahát! – csodálkozott el. – Nem is gondoltam, hogy még itt vagytok! – Közelebb lépett, majd felém nyújtott egy borítékot. – Legközelebb, ha ilyen lesz, nyugodtan szólj, nem harapom le a fejed, ha bármi gondod van, szólj, azonnal.

–        Köszönöm – hálálkodtam a táskámba rejtve a borítékot.

–       Na, és sipirc! – zavart el minket egy fél pillanattal később. – Megyek a kulcsokért, de ti ketten, addigra ne legyetek itt! – Mosollyal zárta a szavait, tehát tudtam, hogy csak poénból mondja az, amit, nem pedig bántásképpen. Csendben figyeltem a távolodó alakját, majd hideg fuvallatot éreztem a nyakamon, mire összerezzentem.

–      Hogy milyen bamba vagy – jegyezte meg a mellettem zsebre tett kézzel ácsorgó TaeHyung.

–    Te meg seggfej, mégsem dörgölöm az orrod alá – vágtam vissza epésen, de csak egy széles vigyorral válaszolt.

–        Hazakísérhetlek? – kérdezte végül pár pillanatnyi hallgatás után.

–    Csak akkor, ha mesélsz NaRiról, mag a családodról – zsaroltam meg pont úgy, ahogyan ő szokott engem.

–   Ó, hogy már zsarolsz is – mondta megjátszva a meglepettet. – Mesélek, ha mesélsz!

Elgondolkodtam, és csodálattal töltött el, hogy a történtek után meg mer ilyet kérdezni, hogy elkísérhet-e. Szerettem volna megszabadulni tőle, de a kíváncsiságom nagyobb volt, tudni akartam, miért ment tönkre a kapcsolata, és hogy miért ilyen mogorva illetve bunkó.

–  Jól van – adtam be a derekam, majd megindultam az ajtó irányába.

Egy darabig hallgatunk, de nem bírtam sokáig, annyi kérdés volt bennem, s mindenre tudni akartam a választ.

–        Hogy találkoztál NaRival? – kérdeztem rá azonnal a lényegre.

–        Ő volt anyu utolsó tanítványa – válaszolta tömören.

Úgy sétáltunk egymás mellett, hogy szűk egy méter volt köztünk, valahogy csak ilyen távolságban éreztem magam jól a közelében, ha közelebb mentem volna hozzá, megint érezhettem volna azt a különös kisugárzását, melyet már a legelső pillanattól kezdve érzek rajta, amikor találkoztunk. Zavarba ejtett teljesen, így ha megfelelően szerettem volna z infókat tudni, koncentrálnom kellett, de a közelében megzavarodok.

–        Fejts ki bővebben – kértem tőle, mire csak sóhajtott. – Kellemetlen emlék?

–        A találkozás nem, a szakítás igen – vonta meg a vállát egyszerűen.

–       Ebből nem tudok meg semmit sem – ellenkeztem. – Ha akarsz rólam tudni némi információt, akkor eredjen meg a nyelved, különben így nem leszünk jóban.

–        Nem is vagyunk! – nevetett fel erélyesen.

–     Hát, ha így folytatod nem is leszünk – figyelmeztettem egy apró mosoly keretében.

–       Jól van! Nos akkor... Gyakran bejártam anyu zongora óráira, s talán tizennyolc lehettem, amikor találkoztam a lánnyal. Tehetséges volt, és nagyon szerény, okos, szókimondó, pont olyan, mint te. Akkor még minden tökéletes volt, apámnak meg volt a részesedése egy nagyvállalatban – itt elgondolkodott egy pillanatra – nem tudnám megmondani, hogy mi a neve, cég közel egy éve befuccsolt, a másik tulajdonos kimenekítette a pénzét, és az eddigi kisebb vállalkozásába fektette, apám próbálta megmenteni, amit csak lehetett, de csak a pénzt ölte bele. Eléggé megviselte, és az alkoholhoz nyúlt. Azóta csak kisebb munkákat vállal, de a fizetését se a családra költi...

–        Hanem alkoholra? – kérdeztem közbe, de le voltam döbbenve, hogy ennyire nyíltan beszél.

–        Pontosan – bólintott, majd vette egy mély levegőt és folytatta. – Én tényleg mindent megtettem NaRiért, de elkövettem azt a hibát, hogy elhalmoztam mindenfélével, de amikor a pénz elszállt mögülem, nem maradt semmim, csak a szerelmem, a figyelmem, és az időm, amit sosem sajnáltam rá, de ez nem kellett neki. Azt mondta, hogy már nem is szeret...

–        Nem is miattad volt veled, hanem a pénzedért – döbbentem le.

–    Tudom, de ez a kezdetek kezdetén nem látszott rajta. Hát most egyetlen lánynak sem tudnék anyagi javakkal szolgálni, csak a szívemet adhatom. – Előadta a melodrámát, a szívére helyezte mindkét kezét, miközben sokat sejtető pillantást vetett rám.

–        Te olyan hülye vagy! – löktem meg enyhét a vállát, hogy fejezze be a színészkedést. – És mennyire viselt meg a szakítás?

–     Nagyon. Azt csodálom, hogy nem kezdtem önpusztító életmódba – jelentette be teljesen hétköznapi hangon.

–        Tényleg? – vontam fel a szemöldököm.

–        Tényleg – vágta rá, de közben megfigyeltem, hogy lejjebb húzkodja a kabátja ujját, vagyis titkolt valamit. – Tudod, épp ezért nincs meg anyu zongorája.

–        Miért is?

–        Mert nem volt pénzünk, és hiába tanított a húgom születése után, csak otthon tudott tanítani, nem keresett vele elegendő pénzt, és egy éve amikor tényleg nagyon szar volt a helyzet, hogy sem a számlákat nem tudta befizetni, se semmi, azt mondta inkább eladja, de nem hagyja a gyerekeit ebben a kilátástalan helyzetben.

Megtorpantam. A szívem kihagyott egy ütemet, és sírni támadt kedvem. Megint. Nem is azon akadtam le, hogy van egy húga, hanem hogy az édesanyja lemond a legnagyobb szenvedélyéről, hogy gyermekeiről tudjon gondoskodni, nekem teljesen új. Megállt ő is, visszapillantott, hogy lássa, mi van velem, de nem tudtam szóhoz jutni.

–        Min akadtál ki? – kérdezte mosollyal az arcán.

–     Hogy bírod ezt ilyen könnyen kezelni? – elkerekedett szemekkel nézett rám.

–   Nehezen. Van két testvérem és egy szuperhős anyám, akik miatt küzdenem kell, ez elég erőt ad. – Úgy néztem rá, mint egy idióta, akinek el sem jutott a tudatáig, hogy mit is mond.

–        Kettő? – nyögtem ki végül.

–        Igen, egy tizenhét éves öcsém, és egy nyolc éves húgom. Neked nincs testvéred?

–    Nincs – ráztam meg a fejem. – Nem is gondoltam volna. A srácok tudnak róla, hogy te milyen körülmények közül jöttél?

–    Amikor a srácokkal bandába álltunk, annyi idős voltam, mint az öcsém, és látták, hogy baj van, de nem tudták, hogy mennyire. Te vagy az egyetlen, akit beavatok.

–        Most érezzem magam megtisztelve? – Döbbenten meredtem rá, és az arcán széles vigyor terült el.

–    Valami hasonló – helyeselt, majd komolyabb hangon folytatta. – Szerintem a srácoknak is meg van a maga problémája, amiről nem szívesen beszélnek.

–        Azt hittem, hogy akinek pénze van, mindene megvan.

–        Ez hülyeség – vetette ellen gondolkodás nélkül. – A gazdagok élete se tökéletes, vagyis a legtöbbé, a problémák vannak, csak másképp csoportosulnak – fejtette ki a véleményét, és kérdő pillantással nézett rám. – Most rajtad a sor! Tudom, hogy nincs testvéred, és azon kívül?

–       Anyámról nem szeretek beszélni – vallottam be nagy nehezen. – Két éves voltam, amikor ott hagyott apámra, egy gazdag pasi miatt. Tizennyolc éve nem láttam, és nem is akarom. A nagyszüleim egy Tokió melletti kisvárosban élnek, hiszen anyám japán....

–      Japán? – szakított félbe döbbenten, miközben alaposan szemügyre vett

–       Igen, de apu génjeiből többet örököltem. Apu szülei Busanban élnek, onnan költöztem fel ide, alig két hete. Egy gyárban dolgozik, és nem keres valami fényesen. Erős jellemű ember, aki sosem fog kölcsönkérni senkitől sem, még a saját húgától sem.

–        Pedig JiYeon elég rendes – ismerte el.

–        Igen az, de nem szívesen kérek senkitől semmit, ő pedig nagyon sokat tett így is.

–        És nincsenek más rokonaid? – faggatózott tovább. – Volt pasi esetleg?

–    Nincs – ráztam meg a fejem hevesebben, mint kellett volna, szinte beszédültem a mozdulatba. Az egy dolog, hogy anyámról nem beszélek, de az életem első és egyetlen kapcsolatáról, nem beszélhetek, nem lehet, csak olyan fájdalmas emlékeket ébresztene bennem, melyeket alig bírtam elfeledni, és csupán újraélném mind a fizikai, mind a lelki fájdalmakat. – Volt, de nem akarok róla beszélni. –  Addig nézett rám rendkívül meggyőzően, amíg legalább ennyit ki nem nyögök. – Vannak dolgok, amikre jobb nem emlékezni.

–     Valóban – bólogatott egyetértően. – Amúgy jobb lesz, ha vigyázol JungKookkal!

–        Ez most, hogyan került ide? – értetlenkedtem.

–        Látom, hogy nézel rá, és nem Rim miatt kell aggódnod, az biztos. Ha továbbra is szeretnéd őt a nagyobb figyelemmel illetni, csak nyugodtan, de esetleg nagyon csalódnál benne, nem fogok meglepődni. Az a rossz szokása, hogy trófeaként tekint a lányokra, és véleményem szerint, Rim sem lesz sokáig a listán, vagy lehet, hogy mellé is befér még valaki, nem egyszer előfordult már ez – sározta be a szemembe az egyik barátját, de szerintem nem volt semmi igazság alapja annak, amit mondott.

–     Csak a féltékenység beszél belőled – jegyeztem meg gúnyos éllel, mire ismét felvonta a szemöldökét.

–        Ó, tényleg, ha esetleg összetörne a kicsi szíved, jöhetsz hozzám sírni – gúnyolódott. – Szeretem azt mondani az embereknek, hogy „Én megmondtam!”. Tudod, a többség nem hallgat rám, csak akkor, amikor már késő. De hát a legszebb öröm a káröröm.

–        És ez téged elégedettséggel tölt el?

–        Talán, elég unalmas volt az életem, amíg be nem sétáltál a kávézóba, azóta újra érzem, hogy van az életemnek egy plusz értelme – jelentette be enyhén ünnepélyes hangsúllyal, majd a némaságba burkolózott.

Rövid ideig sétáltunk, amikor megláttam azt a kereszteződést, ahol megmentette az életemet, és lerombolt bennem mindenféle bizalmat az irányba.

–        Miért tetted? – fordultam hozzá, amint beugrott a jelenet.

–        Mit? – ocsúdott fel a gondolataiból.

–        Az életmentést – emlékeztettem.

–        Nem tudom – vonta meg a vállát. – Talán ösztönös lehetett.

–        És a bunkóság?

–        Az is – nevette el magát.

–        Olyan lehetetlen alak vagy – mondta lemondóan, majd felsóhajtottam. – Amúgy, JungKook is ajánlott fel pénzt, hogy kifizessem a tandíjam.

–        Milyen úriember – jegyezte meg gúnyosan, mire dühömben rácsaptam a karjára, de nem érezte meg.

–        Nem fogadtam el.

–        Okos döntés.

–   Megint csak kétszavas válaszokat fogsz mondani – hitetlenkedve pillantottam fel rá, és csodálkoztam, hogy eddig is bírta a nyílt beszélgetést.

–        Nem, csupán az agyamra megy a makacsságod – tájékoztatott, majd azt vettem észre, hogy felgyorsítja a lépéseit.

–        Én nem vagyok makacs – ellenkeztem.

–  Nemcsak makacs vagy, de önfejű, bizalmatlan, és olykor te is csodálatosan bunkó tudsz lenni.

–        Kiben kellene megbíznom? Talán benned?

–        Igen, meg a srácokban is.

–     Az a helyzet, hogyha valaki egyszer eljátssza nálam a renoméját, vissza már nem tud kapaszkodni, és ti mindannyian elkövettétek ezt a hibát – magyarázkodtam, de közben éreztem, hogy teljesen felbosszant, és lassan már a fejem is lángolni fog a haragom miatt.

Nem szólt semmit, csak közelebb lépett hozzám, és a derekamnál fogva magához vont. A szívverésem azonnal felgyorsult, ahogyan a szemembe nézett, egyszerűen nem tudtam volna megmondani, hogy miféle érzelmek tükröződtek a szemében, de kétségbe esetten próbáltam kiszabadulni a karjaiból. Erősen tartott, pedig csak a jobb keze pihent rajtam, ám ez bőven elég volt a fogsághoz.

–        Egyetlen esély – suttogta a fülembe, azon a lenyűgöző, mély hangján, mitől a hideg is kirázott.

–        Ezt most hagyd abba, kérlek! – könyörögtem szinte esdeklő hangon, melyre csak elmosolyodott. A bolondját járatta velem, hülyét csinált belőlem, a kiszámíthatatlan reakciói és cselekedetei, annyira összezavartak már megint, hogy nem tudtam, mi tévő legyek. Hazudtam volna magamnak is, ha tagadom, nem élvezem a helyzetet, de akkor sem tudtam hová tenni ezt az egészet.

–        Egyetlen esély – ismételte meg. – Csak ennyit adj nekünk, de főleg nekem.

–    Megfontolom, csak engedj már el – kértem tőle ezúttal sokkal határozottabb hangnemben, és végül elértem, amit akartam.

Elengedte a derekamat, már nem tartott olyan szorosan, sőt visszaigazodott az eddigi távolsághoz. Nagyon lassan akart eltelni az út, de hála az égnek, tízpercnyi séta után, megérkeztünk abba az utcába, amiben lakom. Megálltam a sarkon, és búcsút szerettem volna venni tőle. Csendesen kémlelte az arcomat, nem kis zavart okozva bennem, és az érzéseimben.

–        Legyünk barátok! – ajánlotta fel, mire én szabályosan röhögő görcsöt kaptam.

–        Felejtsd el! – intettem le, és elindultam a sötét utcába. Pontosabban csak indultam volna, mert a csuklóm köré fonta az ujjait, hogy megállítson.

–       Komolyan gondoltam! – Eléggé elszántan nézett rám, nem tudtam neki nemet mondani.

–    De annyi mindent tettél velem ebben az egy hétben, és nem jó dolgokat.

–        Lehet, de sajnálom. Most boldog vagy?

–        Igen – lelkesültem fel. – De nem hallottam elég jól!

–      Sajnálom, hogy bunkón viselkedtem veled – mondta el még egyszer, sokkal hangosabban. – Ám nem garantálom, hogy nem is fogok ezek után bunkó lenni veled!

–     Elmész te a... – káromkodni akartam, de a mutatóujját az ajkaimra tette, hogy maradjak csendben, majd közelebb hajolt, egyenesen a fülemhez, és így szólt: – Aludj jól!

Elment mellettem, mint aki jól végezte dolgát. Döbbenten néztem utána, és nem voltam abban biztos, hogy ezen információk illetve érzések birtokában tudok-e egyáltalán aludni...

/TaeHyung/

Ennél jobban nem tudtam volna összezavarni, de ennek ellenére nagyon büszke voltam magara. Sok minden elmeséltem neki magamról, az élethelyzetemről, és mit kezd vele az már az ő dolga. Egész végig éreztem azt az émelyítő vattacukor illatot, ami körül vette őt, s mindösszesen azért szeretek a közvetlen közelében lenni, mert tetszik ez az illat, mert imádom nézni, ahogyan a belső vívódásai kiülnek az arcára. Boldogan mentem haza, ami manapság nem igen volt jellemző rám, bár amióta itt van HyeMi kicsivel talán kellemesebb a helyzet. Mint megszokott otthon most is égett a lámpa, és természetesen anyut találtam ott. Kilenc óra felé járhatott az idő, sejtésem szerint nemrég dughatta ágyba a húgomat, aki szokásához híven tiltakozott, hogy lenne még mit mesélnie a cseresznyevirágokról. Azok voltak a kedvencei, imád róluk beszélni és szereti lerajzolni is őket, de a virágokon kívül semmi sem érdekli. Nehéz eset, néha kimondottan erőszakos tud lenni, ha az ember nem hallgatja végig a mondanivalóját, még akkor is, ha már huszadszorra meghallgatta.

A cipőmet az ajtóban hagytam, beleléptem az otthoni papucsba, abban mentem be a konyhába, s az asztalnál anyut véltem felfedezni. Éppen fagyit majszolt, és le voltam döbbenve, hiszen odakint röpködtek a mínuszok, ő meg fagyizik. Lehajítottam a táskámat az ajtó mellé, majd leültem az asztalhoz vele szemben. Felém nyújtotta a fagyis edényt, de megráztam a fejem, hogy nem kérek. Én magam nagyon nem szerettem volna megfázni.

–        Nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ötlet – jegyeztem meg a fagyira pillantva. – Meg fogsz fázni!

–      Ennyitől nem – vetette ellen, majd elmosolyodott. – Boldognak látszol. Történt valami jó dolog?

–   Nem igazán – vontam meg a vállam. – Csak sikerült végre beszélgetnem HyeMivel.

–        Megkérdezted már tőle, hogy pénteken akkor átjönne-e hozzánk?

–      Nem, még nem – válaszoltam, s közben azon agyaltam, hogy vajon hogyan fogom rávenni magam erre a nehéz kérdésre, hiszen a randi ajánlatra is nemet mondott. – Egyébként... –tereltem le a témát azonnal. – Te is boldognak tűnsz...

–     Igen, mert ma felhívott a kamarazenekar karmestere, hogy lenne-e kedvem zsűrizni a meghallgatáson – mesélte el hatalmas mosollyal az arcán. Őszintén szólva rendkívül örültem a boldogságának.

–        HyeMit is meghívták.

–        Valóban? – csodálkozott el. – És eljön?

–        Nem – vágtam rá határozottan. – Nem engedem neki, hogy elmenjen.

–       Miért? Hiszen, ha annyira tehetséges, ez nagy siker lenne számára – magyarázta anyu enyhe döbbenettel a hangjában.

–       Mert ott lesz NaRi is, és nem vagyok abban biztos, hogy szó nélkül hagyja a konkurencia megjelenését.

–     Akkor kísérd el – ajánlotta fel. – Ha valami történne vele, te ott lehetsz mellette.

–        Nem tudom – kételkedtem. – És mi lesz a húgommal? Ki fog figyelni rá? TaeMint nem lehet megkérni, egyedül pedig nem maradhat. Tudod, hogy én szívesen vigyázok rá, de HyeMi mellett kell lennem.

–        Nem probléma. Már beszéltem a nagyapáddal, ő vigyáz rá, már reggel elviszem hozzá.

–      Pont egy morgós vénemberre akarsz bízni, egy hiperaktív lurkót? – Elkerekedett szemmel néztem rá, hiszen a nagyapám valóban egy morgós vénember volt, aki semminek sem tudott örülni. Engem meg kimondottan utált. Mindig azt hajtogatta, hogy olyan senkiházi leszek, mint az apám. De nagyon sokat tévedett, és rengeteg mindent megteszek a családomért.

–        Nehéz eset, ez tény, de SooRát, szereti, és hatalmas a kert, amit a kicsi is élvezni fog.

–        Igen, ez igaz, csak engem utál a vénember – mérgelődtem.

–        Ezt most hagyd abba, TaeHyung! – szólt rám szigorúan anyu, pedig tudta, hogy igazam van. – Talán csak azért nem kedvel téged annyira, mert nem vagy gyerek, és jobban hasonlítasz apádra, mint kellene.

–        Ez nem magyarázat semmire! – emeltem meg a hangom dühömben, majd felpattantam a székről. – Miért kell olyan miatt engem hibáztatni, amit meg sem tettem?

–        Nem hibázat téged senki – próbált nyugtatni, de hiába.

–       A tököm ki van azzal, hogy mindenért én vagyok a hibás – feleltem még mindig forrongva. – Megyek, lefekszem! – Elindultam kifelé az ajtón, és a forró düh hihetetlen sebességgel terjedt el a testemben. Legszívesebben ordítottam volna mérgemben, de nem tehettem, nem kelthettem fel a húgomat, ha így is nehezen alszik el.

–        Tae, gyere vissza, és beszéljük meg! – hívott vissza anyu, de nem is foglalkoztam vele.

–        Nincs mit megbeszélnünk! – szólaltam meg flegmán, a lépcső tetején állva.

Az emberi hülyeség határtalan. Csak olyan miatt ítél el a vénember, mert túlságosan hasonlítok apámra. Én, mint elsőszülött fiú, amúgy is külön figyelmet érdemelnék, de egy dolog, amit igazán megérdemlek az a semmibevevés, és hogy úgy bánnak velem, mint valami alávaló, nyomorult gazemberrel. Lehet, hogy olyannak kellene lennem, s akkor legalább igaza lenne mindenkinek, aki félre ismert engem...

-

Másnap az óráim gyorsan elteltek, de eléggé fáradt voltam, hiszem miután jól felidegesítettem magam, természetesen szarul aludtam. Hogy ez meglep-e engem? Naná, hogy nem! HyeMi mosolya ugyan lehelt belém némi életet, de ez sem tartott sokáig a tudatomnál. Olykor azt vettem észre, hogy elbóbiskolok a könyvek felett, a tanárok szövegelése pedig el sem jutott a tudatomig. Oda kellett volna figyelnem, kellettek a jó jegyek, hiszen minél jobb vagyok, annál kevesebbet kell fizetnem tandíj gyanánt, ami elég jó hír, az én szegényes anyagi helyzetem számára.

Négy óra körül a könyvtárban ültem, mert ideje lett volna neki állni a csillagászat házi dolgozatnak, mely amúgy sem tartozott a kedvenceim közé. Az egyik leg távolabbi asztalnál ücsörögtem arra várva, hogy a srácok, de főleg a lány befusson. Kikészítettem az asztalra szükségesnek vélt dolgokat, majd pár másodperc múlva Hyemi toppant be. Szinte lehajított magát a székre, majd szélesen rám vigyorgott. Te jó ég! Egyszerűen nem lehetett ráismerni, amilyen elutasító volt velünk, alig egy hete, most annyira vidám, hogy teljesen le vagyok tőle döbbenve.

–        A többiek hol vannak? – kérdezte végül egy kissé kifulladva.

–     Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, s talán most lett volna a legalkalmasabb, hogy rákérdezzek arra, mi lenne, ha átugorna hozzánk. – Mit csinálsz a hétvégén?

–        Dolgozom – felelte egyszerűen, miközben kipakolt a táskájából.

–     Kérj kimenőt! – dobtam be egy szimpla utasítást, mire döbbenten meredt rám.

–        Miért? – kérdezte meghökkenve.

–    Hogy pénteken este átjöhess hozzánk – jelentettem be, és felkészültem arra, hogy nemet mond. Igazam is lett.

–        Na, azt már nem! Az olyan, mint egy randi!

–   Dehogy az! – tiltakoztam, majd közelebb húztam hozzá a széket. – Anyu szeretne téged megismerni!

–        És tanít is nekem dolgokat?

–        Meglehet! – kacsintottam rá.

–    Nem tudom – akadékoskodott, de közben észrevettem, hogy elég ideges is, hiszem szüntelen a tollát babrálta, ahogyan én szoktam, ha felettébb feszült vagyok. – Majd meglátom!

–       Ugyan már! – erősködtem kitartóan. Nem adhattam fel, nehezen is, de meg fogom győzni, hogy igent mondjon, mielőtt JiMin és HoSeok befut. – A nagynénéd biztos elenged!

–      Azt tudom, csak, hogy nálad legyek... – fogott bele, a hangja pedig tele volt kétségekkel.

–    Ott lesz anyu, az öcsém meg a barátnője, és a húgom is, nem lesz semmi baj! – győzködtem tovább.

–     Jól van! – adta be a derekát. – Akkor pénteken hét körül találkozhatunk a házunk előtt, ha neked az úgy jó.

De még milyen jó! Hihetetlen, hogy csak ennyit kellett győzködni. Még bele sem lendültem komolyabban a manipulálásba, olyan gyorsan megadta magát, hogy meg se izzadtam eme jelentőségteljes küldetésben. Ám a fekete leves csak ezután jött, amikor közölnöm kellett vele a legnagyobb furcsaságot...

–    Pizsamát hozz magaddal! – jelentettem ki diadalittasan, mire a lánynak az arcára fagyott a mosoly.