29. fejezet - Új szomszéd

/HyeMi/

Naná, hogy nem szóltam hozzá, egész úton azon agyaltam, hogyan mondjam el neki, mit érzek, ha nem vagyok biztos semmiben. Ne várja el tőlem senki sem, hogy majd hatalmas érzelmi kitöréssel reagálok, mivel az, az ő szokása. Végül a lehető legviccesebb megoldást választottam, kissé ovisnak tűnhettem, de ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Sebesen kimondtam azt a szót, nyomtam egy puszit az ajkaira, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Közben a lelkem megannyi szárnyon repkedett, állandósult a húsz centivel a föld felett történő lebegés. Még mindig nem volt abban biztos, hogy amit érzek, éppen a szerelem lenne, de próba szerencse, nem veszthetek vele semmit, tudtam, hogy ő mindig mellettem lesz, legyen bármi. Ám mielőtt hivatalosan is kapcsolatba léphetünk, véget kell vetnem a kapcsolatomnak JungKookkal, amihez tennem kellett egy látogatást a kórházban. Volt egy sejtésem, hogy Szöul egyik legpénzesebb magánklinikáján lesz, hiszen az apja biztos halálra aggódja magát, mi lesz a pici fiával, vagy éppen azt a méregdrága sportkocsit siratja.

Amint megbizonyosodtam arról, hogy TaeHyung már messze jár, és még fényes nappal, felkészülve egy esetleges MinWoo-féle támadásra, felszálltam egy buszra, hogy minél hamarabb véget vethessek ennek a mesének.  A klinika épülete hatalmas volt, és messziről látszódott rajta az úrias jelleg. Beléptem, egyenesen a recepciós hölgyhöz siettem. Illemtudóan meghajoltam, majd amint viszonozta azt, mosolyogva nézett rám. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, maximum huszonöt lehetett, és az éjfekete kontyba kötött haján, remekül mutatott a kalapszerű fejfedő.

–        Miben segíthetek? – kérdezte azonnal.

–        Látogatóba jöttem – válaszoltam, és reménykedtem benne, hogy a fiú még bent van.

–        És kihez?

–        Jeon JungKookhoz – feleltem, majd a lány valamit pötyögtetett a gépén.

–        Harmadik emelet, háromszázhuszonhetes szoba, úgy tűnik, épp időben jött, este ki is engedik a beteget – mondta végül. – Nem várja meg, míg távozik?

–        Nem, nekem feltétlenül most kellene vele beszélnem – erősködtem, mivel nem volt egyetlen másodpercem sem, hogy halogassam a szakításunkat.

–        Amúgy Ön kije a betegnek? – gyanakodott a lány a heves viselkedésem miatt.

–        A barátnője vagyok – válaszoltam, mire a recepciós kislány bólintott.

–        Akkor nem várakoztatom, a harmadik emeleten találja.

–        Köszönöm – hajoltam meg ismét, majd olyan gyorsan elsiettem, ahogy csak tudtam.

Lifttel mentem fel, valahogy nem volt kedvem felcaflatni a lépcsőn, de a liftben enyhe bezártság érzetem támadt, vagyis lehet, hogy mégis jobb lett volna az a fránya lépcső. Hatalmas levegőt vettem, amikor kiléptem, és annyira felszabadulva éreztem magam, amint a folyosóra tettem a lábam, mintha a vízből bújtam volna ki, egy hosszú búvárkodás után. Viszonylag gyorsan megtaláltam a szobát, bekopogtattam, egy tipikus kórházi szobában találtam magam, az ágyban a gépek között éppen Kookot. Nem nézett ki túlságosan rosszul, a szemöldökén lévő vágást egy kis fehér ragacs tartotta össze, de nem tűnt mélynek. Az arcán mindösszesen ennyi sérülést láttam, de nem is vártam többet, hiszen a srácok mondták, hogy nagyon könnyű sérüléssekkel megúszta a kalandot. Amint óvatosan közelebb lépdeltem az ágyához, hirtelen felült, és tágra nyílt szemekkel bámult rám.

–        Nem gondoltam volna, hogy épp te leszel az, aki meglátogat – jegyezte meg, de a döbbent pillantása után, inkább bűnbánóan lesütötte a szemét. Na, ezúttal nem fogom bevenni a színjátékot!

–        Én... – fogtam bele kissé elakadó lélegzettel. – Csak... azért jöttem, hogy közöljem veled, vége!

–        Nem dobhatsz ki így – háborodott fel villámló pillantással illetve engem.

–        Ne te legyél felháborodva, és kicsit sem kellene, hogy kiakadj ezen – figyelmeztettem. – Majdnem megöltél!

–        De nem volt szándékos, én nem akartalak bántani, csak olyan területre merészkedtél, ahová nem volt jogod!

–        Hogy igazságot szeretnék, arra nincs jogom? – vontam fel a szemöldököm. – De ne is foglalkozz ezzel, ezt az ügyet majd a nagynéném elintézi, de vele sokkal rosszabbul jártok, ez biztos.

–        Sajnálom, hogy azt tettem, amit. Bocsáss meg nekem!

–        Megbocsájtok, de soha többet nem akarok veled, még beszélni sem!

–        Ne csináld már, HyeMi, kérlek! – váltott a hangja könyörgőre, de valahogy nem tudott vele meghatni. – Kérlek, csak egyetlen esélyt, ígérem, hogy nem foglak soha többet bántani, és nem fogok soha többet a pénzzel hencegni, csak ne szakítsunk.

–        Nem, ezt már nem veszem be – ráztam meg a fejem. – Végeztem veled, szeretnék azzal lenni, aki tényleg szeret, és ne hidd azt, hogy ezúttal bele fogok menni egy bántalmazó kapcsolatba, miután felépültem a MinWoo okozta sérülésből.

–        De én nem vagyok olyan! – ellenkezett.

–        Nem érdekel, milyen vagy, vagy épp milyen leszel, voltál.... tökmindegy! Én végeztem.

–        Ne menj el, kérlek! – fogott megint bele a könyörgésbe.

–        De elmegyek! – feleltem. – Csak vigyázz JungKook, mert lehet, hogy ezzel a húzásoddal nemcsak engem, de a barátaidat is elveszetted. Azért remélem, hogy a pénz majd boldoggá tesz, mármint ami marad...

Tovább akart győzködni, szinte kipattant az ágyból, kitépve a karjából az egyik csövet, s amikor a csuklóm után akart kapni elrántottam azt, csupán szigorú pillantással illettem őt. Kifelé siettem egyenesen az épületből, vissza sem pillantva, és mély levegővel nyugtáztam, hogy ez könnyebben ment, mint gondoltam.

-

Éppen sötétedés előtt értem haza. Már arra készültem, hogy elvonulok, megírom a házi feladatomat, mivel rengeteg angol feladat várt rám, a matekról meg ne is beszéljünk, amikor arra figyeltem fel, hogy csengetnek. Félősen mentem az ajtó irányába, és remegő kézzel nyitottam ki, felkészülve a legrosszabbra, ám egy ismeretlen középkorú, de vidám nő állt az ajtóban.

–        Segíthetek valamiben? – érdeklődtem, és az emlékeim között kezdtem el kutatni, hogy mégis ki lehet ez az illető.

–        Az édesapáddal szeretnék beszélni – mondta határozottan. – Én vagyok a ház tulajdonosa.

–        Apám Busanban, éppen az intenzív osztályon fekszik, kómában – feleltem, de éreztem, hogy valami nagyon nagy gáz lehet.

–        Omo! – döbbent le a nő. – Mi történt vele?

–        Súlyos baleset érte a munkahelyén – válaszoltam. – Van valami baj a házzal? – faggattam.

–        Nincs, csak... jaj, nem is tudom, hogy mondjam el... – Kissé akadozott a beszéde, nehezen tudta elmondani, mi is akar, de valahogy bennem egy elég erős gyanakvó érzés kezdett elterjedni. – Szeretném eladni a házat. Jövő hét hétfőn már az új tulajnál lenne, addigra ki kellene költöznöd.

–        Tessék!? – csattantam fel, amint tudatosult bennem, hogy egy hét múlva hajléktalan leszek, hiszen semmi esély sincs arra, hogy ilyen jó áron, ilyen kellemes házat találjak.

–        Sajnálom, hogy ilyen rövid az idő, de az új tulaj, már nagyon szeretné ezt. Ha kell segítség, akkor szólj, de a házat vasárnap estig kipakolva, kulcsra kész állapotban szeretném látni.

–        Nincs hová mennem – közöltem vele a sírás szélén állva, és nem hittem a fülemnek, hogy az életem ilyen sebességgel a darabjaira hulltak. – És ha többet ajánlanék a házért, az enyém lehet?

–        Nem tartom valószínűleg. A szerződést már megkötöttem velük, épp a mai nap – hangzott a válasz, és nem is voltam abban biztos, hogy ez így jogilag tiszta.

–        És mikor lettünk figyelmeztetve, hogy el kell költöznünk, apám két hete nincs itt, és egyetlen nyomorult értesítést sem kaptam arról, hogy menjek a fenébe! – Teljesen kikeltem magamból, és annyira éreztem, hogy valami sáros ebben az egészben.

–        Küldtem értesítést, éppen két hete, de nem jött válasz.

–        Akkor miért nem jött el személyesen?

–        Itt voltam sokszor – jegyezte meg kissé dühösen a nő. – Sosem volt itthon senki. Gondolom, hogy máshol biztos, jobb, akár mehetsz oda is. Vasárnap itt vagyok, este hét körül, addigra mindent vitess el, vagy karhatalommal jövök. De ennek ellenére, az aktuális lakbért visszaadom, hogy tudj magaddal valamit kezdeni! – Sértődötten hátat fordított nekem, és elviharzott.

Elkerekedett szemmel néztem utána, és amint bevágtam az ajtót, minek vigyázzak rá, ha már úgy sem az enyém, egyenesen az eddig érkezett leveleinkért siettem. Egy csomó reklám között megtaláltam a tulaj levelét, amiben megírja, hogy jelentkeztek a házért, és szeretné, ha elmennénk, és akkor még majd nem egy hónapom lett volna elmenni, de most mi a fenét kezdjek magammal. Egyáltalán apám miért nem mondta, hogy ez a lakás csak egy átmeneti állapot, akkor azon lettem volna, hogy valami megoldást találjak, de most sem pénzem, sem ismeretségi köröm, meg... most nem mehetek JiYeonhoz sem, hiszen nincs pénze velem foglalkozni, apám ellátását fizeti, egyébként is mi lesz a cuccainkkal, a bútorainkkal, hiszen itt minden a miénk. Rettenetesen sok melóval, és utazással járt áthozni minden ingóságunkat Busanból, és most itt vagyok egyedül, vagy éppen nem is annyira egyedül... Beszélnem kellett először JiYeonnal, hátha tud valamit, és természetesen TaeHyunggal, remélve, hogy neki van valami ötlete.

Azonnal magamhoz vettem azt a készüléket, amit a nagynéném sózott rám, kicsit sem volt modern, de legalább működött. Bepötyögtem a számokat, és vártam, hogy felvegye.

–        Jól vagy? – kérdezte köszönés helyett, de azonnal sírásban törtem ki.

–        Nem, nem vagyok, ha a héten nem találok valamilyen másik albérletet, nem lesz hol laknom – közöltem vele a tényeket, mire a nő szó szerint felsikkantott.

–        Mi van? Ezt meg, hogy érted? – kérdezősködött, nekem pedig el kellett nyelni a könnyeimet, hogy beszélhessek.

–        Itt volt a tulaj, és eladta a házat a fejem fölül, hozzád pedig nem mehetek, mert nem tudom mi lesz a cuccainkkal – magyaráztam könnyes szemmel. – És most pénzed sincs, hogy kisegíts, csak annyi, amennyiért megdolgozom, meg apám fizetése egy része, hiszen most hivatalosan, vagyis csak ennyit tudtak a nagyiék elintézni, táppénzen van, de ez nem sok.

–        Kitalálok valamit, de ne borulj ki – vigasztalt. – Van egy-két ismerősöm, akik ingatlanokkal foglalkoznak, lehet, hogy találnak valami olyat, ami nem túl drága.

–        Mindezt vasárnapig?

–        Ennyi haladékod van? – Még a lélegzete is elakadt, akárcsak az enyém, amikor meghallottam mindezt.

–        Igen, mindösszesen ennyi.

–        Aish! – sóhajtott fel. – Nem baj, még ma intézkedem, és ne aggódj. Holnap suli után ugorj be, és elmondom, mit sikerült összehoznom. Addig pihenj!

–        Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog – mondtam egy lemondó sóhaj keretében, majd kinyomtam a telefont.

Jó lenne, ha tudna valamit intézni, de nem fűztem hozzá sok reményt. Tudtam, hogy Tae-re mindig számíthatok, bár ezzel nem kellene leterhelnem. Hirtelenjében nem tud nekem egy házat adni, sem pénzt arra, hogy szerezzek magamnak egy másik albérletet. Minden esetre el fogom neki mondani, mi a helyzet, de csak akkor, ha nagynéném nem jár sikerrel...

/TaeHyung/

Másnap reggel a háza előtt várakoztam, de még hét órakor sem mászott ki. Becsengettem, ám semmi, végül a telefonom éktelen csengésbe kezdett, megkönnyebbülve láttam kiíródva rá HyeMi nevét.

–        Máris leléptél? – kérdezősködtem.

–        Nem megyek ma suliba! – jelentette be, mire a telefon is majdnem kiesett a kezemből meglepődöttségemben.

–        Miért, csak nincs valami baj? – faggattam, és azt hallottam, hogy felelni akar, de a hangja elcsuklott, és közel állt a síráshoz.

–        De van baj, nem is kicsi – szedte össze magát pár pillanattal később.

–        Otthon vagy most? – próbáltam kiszedni belőle valamilyen pontos adatot.

–        Otthon – sóhajtotta. – Lassan otthonom sem lesz.

–        HyeMi, mondd el, mi történt, most! – utasítottam, amint meguntam, hogy rébuszokban beszél.

Orrom előtt kinyílt az ajtó, és az egy szál pólóban ácsorgó, kisírt szemű lánnyal találtam szembe magam, aki amint megpillantott, a karjaimba vetette magát. Igyekeztem megnyugtatni, de a folytonos zokogásból nem nagyon értettem semmit sem.

–        Ebből semmit sem értek! – tájékoztattam, amint kihámozta magát a karjaimból. – Mondd el, mi lelt, hogy segíteni tudjak, tegnap, még semmi bajod nem volt.

–        Tegnap voltam bent, Kooknál a kórházban – fogott bele, de ettől nem éreztem jól magam.

–        Minek mentél oda egyáltalán? – fordítottam magammal szembe, amint határozottan háttal állt nekem. Na, ennyit a szeretlek dologról... Kár volt erőltetni...

–        Hogy elmondjam neki, végeztem vele – hangzott a válasza, bár még mindig alig értettem a szipogása miatt. – Vissza akarta könyörögni magát!

–        Sejtettem, hogy ez lesz – vontam meg a vállam, majd beljebb léptem, hogy becsukhassam magam mögött az ajtót. – És mit mondtál neki, remélem, nem hittél neki... – Aggódtam, hiszen a könnyei erre utaltak, de akkor nagyon kiverem a balhét mindenféle szempontból...

–        Nem, nem hittem, közöltem vele, hogy nem akarom látni, és remélem, majd tanul belőle, ha elveszti a barátait is.

–        Na, ez elég korrekt volt – ismertem el, de ő ennek ellenére is fájdalmas pillantással méregetett. – Ebből még mindig nem értem, hogy mi bánt! Mi van az otthonoddal?

–        Az, hogy ha vasárnapig nem találok valami másik helyet, akkor nem lesz hol laknom... – Újabb zokogásba tört ki, melyet kezdtem unni, ám ennek ellenére is kötelességemnek éreztem, hogy megvigasztaljam őt.

–        Miért? – kérdeztem szinte suttogva, miközben a hátát simogattam.

–        Tegnap este itt volt a tulaj, és közölte velem, hogy vasárnapig pakoljak ki a lakásból – dörmögte a mellkasomba, így csak bizonyos szavakat tudtam kivenni belőle, de a lényeget sajnos így is felfogtam.

–        És a nagynénéd nem tud segíteni? – tudakoltam, mert ha ő nem tud, és valószínű, hogy nem, hiszen HoSeok szerint már lassan a kávézót is nehezen tartja fent, ezért kellene a kártérítés az idősebbik Jeon-tól, akkor nekem kell kitalálni valamit.

–        Azt mondta, hogy megpróbál valamit intézni, lehet, hogy tud szerezni egy másik megfelelő árban lévő albérletet, amíg össze nem szedem magam.

–        És ha mind sokba kerül, akkor mi lesz veled? Hozzá, gondolom, nem mehetsz?

–        Sajnos, nem mert mi lesz az itt lévő cuccaimmal, a bútorokkal meg ilyenekkel, itt minden az enyém, a beépített bútorokat letekintve.

–        Vagyis egy teljesen üres lakás kellene...

–        Igen, de nem vagyok abban biztos, hogy bárki is talál ennyire alacsony áron – tájékoztatott, és a szavai arra ösztönözzek, hogy segítsek neki.

–        És ezért nem jössz ma suliba?

–        Pakolnom kell. Kevés az idő, és most neki kell állnom – mondta lemondóan.

–        Vagy majd suli után segítek neked – ajánlottam fel, s közben biztatóan megsimogattam az arcát.

–        Az nem lesz elég, mivel apu cuccait is össze kell szednem. Azzal kell kezdenem, a héten nincs suli számomra – akadékoskodott. – De ha szeretnél, akkor suli után te is segíthetsz, egyikünknek muszáj bent lennie órán. – Igazat kellett adnom neki abban, hogyha mindketten lógunk, akkor nem lesznek meg a jegyzetek, mert ilyen téren sem HoSeok, sem JiMin nem beszámítható.

–        De megleszel? – nyúltam az álla alá, hogy végre a szemembe nézzen, és ne a padlót fixírozza.

–        Azt hiszem. – Már megint egy a semmitmondó kifejezés.

–        Suli után itt vagyok, addig is ne aggódj, és ne sírj! – figyelmeztettem. – Nincs olyan probléma, amit ne tudnánk együtt megoldani.

–        Szeretném azt hinni, hogy ez így van! – jegyezte meg csendesen, majd megint hátat akart nekem fordítani, de nem hagyhattam ott búcsúcsók nélkül.

–        Vigyázz magadra! – mondtam köszönés helyett, és elindultam, fájó szívvel, mert nem nagyon akartam egyedül hagyni, még a végén megint csak valami őrültséget csinál.

-

A délután nála töltöttem. Egyrészt a jegyzeteket másolta, másrészt szép sorjában elkezdett minden szekrényből, polcból, és egyéb helyről kipakolni, a felesleges dolgokat szelektálni, amit pedig szükségesnek vélt, a lehető legkisebb helyet foglalva igyekezett dobozokba rendezni. Még mindig borzalmasan maga alatt volt, kapott még egy pofont az élettől, mely jelen pillanatban olyan váratlanul érhette, mint az apja balesete. Nem sokat beszélt, csak akkor szólalt meg, amikor a megtelt dobozokat megfelelően leragasztott állapotban, a nappali egyik szegletébe kellett cipelnem. A srácoknak egyelőre nem mondtam semmit, de tudtam, hogy ha minden kötél szakad, őket is be fogom avatni, hátha több szem többet lát alapon jutunk valamire. Sajnos JiYeon nem járt egyelőre sikerrel, mert hiába volt két lehetőség is, az egyik sokba került volna, a másik meg egy messzire lévő körzetben lett volna, legalább egy órára tőlem, és ugyanennyire a sulitól, meg nem is volt olyan nagyságú, hogy kényelmesen elférjenek a bútorok. Tehát kedd estére még mindig kilátástalan volt a helyzet. Legalább harmadik órája válogatta a szükségesnek vélt dolgokat, és csodáltam a kitartásáért, hogy egy pillanatra sem lankadt a figyelme, erősen koncentrált a feladatra. Hosszasan néztem a munkája közben, és amikor már lassan a legkisebb papír is kiesett a kezéből, tudtam, hogy ezt nem folytathatja tovább. Közelebb araszoltam hozzá, leültem mellé a földre, és amikor az egyik papírért nyúlt, hogy becsomagolhassa azt az üveg dísztárgyat, ami éppen soron következett, a kezére tettem az enyémet, végre figyeljen rám is.

–        Nem folytathatod ezt tovább – suttogtam a fülébe, mire összerezzent és kis híján elejtette azt a bizonyos apróságot. Ki kellett vennem a kezéből, és arrébb tennem, mert csaknem darabokban végezte.

–        Még nem vagyok kész – felelte egyszerűen, és ismét valami apró porcelánért nyúlt.

–        HyeMi! – szóltam rá szigorúan. – Pihenned is kellene.

–        Ezzel ma végeznem kell – határozta el ellent mondást nem tűrő hangon. – Holnap a konyhát és a nappalit pakolom ki, utána pedig saját szobámat. Rengeteg a dolgom, nem érek rá pihenni.

–        Csak éppen azzal sem érsz el semmit, ha a végkimerülésig hajszolod magad – emeletem fel a hangom, mert úgy véltem, hogy a szép szavakkal már nem megyek semmire.

–        Lehet, de még mindig, nincs hová mennem, amíg pakolok, addig sem gondolok arra, hogy hétfőtől az utcán leszek.

–        De ezt nem fogom hagyni! – tájékoztattam, majd ismét kivettem a kezéből az aktuálisan becsomagolt apróságot. – Lassan kilenc óra. Aludnod kellene, maximum kelj fel hamarabb, és akkor lesz időd pakolni.

–        Azt hiszem, igazad van – sóhajtott fel keserűen. – Holnap is átjössz?

–        Ha szeretnéd – mosolyodtam el lágyan, majd a tarkójánál fogva közelebb vontam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. Visszafogottan csókolt ugyan, de a jelen helyzetben annak is örültem, hogy ennyire képes volt.

–        Igen, szeretném – bólintott, miután kissé megnöveltem a távolságot kettőnk között. – Valahogy, ha itt vagy, sokkal jobban érzem magam, talán azt érzem, hogy minden megoldódik, még akkor is, ha erre nem sok esély van. – Nehézkesen tápászkodott fel, nekem sokkal könnyebben ment, és azt látni, hogy majdnem összeesik annyira elgémberedtek a végtagjai, egyszerűen letaglózó volt. Sajnáltam, és tudtam, hogy minél hamarabb találok megoldást erre a kilátástalan helyzetre annál jobb. Csak egyelőre fogalmam sem volt, hogy mi is legyen...

Szomorúan hagytam ott, és igencsak kedvtelenül. Nem volt szívem rá, egyszerűen, nem... Lassan bandukoltam haza, az agyam folyton azon járt, hogy vajon miképpen lehet ebből a helyzetből a legjobban kijönni, amikor alig vettem észre, hogy már otthon is vagyok. A velünk szemben lévő kis ház, két szinten terült el, inkább magas volt, mint széles, és amint megláttam, az ablakban lógó „Eladó” táblát, az agyamban felvillant a zseniális ötlet. Igaz elég későre járt, és úgy tudtam, hogy egy elég idős asszony lakik ott, de ha el akarja adni a házat, nekem meg kell tudnom, hogy mennyiért és milyen körülmények között. Bekopogtattam, és nagy elképedésemre az ott lakó ajtót nyitott.

–        Jó estét, asszonyom! – hajoltam meg a lehető legmélyebben. – Megláttam a táblát – mutattam annak irányába –, és érdeklődni szeretnék, hogy mennyiért is szeretné eladni?

–        Elég késő van, gyermekem – szólalt meg az ősz hajú, kissé meggörnyedt nő, akin nagyon csinos, pálmafákkal díszített, rikító színű otthonka volt. Most komolyan, az idősek teljesen elvesztik az ízlésüket, vagy úgy vannak vele, hogy nekik más úgyis mindegy. – Gyere vissza holnap reggel!

–        De feltétlenül szeretném tudni, hogy mennyibe is kerülne a ház – erősködtem, mire gyanakodva felvonta a szemöldökét.

–        Nem te vagy véletlenül a szemben lakó család legnagyobb fia – méregetett tovább.

–        De, asszonyom, én vagyok, és sürgősen lakásra lenne szükségem.

–        Mert kipenderítettek, mert nem dolgozol.

–        Még tanulok, és az iskola második legjobb tanulója vagyok – húztam ki magam büszkén. – Nem nekem kellene, és szeretem a családomat, és nem hagyom ott őket, az egyik ismerősömnek... pontosabban a barátnőmnek – mennyire nehezemre esett ezt kimondani. – kellene a lakás.

Pár pillanatig még gyanakodva nézett rám, majd kinyitotta az ajtót, és beljebb terelt. Beléptem, s az első, ami feltűnt, hogy különösen nagy a rend. Elég pedáns vagyok, de ez még nálam is jobban az volt.

–        Nos, és ennek a lánynak neve is van? – faggatózott azonnal. Minden idős néni ennyire kíváncsi lenne?

–        Igen, van Lee HyeMinek hívják.

–        Akinek az apja benne volt a tévében – nézett rám elkerekedett szemekkel, de én csupán némán bólintottam. – Remélem, megfizetnek azok a szemetek, szerencsét lányka nagy bajban lehet.

–        Az biztos – értettem vele egyet.

–        Gondolom, a bútorok nem kellenek – mutatott körbe, és nekem nem igazán tetszettek ezek az ósdi szerkezetek. – És mikor jönne a kislány?

–        Szerintem még a héten. Amúgy mennyibe is kerülne, ha megvenném, mivel gondolom, nem adja ki albérletbe?

–        Okos fiú vagy – mosolyodott el. – Nos, holnapra elvisznek mindent a régiségkereskedésből, én pedig már holnap reggel az idősek otthonában leszek. Tehát csütörtökre kellene a pénz, addigra meg lesznek a papírok is, szerzek ügyvédet meg mi egymást. Megnyugtatlak, hogy egyetlen won tartozás sincs a házon, és egyetlen számla elmaradásom sincs – fejtette ki a részleteket, de a legfontosabb dolgok még mindig nem mondta el.

–        Ez nagyszerű, és mennyibe is kerülne? – sürgettem, mert engem nem érdekeltek a részletek, csak azt kellett tudnom, hogy mennyivel húzzam le a srácokat, ha nekem egyetlen petákom sincs.

–        Húszmillió won* – vágta rá végül a vénlány, én pedig majdnem elájultam. Honnan a csudából szerzek ennyi pénzt. Vagy ha srácok adnak is kölcsön, hogyan fogom letörleszteni.

–        Rendben – bólintottam. – És hogyan szeretné megkapni az összeget?

–        Kézpénzben – hangzott a válasz. – Csütörtökön, este hét felé szeretettel várlak.

–        Szuper! – lelkesültem fel, de még nem tudtam, hogyan fogok összeszedni annyi pénzt. – Legyen szép estéje! – hajoltam meg búcsúzásképpen, és az idős nő, mosollyal az arcán engedett ki.

Egy perc alatt hazaértem, hiszen a szemben lévő házról lenne szó, és ez több szempontból is hasznos. Ott lenne mellettem minden pillanatban, szemmel tarthatnám HyeMit, s bármire lesz szüksége, én ott lehetek azonnal. Csak egyetlen apró probléma állt csak fel ezzel az üggyel kapcsolatban, feltétlenül be kell avatnom a srácokat, hátha segítenek, mert ha nem, magamnak kell ezt a gondot is megoldanom...

-

Másnap délután, szerdán, nem közvetlenül HyeMihez mentem, hanem be a kávézóba, ahová berendeltem a srácokat, Kookot kivéve. Állítólag neki más dolga volt, bár ha meglátom, nem vagyok abban biztos, hogy kibírom, hogy ne csapjam le.

–        Miért kellett ez a nagy hajcihő? – drámázott azonnal YoonGi, de úgy tűnt, hogy örömmel veszi magához a kedvenc habos kávéját.

–        A segítségetekre van szükségem – jelentettem be.

–        Hol van HyeMi? – kérdezősködött JiMin, és kissé aggodalmasan nézett rám.

–        Ja, már ez a harmadik napja, hogy nem láttuk – értett vele egyet HoSeok.

–        Mi meg annál is régebben – fűzte tovább Jin, aki mivel a suliban már nem találkozhat velünk, csak itt láthatja a mostohatestvérét, akármennyire furcsa is ezt mondani.

–        Tényleg rá támadott Kook? – szólalt meg Nam, ő még mindig nem hitte el, hogy az megtörtént eset.

–        Igen – bólintottam. – És HyeMi otthon van, éppen csomagol, mert ha nem talál magának másik lakást, még a héten, akkor az utcán végzi.

–        Tessék?! – Hirtelen YoonGi megfeledkezett a kávéjáról. – És csak most szólsz?

–        Már szerda van, hogy tudnánk neki egyáltalán segíteni – akadt ki JiMin.

–        Szólhattál volna hamarabb is – dorgált meg HoSeok, s döbbenten figyeltem, hogy hirtelen mindannyiuk belendült az ügyben.

–        Nem mertem – védekeztem. – De találtam egy jó lehetőséget, ugyan a vénlány nem adja ki albérletbe a lakást, meg tudnám venni, ha...

–        Ha lenne pénzed? – segített ki NamJoon készségesen.

–        Hát ez az – sóhajtottam lemondóan.

–        Mennyi kéne? – faggatott Jin, aki a csapatból talán a leginkább beszámíthatónak tűnt.

–        Húszmilliót kér a vénlány – jelentettem be, mire a fiúk rezzenéstelen arccal vették tudomásul az összeget. Gondoltam, nekik ez nem annyira sok, ők mind jobban állnak anyagilag, mint én. És bánom, hogy pont én nem bírok ilyen szempontból támogatást nyújtani HyeMinek.

–        És mikorra kellene? – pontosította a helyzetet a legidősebb.

–        Csütörtökre, és kézpénzben.

–        És tényleg megéri egyáltalán? – gyanakodott NamJoon. – Mivel ez nem túl magas összeg, egy lakáshoz képest.

–        Azon a környéken, ahol én lakom ez egy átlagár. Voltam bent, és igaz egy kis festés talán ráférne, de nem annyira gáz. Meg majdnem olyan, ahol éppen HyeMi lakik – magyarázkodtam.

–        Miért kell elmenni onnan, ahol éppen van? – értetlenkedett JiMin, hiszen ő már töltött ez estét a lánynál.

–        Mert a ház tulaja eladta feje fölül, és ha vasárnapig nem költözik ki, akkor erőszakkal kiteszik. JiYeonhoz nem tud költözni, hiszen nem tudja hová vinni a cuccokat, és nem is talált neki megfelelő áron albérletet, nem nagyon van más megoldás. Tudom, hogy ez nektek is sok, de nem tudok mást tenni – fejtettem ki a részleteket, de azért láttam a szemükben az elszántságot.

–        Holnapra megszerezzük neked azt az összeget – jelentette be Jin határozottan.

–        De nem tudom, sem én, sem HyeMi letörleszteni – vetettem ellen, hiszen túl nagylelkűnek tűntek.

–        Nem baj – legyintett JiMin. – Majd ha rendbe jön az életetek, akár a közös, akkor majd törlesztetek.

–        Így igaz! – helyeselt HoSeok mosollyal az arcán.

–        Kell még valami? – faggatózott YoonGi.

–        Egy ügyvéd – vágtam rá NamJoonra pillantva.

–        Vállalom, mikor és hol találkozunk? – mondta a fiú lelkesen. – Viszem a pénzt is!

–        Nálam, holnap este hétkor – feleltem. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy ennyire nagylelkűek vagytok.

–        Csak majd mondd meg a lánynak, hogy mi voltunk, ne te vidd el az összes dicsőséget – jegyezte meg Jin.

–        És szólj, ha majd költözik, szívesen segítünk – fűzte tovább HoSeok, mire kénytelen voltam elmosolyodni.

–        Na, megyek, segítek pakolni, HyeMinek! – jelentettem be, majd kezet fogtam mindannyijukkal. – Tényleg nagyon hálás vagyok a segítségért!

–        Tudjuk! – bólogattak nagyban, így hatalmas boldogsággal a szívemben távoztam a kávézóból.

Nem hittem volna, hogy ez ennyire könnyen fog menni. Hálát kellett adnom az égnek, hogy ilyen barátaim vannak...

/HyeMi/

Péntekre készen álltam a költözésre, csak nem tudtam még hova. Szinte már csak a földön aludtam, és rettegtem attól, hogy ezek után nem is lesz más lehetőségem, csakis ott aludni. Minden jegyzetet megkaptam Tae-től, minden este segített pakolni, bár tegnap hamarabb ment el, azt mondta dolga van, de nem kérdezősködtem, így rengeteget tett már értem. Pénteken már a bútorok egy részét tekertem körbe fóliával, hogy ne legyen bajuk, miközben elkerülnek valahová... bár tudnám, hogy hová. Éppen kávét szerettem volna főzni magamnak, de még a tűzhelyet sem tudtam meggyújtani, hiszen csengettek. Elmásztam az ajtóig, és egy rendkívül lelkes TaeHyunggal találtam magam szemben.

–        Mit szedsz, hogy ennyire túl vagy pörögve – jegyeztem meg némileg gúnyos hangnemben. – Adj nekem is belőle, hátha én is jobban leszek.

–        Öltözz! – utasított, teljesen figyelmen kívül hagyva a megállapításomat. – Elmegyünk valahová!

–        Még nem vagyok kész! – vettetem ellen, de megragadta a kezemet, és kirántott az utcára, ám egyenesen a karjaiba.

–        Meglepetésem van a számodra! – fokozta a döbbenetemet. – De felőlem így is jöhetsz!

–        Bocsáss meg, de most nem vagyok vevő az ostoba játékaidra! – hárítottam el gorombán, majd megfordultam, hogy ne is kelljen ránézem.

–        Fél óra az egész – könyörgött. – Ennyit csak megérdemlek!

–        Jól van! – adtam be a derekamat, de közben nagyokat sóhajtottam, hogy érzékeltessem, vele mennyire nem díjazom ezt a kis közjátékot.

Bezártam magam mögött az ajtót, hagytam, hogy megfogja a kezemet, és magával hurcoljon végig az utcán.

–        Csukd be a szemed, kérlek! – torpantunk meg egy pillanatra.

–        TaeHyung! – szóltam rá szigorúan.

–        Kérlek! – győzködött.

–        Nem tetszik ez nekem – ellenkeztem megint.

–        Bízol bennem? – kérdezte megszorítva a vállam, persze nem túl erősen.

–        Igen – vágtam rá.

–        És szeretsz is? – Aish, micsoda hülye kérdés!

–        Igen, szeretlek! – feleltem. – Csak tudod, tényleg nem érek rá, meg kellene néznem pár hirdetést, hátha találok valamit.

–        Az most ráér! – legyintett, és láttam rajta, hogy kezdi unni az értelmetlen makacsságom.

–        Rendben, vezess! – hunytam le a szemem. – De nagyon remélem, hogy megéri, mert ha nem én kitekerem a nyakad! – fenyegettem meg, ám közben ijesztően vidámnak tűnt. Bár tudtam volna, hogy miért.

Nem túl hosszú úton mehettünk végig, kitartóan egyenesen, és nem nyitottam ki a szemem egyetlen egyszer sem. Tökéletesen elnavigált, vigyázott rám, tudtam, hogy fog is, történjék bármi. Valahogy a kezének melege megnyugtatott, ő volt az én fix pontom az életben, a horgony, ami földön tartott. Megtorpantunk egy pillanatra, hallottam, ahogyan egy kulccsal zörög, s kezdtem gyanakodni. Mégis hová vihetett engem? Éreztem, hogy meglöki a hátamat, hogy menjek beljebb, és majdnem átestem egy küszöbön. Hirtelen hideget éreztem magamon, amint körül vesz, hogy egy üres, kihalt helyen lehetünk.

–        Kinyithatom végre a szemem? – kértem tőle, és amikor a vállamra tette a kezét, megint csak megnyugodtam.

–        Igen – hangzott a válasza, így kinyitottam, de majdnem megszédültem a légkörtől.

–        Ez meg mi? – néztem rá értetlenül.

–        Üdvözöllek az új otthonodban – mosolyodott el, én pedig csak azt éreztem, hogy zuhanok kifelé a világból, és teljes sötétséggel az elmémben, kerülök egyre mélyebbre és mélyebbre, egyenesen a hideg padló irányába...

(* Körülbelül öt millió forintnak megfelelő összeg.)