30. fejezet - Közös emlékek

/TaeHyung/

Gondolhattam volna, hogy ez lesz belőle, egyrészt az elmúlt pár napban annyira túlhajszolta magát, másrészt az ilyen meglepetések váratlanul érintik. Tehát nem lepődtem meg azon, amint bejelentettem, hogy ez lesz az új otthona, ájultan esett össze. Természetesen jó reflexeim voltak, mielőtt földet ért volna, elkaptam, de azt nem tudhattam, hogy mikor is fog észhez térni. Egy teljesen üres, és rendkívül hideg lakásban tartózkodtunk éppen, az meg végképp nem hiányzott, hogy valamelyikünk megfázzon, főleg ő. Megsimogattam az arcát, hátha sikerrel járok, sikerül észhez térítenem, de legalább háromszor kellett ezzel próbálkoznom, mire lassan kinyitotta a szemeit.

–        Mondtam, hogy túlhajszolod magad – jegyeztem meg, miközben segítettem neki talpra állni. Kissé ingatag lábakon állt, de a kezemet fogta, ha megszédült volna, simán utána tudtam volna nyúlni.

–        Hogy értetted, hogy ez az én otthonom? – nézett rám összezavarodva, mire a kezébe nyomtam a szerződést, és a kulcsokat. Pár pillanatig tanulmányozta azokat, majd hirtelen zokogásban tört ki magából. Na, tessék... Ez egyre jobb... – Honnan szereztél ennyi pénzt? – faggatózott sírva.

–        Azt nem én szereztem, hanem a srácok, én csak észrevettem a jó lehetőséget, és amint lehetett intézkedtem – vallottam be.

–        A srácok? – csodálkozott el, de nem értettem, hogy ezen mi annyira hihetetlen.

–        Igen – bólintottam.

–        De én ezt nem bírom nekik visszafizetni.

–        Ahogy én sem, de tudnak róla, azt mondták, hogy majd ha rendbe jön minden, majd letörlesztjük. – Aggodalmasan nézett rám, mire a derekánál fogva magamhoz vontam. –  Nem hagyhattuk, hogy az utcára kerülj! – vigasztaltam. – Még csak nem is gondolkodtak azon, hogy segítsenek vagy sem.

–        Én ezt nem akarom elhinni – tiltakozott, és kihámozta magát a karjaimból. – Hol a trükk?

–        HyeMi, nincs trükk, higgadj már le! – intettem nyugalomra, de már egy cseppet kezdett az idegeimre menni ezzel a borzalmas hozzáállásával. – Holnap reggel akár hozhatjuk a cuccokat, és költözhetsz is. Csak nézzünk körbe, hogy mit hová tegyünk majd.

–        Egyelőre csak legyen bent minden – nézett körbe alaposabban. – Még vasárnap meg kellene csinálnom a festést, mert valahogy a fal rettenetesen néz ki.

–        Valóban – értettem vele egyet. – És egy nap akarsz mindent megcsinálni?

–        Igen – vágta rá. – Akkor egyszerre szárad meg, és utána már semmi gondom nem lesz vele.

–        És addig hol fogsz aludni? – faggattam, mert az volt a sanda gyanúm, hogy egy nap alatt biztosan nem fog megszáradni a fal.

–        Nálad! – jelentette be szemrebbenés nélkül, nekem meg csupán elkerekedtek a szemeim. Ó, hogy erre megy ki a játék... Ez több, mint jó...

–        Tényleg? – kérdeztem rá. – Mert ezt akarod, vagy mert nincs jobb ötleted?

–        Mert ezt akarom – felelte határozottan.

–        Remek. És honnan akarsz szerezni festéket meg ilyenek? – kérdezősködtem.

–        Megoldom egyedül is – vonta meg a vállát, majd elindult a lépcsőn felfelé.

Odafent volt egy kisebb szoba, meg egy nagyobb, és a legviccesebb az volt, hogy az ablak éppen az én szobámra nézett, hiszem a mi házunk ezzel szemben volt, mindösszesen tíz méterre. Reménykedtem abban, hogy gyakran fog lenge öltözetben rohangálni, én meg gond nélkül leskelődhetek. Aish, hogy mennyire perverz vagyok. Meg, ha alaposabban végiggondolom, ha egy héten keresztül minden este nálam lesz, ez felért egy álommal.

–        Gondolom, ez lesz majd a te szobád – sandítottam rá fél szemmel, miközben a lány már majdnem az ajtóban állt.

–        Valójában felesleges apámnak külön szobát fenntartanom, hiszen már úgysem jön vissza ide, sosem – jegyezte meg csendesen, inkább csak magának, és amikor közelebb mentem hozzá, fájdalmas pillantással nézett rám.

–        Vagyis akkor ezt a szobát inkább raktárnak fogod használni? – érdeklődtem, mert ez keresztbe húzta volna a számításaimat. Vagy majd gyakrabban leszek öcsém szobájában, és TaeMinnek nem hagyom, hogy leskelődjön utána.

–        Egy darabig biztos – mondta, majd kilépett a rövid folyosóra, hogy a másik kicsivel nagyobb szobában is körülnézhessen. – Ide befér majdnem minden, ami egykor apám szobájában volt, így szerintem ezt nevezem ki a sajátomnak. – Na, ennyit erről, én terveztem, szívem hölgye meg döntött... s nincs leskelődés...

–        És mikor akarsz költözködni? – tudakoltam, mert akkor ma még beszélnem kell a srácokkal a pontosa adatokról.

–        Azt hiszem, holnap korán reggel – hangzott a válasz. – Szereznem kell autót, ami elhozza a bútorokat, meg miegymást, és embereket, akik segítenek nekem hurcolkodni.

–        Ugye, ezt nem gondoltad komolyan... – hüledeztem. – Te nem fogsz semmit sem cipelni.

–        Dehogynem, elég sok mindent elbírok magam is – szidott le. – Nem szorulok mindenben segítségre. Mondjuk a nagyszekrényt, meg ilyeneket nem cipelnék, de a dobozokat igenis elbírom.

–        Majd te dirigálhatsz, hogy mit hová tegyünk!

–        TaeHyung, kérlek! – próbálkozott, de ebben az egyben hajthatatlan voltam, még csak az kellene nekem, hogy legyen valami komolyabb baja.

–        Ebben nem nyitunk vitát! – közöltem vele ridegen, ellentmondást nem tűrő hangon, mire csupán villámló pillantással kezdett el méregetni. – És megjegyzem, ezzel nem fogsz tudni meghatni!

–        Szemét! – vágott vissza, majd tüntetően lesietett a lépcsőn, véleményem szerint a konyha irányába.

A konyha és a fürdőszoba viszonylag jó állapotban volt, mindkettő csempézett és járólapokkal díszítve, bár meglepően kicsinek találtam, de hát egy ilyen kicsi házhoz ez tökéletesen megfelelt. Nem is értettem, mégis hogy a csudába képzeli, hogy majd nehéz dobozokat fog cipelni, ha már így is összeesik csupán a fáradtságtól. Ha kell, lekötözöm, vagy bezárom hozzánk, és anyámra bízom, de ha meglátom, hogy egyetlen dobozt is felemel, ami nehéz, kitekerem a nyakát.

–        Nos? – fordultam hozzá kérdő pillantással, amint meguntam, hogy legalább tíz perce, csak nézelődik, de nem hajlandó hozzám szólni.

–        Tudod – mondta, majd lemondóan sóhajtott, amit nem is értetem, hogy miért, hiszen meg van mentve az élete. – Még mindig nem hiszem el, hogy képesek voltatok ilyen áldozatra, pont értem.

–        Ugyan már! – legyintettem, majd megint magamhoz vontam. A hátamra tette a kezeit, és úgy tartott, vagyis örömmel vettem, hogy ezúttal nem akar lerázni. – Mire valók a barátok, ha nem erre? – Közelebb hajolt, alig egy centi választott el az ajkaitól, de ennek ellenére éreztem, hogy itt és most ebből bizony nem lesz csók. S így is lett... Távolabb lépett, és onnan kémlelte a kissé csalódott arcomat. Pedig mennyire jól esett volna...

–        És mikor fogom tudni nekik megköszönni, hogy segítettek? – kérdezősködött, majd megindult az ajtó felé.

–        Akár most is, hiszen szerintem a kávézóban vannak – feleltem vállvonogatva.

–        Akkor menjünk! – jelentette be, majd egy pillanattal később megtorpant. – Szeretném, ha a szerződés nálad maradna, mivel a te neved van rajta, vagyis te vagy a tulajdonos.

–        Inkább mi – javítottam ki azonnal. – Ez valahogy jobban hangzik.

–        Ha ezt szeretnéd! – villantott rám egy röpke mosolyt. Hát több, mint a semmi...

Magamhoz vettem a papírokat, a kulcsot nála hagytam, és figyeltem, amint remegő kézzel ügyetlenkedik az ajtó bezárásával. Amint megvolt a művelettel, érdeklődve nézett rám.

–        Várj meg itt! – szóltam rá, majd elsiettem, hogy egyenesen a szobámba vihessem a szerződést.

Az egész jogilag tiszta volt, mindent rendben talált NamJoon is, hiszen ő volt a törvényes képviselőm, sőt a röhej igazán az volt, hogy akit az idős nő szerzett ügyvéd, éppen az a személy volt, akinél a fiú a gyakorlatát tölti. Vagyis ennél személyesebben és profibban nem is lehetett volna elintézni ezt az egészet. Ez csak azért volt igazán fontos, hogy ha anyám kezébe kerülne véletlenül a szerződés, ne higgye, hogy teljesen meghibbantam, a lány miatt képes lennék kétes üzletekbe keveredni. Bár ha meggondolom, képes lennék érte a tűzbe menni, és bármit megtenni azért, hogy biztonságban tudhassam. Tényleg elvesztettem miatta a maradék józan eszemet is, és sejtettem, hogy ha ezt így folytatom, nem lesz ennek jó vége.

Talán öt percet lehettem otthon, HyeMi már halálra unta magát, vagyis a pillantása ezt közvetítette felém.

–        És mivel akarsz elmenni a kávézóig? – faggattam, hiszen ha gyalog megyünk az legalább fél óra lesz, de ez egy gyorsabb tempóban értendő.

–        Felőlem mehetünk gyalog is, nem vagyok abban biztos, hogy lenne pénzem egy taxira – felelte, majd neki indult.

–        Mi lenne, ha elkapnánk egy buszt? – ajánlottam fel.

–        Ahhoz be kellene ugranom a tárcámért, meg egy táskáért.

–        Megvárlak! – közöltem vele, és lehorgonyoztam az ajtaja elé, arra várva, hogy megszerezze a szükséges dolgokat.

Gyorsan visszatért, bezárta az ajtót, és azt vettem észre, hogy most is remeg a keze, éppen olyan volt, mintha rettenetesen ideges lenne, vagy épp félne valamitől.

–        Biztos, hogy jól vagy? – néztem rá gyanakodva.

–        Persze – vágta rá azonnal, de nem volt túl meggyőző.

–        Eszel te rendesen? – folytattam a kérdezősködést. – Nem kellene veszítened a lenyűgöző formáidból!

–        Nem nagyon volt manapság étvágyam – felelte, majd megszaporázta a lépteit, mert a távolban feltűnt a busz sziluettje.

–        Akkor feltétlenül el kell mennünk valahová kajálni – figyelmeztettem, de a fancsali képe még az én életkedvemet is levette.

–        Majd szerzek JiYeontól valamilyen édességet, az is segíteni fog.

–        De az nem lesz elég – ellenkeztem, miközben felszálltam a buszra.

Leghátul foglaltunk helyet, és egész végig hallgatásba burkolózott. Egyszerűen nem tudtam dűlőre lyukadni vele, nehéz eset volt, szinte lehetetlen küldetés, de ha nem eszik rendesen, nem csodálom, hogy elájult, valahogy rá kellett vennem arra, hogy szedje össze magát, mert így nem leszünk jóban. Túl gyorsan megérkeztünk, és nem tudtam tovább a meggyőző szövegemen agyalni, mert olyan sebességgel megindult lefelé a járműről, hogy kis híján megint leszédült. Pár másodpercig az egyik közeli fánál támaszkodott, és annyira aggódtam érte, de rábeszélni sem tudtam, hogy igenis menjünk el valahová enni, amint lebeszéltük a srácokkal a holnapi találkát.

–        Nem tetszik ez nekem – szóltam rá szigorúan. – Látszik rajtad, hogy nem vagy jól, és ne akard, hogy átmenjek erőszakosba, mert azzal nem jár jól.

–        Már most az vagy! – figyelmeztetett hasonló hangnemben, mire én hitetlenkedve csóváltam meg a fejem.

–        Te meg makacs, mint egy öszvér! – tájékoztattam teljesen kitérve magamból.

Nem szólt semmit, csak elsétált mellettem, és meg sem állt egészen a kávézó ajtajáig, ahol megint ájultan esett össze... pontosabban csak volna, mert megint időben voltam ott, hogy ne törje össze magát. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez már kicsit sem jó jel, hogy egy nap másodszorra esik össze, és ha nem vesz végre magához megfelelő mennyiségű élelmet, egyenesen a kórházig fogom cipelni, ahol majd szigorúan veszik ezt a fajta önfejű viselkedését...

/HyeMi/

Erős fejfájással ébredtem fel, és az életem elmúlt húsz percét teljes homály fedte.

–        Azt mondod, ez ma már a második – hallottam meg a nagynéném dühös hangját. Másodszorra ájulok el... ez nem hangzik túl jól...

–        Igen – hangzott TaeHyung válasza. – Nem tudtam rávenni arra, hogy egyen valamit.

–        Én komolyan fejbe vágom ezt a lányt! – tért ki magából JiYeon, én pedig megpróbáltam felülni, de annyira szédültem, hogy alig ment.

–        Már elnézést – szólaltam meg halkan. Mindösszesen ennyire volt erőm. – Én is itt vagyok, és éppen rólam beszéltek, ami elég nagy bunkóság.

–        Hozok neked valamit enni, és amíg el nem fogyasztod mindet, nem mész innen sehova! – jelentette be a nagynéném, olyan haragosan nézve rám, hogy kezdtem kicsit szégyellni magam.

Néztem, amint távozik, így kettesben maradtam a fiúval. Nem mertem rá nézni sem, hiszen tudtam, hogy csak jót akar nekem, de a makacsságom miatt elég nehezen boldogulhat az életben tartásommal, ám csodáltam a hihetetlen kitartása miatt. Aish, csak tudnám, hogy miért is ragaszkodik hozzám ennyire... Más már fejvesztve rohant volna mellőlem. Rövid ideig csak ültük egymás mellett, és csak azt vettem észre, hogy az állam alá nyúl, maga felé fordítja a fejem, hogy nézzek a szemébe, de erre képtelen voltam.

–        Légy őszinte! – kérte, mire még a hideg is kirázott. Olyan élesen, állhatatosan ragaszkodott a tényekhez, hogy teljesen kétségbe ejtett. Biztosan erre van szükségem? – Mióta nem eszel rendesen? Figyelj, HyeMi, ez így nagyon nem lesz jó... Kicsi vagy és így is sovány... nincs mit leadnod, és csak tönkreteszed magad... Nem akarom, hogy valami bajod essen...

–        Igazán nincs miért aggódnod! – hazudtam azonnal, és azon kezdtem el agyalni, hogy vajon szándékosan éheztettem magam, vagy csak csupán a véletlen műve, és annyi dolgom volt, hogy megfeledkeztem róla.

–        Ne hazudj! – emelte fel a hangját, és inkább elrántottam a fejem. Fel kellett állnom, sétálnom kellett, mert egyszerűen megőrültem ott egy ültő helyemben. – Tudom, hogy eléggé sok mindent történt veled manapság...

–        Ez elég enyhe kifejezés – szakítottam félbe.

–        De ne csináld ezt, kérlek – fejezte be a mondatát immár sokkal higgadtabban. Láttam rajta, hogy aggódik értem, és ha már szerzett nekem egy másik lakhelyet, akkor igenis számítok neki, bár ebben nem is kételkedtem. Lehet, hogy még sem kellene szerencsétlennel ilyen kegyetlennek lennem, hiszen bármit is mondok, próbálkozik.

–        A héten még nem sokat – vallottam be, és éreztem, hogy megint a könnyek fojtogatnak. Nem menekülhetek mindig a sírás mögé, az egyáltalán nem fog megoldani semmit, így vettem egy mély levegőt, és visszanyeltem azokat a fránya könnyeket.

–        Akkor talán ideje lenne! – jelent meg JiYeon egy nagy tálcányi habos, és töménytelenül cukros édességgel. – Ez legalább helyre teszi a vércukorszinted! – nyomta kezembe a tálcát, és kénytelen voltam visszaülni, hogy elfogyaszthassam őket, de nem volt étvágyam most sem. Az pedig kimondottan idegesített, hogy azok ketten minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelik. Vettem egy mély levegőt, és szép lassan, komótosan neki láttam a sütiknek. Nem esett jól, olyan volt minden egyes falat, mintha késeket kellett volna lenyelnem, nem kívántam, de ha ragaszkodnak hozzá, kénytelen leszek áldozatot hozni én is néha.

–        Ügyes vagy! – dicsért meg JiYeon, és elvette a tőlem a tárcát, amint végeztem, de egyszerűen moccanni sem bírtam a sok mindentől. – Hallottam, hogy megoldódott a lakhely problémád.

–        Igen – bólintottam, majd hirtelenjében erős hányinger kezdett kerülgetni. Na, tessék, mondtam én, hogy ez egy kicsit sok lesz. – Azt hiszem, rosszul vagyok.

–        Tényleg? – nézett rám TaeHyung aggodalmasan.

–        Ja, de pár pillanat és jobban leszek – hárítottam el az aggodalmaskodását. Nem kellett, hogy megint túlzásokba essen.

–        Azért bánom, hogy én nem tudtam segíteni – jegyezte meg lemondóan a nagynéném, de vigasztalóan a vállára tettem a kezemet.

–        A lényeg az, hogy megoldódott a helyzet – nyugtattam meg. – Vasárnap kifestek, és aztán szépen berendezkedek.

–        Pontosítok, kifestünk – szólalt meg a fiú mellettem. – Nehogy azt hidd, hogy hagyom, hogy egyedül kínlódj!

–        Jó, akkor együtt megcsináljuk – adtam fel. Tudtam, hogy addig fog erősködni, amíg fel nem adom, de minden esetre valahogy a lelkem legmélyén örültem annak, hogy nem leszek egyedül.

-

Végül könnyek között, hálálkodtam a srácoknak a segítségükért, és már alig várták, hogy segítsenek pakolni is. Még aznap elmentem TaeHyunggal egy festékboltba, ahol kiderült, hogy éppen olyan érdekes ízlése van színek terén, mint nekem, és meg sem lepődött, hogy halvány levendulaszínre szeretném a nappalit festeni. A fent szobákat halványsárgára, a konyhát pedig a nappalival megegyezőre. Megszereztünk mindent, és alig vártam, hogy neki állhassak a festésnek. Szereztem létrát is, pontosabban a fiú, mert azt sem hagyta, hogy én másszak fel, a plafont is kell majd festeni, de az maradt a fehér színén. A dobozok egy részét a kisebb szobába pakoltam, vagyis cipelték a fiúk, mert amint meglátta valamelyik, hogy megpróbálok felvenni egyet is, azonnal kivették kezemből. Dühös voltam, hihetetlenül dühös, úgy éreztem magam, mint valami haszontalan fráter, és amint már majdnem minden cuccom az ideiglenes helyére került, a srácok fáradtam dobták le magukat a lépcsőre. JungKook természetesen nem volt ott, állítólag megint Busanban tartózkodik, és időnként elgondolkodom azon is, hogy ez vajon miért is érdekel engem, ha jelenleg az életem úgy néz ki csak révbe ér.

–        Nem is tudom, hogyan háláljam meg nektek ezt a sok mindent, amit értem tettetek – jegyeztem meg különösen belelkesülve. Kezdtem visszatérni a régi énemhez, most hogy minden megoldódni látszott, és Tae anyukája anyám helyett anyám volt, belém tukmált mindenféle finomat, kevésbé éreztem magam szarul.

–        Mondjuk, ha kész lesz minden, tarthatnánk egy lakásavató bulit –  ajánlotta fel HoSeok, mire a többiek azonnal heves bólogatásba kezdtek.

–        Ja, persze, ha először nem avatjátok fel ti ketten – mutatott először rám a cinizmus mestere, majd TaeHyungra, aki értette a célzást, nekem pedig kellett egy kis idő, mire leesett.

–        Menj a csudába! – emeltem fel a hangom. – Ez nem volt tervbe, és különben is, amíg nincs kész a festés meg ilyenek, nincs berendezve a ház, nem fog semmi sem történni – heveskedtem, de a srácok nagyon jót vidultak a kitörésemen. – Pasik! – legyintettem ingerülten.

–        Ez elég diszkrimináló megjegyzés – vélekedett Jin, mire elképedve néztem rá.

–        Legalább neked lehetne egy kis eszed! – figyelmeztettem.

–        Túlreagálod – intett nyugalomra NamJoon. – YoonGi, csak viccnek szánta.

–        De mi van, ha én nem – szólalt meg mellettem Tae, és a mély basszusától megint csak kirázott a hideg. Aish! Muszáj ez velem állandóan eljátszania.

–        Ezt most fejezd be! – figyelmeztettem szigorúan.

–        Egyébként az a buli nem rossz ötlet – tette hozzá JiMin, rövid gondolkodás után. – Amúgy is elég régen buliztunk.

–        Ti nem tudtok meg lenni bulizás nélkül? – érdeklődtem kissé elképedve.

–        Vagy csak te vagy ezzel a témával ellenszenves – jegyezte meg YoonGi.

–        Mivel a tinédzserkorom nagy részét, vagyis amikor buliznom kellett volna, egy bántalmazó kapcsolatba töltöttem, gyakran bezárva egy piciny lakásba, valahogy az ilyenek kimaradtak az életemből – magyarázkodtam.

–        Akkor talán most kellene lazítanod – világított rá Jin, és tudtam, hogy igaza van, de féltem ettől az egésztől.

–        Ha az ember kénytelen túl hamar felnőni – mondtam, majd egy lemondó sóhaj hagyta el a számat. – Idővel elveszíti a képességet arra, hogy felhőtlenül lazítson.

–        Ez hülyeség! – fakadt ki HoSeok, mire meglepetten néztem rá. – Ott van rá élőpéldaként a nagynénéd, hiszen tudod, hogy milyen szörnyűségeken kellett átmennie, mégis bármikor kapható egy kis bulizásra.

–        Ez igaz.– Kénytelen voltam egyet érteni vele. – Nos – fogtam bele egy másik témába, egy kissé kimerült voltam, pedig nem csináltam semmit, szerettem volna pihenni egy kicsit. – Tényleg köszönöm, hogy segítettetek, a bulit majd meglátjuk, és ha valamivel tartozom a lakás árán kívül, akkor szóljatok.

–        Semmivel – mondta JiMin mosollyal az arcán.

–        Akkor legyetek jók! – köszöntem el. – Hétfőn találkozunk!

Messziről néztem, hogy TaeHyung kikíséri a többieket, és hihetetlen volt látni, hogy ennyire azt akarják, hogy boldog legyek. Talán kissé ijesztő, hiszen amikor találkoztam velük, nagyon elutasítóak voltak velem szemben, még Tae is, még annak ellenére is, hogy ragaszkodik ahhoz a tényhez, ő bizony, akkor belém esett, amikor meglátott. Ilyen meg csak a mesékben létezik. Egyébként is MinWoo-nál megtanultam, hogy a szerelem mindösszesen romantikus illúzió, és mint szerelem tényszerűen nem is létezik, csak bemeséljük magunknak, hogy amit a másik iránt érzünk az éppen a szerelem... Ám szerettem volna, ha én és a hősöm hivatalosan is egy pár leszünk, de valahogy nem nagyon akart erre rákérdezni. Nem baj, majdcsak rávezetem valahogy. A falakat lestem, és nem messze tőlem, letakarva ott hevertek a holnap festéshez szükséges dolgok, fellelkesülve vártam, mikor is állhatok neki, de ezen gondolataimat az zavarta, meg, hogy a fiú hátulról magához ölelt, és belecsókolt egyenesen a nyakamba.

–        Ezt mondjuk, jó lenne, ha ráhagynád! – figyelmeztettem, és azon voltam, hogy szembe kerülhessek vele.

–        Miért is? – hangzott a kissé együgyű kérdés.

–        Mert zavarba hozol.

–        Pedig nem is vetkőzöm – jegyezte meg perverz vigyort villantva rám.

–        Még jó – léptem távolabb tőle, és félszemmel még mindig azt lestem, hogy valóban neki áll-e vetkőzni.

–        Viszont, nem kellene itt töltenünk az estét – állapította meg, amivel sajnos egyet kellett értenem.

–        Akkor kénytelen leszek nálad aludni.

–        Vagy nem aludni – suttogta a fülembe, és ha eddig nem voltam zavarban, akkor most egy cékla gyönyörű színéhez kezdtem hasonlítani.

–        Utálom, ha ezt csinálod – figyelmeztettem szigorúan, mire ő csupán lágyan felnevetett, és elindult az ajtó irányába.

–        Még bele sem lendültem – színpadiaskodott, én pedig mosollyal az arcomon indultam utána.

–        Ettől tartok én is – ismertem el, és amint kiértünk, biztos kézzel zártam be az otthonom ajtaját.

/TaeHyung/

Kivételesen nem én szorultam ellátmányra, hanem ő, és kimondottan jól nézett ki az egyik pólómba, mely körülbelül leért a térdéig. Nos, nem igazán terveztem semmit sem, az alváson kívül, hiszen holnap kemény napunk lesz, egész végig talpon kell lennünk, hogy minél hamarabb kész legyen a munka. Mindkettőnk úgy aludt el, mintha fejbe vágták volna, de ennek ellenére összebújva aludtunk, mely miatt még kipihentebben ébredtem fel.

Ugyan egyedül voltam, amikor észhez tértem, és amint beálltam az ablakba, láttam, hogy a szomszédban már ég a lámpa, tudtam, hogy dolgozik, és nem is értettem, hogy a fenében volt képes hangtalanul lelépni, amikor gyakran úgy alszom, mint egy nyúl, túl éberen. Gyorsan magamra kaptam valami kényelmes öltözetet, melynek nem volt az sem probléma, ha esetleg festékes lesz. Le akartam szidni, hogy még egyszer meg ne próbálkozzon ilyesmivel...

Amint átértem döbbenten vettem észre, hogy az egyik nagy dobozt próbálja felcipelni az emeletre, de megmondtam neki, hogy ne tegye.

–        Mintha mondtam volna, hogy ezt felejtsd el! – pirítottam rá dühösen, de a lány csak összerezzent, a dobozt pedig elejtette, ő viszont majdnem lezuhant.

Sebesen nyúltam utána, és ez jelenet éppen arra hasonlított, mint amikor a meghallgatáson elájult, és a karjaimban landolt.

–        Deja vu érzésem támadt – jegyezte meg, majd elkezdett ficánkolni, hogy engedjem el.

–        Unom, hogy ennyire makacs vagy! – figyelmeztettem, amikor talpra állítottam. Dühösen nézett rám, gondolom ő meg éppen azt unta, hogy ennyire vigyázom rá.

–        Igazán örülnék, ha nem hoznád rám a szívbajt!

–        Én meg annak örülnék, ha egyszer ebben a nyomorult életben hallgatnál rám.

–        Ne aggódj már ennyire, kérlek! – folytatta kicsivel higgadtabban. – Ebben csak a festékes dobozok vannak, nem nehéz.

–        Nem érdekel! – vontam meg a vállam, majd elindultam a kiszemelt dobozokért. – Melyik szobával kezdünk?

–        A kicsivel – hangzott a válasza, és sértődötten elvonult mellettem. Aish, csak tudnám miért élvezem ennyire ezeket a gyermeteg civódásokat.

Hagytam, hogy az apróbb feladatokat megcsinálja, hogy kikeverje a festéket, boldogan magához vegye az egyik hengert.

–        Segíteni is fogsz? – nézett rám konok pillantással.

–        Ó, eddig az volt, hogy egyedül is boldogulsz – emlékeztettem a saját szavaira.

–        Igen, de ha már itt vagy, tedd magad hasznossá.

–        Azt akarod, hogy hasznossá tegyem magam?

–        Azt! – vágta rá határozottan.

Közelebb lépdeltem hozzá, kivettem a kezéből a festékes hengert, az egyik erre a célra fenntartott vödörbe tettem, és elkerekedett szemekkel nézett rám. Hirtelen ott termettem mellette, és a vállainál fogva a falnak löktem, persze nagyon finoman. Ennek ellenére döbbenten méregetett, s amint közelebb hajoltam hozzá, az ajkaitól alig egy centi választott el, láttam rajta, hogy éppen annyira vágyakozik arra a csókra, mint én magam, ám mégsem csókoltam meg, csak leheletfinoman hozzáértem puha párnáihoz, és vágyakozva sóhajtott fel. Éreztem, amint a kezei besiklanak a pólóm alá, és csigalassúsággal végighúzta az ujjait a gerincem vonalán, de olyan érzékien, hogy alig bírtam magam visszafogni. Akartam őt mindenestül, megint fel akartam fedezni a testének összes kis szegletét, de ez a hely nem volt arra alkalmas, vagyis az lett volna, hiszen számomra minden hely alkalmas egy kis huncutkodásra, ám neki ennél többet akartam adni. Belecsókoltam a nyakába, majd óvatosan belemélyesztettem a fogaimat a bőrébe, erre viszont már halk és kéjes nyögés hagyta el az ajkait. Határozottan nem lesz ez így jó... Minden egyes hang, amit csak kiad magából, teljesen arra késztetett, hogy adjam fel az önuralmam...

Inkább eltávolodtam tőle, nem akartam itt és most magamévá tenni, nem lett volna praktikus... Vágyakozó pillantást vetett rám, így csupán az ajkait vettem célba, és megkapta azt a szenvedélyes csókot, amire annyira sóvárgott. 

–        Tudod – szólalt meg pár pillanattal később, miután kissé kimerültem abban, hogy az ajkait faljam, akkor is többet akartam belőle. Nehezen tudtam megálljt parancsolni a véremnek... –, ez a szituáció éppen arra hasonlít, amikor próbáltál arra rávenni, legyek a barátnőd, hogy komolyabban folytathassunk...

–        Emlékszem – mosolyodtam, mert igencsak maradandó nyomott hagyott bennem, mert akkor osztottam ki legelőször. – Csak nemet mondtál...

–        Az akkor volt – ellenkezett, de mielőtt jobban belelendülhetett volna egy újabb csókkal elhallgattattam. – Most én szeretnélek megkérni arra, hogy legyél a barátom, a párom, vagy ha úgy jobban tetszik a pasim...

–        Ez érdekes – nevettem el magam, amikor szembesültem azzal, hogy átveszi a kezdeményező fél szerepét, hogy hivatalosan is egy pár legyünk. – Ezt nekem kellene megkérdeznem tőled...

–        De én csak a barátnőd tudok lenni, a pasid nem – jelentette ki kissé gúnyosan.

–        Szörnyű vagy!

–        Ezt tudom – vonta meg a vállát. – Mit mondasz?

–        Ezer örömmel vállalom ezt a szerepkört – egyeztem bele. Nem mintha nehezemre esett volna, csak furcsálltam, hogy éppen ő kérdez rá erre a dologra. Mondjuk, nekem teljesen kiment a fejemből, az érte történő aggódás minden pillanatomat lekötötte. – De miért is fontos ez? – Láttam rajta, hogy megint lángol az arca, és akkor esett le, hogy mit is akart ezzel elérni. – Ó, értem...

–        Szeretlek! – suttogta a fülembe, mire a szívem hirtelen táncra perdült. Most nem sietett sehová, és olyan komoly arccal mondta ki, hogy számomra holt biztos volt, hogy ezt is érzi.

–        Azért sürgetted ezt a dolgot, hogy szintet tudjunk lépni? – faggattam végül.

–        Nem – rázta meg a fejét, majd vett egy hatalmas levegőt, és olyan lassan fújta ki, ahogy csak tudta, mintha ettől várt volna megnyugvást. – Hanem, hogy ne fogd vissza magad, hogy hivatalosan is a tiéd lehessek.

–        Miért?

–        Mert én csakis és kizárólag a tiéd akarok lenni...