36. fejezet - Égj, Babám, égj!

/TaeHyung/
 
Hallottam mindent... Biztos voltam, abban, hogy nem úszta meg sérülések nélkül, de az utolsó erejéig küzdeni fog. Annyira tehetetlennek éreztem magam, és amikor telefonon keresztül is meghallottam annak a lövésnek a hangját, a srácokra pillantottam, s láttam rajtuk, hogy egy cseppet kétségbe esnek. Rettegtem attól, hogy HyeMinek lesz valami baja, és egyszerűen nem akartam, hogy az a rohadék egy ujjal is hozzáérjen. Reméltem, hogy nem éppen az én barátnőm lett hulla vagy valami, bár megjegyzem, hogy Rimnek sem akartam ennyire rosszat. A vonal hirtelen megszakadt, és legszívesebben még a telefont is földhöz vágtam volna.
–        Remélem, ez nem az volt, aminek hallatszott – jegyezte meg YoonGi csendesen.
–        Én meg azt remélem, hogy valamelyik lánynak volt annyi lelki ereje, hogy lelője azt a szemetet – mérgelődtem. – Gyorsan rá kell jönnünk arra, merre is lehetnek.
–        De nem tudunk semmit, csak annyit, hogy egy raktárban vannak, valamelyik külterület egyik végén – közölte a tényeket Kook, aki felettébb idegesnek tűnt.
–        Biztos, nem mondott semmit MinWoo, amikor még normális volt? – fordultam kérdő pillantással JiMin felé, hiszen ő ismerte meg először, már amennyire lehetett. – Mármint olyat, ami jellemző rá, ami elvezethet hozzá?
–        Csak annyit, hogy szeret kísérletezni különféle vegyületekkel, hiszen azt mondta, hogy vegyésznek tanul, és ebben igazat is mondott – mondta a fiú kissé kikészülve. Gondolom, ő is aggódott HyeMiért, főleg mivel mindannyian végighallgattuk a szenvedését, és a próbálkozásait. – Ez nem tudom, hogy segít-e valamit is...
–        Talán – gondolkodtam el egy pillanatra. – Hiszen említette NaRi is, hogy valamin éppen dolgozik, és gondolom nincs pénze eredeti áron megvenni bizonyos dolgokat, főleg az olyanokat, melyek engedélyhez kötöttek.
–        Arra gondolsz, hogy esetleg lophatta azokat az anyagokat, amiből kísérletezik? – nézett rám sandán JungKook.
–        Pontosan – bólintottam. – És gondolom nem éri meg neki a fél városon átutazni vele, mert akkor sokkal nagyobb a lebukás veszélye.
–        De hogyan tud bejutni ilyen helyekre? – gyanakodott YoonGi.
–        Valószínűleg gyakornokként dolgozik valamelyik helyen, és vannak olyan munkahelyek, ahol a veszélyek miatt nem igazán néznek utána az emberek múltjának, örülnek, ha valaki egyáltalán náluk akar dolgozni – fejtette ki a véleményét NamJoon, és megint csak nagyon igaza volt.
–        Vagyis olyan helyen bújócskázhat, ahol van a közelben egy nem túl híres, és talán nem is biztonságos gyógyszergyártó hely, vagy épp vegyi anyagokkal foglalkozó hely – saccoltam az idegességemben a tarkómat masszírozva.
–        Tudunk valami olyan hírről, hogy megszaporodtak volna a lopások egyes helyeken? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést YoonGi.
–        Azt hiszem, hallottam valamit – szólalt meg csendesen Jin, majd előkapta a telefonját, és keresgélni kezdett rajta. – Vannak hírek arról, hogy bizonyos anyagok eltűntek az egyik gyárból, a főváros déli részén. Egészen elhagyatott a környék, tehát az tökéletes búvóhely.
–        Remek – lelkesültem fel. – Menjünk és nézzünk szét!
–        Jól van – pattant fel Jin. – Hozom a kocsit. – Ezzel a felkiáltással rohant ki a kávézóból.
–        Oké, ki akar velünk jönni? – fordultam a többiekhez.
–        Én megyek! – jelentkezett Kook, melyen egy kicsit sem csodálkoztam.
–        Valaki még?
–        Mi maradunk, és megvárjuk JiYont, hogy mit sikerült intéznie – jelentette be  NamJoon. – Maradjatok telefon közelben!
–        Rendben! – vágtam rá, majd Kookkal az oldalamon siettem el.

Rendkívül hosszú volt az út, és ijesztő, de nekünk aludni kellene, lassan éjjel egy óra van, ma még suliba kellene menni, viszont egyáltalán nem bírtam még az agyamat lefékezni sem, nemhogy pihenni. Azon agyaltam egész végig, hogy HyeMinek ne essen bántódása, mert ha megsérül, én komolyan kitekerem annak a szemétládának a nyakát. Lassan fél órája autózgathattunk, amikor egyre ritkábbak lettek a lakóházak, és egyre nagyobbak a gyárépületek. Egy kis földúton hajtottunk be, majd egy kicsiny lepukkadt házszerű építményhez érkeztünk meg. Kívül csupán deszkák tartották egyben, és döbbenten vettem észre, hogy tőlünk nem messze, talán kétszáz méterre, egy gyár volt, mely éppen megfelelt a kritériumoknak. Furcsálltam, hogy ennyire pontosan kiszámítottuk a célpontot, valójában nem is bújt el annyira, csak éppen teljesen összezavart minket. Az ajtó zárva volt, de neki feszültem, és gondolkodás nélkül betörtem azon. Odabent az összetört kémcsövek és lombikok voltak, az asztal is kettétört, őrült dulakodás történhetett, melynek biztos, hogy nem MinWoo látta a kárát, hanem valamelyik lány. Óvatosan léptünk be, körültekintően felkészülve arra, hogy az a  szemét ránk támad, de a hely ijesztően csendes volt. Pár lépés után, észrevettem, hogy JungKook hirtelen előre ront, majd egy ajtó előtt elterülő alakhoz siet.... Rim... Abban a miniatűr ruhában volt, amiben a bálon, igen érdekes helyzetben terült el a földön, és a ruhájának felső részén, éppen a szív környékén a rózsaszín anyag vörös vércseppekkel díszített, vagyis őt lőtte le MinWoo, és nem HyeMit, viszont akkor a lány még mindig őrült veszélynek van kitéve.
–        Omo! – kiáltott fel Jin, és azonnal a húga mellé sietett, hogy leellenőrizhesse életben van-e egyáltalán. Láttam rajta, hogy rendkívül feszült, és csak akkor nyugodott meg, amikor vélhetőleg érezte a lány pulzusát. – Életben van...
–        De mégis hogyan? – csodálkoztam el. – Hiszen rálőtt és... – Ekkor Kook levett Rim nyakából egy nyakláncot, melynek hatalmas medálja volt. Bár úgy tűnt, hogy mindösszesen a lövés ereje, és a szétszóródó szilánkok miatt sérült meg, illetve a medál nyoma is meglátszott a lány bőrén, szinte bele égetve azt.
–        Ezt nevezik szerencsének – lélegzett fel JungKook, és nyomott egy puszit Rim homlokára. Aish, hol lehet a szívem hölgye... Én még nem nyugodhattam meg...
–        De akkor hol van HyeMi? – gondolkodtam hangosan.
–        Azt mondta – szólalt meg gyenge hangon a lány, miközben próbálta magát ülő helyzetbe küzdeni. – Anyám, de fáj... – Fájdalmas sírásban tört ki magából, Kook azonnal magához vonta őt, hogy megnyugodjon.
–        Hová vihette őt? – gyötrődtem folyamatosan.
–        Azt mondta – próbálkozott meg vele újra Rim. – Hogy ideje őt tűzbe hoznia...
–        És ez mit takarhat? – nézett rám értetlenül Jin.
–        Én sejtem – döbbenetem rá arra a tényre, hogy az a szemét meg akarja égetni szerencsétlen lányt, hogy megtörhesse, csak az a kérdés, hogy hol... – Kell egy fuvar, és fel kellene hívni JiYeont is...
–        Én maradok, hívok egy mentőt, ha nem baj – pillantott rám JungKook aggodalmas pillantással.
–        Maradj csak, majd elviszem TaeHyungot, ha megmondja, hová...
–        Nem tudom, egyelőre – vontam meg a vállam. – Mást nem mondott? – néztem a lányra, aki alig állta lábán, gondolom a sokk miatt.
–        Nem, de sosem fogom tudni elfelejteni, mit tett a nővéremmel. – Megints írni kezdett, és közel állt ahhoz is, hogy kis híján összeessen, egyrészt a fájdalomtól, másrészt az emlékeitől. – Azt mondta, hogy van egy raktár, ahol... nem tudom, merre van, de északra, azt hiszem...
–        Hogyan tudtad ezt megjegyezni, ha ki voltál ütve? – néztem rá gyanakodva.
–        Amikor rám lőtt – idézte fel a lány. – Csak égő érzést éreztem, meg erős nyomást, és olyan hangot, mint amikor az üveg összetörik. Aztán időnként visszanyertem a tudatom, de nem mozdultam, nagyon fájt mindenem, meg nem akartam, hogy tényleg megöljön – itt szomorúan nézett rám, mintha ő tehetne arról, hogy HyeMit tovább kínozza az a szemét. Ugyan érdekesnek véltem azt is, hogy hirtelen ennyire is aggódik a testvéréért, amikor ki nem állhatta eddig. – Sajnálom, tényleg! – Ismét sírva fakadt, de jobbnak láttam nem kínozni tovább...
–        Jól van, menjünk! – intettem Jinnek.
–        Vigyázz rá! – kérte a fiút, akinek esze ágában sem volt, még csak elmozdulni sem Rim mellől. Ezt is érdekesnek véltem, de nem kötözködtem, inkább kifelé vettem az irányt, és reméltem, hogy még időben rábukkanunk HyeMire...
 
/HyeMi/
 
Nem, akartam elhinni... Most tényleg megölte a húgomat?! Oké, nem kedveltem, de most talán lett volna esélyünk kicsit megérteni a másikat, összemelegedni, erre tessék, lelövi. A földön fekve láttam, hogy az irányomba lohol, de annyira ki voltam merülve a küzdelemben, hogy moccanni sem bírtam. Tartalékoltam az erőmet, a végszükség esetére, ám nem sok reményét láttam annak, hogy túlélem ezt a rémálmot. Meg akartam ölelni a fiúmat, a karjaiba akartam bújni, és a vállán kisírni magam, de nem voltam abban biztos, hogy egyáltalán látni fogom Tae-t valaha is. Éreztem, hogy MinWoo a hajamba markol, és talpra akar állítani. Rettenetesen fájt, ott ahol bevertem, és a vérem is kissé megalvadt, összetapasztotta a hajam, de amikor megrántotta, a sebbe került hajszálakat is kitépte, újra fájdalmat okozva nekem, újra vérzésre bírva a fejsérülésemet.
–        Csak nem fáj? – röhögött az arcomba, én pedig igyekeztem lefejteni a kezét a hajamról, de faarccal tűrtem mindent.
–        Egyáltalán, nem tudsz megtörni – sziszegtem összeszorított fogakkal.
–        Nem, nem is foglak... – jelentette be, mire meglepetten néztem rá. – De ideje, hogy tűzbe hozzalak. Na, gyerünk! – Magával rángatott egészen ki az udvarra, ahol megint csak behajított a furgonba, mellyel egészen eddig elhozott, majd igencsak lendületesen indultunk útnak.
Mindenem fájt, alig éltem, biztos voltam a bordatörésben, csak reméltem, egyetlen belső szervemet, sem fogja átszúrni, mert akkor nekem végem. Sejtettem, hogy megint bántani fog, de nem adom fel, egyszerűen nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy sírni lásson, hogy könyörögjek neki az életemért. Nem... EZT SOHA! Talán tíz percig autózhattunk, majd amikor leparkoltunk egy szintén valami lepukkadt helyen, a környéken nem volt semmi, csak rengeteg fa és építési terület. Az épületet, amibe a hajamnál fogva hurcolt be, szinte kitépve azt, nem volt túl nagy, benne erős dohszag, meg a korhadó fa szaga. Kavargott a gyomrom az erőteljes, és kimondottan kellemetlen szagokra, majd amint beértünk középre erősen lökött rajtam egyet úgy, hogy kapásból kiterültem a földön. A hideg parkettán feküdtem, a könnyeim is mintha erőszakosan előre akartak volna törni, de mivel a fájó bordáimra estem, éles fájdalom kezdett el elterjedni a testem különböző pontjaiban. Eddig csak az egyik oldalon fájt az oldalam, most a másik részen támadt meg, éppen megint a bordáimra célzott, és valahogy a harmadik rúgásnál már nem éreztem semmit. A fájdalomnak van egy olyan része, amit már az ember épp ésszel nem tud fel fogni, és olyan erőtlenség tört rám, hogy majdnem az ájulás kerülgetett. Ájultan simán meg tud erőszakolni, semeddig nem fog tartani neki, épp ezért volt feltétlenül szükségem az ép elmére. Bár csillagokat láttam a kíntól, és már csak azt vártam, mikor fogok meghalni. Talán azt sem bántam volna. Fel sem néztem a fiúra, nem érdekelt, mit is csinál, csak ott feküdtem a hasamon, az egyik kezemmel kissé feltámaszkodva, hogy legalább lassan is, de el tudjak kúszni. Nem biztos módja a menekülésnek, bár talán a nyomorult életemet meghosszabbítja vagy öt percre... Hát több, mint a semmi. Hozott egy széket, meg valami kötélszerűt, és még fekvő helyzetemben összekötözte a kezeimet. Nem maradt más opció, mint a lábaimat kell használnom a küzdelemhez, vagy a fogaimat, az is hasznos tud lenni.
–        Most meg mit akarsz velem tenni? – kérdeztem elcsukló hangon.
–        Szerettelek volna megdugni, egészen addig még mozogsz – suttogta a fülembe kéjes hangon, mire kivert még a víz is. – De már nem látok benned annyi élvezetet, mind eddig.
–        És akkor? – tartottam szóval.
–        Szépen fogsz égni! – közölte kegyetlenül, rákapva az államra, hogy a szemébe nézzek, de ennek ellenére lesütöttem azt. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – ordított velem, de nem rezzent az arcom, és nem is néztem rá.
–        Nem! – vágtam vissza annyi határozottságot erőltetve magamra, amennyit csak tudtam. Nem volt egyszerű, duplán fájtak a bordáim, még levegőt venni is alig tudtam.
–        Rossz válasz, ribanc! – vonta meg a vállát, és már csak azt éreztem, hogy a fejem egészen a hideg parkettába zuhan, pontosabban ő vágja bele, újabb sérüléseket, vagy épp törést okozva az arcomon. – Ez majd talán visszább fogja a csinos kis szádat!
–        Miből gondolod? – kérdezte, mire gúnyosan felnevettem. – Szánalmas vagy!
–        Szeretnél még egyet? – hajolt közelebb hozzám. – Lehet, hogy csak meg kellene fojtanom téged, majd apró kis darabokra vagdosni, és egy-két részedet megtartani, hogy unalmas időmben legyen mivel elfoglalnom magam.
–        Te beteg vagy! – figyelmezettem undorral az arcomon. Szerencsére az arcom annyira nem is sérült, mint gondoltam.
Erre nem felelt, csak fogta a széket, az egyik üres helyre vitte, de a közelben rengeteg fahulladékot találtam. Visszajött hozzám, megrántotta a kötelet, majdnem hogy végighúzott a földön, majd nem is a székre ültetett, hanem mellé, de a kezeimet a szék háttámlájához kötözte, de nem is közvetlenül. Hagyott némi mozgásteret, mintha egyáltalán akartam volna, bármerre is mozdulni. Inkább csak a földön feküdtem, a jobb kezem a talajon volt, azon támaszkodtam, hogy legalább azt lássam, mégis mire készül. Végül megjelent két kanna benzinnel, és alaposan fellocsolt vele mindent, még a mellettem lévő fakupacokat is. Rám ugyan egy pici sem került, de a rossz szagokhoz csatlakozott a benzin átható szaga, így kezdtem tényleg nagyon rosszul lenni.
–        Mondj egy dolgot, ami összeköt azzal a seggfejjel? – tette el magát a székre, mint valami király, és közben az öngyújtójával kezdett el játszadozni. Hol meggyújtotta, hol pedig eloltotta, de amikor bekapcsolódott, bevillant, hogy hamarosan a lángnyelvek által fogok meghalni...
–        Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem rá sem pillantva. – A zene – válaszoltam végül.
–        Zongora? – faggatózott továbbra is, nem foglalkozva a szenvedésemmel.
–        Igen, képzeld – vágtam rá, mire hirtelen felállt, és akkor sejtettem, hogy valami rettenetese dologra készül.
–        Ez remek! – villantott rám egy eszelős vigyort, majd azt éreztem, hogy a jobb kezembe nyomja a cipőjének talpát, olyan erővel megtaposva azt, hogy a kézfejemben lévő csontok azonnal megadták magukat. Ez a fájdalom volt az egyik legkegyetlenebb, szinte felkiáltottam, amikor hallottam a csontok törését, és nem hittem el, hogy miatta le kell majd mondanom a zenéről. – Nos, most próbálj meg bármit is eljátszani, ribanc! – megint a fülembe suttogta az ördögi válaszát, de most sem sírtam. Tudtam, hogy könnyek csak felizgatják, ha könyörgök, még jobban, inkább nem szóltam semmit sem. –  Ideje, hogy végre izgalmasan játszunk – jelentette be, majd meggyújtotta az épületet a benzin segítségével.

/TaeHyung/
 
Húsz perce autózunk Jinnel, egy egyelőre még ismeretlen helyre, amikor hirtelen megszólat a telefonom.
–        Hallgatlak! – szóltam bele.
–        Nem fogjátok elhinni, hogy mit derítettünk ki – hallottam meg JiYeon hangját a vonal másik végén, és hihetetlenül fel volt pörögve. – Hol vagy most?
–        Jinnel vagyok, kaptunk egy hasznos infót Rimtől.
–        Életben van?
–        Éppen – szólt közbe Jin kissé elsötétült képpel. – De nem tudunk pontos helyet, csak annyit, hogy egy raktár északon.
–        Faipari – segített ki minket JiYeon. – Merre vagytok?
–        Közel a „Bukhansan” nemzeti parkhoz – hangzott a válasz a mellettem ülőtől. – Jó irányba haladunk?
–        Igen, a nemzeti park közelében lesznek, van egy raktár, meg építési terültetek – hadarta a nő.
–        Ezt honnan veszed? – gyanakodtam.
–        Mert éppen egy lopott kocsival halad arra felé.
–        Lopott kocsival? – akadtam ki azonnal. Nem is hittem volna, hogy ennyire messzire megy.
–        Igen azzal, meg nem fogjátok elhinni, hogy miért is jött el Busanból?
–        Mit tudsz? – kérdezett rá Jin határozottan. Kezdett egyre érdekesebb lenni a dolog.
–        A drog ügyei miatt volt a sitten, fél évet kapott, mert akkor nem derült még ki, hogy mit is művelt. Jelenleg körözés alatt áll nemi erőszak miatt, azért jött el Szöulba, hogy megfeledkezzenek róla. Így is lett, az apja tisztára mosta nevét, mert neki is messzire elér keze – magyarázta JiYeon. – Az apja a busani rendőrség főparancsnoka, én nem nézte jó szemmel, hogy a fiacskája rossz útra tért, elküldte a fővárosba, de arra nem gondolt, vannak, akik sosem változnak.
–        Nem mondod? – Hirtelen még a lélegzetem is elakadt.
–        De, most, hogy lekövették a kocsit, tudják, merre van, hamarosan ott lesznek a rendőrök. HyeMit vitte magával? – Egy pillanatig nem mertem neki elmondani, hogy igen, és elég súlyos állapotban lehet, de Jin kisegített.
–        Igen, őt. Jó lenne, ha tűzoltókat is küldenének – segített a fiú.
–        Miért? – kérdezett vissza a nő kissé döbbenten.
–        Mert meg akarja égetni HyeMit – mondtam ki a lehető leghiggadtabban, miközben éreztem, hogy még a szívem is összerándul erre a gondolatra.
–        Omona! – sikoltott fel JiYeon, de megértettem a reakcióját. – Jól van, akkor azt is hívok a célállomáshoz. Ti meg siessetek, a rendőrök negyedórán belül ott lesznek.
–        Rendben! – vágtam rá, majd kinyomtam a telefont, és erősen az útra koncentráló Jinre pillantottam. – Taposs bele!
A fiú bólintott, és a gázra taposott, így jelen pillanatban igencsak a sebességhatárokat feszegettük. Azt hiszem, vannak pillanatok, amikor igen is megéri kockáztatni. Mire odaértünk, már lángolt az épület, annyira szerettem volna magam hasznossá tenni. Minden fontos hatóság megérkezett, és a tűzoltók éppen a tervet akarták megbeszélni, hogyan is oldják meg a  helyzetet, hogyan hozzák ki a bent lévőket, pontosabban engem egyáltalán nem érdekelt, hogy MinWoo-val mi lesz, engem csak a lány érdekelt. Hosszasan tanácskoztak, a rendőrökkel, akik figyelmeztettek mindenkit, hogy a gyanúsítottnál fegyver is van, de az is lehet, hogy mire beérnek már ott sem lesz, csak éppen egy megégett Lee HyeMi, amit kicsit sem akartam. Közben JiYeon és HoSeok is befutott, döbbenten vetten észre, hogy a fiú teljesen ki van fáradva, amíg a nő, aki tizenhét évvel idősebb nála, a fiatalokat megszégyenítő energiával pörög és intézkedik.
–        Honnan tudtátok, hogy itt lesz? – nézett ránk értetlenkedve HoSeok.
–        Rimtől – hangzott Jin válasza, de én nem is igazán figyeltem arra, miről is folyik a beszélgetés a továbbiakban.
Arra gondoltam, hogy amíg ezek nagyban megbeszélik a stratégiát, addig a lánnyal bármi történhet, így eldöntöttem, hogy az épületet megkerülve próbálok bejutni. Amint nem figyelt rám senki, minden bátorságomat összeszedve, iramodtam meg az épület felé, nem foglalkozva azzal, hogy majdnem mindenki a nevemet kiabálja. Ideje volt hasznossá tenni magam...

Úgy rohantam, ahogy csak bírtam, és az épület háta mögött egy hatalmas erdő terült el, ám ezen a részen nem is voltak lángok. Az első lehetséges helyen, betörtem a deszkákat, amik az ablakokat, vagy épp az ajtót takarták, hogy minél hamarabb bejussak, és amint felkaptam a lányt, már itt sem vagyok. Legalábbis ezt terveztem... Odabent erős füst volt, hallottam, ahogyan a tűz pattog, amint hatalmas nyelveivel felfalja a fát. Persze rettenetesen meleg is volt bent, a forróságot szinte elviselhetetlennek éreztem. HyeMit éppen egy székhez kötözve találtam, MinWoo meg sehol, lehet, hogy talán magára is hagyta a lányt, hagyta meghalni... Mekkora egy rohadék... Igyekeztem minél gyorsabban kiszabadítani a kezeit, alig volt magánál, rengeteg apró sérülése volt, és amint az álla alá nyúltam óvatosan, lássam, mit is művelt vele az a szemét, elképedve néztem az állát, a szemöldökét, és a halántékán lévő mély sérüléseket. Az ajkai egyik részén is ronda seb tátongott, nem is beszélve a fejét ért sérülést, és még azt nem is láthattam, hogy a ruha alatt, amit nem egy helyen megtépázott az üveg, mennyire komolyak a sérülései. Megsimogattam az arcát, hogy térjen észhez, egyszerűen szívbemarkoló volt így látnom őt, de annyira büszke voltam rá, hogy nem tört össze teljesen. A tekintetem a kezére siklott, és majdnem felkiáltottam, amikor megláttam a bal kezét, melyben a csontok össze-vissza állhattak, annyira groteszk módon meredt az égbe. Fel akartam őt segíteni, de annyi ereje sem volt, hogy talpra álljon. Kinyitotta a szemét, s amint tudatosult benne, én vagyok mellette, az ép kezével az arcom irányába nyúlt, én pedig azonnal a kezébe temettem az arcom egy részét.
–        Tae – szólalt meg erőtlen hangon.
–        Én vagyok! – válaszoltam csendesen, és nagyon lassan a karjaimba vettem, hogy minél hamarabb kivihessem innen. Amint a közelemben érezhettem őt, valahogy megnyugodtam, de úgy tűnt, hogy ő is, hiszen azonnal fékezhetetlen sírásban tört ki.
–        Na, lám csak, lám! – jelent meg az a féreg, de mivel a lány a kezemben volt nem ronthattam rá, pedig megérdemelte volna a verést, ám csak úgy, ha soha többet fel nem kell. – Itt is van a hős lovag... Csak az a baj, hogy hamarosan, halott is lesz...
–        Vagy nem – vontam meg a vállam, de amikor megláttam, hogy fegyvert fog rám, kissé megijedtem. – Miért kellett ez neked?
–        Mert elvetted a tulajdonomat! – üvöltött rám, de én közben azt láttam, hogy a körülöttünk lévő tűz enyhülni kezd, és nagyméretű férfialakok bukkannak fel.
–        Fegyvert eldobni! – ordított rá az egyik rendőr. – Kezeket fel, és térdeljen le!
MinWoo kénytelen volt azt tenni, amit mondanak neki, mert ha nem teszi, azonnal rálőnek, ő pedig véleményem szerint féltette azt a nyomorult életét. Lassan megindultam, a még mindig zokogó lánnyal, de legalább életben volt, aminek rendkívül örültem.
Azonnal megjelentek a mentősök, az egyik hordágyra tettem, nyomtam egy puszit a lány homlokára, aki ezután elvesztette az eszméletét, de tudtam, hogy immár jó kezekben van. Amikor betették HyeMit a mentőbe, felbukkant MinWoo is, akit bilincsben vezetettek el. Akkor döbbentem meg igazán, amikor a mellettem álló Jin hirtelen megindult, és olyan szinten orrba vágta a fiút, majd állon legalább kétszer, hogy egy nagydarab rendőrnek kellett lefognia.
–        Remélem, ott fogsz megrohadni a sitten, de szemétláda! – vicsorgott MinWoo-ra Jin, de az elmebeteg ezen is csak röhögni tudott. Amint elvezették őt a rendőrök, elkerekedett szemmel néztem a legidősebb barátomra, aki csupán elvigyorodott, amint végre a kedélyek lenyugodni látszottak.
–        Magának elment az esze?! – lépett mellém az egyik rendőr dühösen. – Bele is halhatott volna! – figyelmeztetett a középkorú férfi.
–        Hagyd már! – intette le egy másik, kicsit fiatalabb. – Tudod, milyenek a mai fiatalok, főleg, ha szerelmesek!
Elmosolyodtam. Kénytelen voltam egyetérteni a fiatalabbal, hiszen megint meggondolatlanul cselekedtem, de ennek köszönhetően, még időben megmentettem szívem hölgyét a biztos haláltól...
 
 
/HyeMi/

Szörnyen éreztem magam. Hallottam a gépek csipogását körülöttem, vagyis tudtam, hogy kórházban vagyok, bár pár pillanatig, mintha meghaltam volna, mivel láttam az angyalomat. Vagy az TaeHyung volt? Mindegy... Éltem, és élni is fogok... Remélem, hogy Rimt megtalálták, és legalább méltó búcsúztatást fog kapni. Éreztem a jobb kezemet takaró vastag, szinte gipszszerű kötést, a bordáim ki akartak szakadni a helyükről, és érdesen vettem a levegőt is. Nem tudtam volna meg mondani, hogy mennyi lehet az idő, de amikor kinyitottam a szemem, egy fiú alakjára figyeltem fel, aki éppen az ágyamra borulva szundított. Sejtettem, hogy Tae az, a vöröses színű fürtjei is az ágyra, illetve a karjaira leomoltak, annyira édesen aludt, de nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Óvatosan kinyújtottam a kezem, és összekócoltam a haját, mire azonnal felébredt. Álmos szemmel nézett rám, ám ennek ellenére kimondottan boldognak tűnt.
–        Hogy vagy? – kérdezte azonnal, majd adott egy puszit a homlokomra.
–        Mint akin áthajtott egy kamion – vettem viccesre a helyzetemet. – Már az is fáj, ha levegőt veszek.
–        Három bordád eltört, még három megrepedt, de nem sértettek meg semmilyen másik szervet, ezenkívül az arcodon lévő sérüléseket legalább tíz öltéssel varrták össze, nem beszélve a rengetek vágott sebről a hátadon, a combodon és egyéb helyeken – summázta az állapotomat.
–        Tisztára, mint egy háborús hős – forgattam a szemem. – Te hoztál ki a tűzből?
–        Igen – bólintott.
–        És ez? – emeltem fel a jobb kezemet, mely a többi sérülésemhez képest jobban fájt.
–        Négy helyen törtek el a kézfejedben lévő csontok, meg azt hiszem, hogy a mutatóujj és a kisujj is megsérült – szomorúan néztem rá, és sejtettem, valami nagy baj van, vagy nagyon súlyos következményei lehetnek.
–        Most miért nézel így rám? – kérdeztem tőle, és lassan a sírás szélén álltam csupán a pillantásától.
–        Azt mondta a doki, hogy kilencven százalék esély van arra, hogy soha többet nem tudod rendesen használni a jobb kezed – vallotta be, de nekem majdnem meghasadt a szívem.
–        Hogy mondod? – kérdeztem rá elkerekedett szemmel. – Se tánc, se...
–        Soha többet nem fogsz tudni zongorázni ..– mondta ki azt, amitől a legjobban tartottam..

35. fejezet - Elrabolva

/TaeHyung/
 
Sejtettem, hogy éppen akkor fog betoppanni, amikor egyáltalán nem kellene. Én próbáltam lerázni magamról azt a lányt, de nagyon erőszakos nem lehettem vele. Pedig éppen azt kellett volna tennem. Most HyeMi haragszik rám, és nem is tudom, hogyan érjem el, bocsásson meg nekem, hiszen nem akartam megbántani, én tényleg nagyon szeretem őt. Végül ChoA lelépett, és egy pillanatig azt hittem, hogy engem vesznek elő, amikor sírva elrohant. Szívem hölgye megint hozta a formáját, nem volt rest egy pillanatra sem, ha valakit orrba kell vágni. Mivel megöntözött egy kis pezsgővel, és a csodálatok zakóm, meg az ingem úszott az alkoholba, otthagyva mindenkit, eldöntöttem, hogy először átöltözöm, csak utána indulok el a lányhoz, feltéve, ha otthon van. Mivel volt kulcsom a lakáshoz, bármikor bemehettem volna, kivéve, ha benne hagyja a zárban a kulcsot, hogy véletlenül se tudjak bemenni. Őszintén szólva, jelen pillanatban meg is érdemelném, ha zárt ajtóra bukkannék. Kelletlenül jártam az utcákat, nem is tudtam, mit mondjak neki, a sajnálom, nagyon valószínű, hogy nem lesz elég. De nem is értem, hiszen annyira jól megvoltunk, miért kell egy ilyen jelentéktelen dolgon felbosszantania magát. Ezek szerint nem bízik abban, eléggé szeretem ahhoz, hogy ne keressek közben egy másik lányt. Lehet, hogy szebbet és jobbat találhatnék nála, de olyan okosat és alapvetően olyat, mint ő, soha, és éppen azt szeretem benne a legjobban, hogy mer más lenni. Mer önmaga lenni...

Alig kétháznyira lehettem az otthonomtól, amikor a járda legszélén, egészen közel az úttesthez, egy ékszerre lettem figyelmes, pontosabban egy piros gyöngysorra, melyet éppen HyeMin láttam, alig fél órája. Érdekes, mert nem szakadt el, egyben volt, mivel sehol sem láttam szétszóródva a gyöngyöket, viszont ennek ellenére nagyon gyanúsnak véltem az esetet. A lánc JiYeoné volt, biztos nem szándékosan hagyta el, mert azért a nagynénje leszidta volna, amúgy szereti játszani a szigorút. Úgy tekintettem tehát rá, mintha szándékosan hagyták volna ott valamiféle nyomként. Felvettem a gyöngysort, zsebre tettem, nehogy véletlenül valami baja legyen, majd tovább mentem. Tényleg nagyon szerettem volna átöltözni, de annyira aggódtam a lányért, ezek után meg főleg, hogy inkább az ő lakásához siettem. Odabent semennyi fény sem volt, az ajtó pedig zárva volt. Sebesen körbe néztem, hátha éppen erre felé tart, de sehol sem láttam. Fél perccel később megakadt a szemem egy összetekert papírlapon, melyet az ablakon lévő rácsba dugtak. Szinte éreztem, hogy az nekem szól, így azonnal kivettem, hogy elolvashassam, annak reményében HyeMi üzen nekem, mert annak is örülni tudtam volna, ha elküld a fenébe, csak adjon magáról valamilyen életjelet, ám amint olvasni kezdtem, a szívem megállt egy pillanatra, és nem hittem el azt, amit olvasok...
 

„Alig várom, hogy újra enyém lehessen, hogy hallhassam, amint könyörög, az életéért, hogy sír, hogy küzd, hogy végre legyőzhessem, és bebizonyíthassam, neki akkor is ott van a helye, ahová én gondolom. Remélem elbúcsúztál tőle, mert nem garantálom, hogy élve viszont látod!

MinWoo”

Egyből elővettem a telefonomat, próbáltam elérni a lányt, de semmi, a telefonja kikapcsolva. Nagyon bíztam abban, hogy ez nem igaz, de egyszerűen nem... Nem... Nem... Ez nem lehet igaz. A szívverésem triplájára gyorsult, és csak kerüljön a kezem közé az a nyomorult féreg, esküszöm, hogy addig verem, amíg mozog.  Végül inkább JiYeon számát csörgettem meg, ő legalább felvette.
–        Remélem, hogy fontos – szólalt meg kissé sértődötten.
–        Ott vagy még a bálon? – kérdeztem, és igyekeztem higgadt maradni, de közben a szívem erősen zakatolt.
 –        Igen, miért?
–        Jól van, szólj a többieknek, azt hiszem, van egy kis probléma – közöltem vele. – A kávézóban találkozhatnánk, fél óra múlva.
–        Mi lehet ilyen fontos? – háborodott fel. – Ha HyeMi megsértődött rád, az a te hibád, minket ne keverj bele.
–        Ebben egyetértek – válaszoltam, majd vettem egy nagy levegőt, hogy nyugtassam magam. – Csak éppen az a baj, hogy HyeMit elrabolták...
 
/HyeMi/
 
Erős fejfájással ébredtem, az első dolog, amire felfigyeltem, az a mélyreható dohszag volt, mint amikor a bútorok a lakásban megáznak, de megszáradni nem tudnak rendesen, így ez a kellemetlen szag beszorul. Kissé csillagokat láttam, szédültem, ám amikor a szememet végre képes voltam kinyitni, döbbeneten néztem körbe. Egy nagyon szerény szobában lehettem, mely kísértetiesen hasonlított arra, ahová pár éve MinWoo rendszeresen bezárt. Oké, arra jöttem rá, hogy valaki elrabolhatott, és amint megláttam a mellettem heverő Rim alakját rá kellett döbbennem, hogy nem csak engem vittek el, hanem őt is. Mégis minek kellünk mindketten, de leginkább az foglalkoztatott, hogy kinek. Észleltem, hogy a lány is ébredezik, de ő valahogy nem örült annak, hogy lát.
–        Ha kiderül, hogy miattad vagyok itt, én kicsinállak – fenyegetőzött, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
–        Úgy vélem, a saját helyzetem sem túl fényes – jegyeztem meg csendesen.

Vitatkozni akart velem, de amikor kinyílt az ajtó, Reszketve bújt el, abban a kimondottan csinos, csak épp rettenetesen pici ruhácskában, egyenesen a hátam mögé. Az ott felbukkanó alak, engem is megrémített, nem volt itt sem Tae, sem Kook, hogy megvédjenek minket...
–        MinWoo! – akadt el lélegzetem. – Miért hoztál ide minket?
–        Hogy tiszteletet tanuljatok! – mondta könyörtelen hangon, és megint az az eszelős tűz égett a szemében.
–        Én erre nem érek rá! – pattant fel Rim, és el akart menni a fiú mellett, aki hanyagul támaszkodott az ajtófélfán.
Éppen kislisszant volna mellette a lány, de MinWoo éppen a hajánál fogva rántotta vissza, Rim pedig felsikoltott, hiszen ha erőből megtépik az ember haját, az bizony kegyetlen tud lenni, főleg, hogy neki is igencsak tekintélyes méretű hajkoronája volt. A lány ficánkolni kezdett, de a fogva tartónk alapvetően magasabb volt nálunk, minél jobban húzta felfelé Rim hajtincseit, az egyre inkább sírt, a fiú pedig ezen élvezkedett. Jéggé voltam fagyva... Önmagam okoltam, mert ha nem sértődök meg, nem rohanok el, most Tae-vel lehetnék, aki akkor is tudom, hogy szeret, a botlását elnézve, hiszen az a némber mondta, hogy mire készül, én meg nem hallgattam rá... Aish, milyen ostoba vagyok. Egy biztos, nem fogom hagyni ennek a rohadéknak, hogy megtörjön. Ismerem őt, tudom mire képes, de rengeteget fejlődtem, velem nem fogja ezt játszani, az biztos...
–        Hagyd őt békén! – szóltam rá határozottan a fiúra, aki csak röhögni kezdett. Sejtettem, hogy nem tiszta agyilag, valamilyen szertől lett ennyire merész, és kegyetlen, pont amikor rászokott a szintetikus drogokra, pontosabban előállított magának valamit, mert annak ellenére, hogy milyen, egyetlen dologhoz értette, de ahhoz nagyon, még pedig a vegyészet.
–        Miért védelmezed, ha utáljátok egymást? – nézett először a kezében lévőre, majd rám.
–        Mert a húgom – vágtam rá. – És lehet, hogy nem kedvelem, még az ellenségemnek sem kívánom azt a szenvedést, amit te képes vagy okozni!
–        Hű, ha eléggé kiütöttelek benneteket, akár egyszerre is megdughatlak titeket, hiszen családban marad... – Erre megint felröhögött, én pedig undorodva néztem rá.
–        Ha hozzám mersz érni egy ujjal is, halott ember vagy – emeltem fel a hangomat, mire azt láttam, hogy visszalöki Rimt, aki sírva kucorodott be az ajtó mögé, ott kezdett el igazán zokogni.

Felém indult meg, de én valahogy nem tartottam tőle. Egyszerűen nem engedhettem meg neki, hogy rajtam, a könnyeimen, vagy a fájdalmamon élvezkedjen. Közel hajolt hozzám, elkapta az államat, jó erősen megszorította azt, és szinte a képembe köpte a szavait.
–        Úgy tűnik, ribanc, hogy nem tudod, hol a helyed – mondta összeszorított fogakkal, dühösen sziszegve. Úgy harapott bele az alsó ajkamba, hogy kis vér serkent belőle, fájdalommal megspékelve, de nem szóltam semmit. Amikor a nyakamat akarta megszorítani, a kezére tettem az enyémet, igyekeztem ellökni, de akkor a máik kezével az én kezemre szorított rá, majd arra tettem rá a másik kezemet, ám így is éreztem, hogy kezdek egyre jobban fulladni. Végül, amit elengedett, hosszan, és túlzottan erotikusan végignyalta az arcomat, kirázott tőle a hideg. Ki kell innen jutnunk, mielőtt valami komolyabb bajunk lesz. – Csak, hogy tudd – suttogta a fülembe. – Alig várom, hogy a benned legyek, hogy végre úgy megalázhassalak, ahogy azt meg érdemled.
–        Menj a pokolba! – ordítottam rá, meglökve őt, de csupán újabb röhögésre tellett tőle.
–        Majd még jövök! Legyetek jók! – Kisétált a szobából, én pedig Rimre pillantottam, aki egyetlen pillanatra sem volt képes abbahagyni a sírást.
 
 
/TaeHyung/
 
Idegesen járkáltam le és fel a helyiségben, míg vártam a többieket. Az illetékes pultos zárni készült, de kértem, hogy ne tegye, hamarosan JiYeon is megérkezett, sőt a többieket is hozta. Kook rendkívül feldúltnak tűnt, hasonlóképpen, mint én. Azonnal hozzám rohant, és kérdő pillantással méregetett.
–        Honnan veszed, hogy HyeMit éppen elrabolták? –  Tudtam, hogy hülyének néz, így a kezébe nyomtam a talált papírlapot. Majdnem összeesett, és döbbenten figyeltem arra, hogy nála is van egy ugyanolyan papír, melyen ugyanaz az íráskép volt, ugyanazzal a szöveggel.
–        Rim is nála van? – akadtam ki.
–        Kinél? – értetlenkedett Jin. Őt kétszeresen is érinti a dolog, hiszen Rim a vér szerinti húga, HyeMi meg a mostoha, de mivel a csapat része valamilyen szinten, mindannyink aggódni fog érte.
–        MinWoo magával vitte őket – közöltem a tényeket, és közben éreztem, hogy a lelkem legbelül darabokra szakad.
–        Tessék? – csattant fel JiYeon kissé agresszívan.
–        Jól hallottad – szúrtam közbe. – HyeMi, sőt Rim is Minwoo fogságában van.
–        De miért? – Láttam rajta, hogy nagyon kiakadt, és aggódott HyeMiért, bár ezzel nem volt egyedül.
–        Nem tudom. Az a féreg éveken keresztül bántotta, és megalázta HyeMit, most meg szerintem bosszút akar rajta állni – mondta ki az első számú ötletemet.
–        És Rim? – kérdezte Jin, aggodalmasan nézett Kookra.
–        Tudtommal, ő is járt vele egy rövid ideig, nagy nehézségek árán tudta lerázni – felelte fiú. – Gondolom, ő is azért lehet nála.
–        Őt, hogyan sikerült egyáltalán elkapnia? – néztem értetlenül a legfiatalabbra.
–        El akartunk menni kettesben valahová a bál helyett, mondtam neki, hogy várjon meg odakint, mert van egy kis elintézni valóm, de mire kiértem már nem volt ott, csak a rohadt üzenet – dühöngött a fiú.
–        Jól van! – határozta el magát JiYeon. – Megyek a rendőrségre!
–        Inkább ne! – szóltam rá gondolkodás nélkül. – Mi van, ha meg tudja, hogy nyomoznak utána, és még egészen véletlenül megöli őket. – Eme gondolatra kivert a víz is, megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ez a rémséges gondolatot.
–        Akkor mit csináljunk? – mondta sóhajtva a nő. Kissé túlzásba esett, bár elég határozott tud lenni, ami elég hasznos, de még korainak tartottam a rendőrségre történő rohanást.
–        Nekem van egy ötletem! – gondolkodtam el. – Maradjatok itt, előkeresem NaRit! Neki tudnia kell, hogy merre lehet az a szörnyeteg unokatestvére!
–        És ha nem tudja, vagy nem akar segíteni? – sopánkodott JiYeon.
–        Akkor mehetsz a rendőrségre! – vágtam rá, majd felpattantam, hogy megkereshessem Kwon NaRit.
 
/HyeMi/
 
Nem tudom, milyen sokáig lehettünk egyedül, de erős kényszetr éreztem arra, hogy megvigasztaljam Rimt. Sajnáltam, gondolom, ő sem akarta ezt az egészet, de olyan sebességgel kerültünk bele ebbe a kegyetlen helyzetbe, hogy azt sem tudjuk mi lesz velünk. Oké, én tudom, hogy meg akar erőszakolni, meg persze kínozni, de nem fogom hagyni magam az biztos, ha belehalok, akkor is. Letérdeltem a lány mellé, a kezemet a vállára tettem, hogy figyeljen rám, könnyes szemmel emelte fel a tekintetét.
–        Unnie! – Ezzel a felkiáltással ugrott a nyakamba, és ölelt át, majd a vállamon sírt tovább. – Sajnálom, hogy nem hallgattam rád!
–        Nem lesz semmi baj! – vigasztaltam. – Ki fogunk jutni élve!
–        És mi van, ha nem? – jelent meg a fiú az ajtóban, dalolva hozva ezt a tudomásunkra. – Nem is tudom, hogy melyikőtökkel kezdjek... – gondolkodott el. – Olyan régen szórakoztunk már kettesben. – A hajamat kezdte el piszkálni, de a körmeimet a karjába véstem, hogy vegye észre magát, de cserébe megütött, az ajkam bal széle pedig felrepedt, apró vércseppeket hagyva maga után, csupán nyeltem egyet, faarccal tűrtem, egyetlen pillanatra sem szabad megtörnie az önuralmamnak. Ott ültem lent a földön, Rim pedig megszeppenve pislogott, és amikor MinWoo a hajamnál fogva próbált felhúzni, a lány megfogta mindkét kezem, és nem akart elengedni.
–        Ostoba ribanc! – sziszegte MinWoo, majd a talpával jó erősen meglökte Rimt úgy mellkas tájékon. Szerencsétlen lány, újra sírásban tört ki, fájdalmában összekuporodott, és könnyes szemmel nézett engem.

Közben MinWoo megragadta a karomat, kifelé cincált a kellemetlen szobából, és egy olyan helyre vitt, amit a nappalinak szánt, de a kémcsövek és vegyi anyagok között, egy ágy is volt, meg egy kicsi konyha. Reméltem, van valahol fürdőszoba is, ott legalább biztosan vízbe tudnám fojtani. Megálltunk az ágy szélén, sejtettem, hogy mire készül, de valahogy ebben nagyon nem akartam részt venni.
–        Vetkőzz! – utasított tolva rajtam egy kicsit, hogy érezzem nyomást.
–        Nem fogok! – vágtam rá, de cserébe újra megütött. Ezúttal is ugyanaz a sérülés lett mélyebb, amit előbb kaptam, a fájdalom kissé megerősödött, ám ezt is emelt fővel tűrtem.
–        Akkor én foglak! – emelte meg a hangját, és állat módjára vetődött rám.
Vergődhettem volna alatta, de nem tettem, a hosszú szoknyám alatt matatott, egész az alsóneműmnél, szinte már magamon éreztem az erőteljes érintését, ám mielőtt belém vezethette volna az ujját, csalódottan felsóhajtott.
–        Ez így nem elég élvezetes! – hagyott ott az ágyon, és olyan megkönnyebbülve éreztem magam, ahogy még soha. – Gyere! – ragadta meg a karom újra, és a konyha irányába vonszolt. Leültetett az egyik székre, és a kezembe adott egy telefont. – Hívd fel a fiúdat! – utasított kemény hangon, de nem reagáltam rá. A közömbösségem megmentett egy nemi erőszaktól, akkor minden más egyébtől meg fog menteni. Legalábbis remélem...
–        És ha nem akarom? – ellenkeztem azonnal, mire előkapott egy kést, és a nyakamhoz tette, éppen vágásra készen. Lassan nyeltem egyet, és jelel esetben kénytelen voltam cselekedni.
–        Úgy tűnik, hogy nálad a fizikai erőszak nem fog hatni, akkor maradjunk a lelki fenyítésnél.
–        Miért csinálod ezt?
–        Meg fogsz fizetni mindenért.
–        Nem tettem semmit sem.
–        Szerettelek, de te otthagytál, én csak szerettem volna, ha csak az enyém leszel, minden szempontból – duruzsolta közvetlenül a fülembe. –  Az a sorsod, hogy megalázva legyél, hogy teljesítsd a kötelességedet, hogy mindig a kedvembe járj.
–        Bocsi, de nem akartam a rabszolgád lenni. Hányszor nézted te az én érdekeimet akármiben is? – kiabáltam vele. –  Soha! Hagyj békén! Te voltál életem legnagyobb baklövése!
–        Kussolsz! – ordított rám megint, szinte egyenesen az arcomba, de szemrebbenés nélkül tűrtem ezt is.   – Gyerünk! Hívd fel azt a bájgúnárt!
–        Ő legalább szeret – vontam meg a vállam. És én is nagyon szeretem őt...
–        Kit izgat? – röhögött fel. – Bemocskolta a tulajdonomat, épp ezért kellene téged addig erőszakolni, amíg mozogsz, hogy újra tisztává válj a szememben!
–        Hagyj élni! – erősködtem, de közben bepötyögtem a számot.
–        Köszönöm! – Ennyit nyögött ki csupán, majd olyan hevesen csókolt meg, a fájós számat, hogy szinte lenyomta a torkomon a nyelvét, majd amint elengedett én fuldokolni kezdtem, ő pedig végignyalta az ajkait. – Úgy szeretném az ajkaidat a farkam körül érezni... – Előadott egy kamu nyögést épp a fülembe, melyre kirázott  a hideg, és kezdtem egyre jobban kikészülni.
–        Álmodj csak! – sziszegtem villámló pillantással, de nem reagált rá, hanem várta, hogy a vonal másik végén Tae észlelje a bejövő hívást.
 
/TaeHyung/
 
Érdekes, de mire kitettem volna a lábamat a kávézóból, NaRi megjelent, teljesen jókedvvel, mint aki mit sem sejt.
–        Áruld el, hol van a húgom! – támadt rá azonnal Jin, amitől kissé meglepődtem.
–        Melyik? – vonta fel a szemöldökét a szőkeség, majd felnevetett. – Nem tudom, hol van!
–        Ne hazudj! – kiabáltam rá erőteljesen hangon, és a nyakát megragadva nyomtam őt a falhoz. Kezdtem rohadtul unni a játékait. – Hol van a az a féreg? Tudom, hogy tudod, tehát ha nem akarsz meghalni, elmondod.
–        Tudtommal te nem bántasz nőket – próbálkozott negédesen, miközben körülöttem mindenki lélegzet visszafojtva nézték az agresszív kitörésemet.
–        A te esetedben kivételt teszek! – vágtam vissza.
–        Ha elengednél, akkor talán el tudnám mondani, amit tudok – mondta végül NaRi, amikor kezdett levegő szűkén lenni. Persze nem akartam benne nagyobb kárt tenni, csak egyszerűen az agyamra ment.
–        Hajrá! Mert legközelebb nem engedlek el.
–        Nem tudom, pontosan, hogy hol van. Mondta, hogy tervez valamit, szerzett egy raktárt, valamelyik külterületen, ahol meghúzhatja magát – magyarázta a lány, de ettől nem lettünk okosabbak. – Ennyit tudok, de nem mondta, melyik részen. Tudom, hogy kísérletezett valamilyen új cuccal, és ahhoz kellett neki alany, én nem vettem benne részt.
–        Új cucc? – nézett rá JiYeon felvont szemöldökkel.
–        Drogok – közöltem vele szárazon. – Mert Han MinWoo drogfüggő, és épp azért bántalmazta annyi ideig HyeMit. Igaz? – sandítottam NaRira.
–        Igen, igaz. Nem tudom, mit gyártott, de ő állandóan pörög.
–        Ha valamit is ad, az én unokahúgomnak, egyenesen én fogom visszajuttatni a sittre, ezt garantálom – fenyegetőzött JiYeon, és ki is néztem belőle, hoyg képes rá.
–        Rim is ezért kell neki? – kérdezte Kook aggodalmasan.
–        Ő is ott van? – Őszinte csodálkozás ült ki a lány arcára. – Egyébként azt is mondta, hogy HyeMinek meg kell fizetnie azért, amiért rossz útra tért.
–        De miért? – fakadtam ki magamból a teljes idegösszeomlás határán. – Nem is tett semmit sem, csak végre ki mer állni önmagáért. Mit akar vele egyáltalán?
–        Megtörni – hangzott a válasz. – Hogy kikészüljön idegileg, hogy összeomoljon... – Itt a lány hisztérikusan felvihogott, megdöbbentve néztem rá. – De nem lesz képes rá. Életemben nem láttam még ennyire makacs, szívós, szinte kőkemény lányt, tehát nem lesz egyszerű menet...
–        Ugye tudsz róla, hogy azért, amit tudsz – szólalt meg NamJoon higgadtan. Tudtam, ha ő megszólal, nagyon erős mondani valója lesz, és ez most sem volt másképp. – Az épp elég ahhoz, hogy téged is lecsukjanak?
–        Miért, én nem bántottam senkit? – vonta meg a vállát a lány, de azért egy cseppet aggodalmasnak tűnt.
–        Ez vehető bűnrészességnek is – felelte a fiú, mire NaRinak még a lélegzete is elakadt.
–        Nincs ellenem semmi bizonyíték – ellenkezett a szőkeség.
–        De van! – folytatta Nam. – Itt vagyunk, mint tanú, és amióta megjelentél, minden szavadat felvettem, de köthetünk egyezséget. – Láttam, hogy NaRi lassacskán az ájulás szélén van, de a fiú zseniálisan csőbe húzta.
–        Mit akarsz? – vetette oda lekezelően a fiúnak.
–        Derítsd ki, hogy hol van MinWoo, pontosan tudni akarjuk, hogy az illetékes hatóság oda tudjon menni.
–        De ez teljesen jogtalan! – tiltakozott NaRi, én pedig gondolatban megemeltem a kalapom NamJoon előtt.
–        Szerintem ne az ügyvédnek mond meg, mi a jogos, és mi nem – jegyezte meg YoonGi cinikusan, de egyet kellett vele értenem.
–        Jól van! – adta fel a lány. – De ha kiderítem, hol van, akkor törölsz mindent?
–        Nem, csak akkor, ha az a szemét bilincsben van! – hangzott a fiú határozott válasza, NaRi pedig teljesen kétségbe volt esve. Örömmel néztem ezt a közjátékot.
–        Meglátom, hogy mit tehetek – válaszolta a szőke lány. – Legyél telefon közelben! – intett nekem, majd kissé sértődötten kivonult a kávézóból.
–        Rendben! – sóhajtottam lemondóan. – És most?
–        JiYeon mehet a rendőrségre, ezzel a felvétellel – nyomta a telefont a nő kezébe Nam. – Vidd magaddal a két levelet, is, és ha a srácokat is behívják, akkor majd mennek, de először egy határozott ember kell, aki képes lesz higgadt maradni. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.
–        Akár most is mehetek? – nézett ránk értetlenül JiYeon.
–        Igen, mert minden perc számít – felelte a fiú.
–        Elviszlek! – pattant fel Hoseok, és megragadta a nő kezét, és együtt siettek el.
–        Lehet, hogy haza kellene mennünk, és pihenni – adott elő egy ásítást YoonGi.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy tudnék most pihenni – jegyeztem meg idegesen.
–        Egyetértek! – vágta rá JungKook, és nem hittem volna soha, hogy egyszerre fogunk ilyen őrületes katasztrófát átélni.
Pár pillanatig hallgattunk, vártuk a fejleményeket, akár JiYeon, akár NaRi irányából, de a telefon az egyik pillanatban hirtelen megszólalt, hevesen dobogó szívvel vettem fel az ismeretlen számnak...
 
 
/HyeMi/
 
Nagyon lassan vette fel, hosszasan csöngött, gondolom, az ismeretlen szám miatt.
–        Nem nagyon akarod tudni, mi van a csajoddal... – fogott bele Minwoo lekezelő hangnemben.
–        Te rohadék! – hallottam a telefon túl végéről a hősöm hangját. Hihetetlen nyugodtság áradt szét rajtam, már csak a hangjától is. – Hol van HyeMi?
–        Jó helyen – hangzott a válasz. – Tanul egy kis tiszteletet a férfiak iránt!
–        Téged nem lehet annak nevezni, te csak egy nyomorult gazember vagy, semmi több – dühöngött TaeHyung, és el tudtam képzelni, hogy ha valami a kezébe kerül, az apró darabokban végzi.  – Ha hozzá mersz érni egy ujjal is, én megöllek!
–        Csak, hogy nem tudod, hol vagyok, és nálam van az, akiért annyira oda vagy, és a kislány nem fogja sokáig bírni. Már majdnem meg volt az a csinos kis hátsója, de nincs benne semmi élvezet, ha nem tiltakozik, most egy kicsit megtöröm lelkileg, és utána jobb lesz birtokolni, azt a formás testét – gúnyosan nevetett fel, és a lelki szemem előtt láttam Tae villámló tekintetést, és azt a tüzet, ami körbe veszi, ha rólam van szó.
–        Nem tudsz megtörni – szóltam közbe, hogy tudassam a fiúval a vonal másik végén, hogy élek, és jól vagyok. – Ha kell, emelt fővel meghalok, de nem fogok neked behódolni, soha! Úgy fogok meghalni, hogy lelkem tiszta, hogy egy olyan szerelemnek vagyok a birtokába, amiről te csak álmodni mersz. Mert a történtek ellenére is szeretem, Tae-t, és tudom, hogy ő is szeret, ennél pedig nem kell több, ha itt és most meghalok, akkor sem...
–        Szeretlek! – hallottam azt a választ,a mit hallani akartam. – És sajnálom!
–        Én is! – mondtam elmosolyodva, és abban a pillanatban nem éreztem semmiféle fájdalmat, sem lelkit, sem testit, mert olyan mély érzelmek birtokolták az összes kis sejtemet, melyet nem lehet szavakkal körül írni. Ez volt a megtestesült mennyország...
–        Kezdek rosszul lenni tőletek – gúnyolódott tovább a fogva tartóm, majd felnevetett. – Adjak élő közvetítést arról, hogy megerőszakolom a csajodat?
–        Hozzá ne merj érni! – A fiú a vonal másik végin szinte ki kelve magából üvöltözött, de MinWoo csak röhögött ezen, majd hirtelen megindult az irányomba.
Lassú léptekkel lépdeltem hátra felé, de amikor megfordulva akartam menekülni, a fiú elkapta a hajamat, a kezére csavarta azt, és erővel térdre kényszerített.
–        Jó leszel hátulról is! – jelentette be, eszelősen a fülembe lihegve, a hajamat erősen húzva, a másik kezével éppen az alsómat akarta letépni. Belemart a fenekembe, erőszakosan, és döbbenten vettem észre, hogy a telefon még mindig bekapcsolt állapotban van. Most komolyan gondolta, hogy tényleg megerőszakol, miközben a túloldalon a fiúm mindent hall.... Ez elmebetegebb, mint gondoltam...
–        Ne csináld, kérlek! – könyörögtem esdeklően, a kezeim remegtek a félelemtől. Amikor vele jártam, gyakran csinált olyat, hogy amikor nem volt kedvem a dologhoz, akkor is elkapott. Olykor semmi előzmény nélkül erőszakoskodott velem, néha fájt is, bár egy idő után, minden rutinná vált, nem volt fájdalom, és jó kurvaként, hagytam magam. Most nem fogom...
–        Ez az! – nyögte a fülembe. – Könyörögj még!
–        Inkább használom a számat! – ajánlottam fel, és mintha az hallottam volna, hogy a vonal másik végén TaeHyung már a kiborulás szélén áll. Nem akartam, hogy miattam olyat tegyen, ami kicsit sem férfias, nem akartam, hogy miattam sírjon, pedig tudom, hogy a helyzet jelenleg valóban nagyon siralmas.
–        Jó kurva vagy!  – nevetett fel, majd elengedte a hajamat egy pillanatra, hogy szembe kerülhessek vele, éppen a lényegre kaphassak látást. A hajamat újra foglyul ejtette, hogy ő diktálja majd a tempót, de mielőtt a számba adhatta volna azt a bizonyos szerszámot, ökölbe szorítottam a kezem, és olyan erősen ágyékon ütöttem, ahogy csak bírtam.
–        Ezért megöllek, ribanc! – ordított velem, bár kissé elvékonyodott hangja. Összegörnyedt, és amikor feltápászkodtam, hogy menekülhessek, bezárkózhassak Rim mellé a szobába, a nyakam után nyúlt, éppen oldalról elkapva azt, hogy megint belém szorulhasson a levegő. – Akkor majd a hulládat fogom megalázni, a döntés a te kezedben van!
–        Fordulj fel! – üvöltöttem vele, s csak azt vettem észre, hogy repülök az asztal felé háttal, egyenesen bele a kémcsövek és lombikok közé.

Amikor földet értem, éreztem, ahogy alattam összetörnek az üveget, az apró szilánkok megvagdossák a ruhámat, sőt néhol alatta a bőrömet is, és piciny égő vágások keletkeznek. Próbáltam felülni, de csupán a hasamra tudtam fordulni, úgy lemászni az üvegszilánk-szigetről, miközben a hátamban az izmok, talán még az csontok is fájtak, mindenütt lüktetett. Felpillantva láttam a felém loholó alakot, majd olyan erővel rúgott belém, az oldalamba, egyenesen hallottam, ahogy a bordáim megreccsennek, és éles fájdalom töltött el mindenhol. Egyetlen könnycsepp sem jelent meg az arcomon, és amint megragadta a ruhámat, és talpra állított, az arcomat, akarta megütni, de ekkor egy vékonyka hang szólalt meg a közelben.
–        Hagyd őt békén! – kelt a védelmemre Rim, nagy nehezen szedhette össze magát.
Én még mindig a földön voltam, de a lány megjelenése kizökkentette MinWoo-t az engem érintő rugdosódást,  de utoljára lökött rajtam egyet, a fejemet pedig bevertem az egyik épp asztal sarkába sikeresen felsértve azt is. Borzalmasan éreztem magam, nem egy csontom eltört, több sebből véreztem, és olyan fájdalmaim voltak, hogy majdnem bőgni kezdtem, de ennek ellenére is tartanom kellett magam. Tudtam, még nincs vége... A fiú most Rimt vette célba, a lány egy rövid sikoltás után hátrálni kezdett...
–        Belőled nincs hasznom! – közölte a lánnyal, majd az egyik szekrény fiókjából egy pisztoly vett elő.
Először kibiztosította azt, és szerettem volna fel kelni, és kivenni a fiú kezéből azt a fegyvert, amit a következő pillanatban kibiztosított.
–        Búcsúzz el a hugicádtól! – nevetett fel újra pszichopata módjára, és egy másodperccel később lövés hangja dörrent el, Rim pedig holtan esett össze egyenesen a hideg padlóra...