27. fejezet - Fájdalmas felismerés

/TaeHyung/

Ugyan azt nem hagyta, hogy a kezét fogjam, de valahogy ez volt a legkevesebb. Némiképp csak tisztában voltam az érzéseivel, amik kissé zavarosnak tűntek, ám mégis adott némi reményt számomra. Lassan, de biztosan újra bízni fog bennem, mi több szeretni is fog...

Hosszasan jártuk a várost, és mivel elég sötét volt, a város zajának kellemetlen elegye ijesztően hatott, ugyanis a rémült lány egy rövid időn belül inkább belém karolt.

–        Biztos, hogy jó ötlet kiülni valahová? – néztem rá kérdő tekintettel.

–        Igen, én szeretném – bólintott, majd megvonta a vállát. – Majd te vigyázol rám!

–        Az biztos! – vágtam rá egy mosollyal az arcomon. – Az életem árán is, ha kell...

–        Na, azt azért nem kellene – borzadt el egy pillanatra a messzeségbe bámulva.

Húszpercnyi séta után, csak elérkeztünk a Han folyó partjára, ahol a kedvenc nézelődős helyemet választottam ki. Egy kisebb hídszerű átjáróra mentünk fel, ahonnan hosszasan el lehetett látni a vízre, melynek lágy fodrozódása a mai napig megnyugtatóan hat rám. Már senki sem volt a környékünkön, így a középen lévő padot céloztam meg. Vártam, hogy HyeMi letegye magát, és éppen a kellős közepére ült le. Éreztem benne némi szándékosságot, ám ennek ellenére én az egyik szélét választottam. Kényelembe helyeztem magam, félszemmel a köztünk lévő távolságot lestem, melyet végül a lány a lehető legminimálisabbra csökkentett. Közelebb húzódott épp annyira, hogy a fejét kényelmesen a fejemre tudja hajtani. Hallottam, hogy egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját, és a szemével a folyót kémleli.

–        Jól vagy? – kezdtem el faggatni.

–        Azt hiszem – felelte, de valahogy nem győzött meg. – Azon gondolkodom, hogyan lehettem ennyire ostoba, hogy éppen Kokkal jöttem össze?

–        Ez most miért is számít? – csodálkoztam el.

–        Mert apám balesete után egy nappal meglátogatott, és azonnal letámadott...

–        És te hagytad magad? – gyanakodva kezdtem el méregetni, mire éreztem, hogy a szívem görcsösen összerándul a mellkasomban.

–        Nem – vágta rá azonnal, szinte gondolkodás nélkül. – Közöltem vele, hogy erre éppen nincs szükségem, és hogy menjen a fenébe, meg persze megint villogott a pénzzel, de nem fogadtam el.

–        Jól döntöttél. Amúgy meg véleményem szerint azért jöttél vele össze, hogy bosszants vele.

–        Meglehet... De sajnálom!

–        Én meg a NaRi-s esetet sajnálom! – mondtam, ha már ennyire belelendültünk a bocsánatkéréseket illetően. – Kérdezhetek valamit? – érdeklődtem, mert lehet, hogy olyanba fogok belenyúlni, amibe nem kellene...

–        Az attól függ... mit?

–        A múltadról.

–        Hallgatlak.

–        Miért maradtál olyan sok időt MinWooval, ha folyton csak bántott? – tudakoltam abban reménykedve, nem zárkózik el a választól.

–        Nem tudom – gondolkodott el egy pillanat erejéig. – Egyedül voltam a világ ellen, és a legelején úgy bánt velem, mint egy királynővel, rajongásig szeretett, hasonlóan, mint te, de valami miatta teljesen bekattant, rászokott a drogokra, utána kezdett el engem is terrorizálni. Sokszor próbáltam leállítani, hiszen szerettem, és nem akartam, hogy baja legyen, de hasztalan volt. Csupán azt értem el vele, hogy megvert, erőszakoskodott velem, és amikor menekülni próbáltam, vagy bezárt a lakásba, vagy halálosan megfenyegetett. Tettette, hogy minden rendben van, ha együtt mentünk valamerre, akkor adta a szépet és a jót, de nagyszüleim, s végül az apám látta a fájdalmam a maszk mögött, és kiszabadított a pokolból. Valahogy ragaszkodtam hozzá, mivel ő volt az egyetlen, aki valóban akkoriban mellettem állt. Persze most már tudom, hogy ez nem így van. Elégedett vagy a válasszal? – kérdezett vissza, de egy röpke félmosoly azért csak megjelent az arcán.

–        Igen, de akkor sem értem. Mi történhetett vele?

–        Fogalmam sincs – felelte vállvonogatva. – Tudod, ezért tartottam, és talán tartok is egy kicsit tőled, meg ettől a heves érzelmi hullámvasúttól... Mi van, ha valami lesz veled, és te is ilyen leszel?

–        Nem ismersz eléggé – nevettem fel kissé gúnyosan, el nem tudtam hinni, hogy attól tart, éppen én fogom őt bántani. – Én nem ütök meg nőket, és nem is fogok.

–        Pedig lehet, hogy kéne – szólalt meg egy kellemetlen hang a távolból.

Éreztem, ahogy HyeMi szorosabban simul hozzám, belém karolt, olyan lehettem számári, mint egy horgony, főleg most, hogy az a bizonyos személy megint meg jelenet. A romantikus összebújós idill, csak addig tartott, amíg a lány idegesen felpattant, és elkerekedett szemmel bámulta, hogy a volt pasija, éppen a feléje sétál, gonoszan méregetve őt, talán támadásra készen, amit persze alapvetően nem hagytam volna.

–        Te most követsz engem? – nézett a fiúra összehúzott szemekkel.

–        Nem, csak le vagyok döbbenve, hogy valójában mekkora ribanc vagy valójában – gúnyolódott MinWoo, majd hanyagul neki dőlt a korlátnak. Úgy döntöttem felállok, és közelebb lépek HyeMihez, hátha attól lehiggad.

–        Miért lennék az?

–        Megint másik pasival lógsz, vagy épp ki tudja, miket csinálsz.

–        Csak barátok vagyunk – segítettem ki a lányt a bajból.

–        Ugyan már! – nevetett fel a fiú, én pedig nagyon szívesen letöröltem volna, a hülye vigyor a képéről. – Minden nő kurva, te meg főleg!

–        Ezt ajánlom, hogy fejezd be! – fenyegetőztem erős és nyugodt hangon.

–        Miért? – játszotta el a csodálkozottat. – Talán éppen a te anyád is, úgy hallottam, hogy ő is egy másik pasival kavar, éppen talán JungKook apjával...

–        Az anyám nem hülye – emeltem fel a hangom. – Amúgy is szerinted még a saját anyád is az?

–        Ő az első számú – vágta rá MinWoo, mire kissé elcsodálkoztam. Talán ebből fakad a nők iránti ellenszenve. – Nem változtat semmin, és igen, lehet, hogy éppen az anyád nem hülye, de egy szajha, az biztos, nem is beszélve a melletted álló szukáról...

Teljesen elszakadt nálam a cérna. Ha valaki az anyámat a szájára veszi, anélkül hogy ismerné, és ha valaki bántani meri HyeMit, olyan kifejezésekkel illeti, amire nincs joga, ne várja senki, hogy visszafogjam magam. Megindultam az irányába, mire MinWoo felröhögött, pont olyan volt mintha megint belőtte volna magát, de akkor már nem néztem sem embert, sem istent. Meglendítettem az ökölbe szorított jobb kezemet, és erős ütést mértem az orrára, majd azonnal a bal öklömet, mellyel az álla irányába vittem be egy igen határozott ütést. Némi nedvességet éreztem a kezeimet, a hirtelen fellépő támadásommal pedig nem tudott, mit kezdeni, és tudtam, hogy igen is az, az ő vére. De megérdemelte... A rohamtól elvesztette az egyensúlyát, így megtántorodott, csaknem egyenesen eltaknyolt, ám ez mentette meg a nyomorult életét, mert biztos voltam abba, hogy én félholtra verem, sőt addig rugdosom, amíg mozog az a szánalmas féreg. Végül ebben a cselekvésben HyeMi állított meg, aki elkapta a csuklómat, és igyekezett visszafogni.

–        Hagyd! – Szinte könyörgött a hangja, s megesett a szívem rajta. – Nem ér annyit, hogy bajba keveredj miatta.

–        Takarodj! – kiáltottam rá a fiúra, aki röhögve eltántorgott, a kezembe pedig enyhe fájdalom nyilallt, sejtettem, hogy meghúzódott egy kicsit. Megmozgattam, a lánynak pedig feltűnt, hogy valami egyáltalán nincs rendben.

–        Megsérültél? – aggodalmas pillantással nézett rám, én csupán megnyugtatóan elmosolyodtam.

–        Nem vészes – válaszoltam, és még párszor gyakorlatoztam a kezemmel, de nem is volt annyira kellemetlen. – Túlélem.

–        Nem kellett volna ennyire kiborulnod – közölte velem szárazon a tényeket. – Én már megszoktam, hogy ilyeneket mond rólam.

–        Az lehet, de anyámra senki sem mondjon ilyet.

–        Igaz, hogy anyud meg Kook apja? – kereste a szavakat, így kénytelen voltam kisegíteni...

–        Nem volt közök egymáshoz soha... Az a szemét próbálkozott anyámnál, küldött neki vagy negyven csokor virágot, meg randizni is hívta, de anyám nem hülye.  Nem ment el vele, mivel anyám pont olyan makacs, mint te... Hosszasan ragaszkodik apámhoz, mert szereti... Bár nem vagyok abban biztos, hogy valaha is megváltozik. – A szavaim végén egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd szó nélkül megragadtam a lány kezét, és lefelé vonszoltam magammal a hídról. – Gyere, menjünk haza, pontosabban hazakísérlek! – Ki kellett javítanom magam, mert annyira előre gondolkodtam, remélve, egyszer talán lesz közös lakásunk, idővel gyerekeink, meg szép karrierünk... egy gyorsvonat sebességével kalandoztak el a gondolataim.

/HyeMi/

Túl gyorsan hazaértem... Nem akartam tőle elválni, főleg most, hogy sikeresen megverte MinWoo-t vagyis nagyjából, rettegtem attól, hogy majd éppen rajtam fogja leverni, és engem büntet meg Tae vakmerő viselkedése miatt. Teljesen ki voltam akadva azon, amit a volt pasim mondott, hiszen azt eddig is tudtam, hogy engem miféle útszélinek tart, de hogy a saját anyját, sőt olyanokat is, akiket nem is ismer, ez egyszerűen felháborító volt. Amikor megérkeztük a ház ajtaja elé, kérdő pillantással néztem a fiúra, választ várva a belső kétségeimre.

–        Mi lesz, ha visszajön? – aggodalmaskodtam.

–        Zárd be az ajtót, és ne engedj be senkit! – tanácsolta, de ez valahogy nem nyugtatott meg eléggé.

–        És, ha nagynéném az?

–        Hívd fel, hogy megbizonyosodj róla!

–        És holnap mi lesz? – folytattam a szenvedést. – Ha el akarok menni a kávézóba?

–        Fényes nappal nem fog rád támadni, ne aggódj – vigasztalt meg, miközben lágyan megsimogatta az arcomat. Szerettem volna elbújni a karjaiban, tudtam, hogy ott nem érhet semmi baj, de amint nyomott egy puszit a homlokomra, intett, és lassú léptekkel távozott.

-

Másnap rendkívül gyorsan, és óvatosan közelítettem meg a kávézót, reggel tíz óra felé, szombathoz képest elég kevesen voltak. Ennek persze örültem, nem hiányzott, hogy aktívan dolgozzak, a tegnap este még túl elevenen élt bennem ahhoz, hogy megfelelő döntéseket tudjak hozni. A nagynéném szörnyen zaklatottnak tűnt, a kezében a telefonnal rohangált, a készüléken pötyögtetett valamit, mintha üzeneteket küldözgetett volna valakinek, de nem hittem, hogy éppen HoSeoknak, akkor sokkal kellemesebben érzi magát, még akkor is, ha esetleg valamin összevesztek volna. Letettem magam az egyik bárszékre, onnan lestem, mikor fog ordítozva kitörni magából, de amikor észlelte a jelenlétemet, villámló pillantással méregetett, mintha én tettem volna valami borzalmasan rosszat.

–        Milyen vállalat az, ahol a veszélyes helyen dolgozóknak még biztosításuk sincs? – kérdezte tőle, mire csupán megszeppenve néztem vissza.

–        Spórolós? – tippeltem. – Meg tudtál valamit esetleg?

–        Csak azt, hogy volt Kooknak annyi esze, hogy egy rakat pénzt felajánlott, de ez már alapvetően gyanús, ki kellene deríteni, mi folyik itt.

–        Remélem, senki sem fogadta el – estem pánikba azonnal.

–        Dehogy! – intett nyugalomra JiYeon. – Anyám lelkére kötöttem, hogy semmit sem fogadhatnak el, csak azt, amit a biztosító megállapít, mert az jogilag tiszta, abba nem lehet belekötni, de nincs biztosítás.

–        Vagyis?

–        Jelenleg én fizetem a kórházi számlát, de ez inkább legyen így, mintsem valami fene se tudja honnan jött pénz, de egy biztos, ha kiderül, hogy azok ketten sárosak valamiben, és az alsónadrágjukat is leperelem róluk – fenyegetőzött, én személy szerint ki is néztem volna belőle, hogy ezt megteszi.

–        Bizonyíték nélkül, nem lesz belőle semmi, ezt te is tudod – figyelmeztettem. – És tudod, hogy JungKook apja mindenből kimászik, ebből is kifog... Kell egy jófajta bizonyíték ellene.

–        Akkor menj és szerezz egyet!

–        Én? Mégis hogyan? – értetlenkedtem.

–        Ott a telefon – mutatott a kezemben lévő eszközre, melyen éppen akkor jelent meg Kook üzenete, hogy haza ért, ha gondolom, menjek el hozzá... Mindenre vágytam csak erre nem, főként, hogy én magam voltam az, aki egyre inkább TaeHyung társaságát pártolja. Véget kellene vetnem ennek, de rettegtem attól, hogy az így is borzalmas helyzetben lévő apám látná a kárát.

–        Mit kezdjek vele?

–        Már az elég lenne kezdetnek, ha felveszed, miféle titkokat árul el a fiú az apjáról, és az üzletről.

–        De nem fog mondani semmit, hiszen akkor ő is elveszti az egyik legnagyobb szerelmét.

–        Téged? – csodálkozott el a nagynéném, mire gúnyosan felhorkantottam.

–        A pénzét – válaszoltam. – Megyek, és meglátogatom. Majd meglátjuk, hogy mi lesz, de nem ígérek semmit.

–        De azért igyekezz! – utasított JiYeon, tőlem csupán egy fájdalmas grimaszra tellett.

Egész végig azon agyaltam, hogyan faggassam ki a fiút, mert ugyan szerettem volna, ha az kapcsolat, melybe felelőtlenül, talán csupán bosszúból belevágtam, véget érne, de sejtettem, hogy lesz valami hátul ütője is ennek az egész kalandnak. Igyekeztem az emlékeiből elővakarni az útvonalat, amikor Kook először elhozott hozzájuk, és amint találtam egy buszt, ami elvitt arrafelé, felpattantam rá. Hevesen dobogó szívvel mentem végig a kis utcán, és döbbenten figyeltem, hogy a nagykapu is nyitva van. Beléptem, de az, hogy a bejárati ajtót is nyitva találtam, nem kis aggodalomra adott okot. Egyrészt lehetett éppen az is, hogy betörés áldozatai, de akkor nem írta volna, hogy otthon van, másrészt pedig igen eldühödött állapotban lehetnek, ha még az ajtót is nyitva hagyták. Besettenkedtem, és amint meghallottam, hogy a fiú és az apja fojtott hangon vitatkoznak egymással, erős kényszert éreztem a kihallgatásukra.

–        Ha az a lány – fogott bele az idősebbik Jeon. – rájön, hogy az apja, azért került a kórházba, mert olyan baleset érte, mely elkerülhető lett volna, nekünk végünk.

–        Túl ostoba ahhoz, hogy ilyenekre rájöjjön – jelentette be Kook lekezelően beszélve rólam, a szívem pedig görcsösen összerándult a mellkasomba Be fogom fejezni, most! – Mi történt megint?

–        Nem végeztettem el a felújításokat, melyeket kellett volna, és kevesebbe került két munkavédelmis pasast lefizetni, hogy mindent rendbe találjanak, mintsem a beruházást végre hajtani. Egy darabig nem történt semmi, most meg tessék, négyen feldobják a talpukat, egy pedig nyomorék lesz. Bár dobná fel az is talpát, kevesebbe kerülne az egész procedúra.

–        Hogyan fogunk ebből a legolcsóbban kijönni? – kérdezte a fiú, és nem hittem el, amit az apja mondott. Azt akarják, hogy apán meghaljon, mert az kevesebbe kerül, nincs biztosítás, és az ő lelkükön szárad négy ember halála. Igaza volt a nagynénémnek, valóban le kell perelni róluk az alsónadrágot is.

–        Egyelőre nem tudom, most megyek és megkérdezek egy-két ember a rendőrségen, hogy hol tart a nyomozás, de te addig próbáld azt a lányt semlegesíteni.

–        Mégis miképpen?

–        Ahogy az ostoba libákat szokták, nyűgözd le valahogyan, hogy ne is kérdezősködjön. – Egyszerűen nem bírtam hallgatni tovább. Kiléptem az ajtón, a lehető legcsendesebben becsuktam, nehogy véletlenül rájöjjenek arra, hogy hallottam mindent.

Becsengettem, nem tudva semmiről, és biztos voltam abban, hogyha mint kettesben maradok JungKookkal olyat kap tőlem, hogy azt nem teszi zsebre. El kellett rejtenem a belső dühömet, annak a lánynak kellett maradnom,a mit az a kettő hisz rólam, csak épp a fiú elfelejtette a bírói ambícióimat, szerettem a jogi könyveket is, vagyis az alapvető dolgokkal és folyamatokkal tisztában voltam. Éppen ezt fogják nagyon megszívni. Újra becsengettem, és végül éppen Kokk nyitott ajtót. Félősen néztem rá, megint csak kialvatlannak tűnt, gondoltam, hogy eléggé megviselheti ez az egész procedúra, de ennek ellenére egy szemernyi sajnálatot és együttérzést sem éreztem iránta. Haragot annál inkább...

–        Nyitva volt a kapu – mutattam a hátam mögé. – Jól vagy?

–        Gyere! – húzott be az ajtón, mire kissé nagy lendülettel, szinte beestem az ajtón túlra.

–        Á, HyeMi! – mosolyodott el az apja, mire legszívesebben orrba nyomtam volna, de azzal simán lebuktattam volna magam. – Sajnálom, ami az édesapáddal történt! Remélem, meg tudjuk oldani ezt a problémát, valahogy a nyilvánosság nélkül.

–        Azt nem hiszem – vontam meg a vállam. – Én azt szeretném, ha minden a lehető legtisztességesebben játszódna le, bár lehet, hogy rossz helyen kopogtatok.

–        Kook! – intett a fiának. – Rád bízom!

Szó nélkül távozott, mire JungKookra emeltem a villámló tekintettem.

–        Hogy is mondtad? – kérdeztem összeszűkölt szemekkel. – Ostoba vagyok, hogy bizonyos dolgokat felfogjak!

–        Kénytelen voltam ezt mondani neki – védekezett azonnal, de nem hittem el egy szavát sem. – Csak a te érdekedben tettem.

–        Na, ez nem veszem be! – ellenkeztem. – Tudtál róla, hogy mi történt, hogy ez az egész miért van, de te nem tettél semmit sem, nem léptél fel a helyzet ellen, mert félted a pozíciódat. Ugye, tudsz róla, hogy mindaz, amit hallottam elegendő lenne arra, hogy bíróságra vigyem az ügyet.

–        És ki hinne neked? – nevetett fel rettenetesen gúnyos hangnemben, mire kissé meglepődve néztem rá. – Egyrészt érintett vagy az ügyben valamilyen szinten, és apám keze elég messzire elér, bármiből ki tudja magát magyarázni, tehát kislány, ez így megbukott.

–        Mégis ki a fenének gondolod magad? – emeltem fel a hangom.  – Nem hiszem el, hogy esélyt adtam neked.

–        Olyannak, akinek több hatalom van a kezében, mint amennyi neked valaha lesz.

–        Nem érdekelsz – léptem át a megállapításán. – Kérem annak a két munkavédelmis nevét, akiket apád lefizetett!

–        Köthetünk egyezséget! – ajánlotta fel, keresztbe fonva a karjait a mellkasa előtt, és az a gunyoros arckifejezés,a mivel méregetett, eddig nem tapasztaltam nála. Lassacskán rá kellett arra döbbennem, hogy ő is csupán az apja bábja... Annyira manipulálható, hogy öröm nézni, de hogy ostoba nem vagyok, az biztos.

–        Hallgatlak!

–        Ha soha többet nem beszélsz ezek után TaeHyunggal, akkor elmondom neked azt a két nevet, amit tudni akarsz – zsarolt meg, de ebbe a játékba, egyszerűen nem tudtam bele menni, hogy lemondjak az egyetlen olyan emberről, aki legnagyobb szarban is mellettem áll, ennyit még az igazság sem ér meg. Egyébként sem lehettem abban biztos, hogy éppen azokat a neveket mondja majd, hiszen abban sem voltam biztos, ismeri is őket.

–        Ezzel csak az a baj, hogy nincs biztosíték arra, hogy éppen azokat a neveket mondod, akik ténylegesen érintettek az ügyben, vagy teljesen zsákutcába viszel – világosítottam fel, a fiú pedig elmosolyodott.

–        Nem vagy ostoba, egy kicsit sem – jegyezte meg végül. – De igazán bízhatnál bennem.

–        Ezek után azt mered hinni, hogy majd hiszek neked? Álmodozz csak!

–        Ha akarod, holnap reggel elviszlek hozzájuk, kérdezősködetsz náluk, nem fognak semmit sem mondani neked.

–        Akkor megyek rendőri kísérettel – fenyegettem meg.

–        És mégis hogyan akarsz magadnak olyat szerezni? – vonta fel a szemöldökét JungKook. Teljesen más ember volt, nem az a visszafogott és gazdag srác, sokban hasonlított MinWoora, és túl sokban az apjára.

–        Vagy viszem magammal a nagynénémet, neki elég jó a meggyőzőképessége!

–        Az lehet, de csak akkor vagyok hajlandó elvinni titeket oda, ha végérvényesen lemondasz Kim TaeHyungról – határozta el, én pedig erre képtelen voltam. Egyre inkább azt érzem, hogy szeretem azt a fiút, és lemondani erről, hogy valóban megbizonyosodjak róla, nem fogok.

–        Majd megfontolom – zártam le ezt az amúgy is vészesen egyoldalúnak tűnő beszélgetést.

–        Este átmegyek, hozzád, addigra döntsd el, mi legyen – közölte velem kegyetlen hangon, én pedig sem szó se beszéd otthagytam.

Erőteljesen az átkozott sírás kerülgetett, annyira belefáradtam ebbe az őrültségbe. Amikor már jóval messzebb jártam a háztól, vagy inkább a pokoltól, elővettem a telefonomat, hogy közöljem a tényeken JiYeonnal, szerinte miről is lenne érdemesebb lemondanom, az esetleges szerelemről, vagy épp az igazságról.

–        Na, sikerült valami kiszedned belőle? – kérdezett rá azonnal, mire csupán lemondóan sóhajtottam.

–        Igazad volt abban, hogy sárosak, de nem vettem fel semmit – feleltem.

–        Miért nem?

–        Mert jobban lefoglalt az, ahogyan rólam beszélnek, vagy, ahogy apám halálát kívánják, de van megoldás...

–        Remek, akkor éljünk vele – lelkesedett fel a nagynéném.

–        Nem! – vágtam rá.

–        Akkor fejtsd ki, miért is mondasz le arról, hogy apád tisztességes ellátmányban részesüljön.

–        JungKook apja lefizetett két munkavédelmist, gondolom azokat, akiket a minisztériumból, vagy valahonnan a nagyfejesek közül küldtek, hogy nézzék meg, milyen állapotban van a részleg, ahol apu dolgozik – fogtam bele, és reméltem, hogy ezzel majd meg tudom őt győzni. – Azok megállapították, hogy kellene valami felújítás, de az sokba került volna, többe került volna, mint lefizetni azt a kettőt, hogy találjanak mindent rendben. Ám most, hogy megtörtént a baj, rengeteg pénzbe kerül majd tisztára mosni a nevüket.

–        Nem hiszem el, hogy képes volt ekkora galádságra – döbbent le JiYeon. – Akkor kell annak a kettőnek a neve, majd irány a bíróság!

–        Ez mind szép és jó, de JungKook csak akkor mondja el, már ha tudja, vagy épp visz el hozzájuk, ha soha többet nem állok szóba Tae-vel – vallottam be, és olyan közel álltam a síráshoz, szinte majd’ megfojtott. – Nem vagyok abban biztos, hogy én ezt akarom.

–        Ezzel zsarolt? – Hallottam, hogy a volna túl végén, a nagynéném is annyira el van képedve, mint amikor én magam voltam fültanúja mindennek.

–        Igen, de ez nekem túl nagy áldozat. Hiszen egész végig azon voltál, hogy Tae mennyivel jobb választás, nem lökhetsz ezek után JungKook karjaiba – vélekedtem.

–        Nem, és nem is foglak. Csak vedd fel hangfelvételre a telefonoddal, amint a fiú bevall mindent, és akkor már nem is kell ez az egész hercehurca.

–        Ja, és járkáljak bekapcsolt telefonnal?

–        Akár. Azt akarom, hogy megbűnhődjenek, és menjenek tönkre, hiszen, most még mindig azt hiszik, hogy egy üzemi baleset, amit a dolgozók figyelmetlensége okozott – magyarázkodott a nagynéném.

–        És, ha sikerül kideríteni az ügyön dolgozó rendőröknek, vagy nem is tudom, mik dolgoznak a körülmények megfejtésével, akkor elég lenne az után bíráságra vinni az egészet.

–        Minimális kártérítés így is jár, de az, hogy tönkretettek egy egészséges emberi életet, és még magukat sajnáltatják, számomra már becsületbeli ügy, és ezen nem tudok változtatni.

–        Majd meglátom, hogy mit tehetek – nyomtam ki a telefont, és nem hittem el, hogy engem küld az oroszlánok barlangjába. Csak éljem túl ezt az egészet...

-

Szinte egész nap a városban caflattam. Láttam, hogy Tae legalább négyszer keresett, és két üzenetet is küldött, de neki meg végképp nem voltam képes bevallani, mivel is zsarolt meg Kook az igazságért. Vagy épp lehet, hogy nem az igazságért... Éreztem ebben az egészben némi gyanúsat. Nem fog az apja ellen vallani, mert akkor lemondhat mindenről, nem lesz pénze nem fog tudni sem engem, sem egyetlen lányt megvásárolni, mert az egy dolog, hogy engem lehet másokat, biztosan meg fog tudni. Más lassacskán esteledett, így rászántam magam arra, hogy haza megyek, és döbbeneten vettem észre az ajtómban hanyagul támaszkodó JungKookot. Mielőtt közelebb mentem volna, előkerestem a telefonomat, beállítottam rajta a hangfelvétel funkciót, bár nem tudtam elképzelni sem, hogy ez mennyivel fogja JiYeon helyzetét megkönnyíteni, majd a hátam mögé rejtettem, mindkét kezemmel fogva a készüléket. Hevesen dobogó szívvel közelítettem a fiúhoz, aki amint meglátott feltápászkodott, és láttam rajta, hogy nem igazán biztosak a mozdulatai, pont olyan volt, mint amikor valaki kissé ittas állapotban van. Nem nézett ki annyira rosszul, csak épp annyit ihatott, mely csökkenthette a ránehezedő nyomást. Nem tudtam, hogy milyen részeg ő, az agresszív vagy a kötekedő, esetleg a túlságosan higgadt részeg. Mindenesetre nagyon óvatosan közelítettem meg őt.

–        Na, csakhogy végre megkerültél – jelentette be, és csodálkoztam, hogy ennyire szépen meg tudja a szavait formálni. – Hogy döntöttél?

–        Még sehogy – vontam meg a vállam. – Mondd el, hogy mi is történt, miért van apám abban a helyzetben, amiben most van.

–        Megint hallani akarod, hogy apám lefizette a két munkavédelmis pasast, hogy spóroljon, hogy legyen pénz arra, hogy az olyan ostoba libákkal foglalkozzak, mint te, Rim vagy épp NaRi... Ti lányok, mind egyformák vagytok, elég egy kis csillogás, sok pénz, és máris a tenyeremből esztek.

–        Azt hiszem, nálam nagyon mellé fogtál – jegyeztem meg, és hirtelen elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy még közelebb menjek hozzá. – Engem nem tudsz megvenni, és most sem fogsz. Nem is hiszem, hogy ismered, azt a két fazont, akikhez annyira el akartál vinni.

–        Igazából nekem, mindegy – felelte vállvonogatva. – Minél kevesebbe kerül nekünk ez az ügy, annál jobb, és mindig könnyebb az embereket megvenni, mint hülye beruházásokba ölni a pénz.

–        Hihetetlen vagy. Nem számít neked semmi a pénzen kívül? – Teljesen ki voltam akadva. Egyszerűen fel sem fogtam teljesen, hogy mennyire is kegyetlen, és gonosz, mennyire nem különbözik az apjától. Annyira megfeledkeztem a telefonomról, hogy el akartam tenni a zsebembe, de a fiú még így is gyorsabb volt.

–        Nahát, valóban csak bolond vagy – nevetett fel gúnyosan, amint megnézte mit is tettem a készülékkel. – Azt hiszed, hogy ezzel majd megoldod a problémát!

–        Add azt vissza! – követeltem, majd el akartam venni tőle az eszközt, de Kook a földhöz vágta, és jó erősen meg is taposta, hogy az milliónyi apró darabra tört. – Ez most miért? – Elkezdtem volna őt erőből ütni, egyenesen ököllel, de olyan hirtelen kapta el a nyakamat, és nyomott a falhoz, hogy reagálni sem tudtam.

Azt hittem, hogy ott fogok meghalni, a körmeimet a karjába véstem, rugdosódtam, de tudtam, végem van. A levegőm, egyre kevesebb volt, régi emlékek zúdultak az agyamba, pont olyan érzések támadtak meg, amelyeket MinWoo mellett kellett, ám azt elviseltem, hiszen szerettem. Kook iránt jelenleg mérhetetlen gyűlöletet éreztem, akár tudatában volt azzal, amit csinál, akár nem. Egy dologban biztos voltam, nem akartam meg halni...

/TaeHyung/

Egész nap hívogattam, de nem reagált semmire. Aggódtam érte, hiszen a kalandom MinWooval akár az ő életét is veszélyeztetheti. Eldöntöttem, hogy csak meglátogatom annak reményében, hogy otthon van, és nem kockáztatja meg a városban történő kóborlást. Határozott léptekkel indultam meg az irányába, de amikor észrevettem, hogy valaki éppen a nyakánál fogva passzírozza falhoz szerencsétlen lányt, azonnal rohanni kezdtem. Először azt hittem, hogy éppen MinWoo az, de amint megláttam JungKook nyurga alakját, majdnem sokkot kaptam. Nem volt ilyen agresszív soha, főleg nem lányokkal szemben.

–        Most rögtön engedd el! – ordítottam rá, majd elkaptam a fiút a derekánál, hogy elránthassam onnan. Végül csak elengedte HyeMi nyakát, a lány azonnal köhögni kezdett, majd amint megfelelő mennyiségű levegőhöz jutott, a hátát a falnak támaszkodva, a lehető legkisebb helyezve húzta magát, és keserves zokogásban tört ki.

Olyan erővel rántottam el JungKookot onnan, hogy az csaknem a földön kötött ki, láttam rajta, hogy nem igazán van magánál, kissé bűzlött az alkoholtól.

–        Tűnj el! – mordultam rá, és határozottan léptem az irányába.

–        Megint a hőst játszod? – kérdezte flegmán. – Szánalmas vagy!

–        Kettőnk közül inkább te vagy az, aki annak nevezhető – hárítottam a megjegyzését, és villámló pillantással méregettem. Nem érdekelt, hogy valójában ő az egyik haverom, vagy akár mi, ha bántani merészeli a szívem hölgyét, azt kegyetlenül elintézem. – Menj el, és ne provokálj!

–        És ha nem megyek sehova? – gúnyolódott. – Mit csinálsz, megversz?

–        Gondolkodás nélkül! – vágtam rá.

Nem mondott semmit, csak néztünk egymásra, de mégis jobbnak látta, ha távozik. Bepattant a kocsijába, amit mondjuk merésznek tartottam, ám kicsit sem nem érdekelt, ha véletlenül mégis lesz vele valami. HyeMihez siettem, majd feléje nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, és amint végre sikerült feltápászkodnia, magamhoz vontam kocsonyaként reszkető kicsiny testét. Ha eddig nem zokogott igazán, most jobban rákezdett, a hátát simogattam megnyugtatóan.

–        Miért támadt rád? – faggattam végül, amint kissé megnyugodni látszott.

–        Nem tudom – vonta meg a vállát, bár ebben kételkedtem.

–        Jól van, majd ha valamit el szeretnél mondani, én itt leszek – vigasztaltam.

–        Nehogy itt hagyj! – zokogott fel újra, amikor ki akartam magam hámozni az ölelésből. – Maradj itt velem, kérlek!

–        Éjszakára? – akadtam ki. – Miért?

–        Hogy ne legyek egyedül.

–        Legyen! – adtam be a derekamat. Valahogy rettegtem attól, hogy valami ostobaságot csinál.

–        Fel kellene hívnom JiYeont – jelentette be, majd a földre mutatott, ahol némi üveg, és rengeteg műanyag, és fémszerű törmelék volt, de kimondottam hasonlított egy telefonra. Vagyis ezt is tönkretette az a szemétláda.

–        Használd az enyémet! – nyújtottam át neki a telefonomat. Gyorsan bepötyögte a számot, meg sem lepődtem azon, hogy fejből tudja.

–        Sajnálom! – fogott bele, amint sejtésem szerint a nő felvette a készüléket. – Nem sikerült a terved!

–        Miért? – Hangosan, szinte kikelve magából kérdezett rá JiYeon,a mit nem is értettem. – Ennyire nem voltál képes?

–        Majdnem meghalt miattad! – vettem át a szót. Olyan sebességgel kitéptem a telefont a kezéből, hogy csak elkerekedett szemekkel tudott rám nézni.

–        Mi az, hogy majdnem? És miért éppen a te telefonodról hív? – A szavaim kissé észhez térítették a nőt, és sejtetem, hogy valójában mire is megy ki a játék.

–        JungKook porrá zúzta a telefonját, és ha nem jövök ide, akkor meg is fojtja – közöltem a tényeket a lehető leghitelesebben.

–        Omo! – Ezzel el is akadt JiYeon lélegzete. – Nem hiszem el, hogy ezt tette. Ne hagyd magára, érte megyek!

–        Nem szükséges! – intetem nyugalomra. – Majd vigyázok rá! De ne keverd felesleges bajba, ha kérhetem.

Letettem a telefont, egyszerűen hihetetlen volt számomra ez az egész. Elhiszem, hogy JiYeon igazságot akar, de hogy ezáltal pont HyeMit sodorja veszélybe, némi fanatikusságra utal.

–        Megvan a lakáskulcsod? – fordultam a lányhoz, aki összezavarodva méregetett.

–        Szerintem meg – felelte, majd a zsebéből kereste elő a kulcsot.

–        Nem vagyok abba biztos, hogy az ott biztonságos helyen van – tereltem a szót, hátha azzal kicsit megnyugszik.

–        Engem manapság csak bántalmazni akarnak, nem pedig kirabolni – mondta, majd felsóhajtott és kinyitotta az ajtót.

–        Miért akarod, hogy veled legyek? – faggattam, amint bezárt a hátam mögött.

–        Csak szükségem van rád, nem tudnám meg mondani miért – hangzott a válasz, és a szobája irányába sietett.

Csendesen követtem, és díjaztam volna, ha vesz egy zuhanyt vagy valami, és az, hogy a kezébe vette a törülközőjét is erre utalt. Pár pillanatig csak álltunk egymással szemben, biztatóan elmosolyodtam, lássa, mellettem bizony nem fogja baj érni, soha...

–        Azt hiszem, szer... – kezdett bele, de amint észleltem, hogy mit is akar mondani, az ajkaira tapasztottam az a enyémeket, hogy ki ne mondja. Meglepődött ugyan, bár nem ellenkezett, lágyan visszacsókolt, és egyre biztosabb voltam abban, hogy komolyan is gondolja, csak rosszul kezdett bele, meg nincs teljesen tisztában a saját érzéseivel.

–        Nincs, azt hiszem – szólaltam meg a csók után. – Csak akkor mond ki, ha úgy is érzed!

–        De.. – próbálkozott újra.

–        És nincs de... sem – nevettem el magam. – Irány a fürdőszoba, majd utána beszélünk.

Némán elment mellettem, de tisztában voltam azzal, hogy ez a beszélgetés, még fog sokkal mélyebb és érzelgősebb irányt is venni... Nem is sejtve, hogy mekkorát...