24. fejezet - Forrongás

/HyeMi/

Nem hittem a fülemnek, és mégis volt képe azt mondani, hogy szeret... Szeret a fenét... Szeret velem kicseszni, tönkretenni teljesen. Feldúltam hagytam el a próbatermet, az elmúlt három napomban a teljes kimerülésig táncoltam, és annyira megkönnyebbülve este haza. Nem igazán volt arra kedvem sem, hogy bemenjek a kávézóba, és mindösszesen esténként felhívtam apámat, hogy halljam a hangját, hogy tudjam, jól van, nincs semmi baja. Annyira fura volt számomra, hogy egy hónap után visszahelyezik Busanba, pedig amikor kiderült, hogy el kell onnan jönnünk, azt mondták, Szöulban maradunk, amíg apám munkájával meg vannak elégedve, amíg a cég csődöt nem mond, vagy amíg apám fel nem mond, de ezek közül egyik sem lépett érvénybe. Annyira elegem volt mindenből, csak szerettem volna elbújni, és gondolkodni. Talán gonosz volt azt mondanom, mindenről TaeHyung tehet, de ha nem a szemem előtt tesz azt, amit tett, akkor nagy eséllyel őt választom. Most, hogy kezdtem megismerni Kookot, rá kellett jönnöm arra, hogy az, akinek ennyire a pénz körül forog az élete, nem lehet olyan jó ember, mint aminek annyira szeretném látni. Ám most mégis biztosabb választásnak tűnik. Nem rohanok előre, először igyekszem magamban lerendezni a dolgokat. Egy azonban biztos, hogy számomra Kim TaeHyung halott, most és mindörökké...

Csütörtök reggel úgy mentem be a suliba, hogy egyáltalán nem kívánkozom oda, olyan volt számomra, mint maga a pokol. Olykor az emberek összesúgtak a hátam mögött, és Kook nevét is hallottam. Kíváncsi lettem volna, hogy miről is van szó, ám amikor elfordultam az egyik sarkon, hogy az aktuális órámra mehessek, Rimmel találtam magam szemben. A lány megint hozta a formáját, az arcát borító rengeteg smink egyszerűen ijesztő volt.

–        Mit akarsz tőlem? – kérdeztem azonnal, mire Rim összefonta a karjait a mellkasa előtt, így jelezve, hogy már most unja a beszélgetést, hiszen ki is akar zárni belőle, de akkor meg egyáltalán miért várt rám.

–        Mondd meg, mit kellene tennem ahhoz, hogy MinWoo felfigyeljen rám? – tért rá a lényegre, én meg majdnem félrenyeltem a saját nyálam, annyira kiakadtam a kérdésén.

–        Ne akarj összejönni vele – közöltem vele, mire felvonta a szemöldökét.

–        Mert még mindig szereted? – csodálkozott el.

–        Isten ments! Csak a saját érdekedben mondom ezt.

–        Miért?

–        Ne akarj egy olyan kapcsolatban lenni, ahol csak annyi jogod van éppen, hogy levegőt vegyél.

–        Tényleg ilyen lenne? Talán valamiben nem tudtál nagyot alkotni – célozgatott a lány gúnyos mosollyal az arcán.

–        Hát, ha te arra vágysz, hogy ki legyél használva, hogy erőszak áldozata legyél, ha úgy tartja kedve, hogy verve legyél, ha nem azt teszed, amit akar... csak tessék – magyarázkodtam, majd tettem egy igen határozott lépést a lány irányába. – Nem vagyok abban biztos, hogy ez a te lelki világodnak ez jól tenne!

–        Miért maradtál benne egy olyan kapcsolatban, ami ennyire rossz volt, legalábbis számodra? – nézett rám elkerekedett szemmel Rim, de csupán elmosolyodtam.

–        Tudod, ha az ember egyedül van a világ ellen, a valahová tartozni akarás érzése irgalmatlan méreteket képes ölteni – mondtam el végül az igazságot, de még jobban kiakadt. – Ne akarj vele kapcsolatban lenni.

–        Mi van, ha velem nem lesz ilyen? – akadékoskodott Rim.

–        Nos, amennyiben ennyire akarod őt, szokj le a sminkről, és a ruhád hossza legyen nagyobb, ne beszélgess más fiúkkal, és szinte add fel önmagad, az ő érdekében – soroltam fel az alapvető követelményeket. – Akkor azt hiszem, hogy csípni fog, ja és még valami, keveset hisztizz, különben, megtanulod végre helyes használni azt a rengeteg alapozót, mert hidd el szükséged lesz rá!

–        De – akadt el Rim szava félúton, de egy újabb vigyor után otthagytam a döbbent lányt.

Egyszerűen értetetlenül álltam az eset előtt, hogy miért éppen MinWoo kell neki, bár mindösszesen azt a logikát láttam benne, hogy JungKook miatt igyekszik olyannal összejönni, akivel fájdalmat tudna okozni neki, és talán nekem is. Mivel Rim sokszor igen szemét volt velem, kívánom, hogy égesse meg magát, bár nem... azt a kínt, amit Han MinWoo okozni tud, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom, így tehát Rimnek sem, de ha nem hallgat rám, az már az ő baja, ki vagyok én, hogy beleszóljak az ő, amúgy is lenyűgöző életébe.

Amint sikerült beérnem a terembe, még a tanár előtt, így hálát adtam az égieknek, hogy ismét csak a kegyeltjük lehettem, az osztályfőnök, aki a matektanárom is volt egyben, hatalmas mosollyal az arcán lépett be. Egy pillanatra Tae irányába pillantottam, valamit nagyon jegyzetelt, s amikor a tanár hátat fordított, hogy a kabátját a széktámlájára tegye, egy szép ívben az irányomba repülő papír fecnit kaptam a fiútól. Már ez a negyedik napja, hogy ezt játssza. Tudtam, hogy nem fogja érdekelni, mit mondtam neki, hogy veszélyek vagyunk egymásra nézve, nem tudott leszállni rólam. Ez a gyerekes módszer meg végképp az idegeimre ment. El sem olvastam, mit is írt, nem érdekelt egy kicsit sem, de ez nem vette el a lelkesedésért, újabb papírt írt, és dobott felém. Ez is a szemetesben végezte, ám egy újabb és újabb repült az irányomba, ám amikor a tanár a teremben lévőkre pillantott, mégis csak feladta, de serényen írta azokat a bizonyos fecniket.

–        Nos, gyerekek, örömmel közlöm veletek, hogy most szombaton lesz az iskolánk művészeti diákjainak a galéria megnyitó ünnepsége – fogott bele, ami miatt sustorgás hangja futott végig a termen. – Este héttől lesz a belépés ingyenes, hiszen itt lesz az iskola dísztermében, de anyagi támogatást szívesen fogadunk.

–        Tanár úr! – tette fel a kezét a hátam mögött HoSeok.

–        Igen – adott neki a férfi lehetőséget, hogy beszéljen.

–        Külsőst lehet hozni? – hallatszott a kérdése, mire azonnal hátra fordultam.

–        Ugye, nem akarod a nagynénémet hozni? – kérdeztem rá kiakadva.

–        De – bólintott a fiú mosollyal az arcán.

–        Természetesen lehet, csak az elegáns öltözet az elvárás. A részvevőknek asztalfoglalásra volt lehetőségül, így azt hiszem, maguknak – mutatott a mi irányunkba, meg utána TaeHyungra – Azt hiszem, már van foglalása tíz főre, elég nagy csapattal jönnek.

–        Nálunk ez így szokás – vigyorodott el mögöttem JiMin, de én abban sem voltam biztos, hogy akarok menni. Sőt nem megyek sehova, mert nem akarom magam kicsípni.

–        Nos, akkor szeretettel várjuk mindannyijukat – zárta a tanár, majd újra visszatért az osztályfőnöki teendőihez, beszéltünk az osztálypénzről, meg arról, hogy mennyi baj van az osztály egy részével, ám kivételesen nem a fiúk voltak elő véve.

Alig vártam, hogy kiszabaduljak innen, szükségem volt legalább öt perc magányra, mert ha Tae közelében kell lennem, vagy legalább két méterre tőle, meghibbanok, annyira erős kisugárzása van, vagy épp aurája, ha tudományosak akarunk maradni, hogy mágnesként vonz, de szeretnék tőle megszabadulni. Olykor olyan, mint valami makacs vírus, csendben férkőzik a szervezetemben, majd olyan szinten felemészt, hogy belehalok. Na, ő pont ilyen, és épp ezért kell tőle, minél messzebb lenni, mert más a jelenléte fájdalmat okoz számomra.

Végül az óra csak elmúlt, és olyan sebességgel rohantam el, hogy azt még a versenyautók is megirigyelhették volna. Kint voltam az udvarom, amikor hatalmas mély lélegzetvételekkel próbáltam megnyugodni, s egy maga alak dobta le magát mellém. Egy pillanatra megrémültem, mi van, ha rémálmom nem hagy békén, de örömmel konstatáltam JungKook jelenlétét.

–        Mit csinálsz szombat este? – kérdezte azonnal.

–        Nem, nem megyek el arra a borzalmas ünnepségre – hárítottam el azonnal a még fel nem tett kérését.

–        Ugyan már! – legyintett nevetve. – Nem lesz annyira vészes. Foglaltattam asztal.

–        Tudom – sóhajtottam lemondóan. – A tanár meg is jegyezte, hogy mekkora csapattal megyünk, de én nem leszek benne.

–        Még az én kedvemért sem jössz el? – próbálkozott a fiú, miközben ijesztően közel hajolt hozzám. Kicsivel távolabb hajoltam, zavarban éreztem magam.

–        Nem tartom valószínűnek.

–        De a nagynénéd jön?

–        Ebben biztos vagyok, ő szereti a kiöltözős bulikat, mindig nagy stílusérzékkel öltözik fel, és túlragyogja a nála fiatalabb lányokat is – agyaltam JiYeon megjelenési szokásain.

–        Eljöhetnél, hogy ne unatkozzon – győzködött tovább.

–        Nem fog, ha ott lesz mellette HoSeok, egy pillanatra nem fog unatkozni.

–        Akkor mégis mivel tudlak meggyőzni, hogy gyere el – sopánkodott JungKook, mire csak egy grimaszt voltam képes bevágni.

–        Semmivel, azt hiszem – vontam meg a vállam.

–        Jó, akkor szeretném, ha te lennél a párom azon az estén – jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon. – El is menjek érted?

–        Szó sincs róla!

–        És szükséged van pénzre, hogy vegyél valami nagyon csinos ruhát? – ajánlotta fel, mire dühömben belebokszoltam a karjába.

–        Ezt meg egyenesen felejtsd is el! – fenyegettem meg. – Elmegyek, de csak a nagynéném miatt, hiszen ő is unszolni fog, és nem kell tőled semmi. Vannak olyan ruháim is, amik jók lesznek.

–        Rendben, és akkor nem kell fuvar? – kérdezte teljesen felvillanyozódva, hogy közöltem vele, mégis csak elmegyek.

–        Nem, majd JiYeon elhoz! – intettem nyugalomra, mielőtt díszkíséretet biztosítana számomra. – Mennem kell órára! – álltam fel, és indulni készültem, de Kook megállított a csuklómat elkapva.

–        És ma este ráérsz? – tudakolta, de megráztam a fejem, így amint elengedte a kezem, felgyorsított léptekkel siettem vissza az iskola épületébe.

-

A napom további része maga volt a katasztrófa, minden órán kaptam legalább tíz cetlit, és annyira az agyamra ment Tae ezzel a gyerekes viselkedésével, hogy semmibe veszi, amit kértem tőle, hogy egyszerűen hihetetlen. Eldobtam mindegyiket, és kíváncsi voltam arra, mennyire is kitartó, mikor fogja végre feladni, ám nem reménykedtem semmi jóban sem. Dühösen léptem be a kávézó ajtaját, hátra siettem, hogy át tudjak öltözni, s amint lehessen munkában is állhassak. A nagynéném a gép előtt ült, és valami nagyon pötyögtetett, gondolom, végre rá vette magát arra a fránya papírmunkára is.

–        Örülök, hogy látlak – köszönt, amint feltűntem neki. – Ne nagyon öltözz át, nem szükséges, vásárolni megyünk!

–        Tessék?! – csattantam fel dühösen. – Én dolgozni jöttem, és egyébként is minek.

–        Megbeszéltem Hobie-val, hogy a sütögetős este, amit szeretne, a jövő hétre csúszik, de cserébe szombaton valamilyen megnyitóra megyünk.

–        Hobie-val? – kérdeztem rá csak a névre, amivel HoSeokot illette.

–        Igen, nekem az – kezdett el kissé feszengeni. – Tudod, kedvelem a srácot, mert muris, és nagyon jól táncol, de félek, ha komolyabb kapcsolatba lépnék vele, szegénynek meg kellene küzdeni a társadalmi előítéletekkel, és ezt nem akarom.

–        Szerintem, nem érdekelné – jegyeztem meg, majd a vásárlásra tereltem a szót. – Nem megyek sehova!

–        Tényleg? – kérdezett vissza a nagynéném.

–        Most mire tényleg? – értetlenkedtem, de a nő lágyan felnevetett. Olyankor ő is kiszámíthatatlan.

–        Mindenre. Nem szeretném őt sem kellemetlen helyzetbe hozni...

–        Kérdezd meg az előző barátnőjéről, meg ilyenekről, meg fogsz lepődni.

–        Mit tudsz? – gyanakodott JiYeon.

–        Majd ő elmondja – mosolyodtam el. – Én nem megyek el arra a borzalomra, még akkor sem, ha megígértem.

–        Egy ígéretet visszavonni, elég nagy pimaszság. Ám, ha te azt szeretnéd, hogy a szavahihetőségeden csorba keletkezzen – itt megvonta a vállát. – engem nem érdekel.

–        Politikusnak kellett volna elmenned – forgattam a szemem, s közben kinyomta a gépét, hogy indulhassunk.

–        A politika azoknak való, akik nem tudnak az unalmas életükkel mit kezdeni, én egy pörgős és bulis életre vágyom, ezért nem foglalkozom az ilyenekkel – fejtette ki a véleményét, ami tökéletes körülírta az ő életstílusát.

–        Akkor olyannak, akik nagyon jól bánnak a szavakkal.

–        Jó nekem itt, itt sok az ember – mondta menetközbe, majd az aktuális pultos lánynak adta a kávézó kulcsait. – NaYoung, kérlek, zárj be, és holnap maradj otthon!

–        Miért is? – kérdezte a szőke rövid hajú lány, aki alig lehetett idősebb nálam.

–        Mert most dolgom van, és későn érnék vissza, te pedig nem lehetsz bent most zárásig, hogy holnap reggelre tudj jönni. Otthon maradsz, majd vasárnap reggel találkozunk – adta ki az utasítást a nagynéném, de ezt olyan barátságosan, hogy döbbenten néztem rá.

–        Jól van! – mosolyodott el a lány, mi pedig útnak indultunk.

Elég sokáig az utakat róttuk, és JiYeonnak egyetlen ruha sem nyerte el a tetszését. Én annyira untam ezt az egész felhajtást, hogy legszívesebben kivetődtem volna a szélvédőn.

–        Sokáig fogjuk ezt játszani? – faggattam a tőlem telhető legdrámaibb hangon.

–        Azt hiszem – nevetett fel, de csupán egy lemondó sóhajra tellett tőle. Ezt nem tudtam elhinni.

Végül éppen abban a plázában kezdünk el kutakodni, ahol elsőnek randizni voltam JungKookkal, és ahol az árak az egekbe voltak. Amikor beléptünk az ajtón, JiYeon kérdő pillantással kezdett el méregetni.

–        Voltál már itt? – kérdezte. – Emlékszem, hogy valamelyik üzletben láttam egy gyönyörű vörös ruhát.

–        Ugye nem rám akarod adni? – tudakoltam, mielőtt valami őrültségre próbált volna rávenni. – És igen jártam itt, de csak egyszer.

–        Értem – bólintott. – Azt a vörös gyönyörűséget magamnak akarok, de arra is emlékszem, egy hozzád illő is volt a kirakatban.

–        Legalább takarni fogja a fenekemet? – kérdeztem kissé megbotránkozva.

–        Azt hiszem – felelte, majd a mozgólépcső felé indult meg, hogy a második emeletre tudjunk menni.

–        Csak azt hiszed? – háborodtam fel azonnal, de amikor elfoglaltuk a mozgólépcső egyik fokát, JiYeon arcára széles vigyor ült ki. – Na, ne gyere azzal, hogy ezért is hálás leszek.

–        Komfortzóna, HyeMi... Ez mind azért van, hogy néha feladd a kis világodat, és merj más lenni – magyarázta vigasztalásképpen, de én szerettem volna nagyon messzire elfutni.

–        De én nem akarok más lenni – ellenkeztem.

–        Látod ez a baj, nem fedezed fel a benned rejlő lehetőségeket.

–        Mert én jó vagyok így magamnak, ha valakinek nem tetszem, az legyen az ő baja, és nem az enyém – mérgelődtem, mire JiYeon hitetlenkedve felnevetett.

–        Jó, akkor választhatsz magad ruhát – adta fel a nagynéném. – De akkor is felveszed azt, amit kinézek neked!

–        És nem kell felvennem szombaton? – puhatolóztam. Nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy öltöztetőst játszunk, annak ellenére, hogy neki kimondottan jó stílusa volt.

–        Nem, de ha jól áll, azt vesszük meg – vágta rá, nem is törődve a néző pontommal.

–        És, ha nem akarom?

–        Hálás leszel ezért, tudom – mosolyodott el, majd arra figyelt, hogy időben leszállhasson a lépcsőről.

Az üzlet, amibe betértünk, hihetetlen nagy volt, odabent csinos lányok vásárolgattak, meg olyan korú nők is, mint JiYeon. Hosszú sorokon keresztül sorakoztak a szebbnél szebb ruhák, szín és hosszúság szerint szétválogatva. Egyből a fekete és hosszú, visszafogott ruhák irányába indultam, de a nagynéném a vállamnál fogva megállított.

–        Felejtsd el! – szólt rám szigorúan. – Lehet hosszú, de nem fekete, és semmi szatén, meg ilyenek. Könnyed anyagot válassz, az jól fog állni.

–        Na, jó! – Egy kínkeserves sóhaj hagyta el a számat. Nekem ugyan hiába mondja. Nem vásárolgattam anyámmal soha, lány barátaim nem igazán akadtak, és az egyszerű, nagyon visszafogott ruhákat részesítettem előnyben. Azokat, amik praktikusak voltam. És hiába voltam vele a nyári szünet alatt, akkor is szenvedés volt a vásárlás. – Mutasd, te milyet adnál rám!

–        Tudtam, hogy feladod – vigyorodott el, majd megindult a rövid ruhák irányába.

–        Nem erről volt szó! – tiltakoztam hevesen, de mégis követtem.

A kezembe adott egy türkizkék ruhát, melyet nagyon rövidnek találtam, alul bővebb volt, szinte már fodros, és pont olyan anyagból készült, amit a nagynéném ajánlott. A pánt nélküli kialakítás nem tetszett, de a mellrészén fekete volt, a derekánál pedig fekete csipkedíszítés helyeztek el. Összességében nem volt rossz, de magamon nem tudtam elképzelni.

–        Ez valami vicc ugye? – néztem rá kiakadva.

–        Nem – rázta meg a fejét. – Menj, próbáld fel, keresek hozzá egy megfelelő cipőt, meg hozom a sajátomat is.

Nem tudtam mást tenni, felkínlódtam magamra a habos-babos tüllruhácskát, és nem ismertem a tükörképemre. Éppen a combjaim közepéig ért, és ha lehajoltam, akkor sem látszott ki belőle semmim. Mindenesetre nem éreztem benne jól magam, szerettem volna megszabadulni a fojtogató érzéstől, amit a ruha okozott, de épp akkor jelent meg a nagynéném, és rám sózott egy fekete bokacsizmaszerűt, melynek az oldalán láncok és kis csillogó kövek lógtak, az orra pedig nyitott volt, aminek nem láttam értelmét, s a magas sarok miatt majdnem hanyatt vágódtam.

–        Én ezt nem veszem fel! – ellenkeztem, amint megláttam azt a cipőt.

–        A ruhánál is ezt mondtad, és láss csodát, remekül áll – állapította meg JiYeon, majd belépett a mellettem lévő próbafülkébe.

Felvettem a cipőt is, és alig bírtam megállni benne. Hogy a fenében leszek képes benne egyáltalán gyalogolni is, nemhogy táncolni. Legszívesebben egy lapos cipőre váltottam volna, de tudtam, hogy a nagynéném megöl, ha nem mutatom meg neki legalább. Végül kiléptem a fülkéből, és elkerekedett szemmel néztem, hogy az ő ruhája, mennyire lenyűgöző. Majdnem a földig ért, hasonló anyagból lehetett, mint az enyém, jobb oldalon egészen combközépig felhasítva. Nyakpántos felsőrésze volt, és elég mélyen dekoltált, de nem a közönséges formában, és a felsőrész végig csillogó kövekkel pakolták ki. Az egész hátat szabadon hagyó szabása volt, de szemből mégis kiemelte JiYeon karcsú vonalait. Olyan magas sarkakon állt, a fekete tűsarkújában, hogy elképedve néztem, nem billen meg egy pillanatra sem, amíg tartott egy röpke bemutatót nekem.

–        Na, milyen? – állt be mellém a rögtönzött bemutatója után.

–        Lenyűgözően nézel ki – dicsértem meg elmosolyodva.

–        Na, látod, te sem nézel ki rosszul.

–        Az lehet, de ez nem én vagyok.

–        Ne skatulyázd be magad! – simogatta meg az arcomat vigasztalóan. – Ez is te vagy, csak egy másik részed.

–        Ja, és mégis mi vagyok? – léptem vissza fülkébe, hogy végre önmagam lehessek.

–        Egy díva! – hangzott a válasz.

–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Azért ne túlozz!

–        Legyen már egy kis önbizalmad!

–        Az van, melyet ez a gönc csupán lerombol – mérgelődtem.

–        Jók lettek a ruhák? – lépett közelebb hozzánk az egyik eladónő nagy mosollyal az arcán. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon akkor is megdicsérne minket, ha tök hülyén nézünk ki. És akkor is mosolyogna, ha nem veszünk semmit? Biztosan, hiszen neki ez a feladata, én pedig a mai napig csodálom azokat, akik képesek emberek között dolgozni.

–        Természetesen, mindent megveszünk – jelent meg a nagynéném, és a lánynak adta a dolgainkat, így arra a döntésre jutottam, odakint várom meg JiYeont, az ajtón kívül.

Nem akartam azonnal hátast dobni, amikor megpillantom a fizetendő összeget. Az én ruhám legalább négyszázezret kóstált, nem is akartam tudni, hogy az övé mennyi, de mosolyogva fizette ki, pedig tudta, hogy ezt a cuccot egyikünk sem fogja felvenni a későbbiek folyamán soha. Ennek ellenére nem vártam a szombatot, talán csak azért, mert valahogy a lelkem mélyén éreztem, hogy olyan dolgok fognak velem történni, melyek a feje tetejére állítják, az amúgy sem unalmas életemet...

/TaeHyung/

Úgy éreztem magam, mintha kilöktek volna egy repülőből, és zuhantam volna semmibe, hogy aztán majd a földbe csapódva, szinte azzal egyenlővé váljak. Kemény hasonlat, de a végtelenbe történő zuhanást szinte éreztem. Kiadta az utamat, ahelyett hogy alaposabban végiggondolta volna a történteket, hiszen valamilyen szinte az ő hibája is. Nem tudok kilépni az életéből, több szempontból sem, mivel egyrészt az osztálytársam, és hiába nem ülünk egymás mellett, időnként mégis egy légtérben vagyunk. Gyerekesen viselkedtem vele, amikor a papír fecnik támadását indítottam ellene. Mindegyik az áll, hogy „Sajnálom!”... se több se kevesebb. De sosem érte el hozzá, mind a szemetesben kötött ki, de ahány alkalmam lesz ezt eljátszani, én megteszem. Nem fog könnyen lerázni, türelmesen ki fogom várni, amíg feladja és belátja, hogy neki igenis mellettem van a helye. Kezdhetnék mindketten tiszta lappal, feledve a múltunk hibáit, de múltban ragadt, és úgy ragaszkodik hozzá, mintha már nem is maradt volna számára. Tisztában vagyok azzal, hogy Kook jelen pillanatban nagyobb veszélyt jelent, mint eddig bármikor, hiszen az elmúlt napokban mindig randiztak, és HyeMi minden egyes nap vidáman jött iskolába, vagyis csak sikerült rá valamilyen szinten hatnia.

Azt a bizonyos ünnepséget sem vártam, bár megtehettem volna, hogy nem megyek el, mindösszesen azért teszem, mert valahogy ott könnyebben tudok a lánnyal akár egyetlen percre is kettesben lenni. Vagyis tervben volt, hogy ezt teszem. Addig fogok tőle bocsánatot kérni, amíg fel nem adja, és meg nem bocsájt. Nem kell, hogy hirtelen belém essen, bár ezt kicsit sem bánnám, megelégszem azzal is, ha nem utál, és beleegyezik a jelenlétembe. Kezdetnek megfelel, a bizalom, melyet leromboltam nehezen fog újra felépülni, és minderről én tehetek. Ennek ellenére sem fűztem sok remény ahhoz, hogy megbocsájt, de évekig nem haragudhat rám, s ha éveket kell rá várnom, megteszem. Egészen addig birtokolni fogja a lelkem minden egyes kis darabját, amíg enyém nem lesz. Akarom őt, életem végéig, történjék bármi, akár tetszik neki, akár nem.

Ismét teljes díszbe vágtam magam, és most nem a klasszikus vonalat követtem, és nem fehér, hanem világoskék ingre esett a választásom, és eszem ágában sem volt megfojtani magam egy nyakkendővel. A fekete öltöny persze adott volt, és ezúttal kértem egy fuvart JiMintől, aki mindannyiunk közül a legközelebb lakott hozzánk. Amikor elhaladtunk HyeMi háza előtt, kérdő pillantást vetett rám.

–        Szerinted itthon van még? – kérdezte a fiú, de a sötétségből adódóan, nem hittem.

–        Nem hiszem – ráztam meg a fejem. – Szerintem JiYeonnál van.

–        Egyáltalán az is csoda, hogy eljön.

–        Ja, csak éppen száz százalék, hogy köze van hozzá JungKooknak is – jegyeztem meg csendesen, és egy pillanatig, mintha féltékenység árnyékolta volna be a szívemet.

–        Lehet – vonta meg a vállát. – Sajnos, nem tudsz vele mit kezdeni.

–        De tudnék – feleltem kissé mérgesen. – Ha HyeMi nem lenne annyira makacs, mint egy öszvér, de hozzá képest egy szikla is puhának tűnik.

–        Az igen! – füttyentett JiMin némi elismeréssel a hangjában. – Szép véleménnyel vagy róla. Mi történt, hogy ennyire ki vagy bukva miatta?

–        Semmi – játszottam, hogy egyáltalán nem érdekel a dolog. – Csak közölte, hogy lépjek ki az életéből.

–        Ezt így, ennyire nyíltan? – csodálkozott el. – Én nem gondoltam volta róla ilyet.

–        Nem csak az, hogy nyíltan és őszintén, de halálos komolysággal. Nem bírok teljesen kilépni az életéből, mert ahhoz másik suliban kellene járnom.

–        Szerintem nem is gondolta végig, hogy miket mond, csak valami miatt, kihúztad nála a gyufát – fejtette ki a véleményét a fiú, és sajnos egyet kellett vele értenem. – Mégis miért haragudott meg rád ennyire?

–        Azt hiszem, jobb, ha ebbe nem megyünk bele mélyebben – hárítottam, hiszen nem akartam neki is elmondani, hogy szerencsétlen lánynak azt kellett éppen látni, amint NaRival... Mindegy, én sem szívesen emlékszem már vissza rá...

–        Jól van! – mosolyodott el, és örültem annak, hogy nem akarja ezt a kínos témát feszegetni. – Azért remélem, hogy rendbe jönnek köztetek a dolgok.

–        Hát ebben én is nagyon reménykedem – értettem egyet vele, majdnem nevetve. Röhejes, hogy a legtöbben a környezetünkben mind arra várnak, hogy összejöjjünk, ám a HyeMivel alkotott ideális párunk éppen nála csúszik el.

Elég hamar megérkeztünk, odabentről halk zene szólt, inkább klasszikus zene, a zongora dallama azonnal magával ragadott, és szívesen felkértem volna a lányt táncolni, annak ellenére, hogy én nem vagyok annyira ügyes, mint ő. A kijelölt asztalhoz igyekeztünk, és döbbenten észleltem, hogy mennyire is kitettek magukért a szervező. Majdnem olyan volt a hangulat, mint a tavaszi álon szokott lenni, csak most mindenfelé festmények, szobrok és egyéb kézműves dolgok voltak kihelyezve, de az egész terem a fényűzést keltette a fényekkel és az aranyszínű díszítésekkel. Egyből halásztam egy pohár pezsgőt az egyik pincértől, majd kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken az úriasan megterített asztalunknál. Végül JiMin és HoSeok is megérkezett, a magasabbik igen csak feszültnek tűnt. Lassan elkezdődött az egész rendezvény, és a lányok, Rimen kívül, még nem érkeztek meg. Rim hozta a szokásos formáját, a két részes estélyi ruhája, barackszínben és ezüstben játszott, és csak azon csodálkoztam, hogy hosszú, majdnem földig érő fazont választott. Persze az elengedhetetlen nagy mennyiségű festék ott hevert az arcán, s tisztában voltam azzal, hogy harminc évesen egy ötven évesnek fog kinézni, hála a rengeteg festéknek, de ha ez neki megéri. Kényelmesen ücsörögtem a társaságot kémlelve, és akadt egy-két igencsak szemrevaló lány, de nekem akkor is HyeMi járt az eszembe. Pár pillanattal később, egy karcsú alak suhant el előttem, igen csinosan, egy rövidke élénkszínű ruhában, és amint erős vattacukor illat csapta meg az orromat, elkerekedett szemekkel lestem a lány után.

–        Az ott, HyeMi? – néztem végül a társaságom férfi tagjaira, de végül egy piros ruhában virító JiYeon válaszolt. Na, rajta még jobban leakadtam... Mondjuk elmosolyodtam, amikor HoSeok szóhoz sem tudott jutni, és csak leesett állal bámult a nőre.

–        Igen, az volt – hangzott a válasz. – Gondolom, most a tükörben nézi magát, mivel nem hagytam, hogy otthon megnézze. Ki lesz akadva az biztos. Te meg – nézett megjátszott sértődöttséggel HoSeokra – mondhatnál valamit!

–        Nem tudok szóhoz jutni... – hebegte a fiú, és megmosolyogtam a jelenetet.

Egy perccel később HyeMi dobta le magát mellém, és sebesen futtatta végig a tekintetét a társaságunkon. Alig hittem el, hogy mennyire lenyűgözően szép, abban a falatnyi, de mégis visszafogott ruhácskában, és erős kényszert éreztem arra, hogy lehámozzam róla. Persze tudtam, nem díjazná, így maradt megint csak az a fránya fantázia.

–        Hol van Kook? – kérdezte, de észrevettem, hogy kerüli a pillantásomat.

–        Odabent a tömegben – mutatott a színpad irányába NamJoon egy mosoly keretében.

–        Állítólag ő is jelölt valamelyik kategóriában – fűzte tovább YoonGi.

–        Te nem vettél részt a versenyen, hiszen, amit te csinálsz is művészet – csodálkozott el a lány.

–        Ugyan már, kislány! Ezek nem értékelik az ilyen fajta művészetet – vonta meg a vállát a fiú. – Majd egyszer eljön az én időm is.

–        Lehet – mosolyodott el HyeMi, és tekintetével a tömeget pásztázta, hátha észreveszi Kookot.

Cselekednem kellett, szükségem volt két percre, hogy kettesben lehessek vele, hogy újra és újra elmondhassam, mennyire sajnálom, s adjon számomra egy esélyt, kezdjünk mindent új lappal. Megragadtam a kezét, és magam húztam, meg akartam neki mutatni, hogy miért is lett JungKook jelölt ezen a rendezvényen.

–        Állj már meg! – korholt le azonnal. – Eressz el! Megmondtam, hogy szállj le rólam!

–        Csak megjegyezem, nem vagyok rajtad, bár ha választhatnék, akkor inkább benned szeretnék lenni – feleltem egy röpke perverz vigyor keretében, mire csak a lány ajkait egy lemondó sóhaj hagyta el. Alakul ez, majdcsak feladja a küzdelmet. – Higgadj le! Csak meg szeretném mutatni, hogy miért került Kook ennyire előnyös helyzetbe.

Nem reagált, hagyta, hogy magammal vonszoljam, majd az egyik legnagyobb és legszebb kép előtt álltunk meg, melyen ő maga volt, teljes pompájával, a vállára omló mesés hajzuhataggal, és azzal a gyönyörű mosollyal az arcán, amibe hivatalosan is beleszerettem, már ha lehet ilyet mondani.

–        Ez én vagyok? – hüledezett.

–        Igen – bólintottam, majd magammal szembefordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arcába hullott egy kósza tincs, melyet azonnal kisimítottam onnan. – Azt szerettem volna, ha tudod, Kook nem azért fog nyerni, mert annyira tehetséges lenne, hanem mert te ennyire lélegzetelállítóan, szinte mesébe illően szép vagy.

Csak nézett rám, elkerekedett szemmel, tudtam, hogy nem igazán képes mit kezdeni azzal, hogy ilyeneket mondok neki, és talán egy pillanatig még lehetőségem is nyílt volna arra, hogy a bocsánatát elnyerjem, ám éppen abban a pillanatban lépett mellé JungKook a lány vállára tette a kezeit, HyeMi pedig azonnal rátette az övéit. A szívem hirtelen megint csak összeomolni látszott, de nem adhattam fel. Talán majd legközelebb.

–        Minden rendben? – kérdezte a fiú gyanakodva nézve rám.

–        Persze – vágta rá HyeMi, de én észleltem a hangjában a némi zavarodottságot.

Semmilyen reakció nem ült ki az arcomra, vagyis igyekeztem az összes féltékenységemet mélyre elásni, és jobbnak láttam, ha távozom. Este úgyis haza megy, akkor majd ott leszek, és beszédre fogom...

/HyeMi/

Mindent összevetve kellemes este volt. TaeHyung szokás szerint összezavart, de hazudtam volna önmagamnak is, ha azt mondom egyáltalán nem tetszett, amit mondott. Hiszen soha nem hallottam ilyet még senkitől sem. Egyszer Kook tett megjegyzést a megnyerő külsőmre, de ennyire szépet még soha senki. De nem akartam semmi Tae-től egyszerűen belefáradtam abba, hogy annyira megőrítjük egymást, hogyha mi hosszabb időre együtt maradunk, abból szinte atomkatasztrófa lesz, és ez lelkileg is nagyon megterhelő. Táncoltam Kookal, de nem tetszett, hogy annyira feszült, nem élvezi, amit csinál, és kínosan ügyelt arra, hogy véletlenül se lépjen a lábamra. Ám annak ellenére, hogy teljesen ellenszenves voltam a cipővel kapcsolatban, meglepően ügyesen tudtam benne menni. Tizenegy felé kértem meg a fiút, hogy vigyen haza és örömmel konstatáltam, hogy TaeHyung már rég elhagyta a buli helyszínét. JiYeon meg HoSeok elválaszthatatlanok voltak, és a nagynéném az egész végig szórakoztatás alatt állt, s legalább nekik könnyen ment a tánc része. Remek párost alkottak, letekintve a korkülönbséget, ám nekem nagyon úgy tűnt, sikerült végérvényesen is egymásra találniuk.

Tíz perccel később már a kocsiban üldögéltünk, amikor én teljesen a gondolataimba merültem. Egyszerre több minden is foglalkoztatott, és sajnos mindegyik problémám összefüggésbe hozható volt Kim TaeHyunggal, illetve önmagammal.

–        Elég szótlan vagy – szólt hozzám Kook barátságos hangon, majd egy gyors mosolyt villantott rám. – Minden rendben?

–        Persze – vágtam rá, de nem sikerült túl meggyőzőre. – Nincs semmi baj! – Viszonoztam a mosolyát, hátha nem kezd kérdezősködni. – Gratulálok a sikeredhez! – tereltem el a témát a belső vívódásaimról

–        Igazából neked köszönhetem – ismerte el. – Tökéletes volt a modellem, így könnyű volt jót alkotni. – Nem fejtette ki annyira csodás módon, ahogy Tae tette, s hihetetlen volt számomra, hogy már megint ő jár az eszembe. Nem jó, ez nagyon nem jó... – Mit csinálsz holnap?

–        Szerintem dolgozom – válaszoltam finoman megvonva a vállamat.

–        És nem emgyünk el valahová este?

–        Nem hiszem, tanulnom kellene.

Hallgatásba burkolóztam, nem volt kedvem beszélgetni sem vele, sem mással. Amikor leparkoltunk a sarkon, kiszálltam az autóból, intettem neki, hogy megköszönjem a fuvart, de a csuklómat elkapva magához volt. Tiltakozhattam volna, ám nem tettem, sodródtam az árral, és éreztem, ahogy a derekam köré fonja a karjait, és olyan szorosan tart, hogy éreztem a lélegzetvételét a nyakamon. Nem éreztem semmi különlegeset, még akkor sem, amikor az ajkait finoman az enyémekhez nyomta, és olyan óvatosan csókolt meg, mintha attól tartott volna, hogy megütöm, vagy egyszerűen ellököm magamtól. Nem tettem meg, csupán olyan körültekintéssel csókoltam vissza, ahogyan ő tette. Amint elváltunk egymástól, kissé döbbenten nézett rám, nem számított arra, hogy vissza fogok csókolni. Magam sem számítottam rá, de ha ez kell, hogy elfelejtsem Tae-t, akkor megteszek mindent ennek érdekében.

–        Tudod – fogott bele egy nagy sóhaj után, majd feszülten megdörzsölte a tarkóját. – Nem tudom, hogyan is kérdezhetnék rá..

–        Csak légy őszinte! – feleltem ismét meg vonva a vállam.

–        Szeretnélek megkérni arra, hogy legyél a barátnőm! – közölte végül, de nem lepődtem meg ezen. – Tudom, hogy korai meg minden, de annyira szeretnék veled még több időt tölteni.

–        Nézd, JungKook! – mondtam elképesztő határozottsággal. – Én nem bánom, szívesen leszek veled kapcsolatban, de csak egy feltéttel.

–        És mi lenne az?

–        Nem veszel nekem semmi nagyobb értékűt, és nem villoghatsz a pénzzel.

–        Akkor hogyan vigyelek el bárhová is? – csodálkozott el.

–        Menjünk olyan helyekre, amik visszafogottak, és nem kerülnek sokba, ha képes vagy erről lemondani, akkor szívesen leszek a barátnőd! – magyaráztam el neki, és ez egy nagy próba volt számára is, és annak is, hogy valójában mennyire is kedvel.

–        Jól van! – vigyorodott el. – Majd meglátjuk, hogy fog alakulni! Akkor holnap találkozunk?

–        A kávézóban megtalálsz – jegyeztem meg, majd hagytam, hogy ismét megcsókoljon. Most egy fokkal hevesebb volt, de még így sem váltott ki belőlem semmilyen különleges érzést.

–        Rendben! Aludj jól!

–        Szia! – intettem neki, s lassú léptekkel elindultam.

Az ajtóm előtt egy hatalmas vörös rózsacsokor fogadott, melyen látszott, hogy erőből a földhöz csaptak, bizonyos helyeken virágszirmok hevertek, egy-két helyen eltörtek az ágacskák, és biztos voltam abban, hogy több mint ötven szálból állhat. Legalább húsz kis papírgombóc hevert, pont olyanok, amiket TaeHyung előszeretettel dobálózik. Ezúttal meglestem, mit is írhattak rá, majd egy tucatot felnyitottam, és mindegyikre rendezett kézírással annyit véstek, „Sajnálom!”. Ekkor döbbentem rá, hogy ezt Tae hozhatta, és ha látta, amit Kookal csókolózom, kapásból kiborult, és annak ellenére, hogy azt akartam lépjen kis az életemből, mégis csak ragaszkodik hozzám, csak az a baj, hogy teljesen feleslegesen...

/TaeHyung/

Legszívesebben kirohantam volna a világból, amikor megláttam, hogy éppen azzal a seggfejjel van, aki alapvetően csak össze fogja törni a szívét, de talán nem is bántam. A hatalmas csokrot, amit neki vittem, azonnal a földhöz vágtam, nem foglalkozva azzal mennyibe is került. Sebesen haza mentem, anyámmal sem álltam szóba, csak felmentem a szobámba, megszabadultam az elegáns gönctől, és egyenesen a faházba rohantam. Szerettem volna egyedül lenni, végiggondolni, hogy mit is kezdhetek ezután az életemmel. Lemondani róla nagyon nem akartam, de valahogy nem bírom nézni, hogy Kook az én tulajdonomhoz nyúl, merész persze ezt így kijelenteni, de ő akkor is hozzám tartozik, történjék bármi. Hosszú percekig őrlődtem a látottakon, amikor megint az a fránya vattacukor illat csapta meg az orromat, és HyeMi jelent meg, abban a kimondottan szexi ruhában.

–        Menj el! – ordítottam, amint megjelent a szemem előtt. Az enyhe fény még csábítóbban hozta ki a törékeny vonalait, aminek nem örültem. – Nem akarlak látni, menj vissza az újdonsült párodhoz?

–        Higgadj le! – mondta. Igyekezett határozottnak tűnni, de a hangja úgy remegett az elfojtott érzelmektől, ahogyan az én dühöm meg vulkánként akart kitörni. – Láttál mindent?

–        Igen, de nem érdekel – játszottam a közömböst. – Pontosan olyan vagy, mint bármelyik lány. Amint megjelenik valami fazon vastagabb pénztárcával, azonnal elfejelted, hogy ki volt az, aki valójában rengeteget tett érted.

–        Ácsi! – emelte fel a hangját, amint olyan vágtam a fejéhez, ami kissé érzékenyen érintette. – De te voltál az, aki miatt erre a döntésre kényszerültem.

–        Mert az jobb, hogy játszod az ártatlan kislányt, amikor valójában rosszabb vagy, még NaRinál is.

–        Ó, persze, mert engem láttál az egyik eldugottabb helyen, nyilvánosság előtt akárkivel is dugni – háborodott fel, és olyan hevesen tört ki magából, hogy meglepődtem. – Te voltál, aki nem bírt a vérével már megint, és hiába okolsz engem, te vagy a hibás.

–        De ha hamarabb döntést hozol, ha azt mondod, hogy ez a vonzalom, amit irántad érzek, nem egyoldalú, nem cselekszem úgy, ahogy cselekedtem – védekeztem hasonló hangnemben, amivel ő illetett engem. – De te játszod az eszed, elmenekülsz a felelősség elől, és azt hiszed, hogy különb vagy a többi ribancnál.

–        Ne merészelj így beszélni velem, és ne próbálj arra a szintre húzni, mint a többi ostoba ribanc.

–        Hátha az igazság fáj, akkor így jártál.

–        Ha annyira szeretnél, nem fekteted meg NaRi, pont ott, ahol bármikor láthatom, és talán fékezed magad, de ez is csak akkor hazugság, mint bármi más, ami eddig elhagyta a csodás ajkaidat! – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kezdene megtörni, a hangja rekedtessé vált a visszafojtott könnyei miatt, de valahogy élveztem ez a szócsatát.

–        El tudod te képzelni – indultam meg az irányába, alig húsz centi választott el tőle, konok pillantással méregettünk egymást, de állta a tekintetem. – Hogy mekkora fájdalmat okoz, hogy minden egyes másodpercben csak szórakozol velem, és annyira fáj látni, hogy valaki más hozzád ér, amikor annyira vágyom rád, hogy majd beleőrülök.

–        Annyira azért mégsem akarhatsz, ha egyből jelentkezik egy másik csaj, és te megfeledkezel rólam.

–        Mindent csak a te érdekedben tettem.

–        Na, ezt nem veszem be! – nevetett fel hisztérikusan.

–        Csak, hogy tudd – fogtam bele gúnyos hangon. – Amióta betetted a lábad a kávézóba, még január közepén, azóta szerelmes vagyok beléd.

–        Mi van?! – csattant fel némiképp dühösen. – Ezt sem hiszem el. Ilyen nem létezik.

–        De igen! – bólintottam. – Szerettem volna veled kapcsolatba lépni, szerettem volna, ha a barátnőmnek nevezhetnélek, és most is könyörögtem egy esélyért, egy új lapnak, de te ragaszkodsz a hibáimhoz, a hibás döntéseimhez, amikor te sem vagy szent, és valójában, minden összefügg a te döntéseiddel is.

–        A szerelem első látásra dolog nem létezik – ellenkezett, de láttam rajta, hogy még mindig a szavaimon őrlődik.

–        De igen, mivel te is bele estél, csak épp a lehető legrosszabb emberbe – vágtam be egy fájdalmas grimaszt, majd még közelebb léptem hozzá. Valahogy éreztem, ez lesz az utolsó beszélgetésünk, vagy épp vitánk. – Ne várd, hogy lemondjak rólad, mert nem fogok!

–        De pedig ezt kellene, döntöttem, és vége! Mondtam, hogy szállj ki az életemből, és legalább lesz okod rá – mondta, majd hátat fordított nekem.

–        Az a baj – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat. –, hogy ez nem fog változtatni az irántad érzett szerelmemen. Akár elfogadod ezt, akár nem.

–        Ég veled! – jelentette be, majd sebesen lerohant a lépcsőn.

Mintha széttéptek volna legbelül, de szerintem nem csak engem, hiszen még pillanatokkal később is messziről hallottam a keserves zokogását...