26. fejezet - Nem te vagy az egyetlen!

/TaeHyung/

Ijedtem néztem szét az utcán, egyenesen a kávézó ajtajából, de este volt, az utcai világítás és az arra járó autók fénye világított csupán. Annyira szakadt az eső, hogy szinte az orrom hegyéig sem láttam, ám pár pillanattal később megláttam a még mindig sietősen távozó HyeMit, és kénytelen voltam utána szaladni, mielőtt valami őrültségest csinál, vagy figyelmetlenségében valamelyik kocsi elé ugrik. Éppen egy zebrán akart áthaladni, de meg sem várta, hogy az autók megálljanak. Idejében értem oda, a mozdulata közben, hátulról átöleltem a vállait, és magamhoz vontam. Törékeny teste folyamatosan rázkódott a szűnni nem akaró sírástól, s a végén már azt sem tudtam eldönteni, hogy az eső miatt vagy a könnyei miatt csöpög a víz a ruháimból. Talán egy kicsit mindkettő. A lány haja teljesen lapos volt, tincseiből is folyt az eső, ahogy az én fürtjeimből is, sőt a szemembe is lógott belőle egy-kettő, de nem mertem elengedni HyeMit, inkább hagytam a hanyagul a helyükre tapadva. Pár pillanatig kitartóan fogtam a lányt, aki mocorogni kezdett, így engedtem a szorításon, de szemmel tartottam, hogy amint megindul, meg tudjam állítani, de szerencsére nem ezt tervezte, hanem ismét a karjaimba vetette magát, hogy tovább zokoghasson. Az arcát a mellkasomba temette, a hátát simogattam, hátha megnyugszik, de egyelőre nem sok reményét láttam ennek. Néhány percig lehetett a karjaimban, de kezdtem fázni a hideg eső miatt, jobb lett volna meleg helyre menni, de leginkább haza kellett volna vinnem.

–        Tudod – fogtam bele a hosszas hallgatás után. – Nem kellene megfáznod...

–        Nem gond – dörmögte, alig lehetett kivenni, mit most mivel egy pillanatra sem engedett el. – Már semmi sem érdekel.

–        Nem lesz semmi baj! – próbáltam vigasztalni.

–        De apámon kívül nincs senkim. – Újra belekezdett a bőgésbe, de őszintén megvallva kezdtem eléggé unni. Segíteni akarok neki, erre tessék... megint nem jut el a tudatáig, hogy mit is mondok neki.

–        Ott van a nagynénéd, ott vannak a srácok, én pedig most is itt vagyok – közöltem vele egy cseppet indulatosabban, mint kellett volna. – Túl fogja élni.

–        És mi van, ha nem?

–        De ez nem fog bekövetkezni. Az orvosok mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy jobban legyen – magyaráztam. – Fel a fejjel! Apád elég erős, túl fogja élni, csak higgy benne!

–        Olyan nehéz – sopánkodott.

–        Tudom, de ez nem oldja meg a problémát. Először szarrá ázunk, másodszorra mindketten megfázunk, és ki tudja... lehet, hogy nekünk is kell a kórházi kezelés, nem csak apádnak. – Erre rám sandított, csupán fél szemmel, de mintha egy röpke mosoly suhant volna át az arcán. Hát több volt, mint a semmi. Nem reménykedtem abban, hogy egyik pillanatról a másikra túllép a történteken, de ha nem adja fel, akkor már nyert ügyem van. – Gyere! – fogtam meg a kezét. – Hazaviszlek!

–        És hogyan? – kérdezte kissé elcsodálkozva.

–        Gondolom, már mindegy, hogy gyalog megyünk vagy sem...

–        Azt hiszem – vonta meg a vállát, és nem engedte el a kezem, így indultunk útnak.

Útközben nem szóltunk egymáshoz, de nem is kezdett el zokogni. Ezt elég jó jelnek véltem, bár lehet, hogy egész végig azon gondolkodott, hogyan is vethetne véget az életének. Nem hittem, hogy ennyire rossz lenne a helyzet, de még azt sem tudtuk, hogy pontosan mi is lett az apjával, mi történt a gyárban, hol dolgozik... nem baj, majd talán holnap...

-

Kivételesen nem töltöttem nála az estét. Jól esett volna, de nem tettem. Elköszöntem, és a dolgomra mentem. Igaz, hogy az éjjel annyira rosszul aludtam, hogy az valami hihetetlen, HyeMi minden gondolatomat kitöltötte. Másnap reggel a suliban, mindenki erről beszélt, hiszen a tévétől kezdve az újságokon át mindenki foglalkozott az üggyel. Én szerettem volna bennfentes információkkal gazdagabb lenni. HyeMi, mint várható volt, nem jött suliba, de az, hogy még utána lévő két nap sem, némi aggodalomra adott okot. Csütörtökön reggel is a baleset volt a téma, s mivel hosszabb időre nem tudtam összefutni a srácokkal, alig vártam, hogy legalább aznap reggel elkaphassam valamelyiket, de főleg Hoseokot. A legnagyobb asztalnál ücsörögtek, és nagy elánnal rohantam oda hozzájuk.

–        Azért a tüdődet ne köpd ki! – szólalt fel YoonGi cinikusan. Na, nekem már csak ez hiányzott.

–        Ez a harmadik napja, hogy titeket vadászlak, hiszen órán nem tudok veletek beszélni – vágtam vissza határozottan. – A kávézóban nem voltam, mert tanulnom kellett.

–        Oda nem is tudunk menni egy darabig – sóhajtotta lemondóan HoSeok.

–        Miért? – vontam fel a szemöldököm.

–        Mert JiYeon egy darabig zárva tartja, amíg le nem csillapodnak a kedélyek – hangzott a fiú válasza.

–        Ő legalább tud valamit? – faggatóztam, hátha sikerül valami hasznos információra szert tennem. – És hogy van?

–        Helyzethez képest, jól. Látszik rajta, hogy egyszer már átélt hasonló esetet, meg sokkal felnőttebben gondolkodik – magyarázta HoSeok. – Csak annyit mondott, hogy nagyon durva égési sérüléseket szenvedett, és ha túléli a következő két életmentő műtétet, javulnak az esélyei. Jelenleg mesterséges kómában tartják, hiszen őrületes fájdalmai lehetnek.

–        És mikorra derül ki, hogy miként sikerültek a műtétek?

–        Vasárnapra, azt hiszem – gondolkodott el egy pillanatig. – Addig JiYeon is elég ideges, de bizakodik. És HyeMi hogy van?

–        Három napja ki sem tette a lábát a lakásból. Nem veszi fel a telefont, sőt ajtót sem nyit – szomorodtam el. Annyira szerettem volna rajta segíteni, de az, hogy kizár az életéből, egyáltalán nem megoldás. – Majdnem kinyírta magát.

–        Egyébként az apja szerencsés, hiszen abban a balesetben négyen meghaltak, és ő az egyetlen túlélő. – Döbbeneten hallgattam ezen szavait.

–        De mégis mi történhetett? – kíváncsiskodtam, hátha erre is tudja a választ.

–        JiYeonnak azt mondták, hogy valami meghibásodott, ami tüzet okozott, de nem tudtak pontos adatokat adni, egyelőre kivizsgálják az ügyet – hangzott a felelet. Tudtam, hogy az a cég, ahol HyeMi apja dolgozik, nehézfémekkel foglalkozik, olyan, mint egy fémöntöde, és ha valakire ráborul az egyik ilyen szerkezet, az azonnal szörnyethal, másrészt, ha az a forró folyékony fém valami felgyújt, nincs semmi és senki, aki képes lenne megakadályozni a tüzet. Épp ez a cég volt, amit Kook apja az enyémmel együtt vezetett, de aztán az a szemét valami nagyba akart belevágni, apám összes vagyonát a sajátjába olvasztotta, és lelépett. Bővítette a saját cégét, ahol éppen a lány apja dolgozik, bár sejtettem, hogy valami bűzlik ebben az egészben.

–        Ez nem hangzik valami jól – állapítottam meg. – Vajon ezt HyeMi is tudja?

–        Nem tudom, JiYeon sem tudott vele beszélni – mondta kissé lemondóan a fiú.

–        Akkor majd én fogok – jelentette be YoonGi, mire elkerekedett szemmel néztem rá.

–        Pont te? –  kérdeztem hitetlenkedve. – És mivel akarsz hatni rá?

–        Elmondom neki, hogy nincs egyedül, és átérzem a helyzetét – közölte tényszerűen a terveit, majd felállt, és elviharzott.

Döbbenten meredtünk utána, de kíváncsian vártam a fejleményeket... Vajon mit titkolhat Min YoonGi?

/HyeMi/

Kapásból kiugrottam volna a kocsik elé, ha nincs ott Tae, hogy megakadályozzon benne. Tudtam, hogy valami baj lesz, hogy apámnak nem szabad oda elmennie, de annyira magam alatt voltam alig fél óra alatt hogy reményvesztetten vánszorogtam TaeHyung után, amint a fejébe vette, hogy hazavisz. Nem mintha otthon nem lennék képes kicsinálni magam. Nem... ez nem fogja a gondjaimat megoldani, de jelen pillanatban elvesztem, nem tudtam, mit is kezdhetek ezek után magammal. Azt is tudtam, hogy apu jó kezekben van, a nagyi figyel rá, és tájékoztat, mi is történik éppen vele, de ott akartam lenni. Látnom kellett, tudni akartam, hogy mennyire is súlyos, és azt is tudni akartam, hogy pontosan mi is történt.

Miután kézen fogva hazavezetett, keresztül a szakadó esőn, nem törődve semmivel, egyszerűen nem bírtam rávenni arra, hogy velem maradjon. Szükségem lett volna törődésére, de nem csodálkoztam egy pillanatra sem, miért is mondott nemet. Hiszen összejöttem Kookkal, pedig tényleg szeretett, és nem utált még most sem. Lehet, hogy megint meggondolatlanul cselekedtem... már megint...

Az elkövetkezendő napjaimat, otthon töltöttem. Nem akartam suliba menni, az összes lehetséges média apám balesetét szajkózta, és onnan tudtam meg, hogy az öt főből, apám az egyetlen túlélő. Hirtelen elkaptam a telefonomat, a második egyedül töltött estémen, és azonnal a nagyi számát tárcsáztam.

–        Nézd, kincsem – fogott bele, amint felvette. – Attól, hogy tíz percenként felhívsz, nem fog a változni semmi.

–        Tudom, csak hallani szerettem volna, hogy mi is történt pontosan – győzködtem.

–        Pontosan nem tudjuk, majd ha elkészülnek a vizsgálatok, mindenre fény derül.

–        És apámmal mi lett? Mi baja?

–        Súlyos égési sérülései vannak, testének legalább hatvan százaléka, súlyos másod-, egyes helyeken harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Mesterséges kómában van, még vár rá két nagy műtét, de ha azt túléli, már nem lesz életveszélyben – magyarázta, és döbbenten hallgattam, hogy nekem két nap kellett ahhoz, hogy az ilyen infókat megtudjam. – De soha nem lesz ugyanaz. Az arca is megégett, lehet, hogy rendesen sem járni, sem beszélni nem fog tudni, egyelőre annak örülünk, hogy él, de ha ez így marad, nagyon sok idő kell neki, amíg rendbe jön, de ugyan az már sosem lesz, aki egykor volt.

Éreztem, hogy a könnyeim ismét előre törnek, ahogy a vonal végén a nagymamám is könnyekben tört ki, újabb közös síráson voltunk túl.

–        Azonnal hívlak, ha van valami, a nagyapáddal felváltva őrizzük – mondta rekedtes hangon a sírás miatt. – Ne legyél magad alatt! Minden rendbe jön, és hallgass JiYeonra mindig, csak ő van neked, meg ne próbáld kizárni őt az életedből.

–        Jól van, Nagyi! – sóhajtottam fel kínkeservesen. Szerettem volna elmenekülni egyenesen a világ végére. – Legyél jó! – kinyomtam a telefont, és újra összegömbölyödtem a takaró alatt, hogy megint álomba sírhassam magam.

-

Kora reggel arra ébredtem, hogy erős kényszer érzek egy alapos fürdésre, hiszen, ha elnyúlhatok a kádban, az is el fog lazítani. Legalább fél órát áztathattam magam, és tudtam, hogy tovább nem bújhatok el a világ elől. Apám egy túlélő, ebben mindenkinek igaza van, és akármennyire fáj, hogy egy ilyen baleset örökre sérült emberré teszi őt, én ugyanannyira szeretni fogom, ha nem jobban. Egy köntöst vettem magamra,a mikor körülbelül hajnali öt felé, valaki becsengetett, és elképedve vettem tudomásul, hogy éppen JungKook áll az ajtóban. Olyan kialvatlannal és zaklatottnak tűnt, amit még eddig nem is láttam.

–        Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, de ennek ellenére mégis beengedtem.

Nem válaszolt belépett, és amint becsuktam mögötte az ajtót, úgy vetette rám magát, hogy azonnal pánikba estem. Vadul falta az ajkaimat, de nem váltott ki belőlem semmilyen érzést, ám amikor az egyik keze éppen a köntösöm alatt matatott, erősen bemarkolva a fenekembe, igyekeztem minden erőmmel ellökni magamtól.

–        Állj le! – küzdöttem ellen, egyáltalán nem volt alkalmas. – Hagyd ez most abba!

–        Bocsánat, csak hiányoztál! – védekezett, de ezúttal mindkét kezével a fenekemre tapadt, és hevesen csókolt. Szokatlanul hevesen.

–        Nem vagyok abban biztos, hogy ez a jelen esetben alkalmas lenne – vélekedtem, mire igyekeztem minél hamarabb kiszabadulni a karjaiból. – Én tényleg kedvellek, de ez most akkor sem jó... – Azon gondolkodtam, hogy ez valóban így van, vagy ez csupán egy berögzült színtiszta hazugság... talán az is volt...

–        Csak, hogy öt óra múlva elutazom, és nem tudom, mikor jövök – jelentette be, mire értetlenül kezdtem méregetni.

–        Neked nem a suliban lenne a helyed?

–        De – bólintott, amint letette magát a kanapéra. Nem ültem le mellé, féltem attól, hogy beindul megint, és nem hagy békén. – Apámnak szüksége van rám Busanban.

–        Vigyél magaddal, kérlek! – könyörgőre vettem, hiszen itt lett volna a megfelelő lehetőség arra, hogy gond nélkül láthassam apámat.

–        Nem vihetlek magammal.

–        Tessék?! – csattantam fel.

–        Apám magángépével megyünk, és nem díjazná, ha pont téged vinnélek el.

–        Mert érintett vagyok a dologban? – háborodtam fel.

–        Nem, hanem inkább miattad. Azóta sem szívlel téged!

–        És mi lett, azzal a bejelentéseddel, hogy ha kell, szembemennél értem, akár apáddal is... – emlékeztettem az ezek szerint legnagyobb hazugságára.

–        Ez így is van, de jelenleg a rendőrök, a munkavédelmiek és még egy csomó személy a nyakára jár, nem kellene még jobban felbosszantani.

–        És az apám, akiből emiatt egy életre nyomorék lett, az nem számít? Hogy lehet, el fogom veszíteni az egyetlen közeli rokonomat, az sem számít, csak a saját érdekeid?

–        Erről szó sem volt! – ellenkezett kissé agresszívan. – Veszek neked repülőjegyet, alhatsz a legjobb szállodában, sőt apád kórházi számláját, biztosítását, meg ilyeneket is kifizetek, csak apámmal ne kelljen találkoznod.

–        Mert félsz, hogy mit szólna, hogy egy rangon aluli lánnyal jársz? Ne csináld azt, amit NaRival! Tönkre tettél egy jó kapcsolatot, mert neked van pénzed... Remélem, ezzel a pénzzel, majd akkor is boldog leszel, ha majd nem lesz melletted senki sem, ha teljesen egyedül maradsz a világ ellen! – Szinte kiabáltam vele, teljesen kikeltem magamból, annyira untam ezt a hülyeségét.

–        HyeMi, én szeretlek, és csak a te érdekeidet nézem – felelte csendesen, és talán azt is láttam rajta egy kicsit, hogy bántja az egész, de már nem tudtam neki hinni, túl hihető volt a pókerarca.

–        Akkor vigyél magaddal! – erősködtem.

–        Jövő héten jövök! – mondta zárásképpen nem is foglalkozva velem. – Majd, ha megnyugodtál hívj fel!

–        Menj a fenébe! – közöltem vele kegyetlen hangon, majd kinyitottam az ajtót, és szó szint kitessékeltem rajta.

Amint végre nem láttam azt az idegesítő képét, a kanapéra borultam, és újra sírni kezdtem. Valahogy csupán ez maradt nekem, ennyi megpróbáltatás után. Csak a könnyek...

Napok óta nem ettem semmit, vagyis rendesen semmit, előfordult ugyan, hogy tábla számra ettem a csokit, de végül annyira meguntam, hogy már semmit sem szerettem volna magamhoz venni úgy igazából. Tanulnom is kellett volna, le voltam maradva rengeteg mindennel. Kíváncsi lettem volna arra, hogyan sikerült az a dolgozat, mely az irodalom tanárnak kellett, amivel talán kicsivel közelebb kerülhettem TaeHyunggal. Olyan volt számomra, mint a mágnes, tudtam, hogy ha valami baj van, ő megért, ő ott van velem, és azon is gondolkodtam, hogy ez az ijesztő érzés, mely makacsul behálózza a szívemet, ez lenne a szerelem... Meglehet...  Éppen a konyhában ténykedtem, egy tea mégis csak jól esett a megtépázott lelkemnek, amikor megint csengettek. Legszívesebben kiordítottam volna, hogy nem vagyok itthon, ám ezzel el is árultam volna magam. Nem nyitottam ajtót, de amint az ismeretlen legalább hússzor megnyomta azt az átkozott csengőt, sejtettem, hogy Tae az, én viszont nagyon szívesen megetette volna vele a ricsajt okozó tárgyat.

–        Mit akarsz? – tártam ki az ajtót, de elkerekedett szemmel lestem YoonGi flegma arcára.

–        Úgy tűnik, hogy nem rám számítottál – jegyezte meg cinikusan. Ha nem így reagál, már a végén azt fogom hinni, hogy nincs jól. – Nem festesz valami fényesen!

–        Azért jöttél, hogy ezt közöld velem? – vontam fel a szemöldököm. – Nem vagyok vicces kedvemben, tehát, ha nincs semmi mondani valód, akkor szívódj fel.

–        Nagyon felvágták a nyelved! – mérgelődött. – Csak mutatni szerettem volna valamit!

–        Ó! – Ennyit voltam képes kinyögni. – Nem is tudom...

–        Még mielőtt nagyon kiakadnál, és gyanakodva néznél rám, megnyugtatlak, hogy nem vagy az esetem. Mint csaj nem jössz be, nem is értem, hogy TaeHyung mit eszik rajtad – itt kihívóan végigmért, de rajtam csak egy napsárga köntös volt, és egy nyuszis papucs. Felemelő látvány lehettem. – Viszont, mint ember kedvellek, és mivel a csapat tagja vagy, kötelességemnek érzem, hogy olyanba vezesselek be, amiről a többiek nem tudnak, de neked sokat segíthet.

–        Droglaborod van a házatok pincéjében? – kérdeztem gonoszan, mire bevágott egy fancsali grimaszt.

–        Nem, bár most, hogy mondod, nem rossz ötlet – gondolkodott el egy pillanat erejéig, én meg mindösszesen rosszallóan megcsóváltam a fejem. – Öt perced van, hogy összeszedd magad! – utasított, és nem nagyon tudtam neki nemet mondani.

Rettenetesen kíváncsi voltam arra, hogy mit akar, így öt perc alatt magamra kaptam valami kényelmes viseletet, hogy minél hamarabb mehessünk. Természetesen autóval jött értem, és amikor negyedórás autókázás után, egy gyönyörű temető elé leparkolt, a hideg borzongás végigfutott rajtam.

–        Miért hoztál ide? – méregettem gyanakodva, de a fiú csak lágyan felnevetett.

–        Nem foglak megerőszakolni, ne aggódj! – mondta nevetve. – Csak mutatnom kell valamit, ami miatt végre ki is fogsz mozdulni a négy fal mögül.

–        Egy temető? – botránkoztam meg azonnal.

–        Igen, mivel itt van, amit mutatnom kell! – Úgy tűnt, hogy unja az akadékos hozzáállásomat, így egy hatalmas sóhaj keretében, némán követtem, amit belép a temető hatalmas ezüstszínű kapuján.

Némán jártuk a sorokat, és az egyik távoli, de annál zöldebb parcellánál álltunk meg. Egy meseszép kettős sírhelyhez vezetett, melynek környékén márványpadlózat volt, de a sírhelyen egy aprócska terület sem volt szabad, annyi friss virágot helyeztek el rajta. YoonGi letérdelt a sírhely elé, és egy aranyláncot tett a rózsák mellé. A láncon egy szív alakú medál lógott, benne két fényképpel. A síron is ezek a képek voltak, s hirtelenjében elrettentően kellemetlen érzés fogott el. A nevekre siklott a tekintetem és a családnév a férfi esetében pont az volt, mint a fiúé, s akkor esett le az egész... A sokkhatás miatt a szám elé kaptam a kezem, letérdeltem a fiú mellé, aki a tőle szokatlan módon kissé szomorúan nézett vissza rám.

–        Soha senki nem kérdezte, miért lakom a nagyszüleimmel – kezdett bele a történetbe.

–        A szüleid? – kérdeztem rá a sírhelyre mutatva, mire YoonGi némán bólintott.

–        A nagyszüleim neveltek fel, a szüleimet megölték, amikor ötéves voltam. – Legszívesebben sírni támadt volna kedvem,l de nem tettem, mindent tudni akartam róla.

–        Hogyan, és miért?

–        Anyuék nagy bulit csaptak nekem, szülinapos voltam.... egyébként hamarosan betöltöm a  huszonkettőt, de nem akarok bulit, sosem akartam utána már...

–        Mert rájuk emlékeztet? – faggattam, de igyekeztem nem feltépni a mélyre elrejtette sebeit.

–        Pontosan, de a srácok ezt nem érthetik – komorodott el a hangja. Éppen alig egy hét telt március havából, és őrület, hogy majdnem két hónapja vagyok ebben a városban, és vele együtt ebben a pokolban is. – Nem lesz most sem buli, én itt leszek kint, és virrasztok. Visszaemlékezem mindenre, amit velük átéltem abban csekély öt évem alatt, de nagyon jó szülők voltak. Apám sebész volt, anyám pedig diplomata, és a minisztériumban dolgozott, itt Szöulban. Csak sajnos, már nem lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak. Mert tizenhét éve nem élnek.

–        De hogyan ölték meg őket, és miért? – értetlenkedtem, és azon csodálkoztam, hogy ennyire jól viseli. Az lehet, hogy régen történt, de amikor közeledik a szülinapja, mindig eszébe jut, és ezzel a mély sebbel éli mindennapját úgy, hogy ezt senki sem tudja.

–        Az éjszaka közepén történt, én a saját szobámban, a szüleim a sajátjukban. aztán zajra lettek figyelmesek, gondolom meglesték, mi lehet az. Amit nem tudtam sokáig elfelejteni, apám könyörgése volt, ahogy könyörgött anyám életéért, de azonnal lelőtték. Én erre ébredtem fel. Tudtam, hogy az öcsém – itt majdnem leesett az állam. Erre nem is gondoltam –, aki akkor még egy éves em volt éppen csak, fent van a szüleim szobájában, és ha nem megyek el érte, sírni fog és őt is bántani fogják. – Teljesen belemélyedt a mesélésben, de nem szakítottam meg, hiszen nem lehet tudni, mikor lesz lehetőségem ilyen mélyről jövő dolgokat megtudnom. – Fogtam magam, átsiettem YoonHo-ért, felkaptam, majd visszaigyekeztem a saját szobámba, mindezt öt évesen, és az ágy alatt elbújva vártuk a történéséket. Láttam, ahogy a szüleim holtam fekszenek a nappaliban, a helyiség feldúlva, de akkor ott az öcsémre kellett koncentrálnom. Borzalmas emlékeim voltak éveken át dili dokihoz jártam.

–        Tehát akkor a nagyszüleid vettek magukhoz – állapítottam meg, amikor kihasználtam azt a szusszanásnyi időt.

–        Igen, de ők is becsülettel neveltek, az apám szülei, és a mai napig nagyon büszke vagyok arra, hogy a szüleim jó emberek voltak. A nagyszüleim viszont mindig mindenben mellettünk állnak, azt mondják, hogy éljem úgy az életem, hogy boldog legyek, hiszen csak egy van belőle, és ne akarjak olyan lenni, amilyen nem vagyok.

–        Van benne valami.

–        Neked is ajánlanám ezt. Te meg vedd észre, hogy mi zajlik körülötted. Nem te vagy az egyetlen, akit értek nagy tragédiák. Itt vagyok én, és örülök az életemnek, örülök annak, hogy vannak barátaim, és neked is itt vagyunk mindannyian – folytatta a mondanivalóját. – Bármilyen probléma jön az életemben, én azt emelt fővel viselem hiszen tudom, hogy a viharfelhő után, úgyis mindig kisüt a nap. Lehet, hogy apád súlyosan megsérült, de él, és ez a lényeg. Ott lesz melletted, és te ott leszel neki, ennyi.

Megint éreztem a szememet szörnyen törő könnyeket, de nem akartam sírni.

–        Csak el ne kezdj sírni, mert azonnal ásatok neked egy sírhelyet, közvetlen ide anyámék mellé – szörnyülködött.

–        Ne legyél érzéketlen! – szóltam rá a sírás szélén állva. – Csupán megérintett, amit mondtál.

–        Az jó! – mosolyodott el, majd lassan feltápászkodott. – Mennem kellene.

–        Köszönöm, hogy ezt elmesélted nekem.

–        Legalább valaki tud róla.

–        Mert a srácok nem tudják? – csodálkoztam el. – Minek vagytok barátok, ha egyikőtök sem tud a másik titkáról. Én majdnem mindenkiről tudok egy-egy súlyos dolgot. Például ezt, YoonGi esetében, hogy JiMin erős megfelelési kényszerrel küzd, ami miatt gyakran vannak öngyilkos gondolatai, hogy HoSeok-ot kitagadták a családjából egy idősebb nő miatt, hogy TaeHyung egy csődbe jutott családban él, és ő tartja féken az alkoholista agresszív apját. Jin mostohaanyja az én anyám, és elnyomja őt, hiszen ott Rimé a fél világ, bár őt az apja akkor is szereti, és szerintem Kooknak sem a legkönnyebb, bár amíg az életét ennyire befolyásolja a pénz, addig nem tudok annyira együtt érezni vele, mint a többiekkel. Kissé le voltam döbbenve, hogy éppen nekem mondott el ilyeneket, de az, hogy a bizalmába fogadott nagyon jól esett.

–        Nem tudják, időnként jobb hallgatni, mint felesleges magyarázatokba bonyolódni.

–        Akkor nekem miért mondtad el?

–        Mert benned teljes mértékben megbízom. Nem mondod el senkinek, és tudom, hogy ez majd segít abban, hogy ne legyél magad alatt, ha tudod, hogy van valaki, aki hasonlóan szar helyzetben van, mint te és látod, hogy ő megvan, reményt adhat neked is arra, hogy te, jól legyél.

–        Most jövök rá, hogy valójában mennyire bölcs vagy – mosolyodtam el. – És miféle teendőd van még mára?

–        Az vagyok – bólogatott serényen. – És a zene, amit vizsgaanyagnak szánok kissé hiányos, de nem tudok rájönni, mi is hiányzik belőle.

–        Ez kis zongora? – tippeltem.

–        Na, hagyjál a komolyzenei baromsággal!

–        Tudod, az remekül feldobja a könnyűzenét is – világosítottam fel. – Ha segítség kell, tudod, hogy találsz!

–        Majd meglátom – vonta meg a vállát közömbösen. – Hazavigyelek?

–        Nem kell – tiltakoztam. – Megyek, sétálok egyet. Holnap találkozunk!

–        Jól van! – felelte, majd intett nekem, így sebes léptekkel elsiettem.

Igazából szerettem volna egyedül lenni, megemészteni mindazt,a mit mondott. Talán igaza van, ha nagyon összetörök, nem teszek vele senkinek jót. Reménykednem kell, hogy apám, ha négy év alatt is, de felépül. Mindenesetre, nem adjuk fel addig, amíg vannak emberek az életemben, akiknek szükségem van rám, mint a nagynéném, vagy mint Kim TaeHyung...

/TaeHyung/

Kellett a zene... Egyszerűen megőrültem érte, pont annyira, mint HyeMiért. Nem tudtam még csak elképzelni sem, de pénteken már jött iskolában, nem volt a megszokott boldogság az arcán, de elégsz jól nézett ki. A szünetekben nem tudtam vele beszélgetni, pedig szerettem volna tartani benne a lelket, de időnként már azt láttam, hogy nincs is szüksége rám. Éppen a kávézó felé igyekeztünk, amikor YoonGi parkolt be mellém.

–        Mit műveltél vele? – kérdeztem gyanakodva.

–        Semmit, csak megmutattam neki, hogy nincs egyedül a fájdalmával! – nevetett. – Azt, amire gondolsz, meg főleg nem! – Kissé undorodva nézett rám, pedig semmit sem feltételeztem. – A kiscsaj nem az esetem, te vagy ráizgulva.

–        Tudod, ilyen nem is volt a gondolataim között. Az a baj, hogy másnak viszont igen...

–        JungKookra gondolsz?

–        Ki másra? – csóváltam meg a fejem.

–        Szerintem neki sem jön be. Ez olyan, mint NaRi.... Veled van a baja, már a kezdetektől fogva, csak egyikünk sem tudja miért, pedig szerettük volna tudni – magyarázkodott a fiú, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá.

–        Nekem van egy sejtésem – gondolkodtam el, és azt hiszem, hogy az apáink gazdasági vitája rajtam csattan, hiszen az Kook csak az apja utasításai szerint él, épp ezért utál, és ahogy az apja keresztbe tett az enyémnek, úgy keresztbe tesz nekem is. Csak nekem nincs pénzem, vagyis lenne, de már nincs, csak annyi amennyire éppen szükség van, tovább lép, és alattomos módon a szívemet célozza meg. Miért is ne? Hiszen az még jobban tud fájni, de nem adjuk fel. HyeMi az enyém, akár ki, akár mit is mond.

–        Beavatnál, kérlek? – nézett rám kérlelő pillantással YoonGi.

–        Majd, ha bebizonyosodik, akkor igen – tértem ki a válasz elől.

Elterveztem, hogy anyámtól kérek egy kamu engedélyt, hogy bemehessünk este az zeneakadémiára, ha már ott tanít, legalább hagyjuk, hogy HyeMi egy kicsit zongorázzon. Amint beértünk a kávézóba, a lány éppen a nagynénjével beszélgetett, és egyik sem tűnt annyira letörtnek, mint négy nappal ezelőtt, talán a remény mégis csak él mindkettőjükben. Én is reménykedtem a legjobbakban.

–        Ráérsz most? – fordultam a lányhoz, aki nem is volt annyira ellenszenves, mint eddig bármikor.

–        Azt hiszem – válaszolta egy enyhe mosollyal az arcán. – Miért?

–        Majd elmondom! – intettem le, de gyanakodva kezdett méregetni. – Nem kell aggódnod!

–        Jól van! – vonta meg a vállát. – JiYeon! – kiáltott a nagynénjének. – Leléptem, majd jövök.

–        Rendben! – hangzott a válasz. – Csak vigyázz magadra!

Megvártam, amíg összeszedelőzködik, amikor elindultunk, belém karolt, amin nem kicsit meglepődtem. Csendben róttuk az utakat, és talán húszpercnyi kitartó séta után megérkeztünk ahhoz az épülethez, ahol a meghallgatása volt. Megálltunk a nagy épület előtt, és elkerekedve nézett rám.

–        Mit akarsz te itt? – csodálkozott el. – Ez zárva van.

–        Tudom, de majd ez – mutattam fel a papírt,a mit anyám írt. – Bejuttat minket.

–        Remélem, nem keversz bajba.

–        Nem foglak, sőt... – mosolyodtam, és láttam rajta, hogy esze ágában sincs tiltakozni. Rám bízza magát, végre...

–        Hát jó! – vett egy hatalmas levegőt. – Menjünk! Nem tudom, mik a szándékaid, de kíváncsian várom.

–        Okos döntés – vigyorodtam el, majd kézen ragadtam, és a kapu irányába mentünk.

Egyből a portással találtuk szembe magunkat, de megvolt a beetető szöveg, csak hitelesen kellett előadnom magam. A középkorú férfi, aki éppen az újság olvasásával foglalatoskodott, kimérten kezdett el minket méregetni.

–        Segíthettek valamiben? – kérdezte a portás bizalmatlanul.

–        Persze – bólintottam higgadtan, és átnyújtottam a papírt, melyen engedélyt kérünk szétnézni bent, mert iratokat, kottákat és egy telefont keresünk. Anyámat beavattam a terveimbe, és szerzett egy hivatalos iratot, melyen még pecsét is állt.

–        Maguk kicsodák is pontosan? – bizalmatlankodott tovább a férfi, és nagyon alaposan szemügyre vette az irományt, annak hitelességét firtatva.

–        Kim TaeHyung vagyok, Ahn JiSook zongoratanárnő fia, ő pedig – mutatott rám. – Ő pedig Lee HyeMi, az egyik diákja.

–        Szükségem lenen a kottáimra, mert anélkül nem tudok a versenyre felkészülni –  nézett a lány a portásra könyörgő szemekkel – Kaphatnék félórát, hogy megkeressem őket?

–        Rendben – adta be a derekát a férfi, és kinyitotta az ajtó.

–        Köszönjük! – hálálkodtam. Nem hittem volna, hogy ez ennyire simán menni fog.

–        Elkísérjem magukat? – ajánlkozott fel.

–        Nem, köszönjük. Ismerjük az utat, csak megköszönnénk, ha fényt is kapcsolna – válaszoltam, de igyekeztem nagyon tisztelettudó lenni.

–        Egy pillanat. – Hamarosan az abban a szárnyban fény gyúlt, ahová igyekeztünk.

–        Igazán köszönjük! – hajolt meg HyeMi mosolyogva.

Sebesen lépkedtünk a próbaterem irányába, és amint a lány megpillantotta a zongorát, örömében ugrálni kezdett. Váratlanul ért, amikor nyomott egy puszit az arcomra, s villámgyorsan keresett egy kottát, mint alibi, majd letette magát a zongora elé. Kerestem egy széket, hogy magam is leülhessek. Pár másodpercig bámultuk egymást, de végül csak lesütötte a szemét.

–        Miért hoztál ide? – kérdezte végül a hallgatás után.

–        Hogy játssz! – mosolyodtam el. – Csak nekem!

–        Oké, ezt értem, de mit.

–        Bármit, csak játssz szívből.

Egy könnyed, magas hangokból álló, rendkívül szerelmes dallam csendült fel, tökéletes volt, rendkívül ügyes, és alig öt perces hangmámor alatt éreztem, ahogyan felszabadulok, és szinte eggyé válok a zenével. A vége fel másik szólamként mély, nyújtott hangokat használt a magasak mellé, de olyan parádés összhangot teremtett, egyszerűen élveztem hallgatni. Hangos sóhaj hagyta el az ajkait, amint befejezte, majd érdeklődő pillantást vetett rám.

–        NaRinak is írtál olyan szép verset? – tette fel a kérdést, leírhatatlanul aranyos volt.

–        Nem – ráztam meg a fejem. – Ő nem érdemelte meg.

–        Tudod, hogy miért szakított veled?

–        Tudom – sóhajtottam csüggedten. – Annak ellenére, hogy ő maga képtelen volt velem megosztani ilyeneket, pedig, lehet, hogy anyagilag nem is, de társaságilag biztos, hogy sokat tudtam volna neki segíteni.

–        Beszéltem vele, és azt mondta, csak azért volt ennyire szemét, hogy tönkretegyen téged – vallotta be, de ez már sokkal nehezebben ment neki, mint a versre vonatkozó kérdése. – Hogy megutáljalak...

–        Hát ez úgy tűnik, hogy sikerült is neki – ismertem el, és közelebb húzódtam a lányhoz. Most lett volna esélyem meggyőzni arról, hogy valójában nem is NaRi volt ott a szemét, hanem JungKook.

–        Nem igazán. Inkább haragszom rád, de nem utállak. Meg, ha valóban hallgatnék rád, vagy bárkire, aki ezt hajtogatja, hogy ne hagyjam, a múltamat elhatalmasodni rajtam, hogy tovább kell lépni.

–        Az élet túl rövid ahhoz, hogy sokáig haragudj valakire, főleg olyanra, aki nem is közömbös számodra.

–        Talán, de nem hagyhatom ott JungKookot, egyelőre.

–        Apád balesete miatt? – faggattam. Annyira boldog voltam, hogy ezt mondta, hogy nem utál, sőt a remény halvány sugarai is feltűnni látszottak.

–        Igen – bólintott, majd az ujjait óvatosan végighúzta a zongora billentyűin. – Az egész túl gyanús.

–        Az a legviccesebb szerintem ebben a helyzetben, hogy az apám éppen ebben a cégben volt társtulajdonos, csak épp azért kellett mennie, mert túl biztonságosan akarta céget vezetni, JungKook apja szerint viszont ez felesleges. Apám a dolgozókért tevékenykedett, KyungHo meg csak a pénz miatt.

–        Tehát ezért van viszály közted és Kook között – tippelt, de ez nem egészen erre ment ki.

–        Nem igazán. Én tudom, hogy ő nem olyan, mint az apja, de Kook ezt nem látja be. Én kiléptem a háttérből, engem nem érdekelt az üzlet, azt más rokonaim vezették, vettek benne részt, JungKooknak nem volt választása. Vagy viszi az üzletet, vagy vége mindannak, amit igazán szeret... a pénznek, de annyira nem szereti, hiszen veszélyes – fejtettem ki a véleményemet a helyzetről, meg úgy könnyebb végiggondolni, ha az ember valamilyen szinten érintett. – Azt hiszem, ezért utál engem, ezért annyira ellenszenves, mert nekem volt választásom, neki nem, és ezért igyekszik nekem keresztbe tenni.

–        Tényleg azt mondtad, hogy nem érdekel, vele vagyok – hitetlenkedett a lány, és enyhe mosoly jelent meg az arcán. Mosolyoghatna többet, annyira szép volt ilyenkor, amikor képes volt kivirulni.

–        Igen, azt – bólogattam, mire HyeMi majdnem lelökött a székemről. – Ez mire volt jó? – nevettem el magam. – Össze akartam zavarni őket, hogy a háttérből tudjak rád koncentrálni.

–        És mégis hogyan fogod ezt kivitelezni? – csodálkozott el, hiszen a távolból nehezebb a másikra elegendő figyelmet fordítani.

–        Úgy tűnik, hogy most is csak kettesben vagyunk – hajoltam közelebb hozzá.

Mindösszesen tíz centi választott el tőle, és az, hogy távol tartom magam tőle, hogy hűvös leszek, közömbös, időnként elutasító olyan szinten veszni látszott, hogy a maradék önuralmam is inkább kirándulni indult, mintsem visszafogottságra sarkalljon. Megint erős vattacukor illat vette körbe, és kezdtem beleszédülni az édes illatába. Annyira akartam őt, boldoggá szerettem volna tenni, de amíg Kook mellett marad, addig nem voltam abban biztos, hogy száz százalékban az enyém is lehet, pedig neki akkor is mellettem van a helye. Annyira belemélyedtem a saját gondolataiba, hogy alig észleltem, amikor az ajkait az enyémekre tapasztotta, és olyan finoman csókolt meg, amit eddig még nem tapasztaltam nála. Hasonlóan csókoltam vissza, és a szívem akkora szárnyakkal repdesett a mellkasomban, csodáltam, hogy elfér a helyén. Nem volt sem, heves, sem szenvedélyes a csókunk, mindösszesen annyi érzelem volt benne, amennyit csak belebírtunk vinni, s abban a pillanatban éreztem, hogy mi igen is összetartozunk...

–        Lassan mennünk kéne! – jegyezte meg, amint elváltunk egymástól. Bár ne tettük volna...

–        Hazakísérjelek? – érdeklődtem. Szerettem volna még némi időt vele lenni, sosem lehet tudni, mikor is gondolja meg magát.

–        Nem kell. Nem akarok haza menni.

–        Akkor? – vontam fel a szemöldököm.

–        Menjünk el a városba valahová – jelentette be.

–        És mégis hová szeretnél?

–        Üljünk ki a folyópartra, mondjuk – ajánlotta fel.

–        Menjünk! – mosolyodtam el, majd magamhoz vettem a szükséges dolgokat, hogy a portás ne gyanakodjon, és elindultunk, hogy nyakunkba vegyük a várost...