33. fejezet - Kettesben elveszve

/HyeMi/
 
Meglepődtem önmagamon, hihetetlen lelkierőről tettem tanúbizonyságot. Mivel nem akartam állateledel lenni, sőt azt sem akartam, hogy éppen Tae legyen az, főleg úgy, hogy szerencsétlen meg is sérült, ezt láttam az egyetlen megoldásnak. Amikor beleértem a vízbe, a fejem éppen a hullámok alatt kötött ki, és nagy levegővel dugtam ki onnan a csapzott fürtjeimmel megtoldott kobakomat. A tekintettemmel a fiút kerestem, és amint nem láttam, kapásból pánikba estem. Omo, vajon merre lehet? Igyekeztem a folyó nem túl sebes sodrását követni, s pár másodperccel később azt éreztem, hogy valami vagy épp valaki elkapja a nyakamat. Azonnal felsikoltottam ijedtemben, majd amint erőszakosan levakartam magamról a támadómat, TaeHyung vizes fejével találtam szembe magam. Egy helyben evickéltünk, körülöttünk csak a hullámok, és a víztömeg enyhe mozgása, de valahogy a lelkem mélyén örültem annak, hogy a fiú jól van.
– Nem hiszem el, hogy képes voltál erre – jegyezte meg némi elismeréssel a hangjában. – Honnan veszed, hogy az a dög nem jön utánunk?
–  A medvék jól úsznak, csak lustább az annál, hogy pont minket kövessen – fejtettem ki a véleményemet. – Másrészt nem láttam jobb megoldást.
–        És ha azt mondom, nem tudok úszni? – vetette fel az a kézenfekvő dolgot. – Akkor is belelöksz a vízbe?
–        Nem tartom valószínűnek, akkor kitaláltam volna valami mást, például, hogy ott hagylak a medvének, mint zsákmány, és meg mosolyogva lelépek – vontam meg a vállam, odabent a vízben.
–        Egyáltalán minek jött utánunk? – lépett át a sértő megjegyzésemen.
–        Gondolom, csak a területét védte, mi meg szépen bepofátlankodtunk oda – mondtam tényszerűen.
–        Csúcs – sóhajtott kissé csüggedten. –  És most mihez kezdünk?

 –     Nem tudom – ismertem el. Tényleg nem volt további tervem. –  Maximum sodródunk az árral egy kicsit, majd amint lehet, kikászálódunk a szárazföldre.

–        Ezek aztán az előre eltervezett szándékok – gúnyolódott.
–        Lehet, hogy mégis csak ott kellett volna hagynom téged – morogtam az orrom alatt, mert untam, hogy folyton folyvást belém köt. Micsoda illetlen viselkedés, nemhogy örülne annak, kimentettem a legnagyobb szarból, erre tessék... Ez a hála...
–        Most mit vagy úgy oda – drámázott, de közben kitartóan ott úszott mellettem. – Nagyon unatkoznál nélkülem.
–        Ebben nem értek egyet – vetettem ellen gondolkodás nélkül. – Tudnék nélküled élni, csak nem akarok. Ennyi az egész. Mondjuk – néztem fel az égre. – Lehet, nem ártana igyekezni. Keresnünk kell egy szálláshelyet is.
–        És ha tegyük fel, még város sincs a környéken? – kérdezte megrökönyödve. – Akkor mit csinálunk?
–        Majd kitalálunk valamit – határoztam el magam, és közben felgyorsítottam az úszó tempómat.

Legalább egy órája lehettünk a nem túl meleg vízben, és  azt vettem észre, hogy a folyó szélessége egyre csak növekszik, és emlékeim szerint itt ömlik a két mellékfolyó a Han folyóba, vagyis a környékén biztos, hogy van egy kisváros. A kezeim el voltak fáradva, alig éltem, de annak örültem, hogy egyáltalán élek, és a folyóban lévő kisebb örvények sem rántottak le a mélybe, meg nem volt olyan nagy a sodrás sem, így nem kerültünk a halál közelébe. Szinte már láttam a kanyarulatot, sőt feltűnt az is, a fák, vagyis az erdős rész ritkult, egyre közelebb értünk a célállomáshoz, pontosabban csak nagyon, de nagyon reménykedtem benne. Az egyik olyan helyen próbáltam lehorgonyozni, ahol a lehető legkevesebb fa volt, de a folyó felgyorsulni látszott, egy gyors mozdulattal kapaszkodtam bele az egyik belógó ágba, majd a kezemet nyújtottam TaeHyungnak. A fiú határozottan kapta el a kezem, de végül olyan erővel a partra vonszolt magát, hogy elképedve néztem, amikor összeesik kimerültségében. Azonnal észhez kellett térnem, nem hagyhattam ott, kikecmeregtem a vízből, de magamon éreztem még a víz hullámait. Hanyatt vágódtam a füvön, és csupán arra figyeltem fel, hogy a mellettem lévő alak röhögésben tör ki magából, kezdtem azt hinni, hogy Tae megőrült. Bár sosem volt normális, legalábbis szerintem...
–        Most meg min röhögsz? – fakadtam ki magamból dühösen. – Éppen, hogy megúsztuk, ebben nincs semmi mulatságos.
–        Amióta besétáltál az életemben, azóta csak baj ér – közölte velem, még mindig szűnni nem akaró röhögésben.
–        Remek – forgattam a szemem. – Akkor miért ragaszkodsz hozzám, miért nem hagytál még ott?
–        Mert körülbelül ettől a pillanattól kezdve érzem, hogy élek – felelte, és láttam rajta, hogy igyekszik abba hagyni a nevetést. Hát minimális sikerrel. – Tudod, legalább nem unatkozom, nem foglalkozom semmivel, csak kihasználom azokat a pillanatokat, amiket az élet ad, és hálás vagyok az égnek azért, hogy ez éppen veled oszthatom meg.
–        Ez nagyon szép, de akár meg is halhattunk volna.
–        Az lehet, de addig legalább egy csodás kalandban volt részünk, addig legalább éltünk. – Nos, ezzel nem tudtam vitatkozni.

Hagytam, hogy kissé kipihenje magát, de amint felálltam a lábaimon ismét azt éreztem, amint a víz visz, egyszerűen levakarhatatlannak tűnt ez a fránya érzés. Tehát inkább ülve vettem magamhoz a csomagomat, reménykedve pillantottam a fiú irányába, és megnyugodva észleltem, a hátán lógó csomagját. Az legalább megvolt. Amúgy áldottam az eszemet, hogy minden cuccomat külön bezacskóztam, a telefonomtól kezdve, a pénztárcámon át, egészen a ruháimig, most mindenem meg volt, használható állapotban.
–        Te most komolyan, mindent bezacskóztál – nézett rám elképedve.
–        Igen – húztam ki magam büszkén.
–        Pedig te vagy a rendetlen kettőnk közül – állapította meg, de csupán egy grimaszra tellett tőlem.
–        Nem, nem vagyok az – ellenkeztem gőgösen. – Én indultam már el otthonról el úgy, hogy egy hatalmas zivatar mindenemet elmossa. Azóta inkább elkülönítek mindent, igyekszem a legjobban vízhatlanná tenni a dolgaimat.
–        Ó! – vette magához a csomagját, és mindene csupa víz volt. – Hát ez csúcs, az összes vagyonom, az értékeim, és a ruháim is megtanulnak úszni. Ezután akár vízimentőként is dolgozhatnak. – Felnevettem az iróniáján, tetszett a hasonlat, amit használt, bár egy kicsit sajnáltam őt. – Egy biztos, ezután nem éjszakázhatunk idekint.
–        Nem is tervezem – mondtam könnyedén, és kipakoltam egy két cuccomat, hiszen az okos lány, teljes váltásruhát hozott magával, egészen a fehérneműig.

Felálltam, majd lassan elkezdtem magamról lehámozni a teljesen átázott ruhaneműt, a cipőt, bár abból nem volt váltás, de zokni nélkül is kibírom, amíg nem találunk valami lakott területet, ahol talán egy bolt is akad. Éppen a melltartómat, akartam levenni, pontosabban kikapcsolni hátul, amikor TaeHyung idegesen rám szólt.
–        Neked elment a maradék józan eszed – háborodott fel, majd álló helyzetbe küzdötte magát, de a bokája miatt, amit innen is láttam, legalább duplájára dagadt, alig állt a lábán. Sürgősen orvosra volt szükségünk, mert ha nem kezeljünk gyorsan, lőttek a közös táncunknak, én pedig csak és kizárólag vele vagyok hajlandó táncolni. – Mi van, ha valaki meglát?
–        Lesz egy jó napjuk – vontam meg a vállam, majd kikapcsoltam a melleimet fedő ruhadarabot.
–        Ha már itt tartunk, akkor úgy is vetkőzhetsz, hogy én is lássam – ajánlotta fel. Na, sejthettem volna, hogy erre megy ki a játék.
–        Álmodik a nyomor! – gúnyolódtam vele, de kár volt, mert hirtelen a fedetlen kebleimen éreztem a tenyerét. – És igazán ráhagyhatnád, több szempontból is.
–        Magaddal csesztél ki – vágott vissza hasonló hangnemben, de azon voltam, hogy lehámozhassam a kezeit magamról. Amint sikerrel jártam, Gyorsan magamra vettem egy másik, szárazabb darabot, és a kezemmel éppen az alsóneműm szélénél jártam, amikor: – Meg ne próbáld! – emelte fel a hangját a fiú, de nem hallgattam rá, levettem azt is, kapásból hozzá hajítottam. Persze, nem figyeltem a reakcióját sem, igyekeztem minél hamarabb felöltözni, nem akartam, hogy valaki teljesen véletlenül meglásson, de véleményem szerint az erdő állatai kívül egyetlen lélek sem volt ott, ahol éppen mi tartózkodtunk. Sebesen felvettem egy pólót, egy farmert, egy pulcsit, majd zokni nélkül bújtam bele a vizes sportcipőmbe, mely nem volt túl kényelmes, de így talán nem néznek egészében fogyatékosnak.
–        Köszi, hogy vigyáztál rá! – mondtam közelebb lépve TaeHyunghoz, aki úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. Összeszedtem a cuccaimat az utolsó darabig, elcsomagoltam, és belerejtettem a táskámba, amit elterveztem, hogy kézben fogok vinni.
–        Úgy érzem, átestél a ló túloldalára! – figyelmeztetett. – Szemtelen vagy, túl merész, és egy cseppet beképzelt. Miért?
–        Köszönd magadnak – feleltem ismét csak megvonva a vállam. – Egyébként meg úgy tudom, hogy nem szereted, ha makacs vagyok, és önfejű, de úgy tűnik, bármit is csinálok, sosem leszek neked elég jó!
–        Ez egyáltalán nem igaz – kapta el csuklómat egy hirtelen mozdulattal, ami miatt meglepetten néztem rá. – Csak félek attól, hogy a sebtében fellobbanó vakmerőséged miatt valami bajba kerülsz.
–        Igazán, édes vagy, hogy aggódsz értem, de tudom, mit csinálok – vágtam rá hihetetlen magabiztossággal a hangomba, majd tüntetően hátat fordítottam neki. – Gyerünk! – mondtam, majd megindultam arra, amerre a helyes utat véltem.
 
/TaeHyung/
 
Bosszantott. Nem is kicsit. Annyira szerettem volna, ha éppen én vagyok az, aki hősiesen kivezeti innen, aki megint megmenti a szíve hölgyét, pont úgy, ahogyan a hős lovagok szokták, de jelenleg annyira hasznavehetetlennek éreztem magam, hogy arra szavak sincsenek. Ledöbbentett azzal, hogy vetkőzni kezdett, sőt teljesen pucérra... Másrészt, nem is hittem volna, ennyire felkészült lesz, váltásruha meg miegymás. Óvatosan, kímélve a bokámat lépdeltem utána, és igaz, hogy a ruhámból már nem csöpögött a víz, olyan erővel tapadt a bőrömre a hideg anyag, kis híján megfagytam.
–        Egyébként tudod, hogy merre kell mennünk? – kiáltottam utána, amint feltűnt, legalább két méterrel előttem jár.
–        Azt hiszem. – Aish, még mindig nem kedvelem ezt a semmilyen választ.
–        Tudod, ezzel nem vagyunk kisegítve – tájékoztattam készségesen, igyekezve vele felvenni a tempót.
–        Csak egyszer az életben, ne kételkednél bennem – sóhajtott lemondóan, és nem is képzeltem volna, megint velem van a baja. Bár ezen meglepődnöm sem kellene.
–        Jól van – adtam meg magam. Túlságosan fáradtan éreztem magam ahhoz, hogy felesleges vitákba hajszoljam magam.

Csendben követtem őt, és elkerekedett szemmel néztem az előttünk lévő kissé kezdetlegesnek minősíthető, de határozottan betonútnak tűnő egységet. Reméltem, hogy ez elvezet minket valahová, mert kezdtem éhes is lenni, meg kimerült, vágytam egy forró zuhanyra is, egy fájdalomcsillapítóra és egy ágyra. Talán túl sokat kérek... Majdnem egy órát mentünk a szerpentinre hasonlító kacskaringós úton, amikor egyszer csak emberekre figyeltünk fel. Kezdetben csak párra, majd ahogy egyre lakottabb részhez értünk, szinte már házakat is véltem felfedezni, valahogy megkönnyebbültem. Nem azért, mert jó helyre vitt, hanem mert hamarosan talán hozzájuthatok azokhoz a dolgokhoz, amikre annyira vágyom. A lány megragadta a kezemet, és az első járókelőt megszólította. A nő megszeppenve nézett ránk, de biztatóan elmosolyodtam, hátha sikerrel járok.
–        Elnézést! – lépett hozzá közel a lány. – Tudna nekünk segíteni?
–        Megpróbálok – mondta kellemes hangján az ismeretlen.
–        Van a környéken szálloda, vagy valami hasonló? – érdeklődte HyeMi kedvesen.
–        Persze, innen úgy száz métert kell egyenesen menni, majd elfordulni jobbra, és még száz méterrel utána lesz egy motel – magyarázkodott a nő, de közben a kezeivel mutogatta az irányt is, mintha mi turisták lettünk volna.
–        Csodás, köszönjük! – hajolt meg HyeMi, és csupán biccenteni tudtam. Lassacskán a zsibbadás kezdett az egész lábamban elterjedni, felfelé haladva, egyre nehezebben tudtam magam megtartani. De talán tíz perc és végre fellélegezhetek. – Tudod – pillantott rám aggodalmasan a lány, teljesen feladva az önelégült énjét. – Nem bírlak el, úgyhogy tarts ki, kérlek!
–        Érted elég sok mindet el tudok viselni, azt hiszem, ez lesz a legkevesebb – mosolyodtam el, majd megint megfogta a kezemet, s a nő által megadott irányba hurcolt magával.

Igaza volt a nőnek, tényleg ott volt a motel. Az épület inkább széles volt, mint magas, csupán egy szinte lehetett, de nagyon szép. Az udvarban megannyi növény díszelgett, reméltem, hogy hátul fákat is találunk. Bár örültem annak, nem mindösszesen ketten vagyunk a környéken. Az emberek jöttek mentek körülöttünk, így már nem is éreztem magam annyira elveszve. Ennek ellenére nem tudtam, hol vagyunk, de nem lehettünk a világvégé, ha erre felé emberek is vannak. 
–        Gyere, menjünk! – intette a fejével a lány az épület irányába.
Óvatosan lépkedtem befelé a vaskapun túlra, a zöld övezetben, kerülgetve az éppen kifelé tartókat. Az épület fala narancsszínű volt, hatalmas barna ajtóval, melyet el kellett jobbra húzni, hogy be tudjunk menni. A recepciónál egy csinos fiatal lány dolgozott, vagyis éppen vitatkozott az egyik vendéggel. Nem voltam biztos abban, hasznos, ha éppen HyeMi beszél vele, mert ha neki felhúzza az agyát, akkor kapásból rajtam vezeti le, amire egyáltalán nem vágytam, kivéve, ha másképpen esik nekem, és egy teljesen másik testrészemet veszi óvatos, de annál élvezetesebb módon kezelésbe... Na, mindegy, megint elkalandoztak a gondolataim. Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon a sérülésem vissza tud fogni annyira, hogy ne tudjam megkaparintani a tökéletes formás testét, de ezt csak akkor fogom megtudni, ha sikerül szobát foglalnunk. Az előttünk lévők kulccsal távoztak, s közben abban reménykedtem, nekünk is jut egy szoba valahol.
–        Üdvözletem! – hajolt meg röviden a recepciós kislány. – Miben segíthetek?
–        Egy szobát szeretnénk – közölte HyeMi röviden és tömören.
–        Egyágyasat?
–        Igen, csak legyen hozzá külön bejáratú fürdőszoba – felelte a lány, mire a recepciós valamit pötyögött a gépbe.
–        Nos, a baj az, hogy ilyen szobánk az épület másik végében van – sajnálkozott a lány. – Az is jó lesz?
–        Természetesen, csak szeretnénk kérni teljes ellátást, meg rengeteg jeget – pillantott a lábamra. – Meg tudná mondani, milyen messze vagyunk a fővárostól?
–        Elég messzire – hangzott a válasz, mire kissé elsápadtam. – Körülbelül harmincöt kilométer lehet – mosolyodott el a lány. – Óhajtanak még valamit?
–        Akkor két estére szeretnénk maradni, teljes ellátással – határozta el HyeMi, majd rám pillantott. Megráztam fejem, hogy felesleges, de hajthatatlannak tűnt.
–        Minek akarsz itt maradni annyi időt? – értetlenkedtem. – Ha ma maradunk, holnap reggelre iderendeljük anyámat, vagy a nagynénédet, és már itt sem vagyunk.
–        De én itt akarok maradni addig, majd holnap este elmondjuk, merre vagyunk, addig meg élvezzük egymás társaságát – felelte HyeMi, és pedig kiakadtam a szavain. Szándékosan nem akar hazamenni? Ez nekem teljesen új...
–        Akkor? – sürgettet minket a recepciós.
–        Két éjszaka, és ragaszkodom az ellátáshoz is, meg a jeget, de azt minél hamarabb.
–        Akkor az összesen négyszázezer won* lesz – mondta ki az összeget a lány, mire HyeMi bólintott, és egy összegben ki is fizette. – Akkor tessék a tizenhetes szoba, a szemben lévő folyosón végén, majd jobbra kell fordulni, és végül balra, egészen a hátsó kert mellett lesz. – Amint a kulcsok HyeMi kezében voltak, megindult abban az irányba, amerre tanácsolta a recepciós lány.
–        Honnan van neked hirtelenjében ennyi pénzed? – gyanakodtam.
–        Amikor leadtam az albérlet kulcsait, visszakaptam némi pénzt, úgy egymilliót a tulajtól – magyarázta kitartóan előre menetelve a kihalt folyosókon. – Véleményem szerint vigaszdíjként.
–        És azt mind magaddal hoztad? – csodálkoztam el.
–        Igen, a nagy részét.
–        Tényleg itt leszünk két napot, a semmi háta mögött... – Valahogy ettől nem éreztem magam jobban. Mondjuk kíváncsi lettem, volna, hogy a többiek vajon megkeresnek, vagy egyáltalán tesznek erre bármilyen próbálkozást is?
–        Nem vagyunk messze a fővárostól – vonta meg a vállát a lány, majd kinyitotta az ajtót.

Viszonylag elfogadható volt a szoba, hihetetlenül nagy volt a rend, a színek pedig kellemesen visszafogottak. Inkább a fehér, a sötétbarna, és a világosabb narancsszín volt az uralkodó. A hatalmas franciaágy elfoglalta a hely egy részét, de a szekrényben találtam köntöst, és törölközőket is, aminek kimondottan örültem. A fürdőszoba ennek ellenére kisebb volt, mint kellett volna, de a zuhanyzó itt is majd’ a felét elfoglalta a helyiségnek. Akadt tévé is, bár kételkedtem abban, hogy valami hasznos is van benne. Inkább pihenni szerettem volna.
–        Maradj itt! – adta ki az utasítást a lány hirtelen.
–        Hová mész? – sandítottam rá. – Meg hová is mehetnék ezzel? – mutattam az igencsak bedagadt bokámra.
–        Szerzek neked némi fájdalomcsillapítót, ha tudok valahol, meg ruhákat is. Remélem, találok valami használhatót – magyarázkodott.
–        Igazán rendes vagy – mosolyodtam el, és néztem, amint felmarkolja a tárcáját.
–        Sietek vissza – felelte sebesen, de láttam az arcán elterülő röpke mosolyt.
Elterveztem, hogy végre megszabadulok a vizes göncöktől, és olyan örömmel álltam be a forró víz alá, mintha megtaláltam volna a világ nyolcadik csodáját...
 
/HyeMi/

Az utcákat róttam, és örömmel vettem észre, hogy a kisváros, mely Namjong nevet viselte, valójában egy élettel teli, pezsgő városka volt. Mindenfelé emberek, akik mosolyogva néztek rám, bár lehet, hogy csak a furcsa öltözetem miatt. Két szupermarket is volt, mindkettőbe benéztem, és fellelkesültem, amikor az egyikben ruházati osztály is volt. Kerestem Tae-nek egy-két szükséges dolgot, hogy teljes váltás legyen neki minden ruhadarabból, közben csak abban reménykedtem, eltaláltam a méretét, és nem vettem meg feleslegesen. Bár apumra is vettem gyakran ruhákat, és többnyire azok rámentek a fiúra, tehát annyira csak nem fogok mellé. Szereztem magamnak is ruhákat, meg amit szükségesnek véltem, és nem kis összeget otthagyva távoztam. Láttam az egyik táblán az utcán, két utcával arrébb volt gyógyszertár is, szükségem volt valami olyanra, ami segít a fiúnak nem csak a fájdalom leküzdésében, hanem a ficamra is. Beálltam a sorba, és amint sorra kerültem, egy mosolygós idősebb nő fogadott.
–        Miben segíthetek? – kérdezte egyből.
–        Erős fájdalomcsillapítóra lenne szükségem – válaszoltam.
–        Milyen célra?
–        A barátomnak kificamodott a bokája túrázás során, arra kellene, meg valami helyi készítmény sem lenne hátrány – magyarázkodtam.
–        Mennyire súlyos? – kérdezősködött a patikus.
–        Annyira nem hiszem, hogy veszélyes lenne, csak mostanra eléggé bedagadt.
–        Jól van – bólintott a nő, majd keresett nekem fájdalomcsillapítót, és valamilyen hűsítő krémet, mely állítása szerint hamar rendbe hozza.

Fizettem, és amint lehetett igyekeztem vissza, mert nem nagyon akartam magára hagyni a szenvedő betegemet, de reméltem, hogy csak annyira hagyja el magát, mint amennyire a hosszú utunk során. Mindösszesen negyed órát lehettem távol, az ajtót nem zártam be, remélve, hogy közben legalább a jeget meghozzák. Így is lett, amikor beléptem egyetlen törülközőben feküdt az ágyon, a bokáját meg alaposan becsomagolta egy másik sokkal kisebb törülközőbe, melyben megannyi jég lehetett.
–        Na, milyen? – ültem le mellé az ágyra.
–        Elég gáz – vágott be egy fancsali képet. – Eddig nem fájt, vagy csak alig, most meg érzem, hogy végre van bokám.
–        Hoztam neked gyógyszert, amitől jobb lesz, sőt – vágtam hozzá a dobozt, melyben a krém volt. – Ettől még a duzzanat is csökkenhet.
–        Köszönöm. – Ennyit tudott kimondani, lehunyta a szemét, úgy szenvedett.
–        Szereztem néhány szükséges dolgot még – figyelmeztettem, és kipakoltam a ruhákat is mellé. – Szeretném, ha nem pucéran rohangálnál!
–        Ha! – ült fel azonnal az ágyon, mire meglepődve kezdtem méregetni őt. – Bezzeg, ha te vetkőzöl, és vagy pucér az rendben van?
–        Az szükséghelyzet volt, Tae, ne drámázz! – szóltam rá kissé feldühödve. – Igyekszem az érdekeidet nézni, erre tessék, még én vagyok a szemét!
–        Nem ezt mondtam – ellenkezett levéve a lábáról a jeges borogatást, hogy a közelembe tudjon jönni. Ugyan elfeledkezett arról, hogy a törülköző, melyet a derekára tett, nincs tökéletesen rögzítve, így az pár lépés után lecsúszott róla. Ott állt előttem teljesen pucéran, és egy kicsit sem zavartatta magát.
–        Egy perced van, hogy felöltözz! – utasítottam szigorúan. – Nem akarom, hogy egy szál micsodában téblábolj a szemem előtt.

–        Ne csinálj úgy, mintha nem láttad volna már azt a micsodát teljes harci készültségében – emlékeztetett arra az esetre, amikor teljesen kivetkőztem magamból.
–        Láttam, de most nem akarom – vetettem ellen. – Majd szeretném, de hozd rendbe a lábad.

Szó nélkül magához vette a fájdalomcsillapítót, és azonnal bevett belőle egyet.  Aztán megnézte, mire is képes az a krém, amit a patikus ajánlott, ám azzal a szerrel valahogy nem szimpatizált. Gondoltam, egyszer csak lesz vele valami, maximum én kenem be, és tekerem körbe gézzel, hogy véletlenül sem érje semmi baj. Éhesnek már nem igazán éreztem magam, este úgy is kapunk vacsit, akkor majd eszem belőle. Végül csak rászánta magát arra, hogy felöltözzön pontosabban, hogy felvegyen egy alsónadrágot, és egy pólót, mely már alapból több volt, mint a semmi. Nagyot sóhajtva mentem be a fürdőbe, magammal vittem egy bugyit, de nem a falatnyiból, kicsit sem hiányzott, hogy támadást indítson ellenem, meg egy hosszabb pólót. Nem tudom, mennyi ideje lehettem odabent, élveztem, ahogy a forró vízcseppek a végigszaladnak a bőrömön, felfrissültem tőle, ám annyira belemerültem a gondolataimba, csupán azt vettem észre, hogy kezek ragadják meg a vállaimat, és fordítanak meg, löknek a hideg csempének olyan erővel, hogy kis híján bevertem a fejem. Mielőtt bármit is mondhattam volna, főleg kimondhattam volna a fiú nevét, az hevesen csapott le az ajkaimra úgy, ahogyan a sasok szoktak az áldozataikra. Fékezhetetlennek tűnt, majdnem hogy pánikba estem, amikor az egyik keze a combom hátsó részén felfelé siklott, óvatosan ugyan, de amint elért a fenekemhez erősen belemarkolt, én pedig az azonnali kéjes érzéstől, felnyögtem, pontosabban csak volna, mert lefoglalta a számat azzal, hogy a nyelvével minél alaposabban felfedezhesse azt. Nem voltam abban biztos, itt és most működőképes lenne a dolog, mert aggódtam, hogy még jobban tönkreteszi a bokáját, de úgy tűnt, jelenleg őt ez a legkevésbé sem izgatja, a meztelen, víz áztatta testem már annál inkább. A másik keze a combom belső részét támadta meg, a felfelé kalandozó ujjai megrémisztettek, és közben egy pillanatra sem vette le az ajkait az enyémekről. A zuhany folyamatosan szórta ránk a vízcseppeket, de ez szintén nem vette el a kedvét az egész hadművelettől. A combom belső részén matató ujjai vészes közelségben voltak a legrejtettebb pontomhoz, ám bármilyen fajta tiltakozásom, őrült vágyakozásba csapott át. Egyetlen másodperc erejéig mélyen a szemembe nézett, és azt láttam a gyönyörű mélybarna íriszében, hogy majd megőrül a vágyakozástól, de nem sokáig tudtam őt bámulni, mert a következő pillanatban az ujjaival hatolt belém, finoman, őrjítő finomsággal dolgozott, a testem pedig a hirtelen fellépő vadító érzésre görcsösen összerándult. Egyszerűen nem bírtam mit kezdeni a testemet körül ölelő gyönyörrel, de nem akartam éppen a zuhany alatt átélni a mámor legmagasabb szintjét. Mindösszesen akkor lélegeztem fel, amikor az ujjait kihúzta, és megint átment a borzalmasan perverzbe, mert olyan kéjenc módon nyalta le őket, pedig azok előtte éppen bennem voltak. Kirázott tőle a hideg, de csak akkor sokkolódtam le teljesen, amikor kilépett a zuhany alól, magához vette az egyik törülközőt.
–        Még nem végeztünk! – figyelmeztetett, de volt valami a hangjába, amitől kissé kétségbe estem, ám közben olyan sóvárgás kerített hatalmába, amire magam sem tudtam választ adni.
 
/TaeHyung/
 
Jól esett vele éppen a zuhany alatt játszadozni. Nem tudtam tovább várni, akartam őt, de nem csak a szex miatt, vagy az ösztönök miatt, szerettem volna, ha mindkettőnknek jó lesz, főleg neki, hiszen már elég régóta pörög a témán. Elhiszem, hogy nem egyszerű úgy elengednie magát, ahogy illene, mert a múltból hozott sebek, kifejezetten ilyen esetben nehezen felejthetőek. Szerettem volna boldoggá tenni, de valahogy többet akartam, mint legutóbb. Egy kissé szadista leszek, és ha eddig azt hiszi rólam, perverz vagyok, akkor most teljesen ki fog borulni. Bántani nem fogom, hiszen akkor semmivel sem fogok különbözni attól a gerinctelen alaktól, de egy könnyed kínzás simán belefér. Amúgy is lesni fogom tökéletes testének minden egyes rezdülését, tudni fogom, mit élvez és mit nem, csak arra kell koncentrálnom, hogy jó legyen. Már abban a pillanatban, amikor megláttam azt az ágyat, elnyerte a tetszésemet, kimondottan a fémrácsok miatt, csak egy jófajta kötöző eszközt kellett találnom. Végül az ő táskájában találtam rá, még előző nap, arra sötétkék vékony sálra, mely gondolom mindösszesen arra jó, hogy a nagyobb szélben ne fázzon meg a nyaka. Bár most teljesen más funkcióval fogom ellátni, amint persze a lány szándékozik valaha is elhagyni a fürdőszobát. Talán tíz percet kellett rá várnom, és dühödten figyeltem fel arra, hogy még fel is öltözött, mely persze megnehezítette a helyzetet, de ha egyszer rászántam magam valamire, akkor nem menekülhet.
–        Áruld el, ez mire volt jó! – csörtetett hozzám nagy sebbel-lobbal, de azonnal közelebb vontam magamhoz, ismét az ajkait támadva, óvatosan beleharapva az alsó ajkába.
–        A szemtelenségedért büntetés jár! – közöltem vele szigorúan, és egyetlen pillanat alatt megfosztottam attól a pólótól. Elkerekedett szemmel nézett rám, azonnal eltakarva magát, úgy csinálta, mintha nem láttam volna soha pucéran.
–        És mégis mit akarsz? Neked pihenned kellene – szólt rám, de csupán lágyan felnevettem.
–        Most nem érzek semmiféle fájdalmat, csak annak a kényszerét, hogy itt és most megbüntessek...
–        És el fogsz fenekelni, amiért rossz voltam? – kérdezte kacéran, és örültem annak, hogy hajlandó részt venni a játékban.
–        Még az is lehet – bólintottam, majd a keze után nyúltam.
–        Azért mondjuk, elárulhatnád, mit tervezel – gyanakodva nézett rám, amikor a kezeit összekötöztem azzal a bizonyos sállal.
–        Majd meglátod – sejtelmeskedtem.
Az ágyhoz vezettem, és azonnal meglöktem, hogy értse a célzást, majd amint hanyatt vágódott, a fémrácsokhoz rögzíttetem a kezeit. Kissé megrémülve nézett rám, gondolom, hogy volt már ilyenben része, de egy lágy csókkal igyekeztem megnyugtatni.
–        Nem foglak bántani – nyugtattam meg, egy könnyed mozdulattal végighúztam a tenyerem a mellei közötti részen egészen le a hasán, s amikor leértem a lényeghez, egyetlen másodperc erejéig érintettem meg, ismét megrándult az egész lénye. – Ha valami olyat tennék, ami nem jó, akkor szólj nyugodtan!

Némán bólintott, és lehunyta a szemét. Annyira tetszett a kiszolgáltatott helyzete, hirtelenjében minden akartam belőle, testének minden kis szegletébe bele akartam feledkezni. Mihelyst felmásztam az ágyra, megszabadítottam az utolsó, de rendkívül felesleges ruhadarabtól, azonnal felhúzta a térdeit, és olyan simán beengedett a combjai közé, hogy még erőlködnöm sem kellett. Még mindig nem nézett rám, bár örültem volna annak, ha magamon érezhetem a tekintetét, de nehezen bírt felengedni, így gyengéd csókokkal próbáltam rávenni a lazításra. Először csak az ajkait vettem célba, majd le a nyakán, apró csókokat hintettem a kulcscsontjára, onnan pedig kis távolságokat téve, befedtem az egész testét vele. Finom érintésekkel vettem célba a combjainak érzéken belső részét, miközben az ajkaimmal, illetve a nyelvemmel hol az egyik, hol pedig a másik mellét kényeztettem. Először csak halk sóhajok, hagyták el a száját, majd amint ismét lendületbe helyeztem az ujjaimat, fürgén ténykedve a legérzékenyebb ponton, egyre hangosabb és kéjesebb lett a hangja. Eddig még nem akart leállítani, amit jó jelnek véltem, mint azt, hogy alig két perc alatt, olyannyira nedves lett, hogy további előjátékra nem is volt szükség. Nekem a felére sem lett volna szükségem, elég volt egyetlen mélyebb csók, a meztelen valósága, vagy az élvezkedő hangja, sőt elég volt a bőrének illata, hogy beinduljak. E másodpercben is olyan merev voltam, hogy ölni lehetett volna a fegyveremmel, de csupán egyetlen valakit akartam felnyársalni, és az maga HyeMi volt. Elmondani sem tudtam, mennyire vágytam erre a pillanatra, hogy végérvényesen az enyém lehessen...
 
/HyeMi/

Nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen lendülettel veszi birtokba a testemet. Lehet, hogy a méretének köszönhetően, vagy a felfokozódott vágyaim miatt, de abban a pillanatban, amikor megéreztem magamban, felsikoltottam, és automatikusan a derekára kulcsoltam a lábaimat, hogy minél mélyebben érezhessem. Már az első másodperc felért egy őrült extázissal, és amint aktív, sőt nagyon dinamikus mozgásba kezdett, szinte kizuhantam a világból. Szerettem volna a hátába vésni a körmeimet az érzés miatt, közvetlenül magamhoz szorítani, de ebben a kikötözött helyzetben volt valami plusz. Olyan érzésem támadt tőle, mintha valami rossz lotyó lennék, akit meg kell büntetni, és őrültet, de annyira élveztem ott lenni ahol, hogy az szavakkal kifejezhetetlen. Hosszasan dolgozott rajtam, vagy épp bennem, és közben gyakran megcsókolt, hogy nyugtasson, nem akar bántani, de valahogy annyira felizgultam arra a gondolatra, éppen ő fog engem bántani, persze visszafogottan, hogy a saját perverz gondolataim vittek közelebb a gyönyörhöz. Minden egyes befelé irányuló lökés után, hangosan felnyögtem, szinte zengett a szoba az hangomtól, de ezt is kimondottan élveztem. De nem bírtam sokáig ezt a tempót, ezt a mélységet, ezt a tehetséget... A testem minden porcikája, egyszerre sikított fel az érzéstől, és görcsbe rándultam, majd olyan kéjhullám vágtatott át rajtam, hogy abban a másodpercben meg is haltam egy kicsit. A fiúnak feltűnt, mind a sikolyom, mind a testem félreérthetetlen reakciója, így nem mozdult egy pillanatig, hagyta, hogy teljes mértékben átadhassam magamat az élvezetnek.
–        Folytathatom? – hangzott a kérdése, de a hangja a szokásosnál is mélyebb volt, rekedtes, az elfojtott érzésektől, így némán bólintottam.

Ismét belelendült, most még gyorsabban, a testem újra magasabb fokozatra kapcsolt, de már nem vágytam többre, azt akartam, neki is jó legyen. Nem volt szükség öt percnél többre, közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson, és nem tiltakoztam. Csupán az éreztem, ahogyan ellazul, majd a forró nedvességet éreztem, amint felért a csúcsra. Ki voltam merülve, a kezem zsibbadt, és szerettem volna megmozgatni az ujjaimat is. Pár pillanattal később TaeHyung ki is szabadította őket, gyorsan átmozgattam a megfáradt részeket, majd a mellettem elterülő alakra pillantottam.
–        Most már jobban vagy? – faggatott, de nem mondtam semmit, hevesen megcsókoltam. – Ennél jobb válasz szerintem nincs is.
Mellébújtam, fáradtnak éreztem magam, és hihetetlenül boldognak, szinte fél méterrel lebegtem a föld felett. Őrület, hogy mennyire hiányzott a szex, de nem csak a ténye miatt, hanem inkább a fiú miatt.
–        Nem mész el fürödni? – kérdezte, miközben még jobban magához vont, és a kissé izzadt teste sem tudott elriasztani, hiszen miattam lett olyan, amilyen.
–        Nem hiszem, majd később – vontam meg a vállam. – Most ki vagyok merülve.
–        Te mondod – nevetett fel lágyan. – Nekem kellett vagy húsz percig dolgoznom rajtad.
–        De megérte...
–        Meg bizony – értett velem egyet, majd megpuszilta a homlokomat. – Lehet egy kérdésem?
–        Igen – vágtam rá határozottam.
–        Mit kell tennem ahhoz, hogy „Oppának” szólíts? – nézett rám angyali tekintettel.
–        Az attól függ, melyik hónapban születtél, mert az biztos, hogy ebben az évben leszel huszonegy, mint én, csak melyik hónapban – magyarázkodtam, de valahogy láttam rajta, úgy érzi, ez a hajó elúszott.
–        Decemberben, sőt a végén – szomorodott el.
–        Hát ezt megszívtad! – kuncogtam némi gúnnyal megtoldva. – Mert én szeptemberben leszek huszonegy.
–        Hát ennyi erről, nem gáz... – Némiképp hallgatásba burkolózott, de nem sértődött verzióban, csak gondolkodott. – Jól van, akkor mostantól „Noona” megszólítással fogok élni az irányodba!
–        Annyira hülye vagy! – korholtam le, de valahogy tetszett, és nem gondoltam volna, hogy én leszek az idősebb még akkor is, ha csak pár hónappal.
–        Mert nem tetszik? – játszotta a meglepettet.
–        Változtat bármin is? – vontam fel a szemöldököm.
–        Nem – rázta meg a fejét. – Akkor is szeretni foglak, hivatalos megszólítás ide vagy oda.
–        Na, látod – mosolyodtam el.  – Szeretlek, így is, úgy is.
–        Ezt örömmel hallom – viszonozta a mosolyt, én pedig boldogsággal a szívemben adtam át magamat az álomvilágnak...

(*  körülbelül százezer forintnak megfelelő összeg)