32. fejezet - Irány a természet!

/HyeMi/

Egyszerűen nem hittem el, hogy képes voltam belemenni ebbe a hülyeségbe. Nem is tudom mikor kellett nagyobb közönség előtt táncolnom, letekintve azt az alkalmat, amikor MinWoo rávett, a nagynéném születésnapján, de az akkor is más volt, hiszen ott alig voltak az előkelő tömegből. Mi van abban az esetben, ha teljesen béna leszek, na, jó, nem én, hanem ő.

–      Most hová sietsz ennyire? – loholt utánam a fiú.

–      Beszélnem kell a nagynénémmel – jelentettem be.

–    Azt mondta HoSeok, hogy holnap délután menjünk be a próbaterembe, gondolom, akkor lesznek ott mindketten – magyarázkodott TaeHyung kissé kifáradva. Én eléggé fel voltam pörögve, dolgozott bennem az indulat, és szerettem volna, még a mai nap folyamán tiszta vizet önteni a pohárba.

–   Csak közlöm veled, hogy JiYeon minden délután ott van, vagyis most is ott lesz – ellenkeztem, de igyekeztem tartani a feszült tempómat.

Csak loholtam a vak világba, amikor éreztem, hogy a fiú keze a csuklóra tekeredik, és erősen visszaránt, hogy pont a karjaiban landoljak, ám jogos volt a reakciója, hiszen annyira figyelmetlen voltam megint, egyenesen a rohanó autók közé akartam futni.

–     Ha kérhetném, ne öld meg magad! – nézett rám angyali pillantással a fiú, de kezdett zavarba ejteni az a viselkedése. Tényleg imádtam őt, bár ez a hülye ragaszkodásával az agyamra ment.

–     Én csak... – E két szó után elakadt a szavam. Nem is tudtam volna megmondani, hogy mi is a bajom valójában. Állandóan túlreagálom a problémás eseteket, és mindenbe belegondolok még több gondot. Ez tipikus példája annak, hogy bolhából elefántot csinálok, pedig teljesen felesleges. – Nem tudom, mi ütött belém. Ráérünk akkor holnap is bemenni JiYeonhoz.

–     Tudod, ha már elindultunk ebbe az irányba, akkor nem fordulok vissza – határozta el magát Tae, majd a kezemet fogva átvezetett az út túloldalára.

Nem sokára megérkeztünk a próbateremhez, és döbbenten hallgattuk a kihallatszó zeneszót. Tipikusan társastánchoz illő, romantikus, és rendkívül kellemes dallama volt a zenének, de a nyelv, melyen szólt, kissé meglepett. Pár pillanatig odakintről hallgattuk, amikor beléptünk, hangosabb lett, TaeHyung pedig elkerekedett szemmel nézett rám.

–      Milyen fura nyelv ez? – ráncolta a homlokát, mire elmosolyodtam.

–    Francia, azt hiszem, és ez a zene elképesztően jó – közöltem vele, majd a dallamra visszafogottan riszálva mentem be.

Már a zene közepe felé járhattunk, amikor a kisteremben éppen a nagynénémre figyeltem fel, párjaként pedig...

–     HoSeok?! – néztem össze a fiúval, aki alig hitt a szemének.

Éppen az egyik elnyújtott hang következett, a fiú olyan sebességgel pörgette meg JiYoen, legalább ötször, hogy biztosan összeestem volna a szédüléstől, de az utána lévő két lépés annyi tetszett, simán el tudtam volna képzelni a TaeHyunggal közös táncunkhoz. Hiszen egyszerre volt elegáns és hihetetlenül szenvedélyes, és határozottan úgy tűnt, hogy a zene nem csak rám van ilyen jelleggel.

–     Meg ne merj csókolni! – hallottam a nagynéném tiltakozását, amint mindösszesen két centi választja el a fiútól. Ösztönösen a mellettem ácsorgó, de annál kiakadtabb Tae csuklójára markoltam. Nem voltam ám zavarban egy kicsit sem.

–  Azt hiszed, kérek engedélyt! – Ezzel a kijelentéssel lendült támadásba HoSeok, mire inkább megköszörültem a torkomat, hogy észrevegyék, nincsenek kettesben.

A meglepett szerelmespárunk megilletődve eltávolodott egymástól, majd mindketten féktelen nevetésben törtek ki. Újra váltottam Tae-vel egy jelentőségteljes pillantást.

–    Legközelebb tessék kopogni – figyelmeztetett minket JiYeon némi szigorúsággal.

–     Úgy sem hallottátok volna – vonta meg a vállát a mellettem álló.

–    Amennyire egymásba voltatok habarodva – jegyeztem meg. – De ennek ellenére volt egy két lépés, ami tetszett, és szívesen felhasználnám.

–    Tudod – nézett rám TaeHyung kissé bűnbánó arccal. – Ezzel csak az a baj, hogy én nem tudok táncolni.

–     Tessék?! – csattantam fel dühösen. – Egy kicsit sem?

–      Nem igazán.

–      Na, ez kellemetlen lesz – szólalt meg HoSeok aggodalmas pillantásokat villantva az irányunkba.

–    Hagyd, majd kiegyeznek valahogy – vette át a szót a nagynéném, de nem voltam képes arra figyelni, hogy minél hatásosabb módon megszidhassam Tae-t. – Amúgy meg, Hobie – váltott a nő megint szigorúra. – Lábmunka... még sokat kell tanulnod...

–      Nem lehetne inkább csípőmunka – vonta fel a szemöldökét a fiú kihívóan. Ez most komoly?!

–   Abban nem kell fejlődnöd – ismerte el JiYeon, majd egy egyszerű mozdulattal meglökte a fiút a tarkójánál, hogy végre vegye komolyan a munkát.

Teljesen ki voltam azon akadva, hogy azok ketten pont olyanok voltak, mint két szerelmes tini, akik éppen most találtak egymásra, ebben a cudar világban. De JiYeon meglepően boldognak tűnt, szinte ragyogott, ami manapság nem nagyon volt jellemző rá.

–       Egyébként – fordult az irányunkba JiYeon kérdő pillantással, de én nem tudtam semmit sem mondani a mellettem ácsorgó fiúnak. Tudtam, hogy nem gondolta végig ezt az egészet, csak a pénz része lebegett a szeme előtt, és meg tudom érteni, hogy miért. – Mi célból is jöttetek ide?

–    Hülye módon elvállaltam a diri ajánlatát, hogy táncoljak a tavaszi bálon a nyitó számban, de nem is tudok táncolni – fejtette ki TaeHyung, és egy sajnálkozó pillantást vetett rám.

–       Majd együtt megoldjuk! – vigasztaltam meg, valahogy nem tudtam haragudni rá.

–       És sosem próbáltad? – faggatta a nagynéném.

–       Őszintén, nem igazán – vonta meg a vállát a fiú.

–    Akkor ne mondd, hogy nem tudsz – intette JiYeon, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. – Ha majd megpróbáltad, és huszadszorra sem megy, akkor mondhatod, hogy nem tudsz.

–      Három hét alatt kellene valamit kitalálni, és megtanulni – magyarázkodtam.

–     Azt mondta az igazgatónő, hogy lehet szabadabb is...

–    Vagyis keverhetünk bele valami kevésbé röhejeset – csillant fel HoSeok szeme, de cserébe kapott egyet a tarkójára a nagynénémtől.

–     Ez nem röhejes, ezzel rengetegféle érzelmet el lehet mesélni, és ezt ajánlom a te esetetekben, hiszen annyi mindenen keresztülmentetek. Majd kitalálok valami nagyon egyszerűt, keresek egy jó zenét, Hobie pedig kitalál nektek valami olyat, amihez ő ért.

–     Te is értesz hozzá – ellenkezett az említett, de kénytelen voltam elmosolyodni.

–    Az lehet, de nem húzhatod ki magad a munkából – hangzott az erélyes válasz. – A héten betanuljuk, hétvégén pedig neki is láthatunk.

–   Az nem lesz jó – rázta meg a fejét HoSeok. – Mert pénteken osztály kirándulásra megyünk, és csak vasárnap este jövünk vissza.

–      Tényleg, és erről én miért nem tudok – fakadtam ki magamból dühösen.

–       Mert ha kevesebbet lógtatok volna, akkor tudnátok – felelte a fiú vállvonogatva.

–     Végül is – értett vele egyet TaeHyung.

–      És hová mentek? – kérdezősködött a nagynéném.

–   Valahová az istenháta mögé, a Han folyó mellé, egy kihalt erdőbe – fancsalodott el Tae, mire kiakadva néztem rá.

–     És kötelező oda elmennem? – akadékoskodtam.

–     Igen, nincs lógás, az osztályfőnök képes és büntetésbe küld minket.

–       Köszi, de én nem takarítok még egyszer – vetettem ellen. – És mikor megyünk pontosan?

–     Pénteken reggel, nyolckor jön értünk a busz, és legalább három órát utazunk. Megint abban a lepukkant faházban leszünk, aztán kint a szabad ég alatt egy estét, de ha szerencsénk van, idén végre ahhoz a tóhoz is elvisz minket – fejtette ki a tervet Hoseok, és csodálkoztam, hogy ennyire pontosan tudja a menetrendet.

–       Mindig oda vitt titeket? – tudakolta a nagynéném. – Milyen unalmas lehet...

–      Igen, mindig – sóhajtotta a fiú. – De minden délután itt leszek és gyakorolhatunk.

–      Jó ötlet. És nektek is ajánlom! – mutatott először a fiúra, majd rám a nagynéném.

–       És mégis mit? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

–      Igazából mindegy – hangzott a válasz. – A fontos, hogy érezni tudd a zenét, és lassúzhattok, az sokat segít... – mosolyodott el.

–    Remek – adtam fel, mert tudtam, hogy ezzel nem megyünk semmire. – Majd küldd el a zenét, hogy tudjam, mire fogok szenvedni, hátha nekem is eszembe jut valami.

–     Nem fogunk szenvedni – vont magához közelebb TaeHyung. – Jók leszünk!

–     Ezzel vigasztalod magad? – néztem rá döbbenten.

–      Mondhatjuk így is – vigyorodott el.

–     Na, jó, hogy itt voltatok, de nekünk még van mit gyakorolnunk. – HoSeok szinte kitessékelt minket a terem ajtaján, és teljesen értetlenül néztünk egymásra Tae-vel.

Na, igen, ez nehezebb lesz, mint gondoltam...

/TaeHyung/

Teljesen kiment a fejemből, hogy az osztályfőnök mindig április első hetére időzíti azt a förtelmes kirándulásnak csúfolt valamit, amit egyedül ő élvez. Most persze könnyebb lesz, hiszen ott lesz HyeMi is, milyen kár, hogy a lányokat rendszeresen egy másik szárnyban szállásolják el. Nem baj, majd csak találunk lehetőséget arra, hogy kettesben lehessünk legalább egy rövid időre. Ugyan még nagyobb problémát okozott az a tény, mi lesz velünk, hiszen ennyivel is kevesebb időnk lesz gyakorolni. Persze jelenleg az, aki tudta mihez is kezdjen, JiYeon volt, de látva, ahogyan táncolt, nem reménykedtem semmi jóban. Az estémet egyedül töltöttem, a lány olyan sebességgel hagyott ott, egyszerűen követni sem tudtam. Sejtettem, össze kell szednie a gondolatait, hogy tudja, egyáltalán mi legyen. Azzal nem lesz baj, hogy érezzem a zenét, de a zongorához vagyok szokva, nem pedig valami szöveggel megtarkított rémséghez, bár valóban nagyon szimpatikus volt az a mozdulatsor, amit éppen elkaphattunk a tegnapi nap folyamán. Végül szerda este vettem a bátorságot átmenjek HyeMihez, egészen addig hihetetlen képességekkel megáldva menekült előlem. Becsengettem, de megint nem hallhatta a kiszűrődő dal miatt. Beléptem, de nem a nappaliban volt, hanem a konyhában, éppen a hagyma szeletelésével volt elfoglalva.

–   Ejha! – jegyeztem meg elismerően. – Nem tudtam, hogy te konyhatündér vagy! – Ezzel a megállapítással tettem le magam az asztalhoz.

–     Persze – gúnyolódott. – Pedig tudhattad volna, hiszen már az itt eltöltött második napom ki akartatok fosztani. Akkor is mondtam, hogy azt magamnak készítettem.

–      És most kinek? – érdeklődtem, miközben azt figyeltem, hogy milyen ügyesen mozog a konyhában.

–    Gondoltam arra, hogy elkészítek mindent, megterítek, romantikus hangulatot teremtek, gyertyákkal meg minden, majd áthívlak, de úgy tűnik, hogy szeretsz hívatlanul beállítani.

–     Ha szeretnéd, elmegyek, és majd úgy jövök vissza, hogy teljesen meglepődök – ajánlottam fel, mire a lány elkezdett kuncogni.

   Nem is te lennél, ha nem próbálnád magad kimagyarázni ebből is – állapította meg, és folytatta a hozzávalók összevagdosását.

–     Mikor tanultál meg főzni? – érdeklődtem. – Meg, ha tudok segíteni, akkor szólj nyugodtan.

–      Megszoktam, hogy egyedül főzök, úgyhogy maradj ott, ahol vagy. Elég kicsi lehettem, talán tíz éves – gondolkodott el az emlékeiben kutatva. – Mivel a nagyszüleimmel töltöttem a legtöbb időt, nagyon hamar bele kellett tanulnom a különböző házimunkákba.

–      És szereted is ezt csinálni?

–    Igen, főzni nagyon szeretek, de majdnem mindent szeretek, csak ne kelljen porszívóznom, mert az a halálom.

–    Mintha anyámat hallanám – nevettem fel. – Ő sem szeret porszívózni.

–    Akkor ki csinálja meg, ha nem ő?

     Szerinted – vontam meg a vállam. – Természetesen én magam. Bár amikor rám bízza az egész lakás kitakarítását, valahogy nem szoktam díjazni, de szívesen segítek neki bármiben.

–     Akkor hozzám is jöhetsz – harapott rá a lehetőségre. – Amúgy kíváncsi lennék rá, hogy mire költenéd azt a pénzt, amit a diri visszaad, ha sikerrel járunk.

–      Miből gondolod, hogy sikerrel járunk?

–      Mert, ha nem fogunk halott ember vagy, hiszen te rángattál bele.

–      És mi lett a „majd együtt megoldjuk” kijelentéseddel? – emlékeztettem a szavaira.

–     Együtt is fogjuk megoldani – bólintott rá. – Csak nem árt, ha érezd a nyomást!

–     Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Ha te leszel a tanárom, akkor akár az egész világot képes leszek meghódítani...

–     Hű, ez azért elég merész – mosolyodott el, és a tűzhelynél kezdett el vacakolni. Erős fűszeres illatok terjedtek a konyhában, kis híján kezdtem megéhezni. – Nos, akkor mit vennél abból a pénzből?

–    Először szereznék anyámnak egy zongorát, hogy otthon is tudjon játszani, a húgomat a legjobb speciális iskolába küldeném, és talán még az öcsémet is támogatnám abban, hogy letegye a jogsit – részleteztem a terveimet.

–      És magadnak? Nem akarsz semmit? – csodálkozott el.

–   Minek... – vontam meg a vállam megint. – Nekem itt vagy te, aki megfizethetetlen, és az, hogy a családom tagjait boldognak látom, felbecsülhetetlen. – Elkerekedett szemmel vetett rám egy pillantást, melyet nem tudtam, hová tenni. – Most mi van? – értetlenkedtem.

–     Hihetetlen, hogy mennyire önfeláldozó vagy – kételkedve méregetett, gondolom, gyanús volt számára, amit mondtam.

–      Nekem meg van mindenem, ahhoz, hogy boldog legyek. A pénz amúgy sem befolyásol semmit.

    Nos, ebben legalább egyet értünk – mosolyodott el újra, majd rátett egy fedőt a serpenyőre. – Ez hamarosan elkészül, addig pedig tanulni kellene.

–  Nem lazíthatnánk inkább? – kérdeztem kissé szenvedő hangon, és amint feltápászkodtam ülő helyzetemből, azonnal a dereka köré fontam az egyik karomat, úgy húztam magamhoz közel.

Alig tíz centi választott el csodás ajkaitól, és jelen másodpercben nem igazán bírtam magam visszafogni. Lágyan nyomtam az ajkaimat az övéére, de ezúttal nem is volt elég egyikünk számára sem a visszafogottság. Döbbenetes sebességgel lendült be, és olyan szenvedélyes csókban részesített, hogy én magam szédültem meg, és nem fordítva. Pár pillanat múlva zihálva váltam el tőle, a szemében megint olyan vágyakozás égett, egyszerűen nehezemre esett őt visszautasítani. Támadást indítottam a nyaka ellen, finom csókokkal halmoztam el, majd amint leértem a kulcscsontjához, a végigsiklottam a nyelvem hegyével a nyakának tökéletes ívén. Ismét az ajkaira csaptam le, az egyik kezemmel a fenekére markoltam rá, miközben egyetlen pillanatra sem szakadtam el az ajkai puha párnáitól. Ha most nem állok le, akkor nem is leszek képes, és kapásból felteszem a konyhaasztalra, hogy ott a helyszínen birtokba vehessem a testét, de meglepődve vettem tudomást arról, éppen ő az, aki nem kívánja folytatni.

–      Tudod, ráérünk még – mosolyodott el kacéran, és azt hittem, hogy ott összeesem. Mondhatjuk azért is, mert egy bizonyos testrészem, igen éberre kapcsolta magát már ennyitől is, igazán most tudatosult bennem, hogy mennyire is kívánom őt, és mennyire aljas módon, csak felizgat, és nem csinálunk semmit. Persze éreztem ebben némi bosszút is, de abba is egyet kellett értenem, hogy nem rohanunk sehova. Bár jelenleg örültem volna, ha folytatjuk...

–     És mi van, ha azt mondom, hogy most nem akarok itt megállni – vetettem ellen kissé erőszakosan magamhoz vonva a lányt.

–       Akkor így jártál – jegyezte meg gúnyos hangnemben, így jobbnak láttam, ha leveszem róla a kezemet, mert ezt a csatát ő nyerte, de a háborúnak még nincs vége. – Egyébként is nekünk még ma táncolnunk kell!

–      Mert megkaptad a zenét, amire a nagynénéd majd kitalál valamit? – kérdezősködtem, és hálát adtam a semleges témáért.

–      Igen, de ez még egyáltalán nem lényeges – hangzott a határozott felelete, melyen eléggé meglepődtem.

–   Gyere! – ragadta meg a kezem, és kifelé vonszolt nappali irányába.

Egy lassú zene szólalt meg, számomra ismeretlen volt, bár a zenei ízlésem legnagyobb részét a komolyzene tette ki, időnként meghallgatok modern zenéket is, nem igazán tudnak megérinteni. Amúgy meg valójában ki szerettem volna próbálni azt a lépést, amit akkor láttam, amikor megleptük JiYeont és HoSeokot, bár nagyon úgy tűnt, hogy a nő a második tinédzserkorát éli, vagy csak a fiú fiatalította meg, ki tudja. Mindenesetre elég nagy az összhang köztük. A lány végül odalépett elém, és kérdő pillantással illetett.

–      Remélem, JiYeon nem akar éppen tangólépésekre apellálni, mert akkor nekünk végünk – állapította meg végül, majd fogta a jobb kezem és a derekára vezette, hogy ott fogja, miközben ő a jobb kezét a hátamra helyezte. A másik kezemet összekulcsolta a saját szabad kezével, fél szemmel pedig azt lestem, hogy a lábaival mit csinál, de szerencsére semmi különlegeset nem hajtott végre.

–      Miért? – néztem rá értetlenül.

–  Mert – fogott bele, de olyan közel húzódott hozzám az egész testével, hogy szinte hallottam a szívdobogását, meg azt az émelyítő vattacukor illatot, ami mindig körbevette őt. –, a tangó az egyik legszenvedélyesebb latin tánc. Vannak benne könnyebb lépések is, ha az alapokat vesszük, nem lesz rossz, csak épp, ha sikerül megfelelően kivitelezni mindent, akkor nem lesz mentes a túlfűzött erotikától sem.

–    Ettől most nem érzem magam jobban – estem kétségbe azonnal. – Nekem már elég, ha az, amit hétfőn láttam menne.

–      Pedig az éppen tangó volt – közölte velem, és elvette a maradék életkedvemet is.

–    Akkor inkább hagyjuk – kértem tőle. – Visszavonunk mindent, és kész. Közöljük a dirivel, hogy nem tudjuk megcsinálni.

–     Képesek leszünk rá, együtt – határozta el magát. – Most veszünk egy-két alaplépést, melynek annyi a lényege, hogy ha teszek, egy hosszú lépést hátra jobb lábbal, te megteszed ezt ugyanúgy a ballal, csak épp előre, és igyekszel követni az irányt.

–    Oké, ez nem tűnik nehéznek.

–   Aztán jöhet a másik lábbal ugyanez, majd elfordulás, és hirtelen húzz közel magadhoz – magyarázkodott, de nem igazán tudtam követni.

–    Tudod, annak is fogok örülni, ha nem taposlak le – figyelmeztettem, és annyira kínosan éreztem magam, hogy olyanra vállalkoztam, amihez teljes mértékben nem értek.

–     Ha így állsz hozzá, valóban bukásra vagyunk ítélve – szólt rám hasonló szigorral, ahogy JiYeon szidta le HoSeokot. – Én hiszek benned, és ez elég, de ha nem adod fel az önsajnálatot, meg foglak verni.

–      Jól van! – adtam fel, lemondó sóhajjal megspékelve. – Csináljuk!

–      Helyes – mosolyodott el, majd tett egy lépést a megbeszélt irányba, én pedig igyekeztem követni.

Annyira nem volt vészes, megpróbáltam hasonló könnyedséggel végrehajtani, ahogyan ő teszi, majd jöhetett a másik oldalra, és a fordulat, melyet nem is tudtam, hogyan hajtok végre, ennek ellenére egész jól ment. Aztán már csak azt maradt, hogy közelebb húzzam magamhoz, de csak vettem észre, hogy a lány mindkét kezét a hátamra teszi, a bal lába kinyújtva az enyém mellett, a jobb pedig felhúzva, behajlítva pihent a csípőmön. Nos, igen... ez a fajta testközelség erőteljesen zavarba ejtő volt. És ez csak egyetlen lépés volt, melyet HyeMi megspékelt egy kis variálással, de akkor is annyira szexi volt, ahogyan előadta magát, hogy alig bírtam észhez térni.

–     Szerintem, ezt nem kellene erőltetni – állapítottam meg, de ő csak szélesen elvigyorodott.

–     Nem nehéz, mondom, csak ne görcsösen akard, hogy összejöjjön – mondta, és éreztem a szavaiban azért némi dicséret is akadt. – Lehet, hogy jobb lesz, ha megnézünk néhány videót, hátha az segít, de nem vagy használhatatlan, megnyugtatlak!

–      Te most megdicsértél? – játszottam a meglepettet.

–     Igen, de ne szokj hozzá – felelte, majd nyomott egy gyors puszit az arcomra.

Elképedve néztem utána, amint a konyhába siet, hogy ráellenőrizhessen az ételre. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de bíztam abban, hogy igen is képes leszek megtanulni hárompercnyi koreográfiát, és bíztam abban is, hogy egy teljesen kezdő szintre lesz felépítve, nem arra, amit HyeMi művel.

–    Gyere enni! – szólt ki a konyhából. – Bár nem lesz hangulatvilágítás meg ilyenek, de van a hűtőben egy üveg vörösbor, azt kibonthatnád, amíg én megterítek.

Nem ellenkeztem, csak kivettem a bor, és megkínlódtam annak felbontásával. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire jó szakács, bár annyira hozzá voltam szokva a házi készítésű ételekhez, hogy nem is tudtam volna szóba állni olyan lánnyal, aki nem tud egy kicsit sem főzni. Végül kaja után, örömmel néztem, ahogy eszik, és annak is nagyon örültem, hogy végre visszatért az étvágya, beültünk a tévé elé, amihez hozzákötötte a laptopját, és ott néztünk, olyan videókat, amik talán segítettek volna abban, hogy elsajátítsam a tangó alapjait. Elkönyveltem magamnak, hogy ezeket a fura lépéseket, meg így forgassuk meg a lányt, meg úgy, meg ezek a hosszú és nyakatekert lépéssorokat sosem leszek képes megtanulni. De igaza volt abban, hogy túl szenvedélyes és tüzes, biztos voltam abban, hogy ha menni fog valaha is, fel fogjuk perzselni a színpadot... Már alig vártam az első komolyabb óránkat...

/HyeMi/

Egyáltalán nem volt vészes, amit összehozott, csak jobban szereti sajnáltatni magát. Tudtam, hogy egyelőre maradnak a videók, meg az azokból ellesett egyszerűbb lépések, és reménykedtem abban, hogy a kirándulás során lesz lehetőségünk kettesben lenni, legalább egy kicsit. Nyugtatott a tudat, hogy JiMin és HoSeok is ott lesz, ők pedig akár falazhatnak is nekünk, amíg mi tanulni próbálunk. Persze inkább a nagynéném oktatását vártam, mert tudtam, hogy nála igencsak fel kell kötni a nadrágunkat. Nem sok mindent pakoltam be, csak azt, amit szükségesnek véltem, de TaeHyung így sem hagyta, hogy cipeljem a csomagom, ő kettővel is elboldogult. Segített betenni a busz csomagtartójába a táskámat, és örömmel fedeztem fel, hogy a fiúk befoglalták a leghátsó sort, legalább nem kellet a z árgus szemek között utaznom. Rettegtem attól, hogy a sok hülye liba, majd valamilyen módon ki akar velem tolni, mivel össze leszek velük zárva, de majdcsak lesz valami.

Az utat alvással töltöttem, a fejemet Tae vállára hajtottam, az tűnt a legmegfelelőbb párnának, és legalább két órán át ki sem nyitottam a szemem. Csupán arra ébredtem fel, hogy a fiú unalmában az ujjával felismerhetetlen mintákat rajzol a tenyerembe. Nekem teljesen új volt ez az egész kaland, de a srácok halálra unták magukat.

–    Rémálom lesz ez a két nap – mondta elkeseredetten JiMin.

–    Meg fog ölni az unalom – fűzte hozzá HoSeok hasonlóan csüggedten.

–     Én azért kíváncsian várom – ismertem el, amit végre sikeresen észhez tértem.

–     Mert te még nem voltál itt, de ha akarod, elmesélem, mi várható – ajánlotta fel Tae készségesen.

–      Rendben van, hallani akarom – erősködtem.

–    Dél körül megérkezünk, aztán kipakolunk, tanár ismerteti a szabályokat, majd estig szabad foglalkozás, de nem igazán lehet, mit csinálni. Este tábortüzet gyújtunk, sütögetünk, és remélem ezúttal is megég valaki – itt elsötétült képpel néztem rá.

–    Ne nézz így, HyeMi! – nevetett fel JiMin. – Legalább akkor történik valami mozgalmas.

–     Mert tavaly történt ilyen eset? – érdeklődtem.

–      Igen – bólintott HoSeok. – De nem volt vésze, ne aggódj.

–    Aztán hajnalban túrázni megyünk, de én magammal viszem minden cuccomat, mert előző évben is eltűnt egy-két cuccom. Aztán este megint tábortűz, ám remélem, hogy most elmegyünk, ahhoz a lelátóhoz, amihez tavaly nem sikerült, mert mindent elvitt az eső – folytatta TaeHyung.

–     Ez így összegezve nem tűnik annyira mozgalmasnak – értettem egyet a srácokkal. – Bár van egy sanda gyanúm, hogy a lányok, majd izgalmassá teszik ezt a két napot – mutattam a felénk pillantgató lánytömegnek.

–      Csak irigyek! – legyintett HoSeok. – Ne is foglalkozz velük!

Tisztában voltam ezzel a ténnyel, de azt is tudtam, hogy a mérhetetlen irigység képes ostobaságokra sarkallni az embert.

–     Nos, gyerekek! – állt fel az osztályfőnök, amint az erdő kellős közepén megállt a busz. – Remélem, még nem unjátok a nyugalom szigetét!

–     De! – hangzott a kórus.

–    Ez az utolsó évünk együtt, szeretném, ha jó emlékeket vinnétek magatokkal az egyetemi évekre – folytatta a férfi. – Először lepakolunk, természetesen a lányok a jobb szárnyban, fiúk pedig a bal szárnyban lesznek elhelyezve, a fürdők használata pedig időszakhoz lesz kötött. Nem szeretném, ha bármelyik társatokat bántalmaznátok ebben e két napban, akiről kiderül, hogy ilyet tesz, eltiltom a tavaszi báltól.

Itt fellélegeztem, tudtam, hogy a sok liba, mind arra vár. a bálra, ahol a csillogóbbnál csillogóbb ruhakölteményekben villoghassanak, így nem fognak bántani, legalábbis nyíltan nem. Ez adott némi reménysugarat számomra. Nagy nehezen lekínlódtam magam a buszról, és megvártam, amíg a csomagom a kezembe kerül, de nem hagytam, hogy Tae továbbra is segítsen, itt most kissé távolságtartóbbnak kell lennünk egymással, de nehéz lesz, mert már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy az életem biztos része, egyszerűen nem is tudtam volna meglenni nélküle. Elindultam a földúton, és a mellettem elhaladó két lány, meglökött, éppen csak nem terültem el a sárban, mert megjelent mellettem JiMin, aki azonnal visszarántott.

–     Igazán, köszönöm! – hálálkodtam.

–     Elég rosszul kezdődik! – jegyezte meg TaeHyung, aki biztatóan megszorította a vállamat.

     Ha nem találsz ki valami, ki fognak csinálni – állapította meg HoSeok, és kénytelen voltam vele egyet érteni.

–    Leszünk mi még zárt falak között – határoztam el, és a három fiú elkerekedett szemmel nézett rám.

–    Mit tervezel? – kiáltott utánam a hősöm, de csupán visszamosolyogtam rá, nem feleltem, csak folytattam az utamat befelé a lányos oldalra, egyenesen a pokolba.

-

Az egyik legbentebb lévő ágyat választottam, és nem nagyon tetszettek az emeletes ágyak. Az alsó szintet pécéztem ki magamnak, megigazítottam azt, az ágy belső részére tettem a csomagom, eldöntve azt, hogy inkább azon alszom, nehogy véletlenül elvegyenek tőlem valamit. Láttam, amint az egyik lány, az, aki a falkavezér volt, bezárja az ajtót, és a többiekkel együtt az irányomba lépdel.

–      Csakhogy tudd, ribanc! – lépett közvetlen elém a lány, akinek hosszú fekete haja, egészen a fenekéig leért, bár volt egy sanda gyanúm, hogy az csak póthaj, kék szemében a gyűlölet csillant fel. – Attól, hogy te vagy a suli legmenőbb srácainak a kedveltje, itt nem lesz veled senki, hogy megvédjen.

–    Talán nem is baj! – válaszoltam határozott. – A legutóbbi lány, aki visszapofázott nekem, a kórházban végezte.

–       Nem félek tőled, hiszen egyedül vagy.

–      ChoA! – bökdöste meg a mellette álló rövid szőke hajú, a vezért. Tehát ChoA névre hallgat, legalább ezt is tudom. – Lehet, hogy nem kellene piszkálnunk, tudod, hogy Kim HyoRimt, és Kwon NaRit is elintézte. – Döbbenettel hallgattam a számomra különösen ismerős neveket.

–      Igen, és tudjuk, hogy egyik éppen JungKook, a másik meg éppen TaeHyung volt barátnője, pedig te pont Tae-ért vagy oda – kotnyeleskedett bele egy másik lány, számomra igencsak értékes információkat szolgáltatva.

–      Fogjátok már be! – emelte fel a hangját ChoA, mire elmosolyodtam.

–      Akkor ezért vagy ennyire kiakadva rám, a fiú, akit kedvelsz, velem jár – gúnyolódtam vele, de a lány szeme villámokat szórt.

–      Tudom, hogy ez csak futókaland – nyugtatgatta magát.

–      Számodra az lenne, számomra nem. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy lemondjak róla, és remélem láttad, hogyan néz rám – folytattam továbbra is gúnyosan, de kár volt, mert a lány felém indult feldühödve, egyenesen a hajam felé nyúlva, de sokkal gyorsabb voltam nála.

Ilyenkor imádtam az alacsony magasságomat, kicsi voltam, de rettenetesen fürge. Mire odaért felpattantam, a kezét, melyet felém nyújtott, elkaptam, és olyan lendülettel csavartam hátra, hogy a karcsú teste egyenesen az ágy felé indult meg. Felsikoltott, ám a többiek annyira ki voltak akadva, nem bírtak sem a tanárnak szólni, sem segíteni a vezetőjüknek. A hátára térdeltem, igyekeztem nem kárt tenni benne, mert így nem lesz bizonyítéka ellenem.

–     Legközelebb, kétszer is gondold meg, hogy kivel kötözködsz! – fenyegettem meg, de csupán a sírása volt az egyetlen, ami választ adott számomra.

Lassan engedtem el, könnyes arccal bámult rám, amikor végre sikerült feltápászkodnia, de ennek ellenére a szeme még mindig villámokat szórt. Cseppet paradoxonnak éreztem a helyzetet, de a többi lány is, elképedve nézett engem, és láttam rajtuk, hogy akármelyikük irányába tennék egy lépést, azok sikítva rohannának el.

–      Nehogy azt hidd, megúszod ennyivel! – fenyegetőzött ChoA, de tőlem csak egy gunyoros vigyorra telt.

–       Lehet próbálkozni! – közöltem vele, és néztem, ahogy a társaság tüntetően kivonul a szobából.

-

A csomagommal együtt vonultam el a fiús oldalra, mert úgy éreztem, jobb, ha a dolgaimra vagy valamelyik srác vigyáz, kimondottan TaeHyungra gondoltam.

–      Rémesen nézel ki, pedig alig két órája vagyunk itt – jegyezte meg, és amint úgy látta, hogy senki sincs a környékünkön, felém hajolt, hogy meg tudjon csókolni.

–       Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet – tiltakoztam.

–  Megkockáztatom a leszidást! – vágott vissza, majd olyan hevesen megcsókolt, hogy majdnem beleszédültem.

–     Menjetek szobára – jelent meg mellettem JiMin elképedve. – Miért hordozgatod magaddal a táskádat.

–     Sajnos minimálisak a lehetőségeink! – tártam fel a tényeket. – Képzeld, rátok bízom!

–      Egy női táskát! – lelkesült fel HoSeok. – Legalább megnézhetem, mit tárolsz benne, a női táskáknak, amúgy is rengeteg titka lehet.

–      Nincs benne semmi érdekes – vontam meg a vállam. – Csak éppen biztosra veszem, hogy a lányok a ruháimmal fognak tüzet rakni.

–     Ennyire szar a helyzet? – kérdezte Tae kissé ledöbbenve, majd kivette a kezemből a táskámat, bevitte a fiús szobába, és a lehető legjobban elrejtette. – Majd, ha kell belőle valami, akkor szólj.

Némán bólintottam, és megindultunk kifelé a hátsó udvarra, ahol a tábortűz volt készülődve. Amint a lányos tömeg megpillantott inkább kikerültek mindent, s amikor végre leültem az egyik tetszetős padra, a fiúk is körém telepedtek.

–      Mit műveltél, hogy ezek – mutatott JiMin széles vigyorral az arcán a lányok felé. – ennyire félnek tőled?

–     Mindösszesen majdnem letéptem ChoA karját, és a hátába állítottam, vagyis csak szerettem volna – fejtettem ki dühösen. – Megérdemelte.

–     Az igen – füttyentett elismerően HoSeok. –  Nem csodálom, hogy tartanak tőled.

–      És nem lesz ennek következménye? – aggodalmaskodott TaeHyung.

–      Nem hiszem, engem nem tilthatnak el a báltól, mert részt veszek a nyitótáncban – vontam meg a vállam.

–       Na, igen – bólogatott Tae. – És mikor, meg hol fogunk gyakorolni?

–      Majd gyakoroltok hétfőtől – intett minket nyugalomra HoSeok. – Már tudom az egész koreográfiát, és felköthetitek a nadrágot!

–       Mert olyan nehéz? – akadtam ki.

–     Nem, egyáltalán nem az, még két hét sem kell hozzá, hogy megtanuljátok, kezdőknek is menni fog – magyarázta a fiú, így kissé megnyugodtam.

–       De azért egy tűzoltó készüléket lehet, hogy beviszek a próbaterembe – vigyorodott el HoSeok, és már akkor értettem a célzást.

–       Megölöm JiYeont – fenyegetőzött Tae, de megszorítottam a kezét, hogy higgadjon le.

–   Nem lesz semmi baj, megoldjuk! Tudod, ketten a világ ellen! – próbálkoztam meggyőzni, és egy hatalmas mély levegő után lehiggadni látszott.

Az este további rész nyugodtan telt, olyan gyorsan kerestem fel a fürdőt, hogy öröm volt nézni, és sikeresen megelőztem a hisztis picsákat, sikerrel zártam ezt az estémet is. Nem aludtam jól, meg persze olyan korán reggel indultunk útnak a túrázásban, még nem is igazán nyílt ki a szemem. Hátul kullogtam, kettesben Tae-vel, és amikor senkis sem látott minket, nem bírtam ki, hogy ne fogja a kezét...

/TaeHyung/

Elképedtem azon, hogy ilyen ügyesen helye rakta azokat a lányokat, akiknek csak a szájuk volt a nagy, de ennek ellenére aggódtam, hogy ne legyen semmilyen következménye az erőszakos kitörésének. Eddig elkerült minket a baj, mindketten magunkkal vittük a táskánkat, felkészülve arra, hogy netán kicuccolnának belőle, én tavaly tényleg megjártam, bár a mai napig nem tudom, kinek kellett egy zokni még egy kimondottan szép alsónadrág, meg egy póló, mert egyik osztálytársamon sem láttam utána. Biztos a mókusoknak jutott eszébe fosztogatni egy kicsit. A kijelölt ösvényen meneteltünk, mindenfelé fák, bokrok, olyan annyira párás volt a levegő, szinte nedvessé tette a lábunk alatt a füvet. Egy kisebb dombságra mehettünk fel, amikor már messziről hallottam a folyóvizének csobogását, szerettem volna megnézni közelebbről. Hosszasan kanyargott előttünk az út, úgy tűnt, hogy a két barátunk a csapat élén masírozott, ez volt az egyetlen, amit szerettek ebben az erdei kirándulásban, az órákig tartó túrázást. Unottan vonszoltam a lábaimat előre, észre sem véve, hogy a csapat már igencsak előre sietett, így sebesen utánuk akartam loholni, de abban a pillanatban egy kisebb gödörbe léphettem, a bokám megadta magát, és fájdalmamban összeestem.

–     Jól vagy? – térdelt le mellém HyeMi aggodalmasan nézve rám.

–    Igen – vágtam rá, lassan feltápászkodva, de eléggé fájt, ha terheltem a jobb bokámat. – Szerintem meghúzódott a bokám – mutattam az említett testrészemre. – Miért nem mentél a többiekkel?

–     Ja, hagyjam, hogy a vadállatok felfaljanak! – szörnyülködött. – Teljes mértékben a kijelölt ösvényen jöttünk?

–     Szerintem nem. A tanár nagyon merész akart lenni, vagyis csak ő tud minket levezetni innen, és van egy olyan érzésem, hogy nem erre fognak visszajönni – magyarázkodtam. Éreztem, ahogy enyhe nyilallás terjed a fájó testrészemben, de ahogy tettem egy ingatag lépést, kezdett élesebb lenni a fájdalom. Ha szerencsém van megúszom egy ficammal, két-három nap alatt rendbe jön, de eléggé kellemetlen lesz addig.

–        Akkor merre menjünk? – érdeklődte a lány, és értetlenül néztem rá.

–        Nem vagy ideges? – faggattam.

–        Nem, miért lennék? – csodálkozott el, majd röviden felnevetett. – Itt vagy velem, még akkor is, ha egy kicsit sérült vagy.

–        Na, gyerünk! – indultam meg egyenesen amerre a lábam vitt, már amennyire képes volt vinni.

Órák óta jártuk az erdőt, és a tanár annyira ostobán vezetett minket, hogy nem is tudtam merre lehet a kijelölt ösvény. A fák között meneteltünk szótlanul, alig álltam a lábaimon, és örültem annak, hogy előző nap, még némi élelmet és folyadékot is csomagoltattam anyámmal az útra. Kissé megtorpantam, a kezemet a térdeimen pihentettem, de ezzel elértem azt, hogy HyeMi megint aggódjon értem.

–        Ne álljunk meg pihenni egy kicsit? – érdeklődte le sem véve rólam a tekintetét.

–        Mivel már teljesen mindegy! – mondtam idegesen dörzsölgetve a tarkómat.

–        Azt mondod, hogy nem tudod, merre vagyunk, és hogyan jutunk innen le.

–        Igen, azt, kedvesem – sóhajtottam.

–      A többiek majd megkeresnek, ugye? – kezdte el tördelni a kezét, majd nagy hirtelenjében előkapta a telefonját. – A fenébe, nincs térerő!

–       Mit vártál? – nevettem el magam kissé szeszélyesen. – Itt vagyunk elveszve a semmi közepén, hogyan lenne térerő. A többiek meg mire észreveszik, hogy nem vagyunk meg, már rég a tábortűznél lesznek, addigra besötétedik, és minket felfalnak a vadállatok!

–       Legalább romantikus halálunk lesz – jegyzet meg halálos nyugalommal.

–      Nem hiszem, mivel téged löklek oda a vadaknak, és míg megesznek, én elfutok – vallottam be, és láttam, hogy mennyire elborzadva néz rám. – Nyugi, csak vicc volt!

–       Ezt nem tartom viccesnek! – hisztizett, és közben erősen elkezdte a hátamat csapkodni.

A távolból morgást hallottam, azonnal bekapcsolta vészjelzés, tudtam, hogy erre felé, igen sok a medve, amik biztosan nem fogják díjazni, hogy a területükön mászkálunk. Még erőteljesebb lett a morgás hangja, és már a bokrok között mozgás neszét is hallottam. Gyorsan el kellett tűnnünk, mielőtt a viccelődésem valósággá válik.

–  Haladjunk! – rántottam magammal a lányt megszeppent mivoltát, és felfelé igyekeztünk egy domboldalon.

Hosszú időn keresztül hallottam a morgást, és a zajt, de közben egyre erősebbé vált a folyó csobogása is, nagyis igen közel lehettünk ahhoz is. Éppen megálltunk egy kisebb tisztásnál, ahol végre kifújhattam magam. A bokám fájdalmával nem is tudtam foglalkozni, annyira dolgozott bennem az adrenalin, hogy nem is éreztem semmit sem.

–      És most merre? – meredt a távolba HyeMi. Talán két méterre lehetett tőlünk a víz, reméltem, hogy annak vonala elvezet minket valami megfelelő helyre.

–        Kövessük a folyó vonalát – mutattam jobbra.

A lány bólintott, de két lépés múlva megtorpant, mert egy óriási fekete medve jelent meg nem messze, éppen abban az irányban, amerre indulni szerettünk volna. Éreztem, amint HyeMi összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, mintha attól tartana, hogy valóban a medve elé vetem, de a hatalmas állat az irányunkba kezdett loholni. Cselekednem kellett, de balra nem tudtunk volna menni, ott annyira sűrű volt az erdő fás része, egyszerűen nem bírtunk volna, megfelelő tempóban menekülni. Hallottam a morgását a medvének, a hevesen dobogó szívemet, és a lány egyre nyirkosabb érintését, de annyira meg voltam ott rökönyödve, hogy nem is tudtam, mitévő legyek. HyeMi rám pillantott, és hihetetlen elhatározást láttam a szemeiben, amit nem tudtam mire vélni. Egészen közel lépdelt a parthoz, és lepillantott.

–        Tudsz úszni? – kérdezte végül.

–        Tudok – vágtam rá. – Miért? – sandítottam rá.

–     Akkor vegyél egy mély levegőt – jelentette be, majd éreztem, hogy az előttünk elterülő szakadékba taszít, és zuhantam lefelé egyenesen az alattunk hömpölygő Han folyó vizébe...