23. fejezet - Nincs közöm hozzád!

/HyeMi/

Nem voltam boldog, amikor a nagynéném megkért arra, hozzak ki egy rekesznyit az éppen fogyóban lévő sörből, de felteszem a kérdést, hogy egy kávézóban egyáltalán miért adunk el sört, de ha meg van az engedély rá, nem kötözködöm. Érdekesnek véltem, hogy nyitva van az ajtó, a zárban bent van felejtve a kulcs, ami nem jellemző sem rám, sem JiYeonra. Más meg nem igazán járt be a helyiségbe. Még érdekesebb volt, hogy a legbelső lámpa égett, és röhejes, de nekem éppen arra felé kellett volna mennem. A legrövidebb úton közelítettem meg, és halk sóhajokra figyeltem fel. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hiszen a kár a szomszédból is áthallatszódhat, de amikor levettem a rekeszt, a polc mögött az egyik sarokban, NaRi szőke fejét találtam meg, és magas fiúval volt, a hangok pedig tőle származtak, a lány egyre kéjesebben sóhajtott fel, amiből azonnal leszűrtem, hogy mit is csinálhatnak. Aztán, amint ráeszméltem, hogy az a fiú, aki éppen nagyban dolgozik a szőkén, nem más, mint TaeHyung, és a szívemet a fájdalommal keveredett csalódottság olyan erővel szorította össze, mint amikor egy mosogatószivacsból az utolsó csepp vizet is kipréseljük. Pont így éreztem magam... Ijedtemben elejtettem a rekesznyi üveget, mely hangosan a földbe csapódott, ezernyi szilánkra tört, ahogy a lelkem, és az üvegek tartalma végigfolyt a padlón, fehér habot hagyva maga mögött. Észleltem azt is, hogy a zuhanó rekesz magával viszi a csuklómon lógó aranyláncot, melyet gyerekként apától kaptam, s most, hogy nem volt velem, kellett valami, ami rá emlékeztet, de immár az is a szilánkok között hevert, én pedig zokogva rohantam ki, egészen a mosdóig, ahová be is zárkóztam.

A könnyeim úgy zuhogtak akár egy vízesés, és a szívemet mardosó kegyetlen fájdalom nem akart megszűnni. Hiszen kedveltem őt, és volt képe azt hazudni, hogy szeret. Nem, nem szeretett soha, csak ezzel akart megnyerni magának, hogy pontosan eljátszassa velem is az,t amit a volt barátnőjével. Hogy miattam jött-e vele össze megint, már nem is hittem el, hiszen ha igaz lenne, ez nem tartozik bele az alkuba, vagy mégis... Próbáltam megnyugodni, de a jelenet, a hangok az elmémbe égtek, és egyszerűen képtelen voltam onnan levakarni, azt a fekete kormot. És én azt terveztem, hogy hanyagolom JungKookot erőszakos viselkedése miatt, hogy csak a pénzt hajkurássza, de ezek után még mindig jobb, mint egy szemét alakkal egyáltalán beszélni is. Számomra Kim TaeHyung halott mostantól, és ha valaha is megmer közelíteni, én kiherélem, hogy soha többet ne tudjon egyetlen nőnemű egyedet sem boldoggá tenni. Soha többet...

Talán tíz percre tűnhettem el, amikor azt vettem észre, hogy kopogtatnak azon az ajtón, ahová teljesen bezárkóztam magamba, meg a kínjaimba, pedig lehet, az lett volna a legjobb, ha elpanaszolom valakinek, de nem mertem. Emlékezni sem mertem igazán, el akarom felejteni, amit láttam.

–        Minden rendben, HyeMi? – hallottam meg az ajtón túlról JiYeon kellemes hangját.

–        Azt hiszem – szipogtam, majd kinyitottam az ajtót, és amint megláttam a nagynénémet szorosan átöleltem, hátha ez segít abban, hogy megnyugodjak. Megnyugtatásképpen a hátamat simogatta, és mintha azt suttogta volna, hogy nem lesz semmi baj, de kételkedtem abban, hogy ez valóban így lenne.

–        Nincs semmi baj. Velem is előfordult már, hogy nem bírtam el az egészet, és elejtettem – vigasztalt, mintha az lett volna a bajom, hogy kiesett a kezemből az áru. De talán jobb is, ha ezt hiszi, minél mélyebbre ásom el magamban a történteket, annál jobban fogom érezni magam. – Ugye, nem sérültél meg? – Egy aggodalmas pillantást vetett rám, de megráztam fejem.

–        Jól vagyok, csak féltem, hogy... – fogtam bele, de végül csak szipogni tudtam. JiYeon a kezembe nyomott egy papírzsebkendőt, melyre igencsak szükségem volt, és miután alkalmassá tettem magam a további beszélgetésre, felemeltem a pillantásomat a nagynénémre.

–        Tudom, hogy nehéz most neked – folytatta a pátyolgatásomat. – Ha gondolod, átköltözhetsz hozzám, hogy ne legyél egyedül.

–        Nem szeretnélek zavarni – hárítottam el.

–        Nem zavarsz, sőt időnként későn érek haza.

–        Ja, mert az egész életed itt töltöd – jegyeztem meg, de csak egy sunyi vigyort villantott rám.

–        Csak majdnem – javított ki. – Most szakítanom kell időt a randikra is.

–        Randikra? – csodálkoztam el, mert az láttam, hogy legutóbb HoSeok megkörnyékezte, de nem gondoltam, hogy vevő is lesz a dologra. – Csak nem az osztálytársammal akarsz randizni?

–        És ha igen? – vonta fel a szemöldökét. – Rendes srácnak tűnik, meg tud valamit, amit a velem egy korú pasik nem igazán, vagy csak elég szarul.

–        Na, tessék! – csóváltam meg a fejem rosszallóan, mert egyből arra bizonyos témára következtettem, de valahogy nem voltam kíváncsi rá, hogy mit csinálhatnának kettesben. Nekem ez egy kissé sok, ám arra jó volt, hogy elterelje a figyelmemet a kellemetlen élményemről.

–        Huncut vagy, de nem arra gondoltam – nevetett fel az arckifejezésemet látva. – Jelenleg az a legjobb tulajdonsága, hogy mindig meg tud nevettetni, és ez a mai komor világban egy nagyon hasznos dolog, meg az idősebb pasik kissé be vannak gyöpösödve, olyan unalmasak, épp ezért is adtam fel a randizást.

–        Ahogy érzed! – sóhajtottam lemondóan, hiszen tudtam, hogy őt is elérte a rózsaszín köd, bár alaposan végiggondolva kezdtem megérteni, miért mondta JiMin múltkor, hogy igazán HoSeok tudja, milyen relatív is a szerelem. – Hazamennék, ha nem gond! – kértem el magam, hátha igent mond.

–        Menj csak! – helyeselt. – Tessék pihenni, hogy holnap reggel jó legyél suliban!

–        Igen is! – mutattam be egy katonai beállást, melyen JiYeon jót mosolygott. – További szép estét.

–        Neked is! – mondta, majd egy utolsó ölelés után, kibontakoztam a karjaiból.

A dolgaim összeszedegetése után, indultam útnak. Természetesen gyalog, mely tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kiszellőztessem az agyam. Ám az emlékeim mindenre vonatkoztatva olyanok voltak, mint a makacs foltok, amiket egyetlen fehérítőszer sem képes feloldani, örök és levakarhatatlan. Vagy csak én magam próbálok keservesen ragaszkodni valamihez, ami fáj, hiszen a fájdalom érzése, főként szívfájdalomé, a világ egyik legőszintébb, legnyersebb és legvalódibb érzése. Amerre mentem, mindenfelé kéz a kézben andalgó párokat láttam, még inkább elmélyítve a szenvedésemet, így felgyorsítottam a lépéseimet, hogy minél hamarabb a négy fal között lehessek, ahol nem érhet végre semmilyen baj. Már majdnem abban az utcában voltam, amiben lakom, amikor egy kéz ragadott meg, egyenesen a csuklómnál, és húzott az egyik árnyékosabb zugba. Döbbenten fedeztem fel MinWoo arcvonásait, és szemében megint az az eszelős tűz égett, amitől ismét csak kivert a víz.

–        Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben igyekeztem lehámozni magamról a kezét.

–        Téged! – vágta rá.

–        Remek, láthattál, most már igazán elengedhetnél – ellenkeztem, és egyre jobban szabadulni akartam, de a vállaimnál fogva az egyik ház falához nyomott, s erős kényszer éreztem arra, hogy sikítsak, hátha valaki észrevesz.

–        Úgy tűnik, nem volt érthető, hogy hogyan akarlak téged – suttogta a fülembe, kissé kéjes felhanggal, s hirtelen az is átfutott az agyamon, hogyha most nem menekülök meg, akkor ott a helyszínen megerőszakol, ami valljuk be, kicsit sem lesz kellemes élmény.

–        Ugye, nem akarsz bántani megint? – faggattam remegő hangon, ami nagyon is tetszett neki.

–        Én nem – vetette ellen, de nem hittem neki. Lefogta a vállamat, és mivel szabadok volta a lábaim, tudtam, hogy azokkal kell valamit kezdenem. – De azért ne felejtsük el, nem azért lett vége a kapcsolatunknak, mert én azt akartam.

–        Bocsánat, hogy meguntam a folytonos bántalmazást és erőszakot.

–        Csak azt kaptad, amit kurvák érdemelnek! – szinte a képembe köpte a szavait, lekezelő hangra váltott, és úgy beszélt rólam, mintha valami kétes erkölcsű nő lennék, pedig nem is voltam az. – És most igencsak szükségem lenne, erre a szolgáltatásra.

–        Na, engem felejts el! – emeltem meg a hangom, és szinte az egész testem bele remegett a félelembe. Remek, valóban erőszak áldozata leszek. – Nincs közöm hozzád, és nem is akarom, hogy legyen, mert te vagy életem legnagyobb tévedése.

Nem reagált, mindösszesen egy pillanatnyi düh torzította el, az amúgy kimondottan helyes arcát, de az álca alatt én igazán ismertem. Fel sem tudtam készüli arra, hogy erősen arcon csak a kézfejével, mire sikeresen megsérült a szám, apró vércseppek serkentek elő az alsó ajkam egyik szélén, és azonnal sírni kezdtem. Tudtam, hogy ez nem megoldás, és ha nem találok ki valamit, nekem végem. Erőszakosan csapott le az ajkaimra, nem foglalkozva azzal, hogy fáj, és éppen még vérzik, a pszichopata énje megint felszínre tört, és nagy bánatomra én voltam kéznél. Addig kellett akcióba lendülnöm, amíg az ajkaimat falja, meglendítettem a térdemet, és amilyen erősen csak tudtam, a legérzékenyebb pontjába térdeltem. Ez csak annyira volt jó, hogy távolabb lépjen, némi egérutat nyerjek, de amire elfuthattam volna, elkapta a hajamat, s erősen visszarántott. Annyira fáj, hogy szinte tincsekben veszítem el hajamat, rángatta, hogy adjam meg magam, de nem... Én soha!

–        Engedd el, te nyomorult! – mérgelődtem, de hiába való volt. A hangom is kapott némi erőt, hiszen tudtam, hogy senki nem fog megmenteni, vagy megmentem magam, vagy halott vagyok.

–        Ideje, hogy azt csináld, amit a jó kurváknak kell, és használd arra a szádat, amire való! – fenyegetett meg, és amint szembe fordított magával, természetesen a hajamnál fogva, kényszerített arra, hogy térdeljek le, de nem voltam hajlandó rá. Cserébe megint a hajamat cincálta, és szinte folytak a könnyeim a kíntól, és félelemtől egyaránt.

–        Soha! – ordítottam el magam, és határozottan, nem mozdultam meg semerre sem. Tudtam, hogy sokáig nem játszhatom ezt, s már arra készült, hogy lehúzza a nadrágjának cipzárját, messziről fények bukkantak fel, vagyis néhány autó éppen bekanyarodott az utcába.

Meglökött, így teljesen a földön terültem el, de olyan sebességgel állítottam magam talpra, hogy hozzám képest egy gepárd is csigalassúságú volt. Elkezdtem szaladni, de azért még messziről hallhattam a kicsit sem biztató kijelentést.

–        Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – kiáltotta utánam MinWoo, mire átfutott rajtam egy mély borzongás.

Reszkető kézzel nyúltam a kulcsom után, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és amint zárva volt a hátamat az ajtónak döntve csúsztam végig annak felületén, hogy olyan keserves zokogásban törhessek ki, amit még eddig sosem tapasztaltam.

-

A zuhany sokat segített, hogy felfrissüljek, és alig vártam, hogy végre az ágyamba lehessek, amikor azt vettem észre, hogy valaki csenget. Felkaptam az egyik legnagyobb kést, amit csak találtam a konyhában, úgy indultam meg az ajtó felé. Lassan nyitottam ki, és kitettem a kést, ha az illető be akar rontani, akkor hullaként végzi. Ám akkor megnyugodtam, amikor JiMin fáradt hangja szólalt meg a túloldalról.

–        Ez aztán a biztonság! – jegyezte meg, majd lemondóan felsóhajtott.

–        Mit keresel itt az éjszaka közepén? – kérdeztem megdöbbenve, de eltettem a fegyvert, és kitártam neki az ajtót.

–        Tudod, az a helyzet, hogy anyám kizárt, kulcsom meg nincs, és nem akartam az autóban éjszakázni – magyarázta el röviden, de mégis elég lényegre törően, hogy mégis mi célból van itt.

–        És a többiek? – csodálkoztam el, hiszen nem hittem el, hogy a hat fiú közül egyikhez sem tudott volna menni.

–        Akik közel laknak hozzá, azok most elég elfoglaltak. HoSeok, nincs is otthon, azt hiszem, a nagynénédnél van, YoonGi nagyszülei nem díjaznák, ha ilyenkor beállítanék, Tae, pedig eléggé ki van borulva valami miatt, jobbnak láttam, nem zaklatni őt – magyarázkodott, de az utolsó névnél tett említésénél még jobban elcsodálkoztam, miért is lenne TaeHyung kiborulva, hiszen csak nekem lenne jogom kibukva lenni, neki nem, másrészt csak nem lelkiismeret-furdalása van? Helyes, legyen csak, megérdemli a sorsát. – A többiek meg nagyom messze vannak, inkább külterületen, addig nem akartam elautózni.

–        Értem! – bólintottam.

–        Elvagyok én kanapén is, csak mivel holnap suli, mégsem akartam csöves módján bemenni. – Eléggé lehangoltnak tűnk, és azon agyaltam, hogy milyen anya az, aki kizárja gyerekét, és be sem engedi, még akkor sem, ha az felhívja, hogy baj van.

–        Próbáltad hívni a szüleidet, hogy engedjenek be? – kérdeztem rá, amint elértem a gondolat végére.

–        Igen, de azt mondta anyám, hogy vessek magamra, és szégyelljem magam, amiért rossz példát mutatok, meg oldjam meg, ha már annyira nagyfiú vagyok, hogy állandóan csak lógok meg szórakozok – szomorúnak tűnt, amíg ezt mondta, de meg is értettem. Valahogy az ő anyja tökéletes párja lenen az enyémnek, mindketten szívtelenek a végtelenségig.

–        Jól van! –adtam be a derekam rövid hallgatás után. – De csak ma estére, és figyelsz arra, hogy mindig legyen kulcsod, hogy bejuss a lakásba.

–        Ja – forgatta a szemét. – Ha csak nem jut eszükbe, kicseréltetni a zárat, és nem szólni nekem.

–        Mert volt már rá példa? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

–        Volt, nem is egyszer. Ha eszükbe jut valami, akkor mindig ezt játsszák, ahelyett, hogy néha meghallgatnának – mondta kissé kiborulva.

–        Ők is gonoszak, mint anyám – jegyeztem meg csendesen, majd bezártam az ajtót a fiú háta mögött. – Megmutatom, hol a fürdő meg ilyenek, és hozok egy törülközőt.

–        Azt megköszönném – mondta JiMin röpke mosollyal az arcán.

Pár perc múlva visszatértem, és a fiú a kanapén ücsörögve várakozott rám.

–        Hozok takarót és párnát is, ha itt alszol a kanapén – mutattam az eszközre, mire ő csak bólintott.

–        Jó leszek itt, nem szeretnék a terhedre lenni – ellenkezett rendkívül udvariasan, ám mintha magamat hallottam volna JiYeon kérését illetően.

Amíg a fiú a fürdőben volt, szépen megágyaztam neki, gondoltam rendes leszek vele. Amíg dolgoztam, végigfutott a gondolataimon MinWoo erőszakok viselkedése, és óvatosan megérintettem a sérült részt az ajkamon.

–        Épp kérdezni akartam, hogy azt kitől szerezted? – szólalt meg mögöttem JiMin, mire kiesett a kezemből a kispárna. Ijedtemben megfordultam, és összezavarodva méregettem őt. Nem tudtam hirtelen, hogy mit is mondhatnék.

–        Volt egy nézeteltérésem MinWooval – feleltem őszintén vállalva a következményeket. Ha nem menekülhetek el a sorsom elől, akkor legalább teljesen őszintén, és emelt fővel teszem meg.

–        Megütött? – kérdezett rá azonnal, és a hangja azonnal kegyetlen volt, és ijesztően kemény, mintha szándékában állna megvédeni engem.

–        Igen – bólintottam.

–        Miért? – hangzott a következő kérdés.

–        Mert nem akartam megtenni, amit kért.

–        De mégis mit? – értetlenkedett, de valahogy nem akartam bevallani neki, ez kínos volt számomra.

–        Azt mondta – szedtem össze végül a bátorságomat. – Használjam arra a számat, amire való, ha érted mire célzott...

–        Sajnos értem – komorodott el. – Lehet, hogy nem ártana egy kicsit megleckéztetni, mert amilyen tehetséges, annyira szemtelen is.

–        Hagyd! – intettem le. – Ne keverd miattam bajba magad!

–        Nem lesz semmi baj! – simított ki egy tincset az arcomból, melyek a könnyektől a szokásosnál könnyebben tapadta a bőrömre. A gesztusai és a szavai nagyon megleptek. Az egy dolog, hogy jóban vagyunk, de csak baráti szinten, egy kicsit kezdett kétségbe ejteni a bensőséges lépései. – Megígérem.

–        Jól van! – hagytam rá, majd egy hatalmasat ásítottam. – Aludj jól!

–        Te is! – vigyorodott el, és két perc múlva teljes sötétség honolt az egész lakásban.

-

Kávé illat terjedt végig az egész otthonomban, és amint magamra kaptam az öltözékemet, döbbeneten vettem észre a konyhámban tevékenykedő JiMint. Jól mozgott a konyhában, amin meglepődtem, és kicsit furcsának találtam ezt a gesztusát is.

–        Te mégis mit csinálsz? – léptem közelebb hozzá, és nem bírtam ki, hogy ne készítsem magamnak egy bögre forró kávét, mely alapból az éltető nedű volt számomra.

–        Csak szerettem volna neked reggelit készíteni – jelentette be mosollyal az arcán. – Ne aggódj, nem gyújtom fel a lakást!

–        Azt észrevettem – jegyeztem meg csendesen, majd arrébb tettem a tűzhely mellett árválkodó konyharuhát, mely éppen arra készült, hogy lángba boruljon.

–        Ó, igazán sajnálom – állt meg egy pillanatra.

–        Jobb lenne, ha inkább letennél mindent, mert nem szoktam reggelizni. Csak egy kávét iszom, kaját meg szerzek útközben – magyarázkodtam. – Jobb lenne, ha lassan mennénk.

–        És mi lesz, aminek neki láttam? – kérdezte kissé akadékoskodva, így sebesen elpakoltam mindent, a megkezdett hozzávalók a hűtőben landoltak.

–        Majd, ha hazajöttem befejezem – vontam meg a vállam. – Indulás!

–        Igenis, főnökasszony – nevette el magát, de tőlem csak egy szemforgatásra tellett.

–        Na, ezt most fejezd be! – figyelmeztettem szigorúan. Kezdett az idegeimre menni.

–        Jól van! – tette fel a kezét megadóan, majd lassan összeszedte a cuccait, hogy indulni tudjunk.

Nem igazán vágytam az iskola falain belülre, szerettem volna minél messzebb lenni TaeHyungtól, és talán JungKooktól is. Ha az a kettő a környékemen van, teljesen meghibbanok, megszűnök önmagam lenni, ami rendkívül félelmetes. JiMin csak elvitt a suliba, ehhez ragaszkodott, ha már a reggeli nem jött össze, és hiába mondják, hogy az a legfontosabb étkezés, én gyakran egyszerűen megfeledkezem róla. Addig élvezhettem a fiúk társaságát, amíg egy mély basszus be nem szállt a beszélgetésbe, vagyis meg nem érkezett Tae, s köszönés nélkül kereket oldottam...

/TaeHyung/

Unottan vánszorogtam haza, és a kezemben egész végig ott lapult az a bizonyos aranylánc, amit HyeMi hagyott hátra. Foglalkoztatott, hogy vajon mennyit láthatott vagy épp hallhatott a történtekből, de az eddigi előzmények szerint elég sokat ahhoz, hogy kikészüljön, és valljuk be, én sem éreztem magam túl fényesen. Vajon ez lenne a lelkifurdalás egyik jele? Meglehet, hiszen megérdemlem, hogy utáljon. Nem is tudom, mi ütött belém, egyszerűen ott volt egy bomba csaj, aki hiába a volt barátnőm, annyira beindultam rá, hogy nem bírtam nemet mondani, nem bírtam megállj parancsolni a saját alávaló vágyaimnak, és most tessék az a lány, akiért valójában bármire képes lennék – vagyis majdnem mindenre, hiszen az ösztönt nem voltam képes felülírni – lehet, hogy egy életre eláshatom magam. Csendben lopóztam be, nehogy anyám észrevegyen és faggatózni kezdjen, miért vagyok ennyire kiborulva, valahogy nem vágytam a hosszas és kínos magyarázkodásra. Az eddigi megszokott frissítő, és mindent elrendező zuhany sem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, ugyanolyan ideges voltam, mint amikor beálltam a víz alá.

Tizenegy felé is az íróasztalnál ültem, az olvasólámpa égett, és a fejemen támasztva az orrom előtt lóbáltam a láncot, ettől várva megnyugvást. Természetesen ez is olyan hasztalan volt, mint eddig bármelyik a megnyugvásomra tett kísérlet. Ez is teljes kudarc volt. Halk kopogás hallatszott, de nem reagáltam, s végül anyám aggodalmasan nézett rám. Már csak ez hiányzott...

–        Nem jellemző rád az ilyen melankolikus hangulat – jegyezte meg halkan, majd leült az ágyam szélére, mely ismét tökéletesen be volt vetve. – Biztos, hogy jól vagy?

–        Nem vagyok benne biztos – feleltem egy fanyar mosoly keretében.

–        Nem akarod elmondani, mi bánt? – puhatolózott, de nem szerettem volna neki teljesen bevallani az igazat.

–        Maradjunk annyiban, hogy megbántottam azt, akit szeretek – mondta ki végül a legkézenfekvőbb magyarázatot.

–        Néha előfordul az ilyen – állapította meg. – Mondd meg neki, mit érzel, és mennyire sajnálod a történteket.

–        Azt hiszem, ez jelen esetben édes kevés – közöltem egy lemondó sóhaj keretében.

–        Hatalmas marhaságot kellett ahhoz tenned, hogy HyeMi megutáljon – próbált viccelődni, oldani a feszültségemet, de a szavaiban óriási igazság lapult.

–        Mert az is tettem. Hülyeséget, és azon sem csodálkoznék, ha soha többet nem szólna hozzám. – Anyámra pillantottam, aki biztató mosollyal fordult felém, ám ez nem nagyon hatott rám. Nem voltam abban biztos, hogy ez a nagy bocsánatkérés dolog működőképes lenne, hiszen amit tetem egyszerűen gyalázatos, és hiába vagyok tisztába a tetteim súlyával, valahogy nem bíztam abban, hogy valaha is jóvá tudom tenni.

–        Nincs olyan probléma, amit nem lehetne orvosolni – győzködött tovább, de hiábavalónak éreztem mindent. Valójában mindig mindenben igazat szoktam neki adni, ám ez nem ilyen volt.

–        Ezt te nem értheted! – intettem le kissé ingerülten, majd letettem az asztalra az eddig kezemben tartott ékszert. Vissza kell adnom HyeMinek, még akkor is, ha ez lesz utolsó beszélgetésünk, és igen... bocsánatot fogok tőle kérni reménykedve a legjobbakban. – Ne haragudj, de jobb, ha most inkább lefekszem!

–        Jól van! – mosolyodott el. Hihetetlen, hogy mindig képes mosolyogni, amikor az ő élete sem a legtökéletesebb, de az emberekbe vetett megrendíthetetlen bizalma a mai napig képes lenyűgözni. – Szép álmokat! – búcsúzóul megsimogatta az arcomat, és igyekeztem visszamosolyogni rá, hogy lássa nincs semmi komoly baj, de olyan szinten szívfájdalmam volt, hogy kezdtem tőle megőrülni. Hogy lehettem ekkora hülye...

-

Másnap reggel, amint beértem a suliba, döbbenten vettem észre, hogy nem Kook, hanem JiMin hozta be a suliba a lányt. Mégis mi a fene folyik itt? Nem akartam megint féltékeny lenni, hiszen nem volt miért, a lehetséges közös jövőnket is én csesztem el. Ám amint közelebb mentem, és köszöntem a srácoknak, a lány fogta magát rám sem pillantva lelépett. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű kettesben maradni vele, ha meglát, azonnal menekülni kezd. Azon is elgondolkodtam, hogy vajon mennyit sírhatott miattam, ha már ekkora barom voltam, mivel kimondottan rühelltem, ha sír. Azt, hogy meg miattam teszi, kifejezetten hátborzongató volt.

–        Ez most miattam volt? – néztem csodálkozva JiMinre.

–        Azt hiszem. Nehéz estéje volt, azt mondta – hangzott a fiú válasza.

–        Miért te hoztad ma suliba? – faggatóztam, de igyekeztem rendkívül higgadt maradni.

–        Mert nála töltöttem az éjszakát – felelte, mire gyanakodva felvontam a szemöldököm. – A szüleim kizártak megint, és nem tudtam hová menni – védekezett, és elég őszintének tűnt, így nem is firtattam tovább a dolgot.

–        Miért tennének ilyet a szüleid? – tettem fel a kérdésem értetlenkedve.

–        Mert nem díjazzák, hogy lógok, és olyannal foglalkozom, amit nem ők jelöltek ki számomra – magyarázkodott a fiú, és elkönyveltem magamban, hogy neki sem lehet egyszerű az élete, csak nem értettem, hogy miért kell mindig mindent titkolni az ember elől, így hogyan tudnék egyáltalán segíteni, ha nem is tudok semmit. Mondjuk, az én problémámat jelenleg csak én magam tudnám megoldani, de ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

–        Ez elég kemény – jegyeztem meg, majd a távozó lány irányába pillantottam.

Szívesen utána rohantam volna, ha kell térden állva könyörögtem volna a bocsánatáért, de amikor beértem a terembe döbbenten vettem észre, hogy elköltözött a másik padsorba úgy, hogy véletlenül se kelljen még csak rám pillantania sem. Teljesen bele fogok ebbe a játékba őrülni... Az óra anyagára sem tudtam figyelni, a matek amúgy is rémálom volt, s untam is, hiszen az agyamat a lány kötötte le. Onnan figyeltem minden rezdülését, ahogy szorgalmasan jegyzetel, és játszik a tollával. Elterveztem, hogy írok neki egy üzenetet, s amint a tanár hátat fordított nekünk, összegyűrtem a papírt, hogy minél pontosabban el tudjam juttatni a célszemélyhez. De HyeMi olvasás nélkül a mellette heverő szemetesbe dobta, így ez a tervem is kudarcba fulladt. A nap további része borzalmas volt, egyetlen pillanat sem adatott meg kettőnknek, és nem is reménykedtem semmi jóban.

Kedden megint eljátszottam a cetlis esetet, de az írásom a szemétben végezte, így más taktikát kellett kitalálnom. Egyelőre nem tudtam mihez is kezdhetnék, ám úgy tűnt, hogy szerdán sikerrel fogok járni, amikor elkísértem JiMint és HoSeokot a táncórára, hiszen megígérték, beülünk utána egy sörre, hogy tudjak végre valakivel beszélni. NamJoon is elérhető lett volna ahhoz, hogy kiöntsem a lelkem, de megelégeltem, hogy senki semmit sem tud a másikról, így mégis hogy a csudában lehetünk barátok...

Amint beléptünk a több teremből álló épületbe, az első kisebb teremben nem másra lettünk figyelmesek, mint a melegítő felszerelésben lévő, kemény koreográfiát táncoló HyeMire. Láttam rajta, hogy ki van fáradva, de akkor is folytatta a mozdulatsort, és teljesen ledöbbentem, hogyan lehet a törékeny testében ennyi energia.

–        Na, már megint itt van – jelentette be JiMin, mire felvont szemöldökkel néztem rá.

–        Mi az, hogy már megint?

–        Ez a harmadik napja, hogy ezt csinálja – szállt be a beszélgetésbe HoSeok. – Szigorúan JiYeon miatt figyeltem meg. Aggódott érte, hiszen sosem megy be a kávézóba. Meg van róla győződve, hogy az apja hiánya miatt ilyen.

–        Vagy nem – jegyeztem meg halkan. Tudtam, miattam csinálja, kifárasztja magát, hogy ne kelljen semmire sem gondolnia, hiszen a zene meghalt, nem maradt más csak a tánc. Hihetetlen mozgása volt, tökéletes táncolt erőteljesebb, inkább férfias lépéseket, és ugyan olyan jól előadta a nőiesebb mozdulatokat is, amit kimondottan szexinek véltem. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, mielőtt túlságosan elrepülök a képzeletem szárnyain.

–        Tulajdonképpen ájulásig táncol – folytatta JiMin, és kissé aggodalmasan pillantott a lihegő lány irányba. Nehezen vette a levegőt, és ha valóban ájulásig akarja ezt tenni, akkor bizony nem sok lehet hátra.

–        Mi értelme van ennek? – néztem hol JiMinre, hol pedig HoSeokra, akik megvonták a vállukat.

–        Nem tudjuk, de az biztos, hogy valamit nagyon ki akar verni a fejéből – szúrta közbe az éppen megjelenő JiYeon. A nőnél nagy táska volt, és edzőfelszerelés, gondolom, órát tartani jött. – Amúgy jó, hogy legalább megvan – jegyezte meg, majd HoSeok felé fordult. – Átugorhatnál este.

–        Minek? – kérdezett vissza a fiú, mire JiYeon elmosolyodott.

–        A szülinaposnak mindig jár a meglepetés – mondta a nő sejtelmesen, mire elkerekedett szemmel meredtem a kettősükre. Enyhe célzás azért volt a dologban.

–        Ja, tényleg! – csapott a homlokára JiMin, amint leesett neki, hogy a mai napon van hivatalosan HoSeok huszonegyedik szülinapja. – Bocs, de elfelejtettem, de majd pénteken tartunk egy hatalmas bulit.

–        Én meg becsukom szemem – nevetett fel JiYeon lágy hangon. – De ha szeretnéd, szervezek neked bulit.

–        Inkább egy családias sütögetés és filmezés, vagy valami egyszerű – gondolkodott el a fiú. – Az jobb lenne.

–        Ha ezt szeretnéd, mindenesetre nyolc körül várlak! – jelentette be a nő, majd intett a fiúnak, és lassú léptekkel a legmesszebbi terembe ment.

Mindhármunk követte a tekintetével, ahogyan elhaladt, és le voltam döbbenve, hogy nyílt ajánlatot tett HoSeoknak, aki pedig tisztában sem volt ezzel, vagy az elgondolkodó fejét nézve, lehet, hogy mégis. A pillantásom HyeMire siklott, és eszembe jutott egy galád terv, hogy ha önszántából nem jön velem, hogy beszélni tudjunk, majd erőszakkal viszem el.

–        Ugye majd lekapcsoljátok a zenét? – fordultam a fiúkhoz, akik megdöbbentek a kérésemen, de készségesen bólogattak.

–        Mire készülsz? – nézett rám gyanakodva JiMin.

–        A kezembe veszem a sorsomat – feleltem, majd megindultam a lány irányába.

Éppen egy fordulatot tett, mire ott álltam előtte, és menekülni sem tudott, mert azonnal elkaptam. Feldobtam a vállamra, és erőszakkal cipeltem el arra felé haladva, ahol az öltözőket véltem. Minden lépésnél fészkelődött, kapálózott és közben erősen ütötte a hátamat, de hajthatatlan voltam.

–        Azonnal tegyél le, te nyomorult! – hisztériázott, de nem érdekelt.

–        Higgadj le, vagy elhajítalak! – fenyegettem meg.

–        Tedd azt! – vágta rá, és folytatta a ficánkolást, ám olyan erővel szorítottam a derekánál, hogy semerre sem tudott elmászni a testével. Végül csak beletörődött, de amikor letettem az egyik kihalt öltözőben, el akart szaladni, ám olyan sebességgel álltam az útját, még reagálni sem tudott. – Hagyj békén!

–        Csak beszélni szeretnék veled! – tértem rá a lényegre. Jobbnak tartottam nem húzni az agyát, ha így sem vagyok jelenleg a szíve csücske.

–        Nem érdekelsz sem te, sem a nyomorod! – gorombán beszélt velem, és meg is érdemeltem.

–       Szeretnék tőled bocsánatot kérni, amiért rondán viselkedtem veled v fogtam bele, és éppen arra készültem, hogy mentegessem magam, pedig valóban hibáztam. – Tudom, hogy hülyeséget csináltam, és nem lett volna szabad, de tényleg sajnálom.

–        Ezzel elkéstél! – figyelmeztetett. Közelebb léptem hozzá, feléje nyújtottam a láncot, amit azonnal kikapott a kezemből. – Legalább ez visszakerült hozzám. És ne várd, hogy megbocsássak. Szerettem volna, ha közöm lesz hozzád, ha jobban megismerhetlek, de ezek után nem akarok tőled semmit sem.

–        De én akkor is szeretlek – erősködtem, de villámló pillantása miatt, hozzátettem: – Azt hiszem.

–        Ne merd azt mondani, hogy szeretsz, hiszen... mégis mit képzeltél magadról, és az a lotyó is mi a francot képzelt magáról, hogyan jutott eszetekben pont ott ez az egész, ahol bárki megláthat?

–        Megértem, hogy haragszol, de legalább hidd el, hogy szeretlek.

–        Hogy van képed ilyet hazudni? – háborodott fel, és jogosan volt pipa rám. Próbáltam menteni a menthetőt, de az, hogy bejelentette tervei között állt összejönni velem, én meg mindent elcsesztem. Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra – Nem, nem szerethetsz, ha valakit szeretsz, nem teszel ilyet. Ez is az alku része volt? Hogy az orrom előtt fogod megdugni azt a ribancot?!

–        HyeMi! – szóltam rá határozottam, mert kezdett át menni veszélyesbe, szinte őrjöngött. – Fékezd le magad!

–        Te csak ne csitítgass engem! – emelte fel a hangját. – Tudod, mi a baj a mi kapcsolatunkkal, ami valójában sosem létezett, de talán létezhetett volna, ha nem vagy ekkora fasz...

–        Hallgatlak! – kezdtem fel adni a küzdelmet. Annyiféle érzés keveredett bennem iránta, hogy nehezen tudtam eldönteni, melyikre is éri meg hallgatni.

–        Mi állandóan csak jéghegybe ütközünk, és elsüllyedünk szép lassan, akárcsak a Titanic. –  Igazából tetszett a hasonlat, csak a süllyedés része nem nyerte el a tetszésemet. – És tudod, hogy ki a jéghegy? – Megráztam a fejem így folytatta, de bár ne tette volna. – Te!

–        Azt mondod, hogy miattam van az egész?

–        Azt bizony. Te vagy az, aki egyszerre éget meg, perzseli fel a lelkemet, emel a magasba, majd ejt le és töri össze szívemet, egyetlen pillantás alatt. Veszélyes vagy rám nézve, és én is rád nézve!

–        Akkor mégis mit akarsz? – kezdtem nagyon ideges lenni, ez az ujjal egymásra mutogatunk dolog nem volt igazságos. Ha hamarabb dönti el, hogy mi legyen, együtt leszünk-e vagy sem, akkor nem kerülök ebbe a szar helyzetbe. – Könyörögjek térden állva a megbocsájtásodért?

–        Nem! – rázta meg fejét, majd tette egy határozott lépést az ajtó irányába. – Lépj ki az életemből! Végleg!