11.fejezet - Mámorban

/HyeMi/

Kissé remegő kézzel csuktam be az ajtót, valahogy nagyon nem szerettem volna, ha apu ok nélkül fog leszidni. Hiszen TaeHyung az egyik barátom, sőt a padtársam, elkerülhetetlennek tűnt, hogy ne lógjak vele. Meg szerettem vele lenni, akkor is, ha agyamra mentek a hangulatváltozásai, és hiába érvelt azzal, én sem vagyok más karakter, határozottan nem értettem vele egyet. Kelletlenül másztam be a nappaliba, ahol apu éppen a tévé előtt ült, és azon csodálkoztam a legjobban, hogy miért nem dolgozik, hiszen, alig volt négy óra. Ledobtam magam a kanpára, és kérdő pillantással méregettem őt.

–     Egyáltalán nem tetszik, hogy egy fiúval barátkozol – fogott be azonnal rendkívül határozott hangon.

–     De Tae tényleg nagyon rendes srác – ellenkeztem, mert olykor valóban ezt gondoltam róla.

–        Persze – forgatta a szemét apu. – MinWoo is az volt, a legelején, és aztán mi lett belőle.

–        Na, ez nem szép. Őt csak ne hasonlítsd ahhoz a féreghez. – Megint a volt szerelmemmel érvel. Tény és való, hogy egy borzalmas kapcsolatban töltöttem legalább másfél évet, és gyakorlatilag fizikailag is bántalmazott, főleg, ha le akartam lépni, de MinWoo is előadta, hogy mennyire értékel, mennyire szeret, és amikor már menthetetlenül beleestem, akkor előjött az erőszakos énje, és nem volt menekvés.

–      Én csak aggódom érted, HyeMi – simogatta ,meg az arcomat szeretetteljesen. – Nem szeretném, ha újra annyit kelljen szenvedned, és nem tudlak megvédeni, hiszen akkor sem tudtalak.

–        De sokat tanultam tőled – vetettem ellen, hiszen a mai napig magát hibáztatja a történtek miatt. – Meg tudom magam védeni, mostanra már sokat fejlődtem, és rendesen ki fogom ismerni az összes olyan fiút, aki csak szóba áll velem.

–    Ez jól hangzik – mosolyodott el, majd elkomorodott a pillantása, amikor megpillantotta a kezemen lévő szépséges gézgyűjteményt. – És ezt hol szerezted?

–        Zongoráztam – vallottam be. – Egy meghallgatáson voltam, ahol balesetet szenvedtem.

–        Nagyon régen játszottál, mégis minek mentél el?

–     Gyakoroltam, JiYeonnál, és TaeHyung édesanyja zongoratanár. Miattuk mentem el, csak sikerült rácsapnom az ajtót. Ennyi az egész – magyarázkodtam. Igazából csak azért mentem el, mert a fiú erősködött, meg felajánlották, hogy nem veszíthetek semmit. Persze, semmi, csak a kezem épségét.

–        Ideje lesz elkapnom a húgomat egy kis fejmosásra – jegyezte meg apu komolyan.

–        Túlreagálod – drámáztam azonnal. – Nem komoly, két hét és rendbe jön. Csak baleset volt, senki sem tehet róla.

–      Azt hittem, hogy ő majd alkalmas lesz arra, hogy figyeljen rád, ha elmegyek.

–        Elmész? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

–        Még nem biztos – vonta meg a vállát apu. – Úgy néz ki, hogy megint visszahelyeznek Busan-ba, mert itt sokan vagyunk már, kevés a munka, ott pedig sokkal több a megrendelés.

–     De nem ezért kellett nekünk eljönni onnan? – faggattam teljes döbbenettel a hangomban.

–     De, igen – bólintott. – Csak ma közölték velem, hogy lehet, hogy mégis vissza kell mennem.

–        És velem mi lesz?

–    Itt maradsz, és tanulsz. Leérettségizel, a húgom pedig figyel rád. Küldök haza pénzt, hogy mindent tudj fizetni – részletezte a terveit, de nem voltam kibékülve vele.

–        És veled mi lesz? – tettem fel a következő kérdésemet.

–        Már beszéltem a nagyszüleiddel, azon kívül, hogy puszilnak téged, azt mondták szívesen befogadnak addig, amíg ilyen bizonytalan a helyzet.

–        Nagyon nem tetszik ez nekem – tiltakoztam hevesen. – Miért van erre szükség?

–        Nem tudom, kincsem. A cég tulaja személyesen keresett meg. Jeon úr azt is mondta, hogy e kellemetlenség miatt, a fizetésemet is megemeli, és tudod, HyeMi, hogy nekünk nagyon sokat számít a pénz – magyarázott el mindent alaposan, ám én személy szerint ordítottam volna vele, hiszen nem láttam ennek az egésznek értelmét.

–        Lehet, hogy számít, de nem létszükséglet – néztem rá összeszűkölt szemekkel, mint ha ő tehetett volna bármiről is. – Így sem látlak eleget, nincsenek közös programjaink, mert sokat dolgozol.

–        Akkor meg nem mindegy – emelte fel a hangját, mire összerezzentem. – Szeretlek, HyeMi, és az ember nem is kívánhatna nálad jobb gyermeket, de ha szeretnél egyetemre menni, akkor félre is kell tenni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy nagyon messze leszek tőled. Ügyes kislány vagy, nem lesz semmi baj – magyarázkodott kicsivel higgadtabban. – Most pedig megyek és meglátogatom a húgomat. Vázolom neki a helyzetet, hogy legyen ideje gondolkodni.

–        De nem azt mondtad, hogy még semmi sem biztos? – értetlenkedtem.

–        Valóban, de sosem árt felkészülni a legrosszabbra – válaszolta, majd nehezen feltápászkodott a kanapéról. Közelebb hajolt hozzám, nyomott egy puszit a homlokomra, végül fogta a cuccait, és elsietett.

Ez váratlanul ért. Teljesen kétségbe voltam esve, hiszen arról volt szó, hogy maradunk egy jó darabig, de most megint menni kellene. Pontosabban csak neki. Én elhiszem, hogy nem szeretné, ha sokadszorra váltanék iskolát, de ez az egész kimondottan kellemetlenül érintett. Mindentől elment a kedvem, attól is, hogy vele tartsak, így elmásztam a szobámig, ahol a takaró alatt összegömbölyödve sírtam álomba magam...

-

A másnap rémesen telt, és csak az nyugtatott, hogy végre kikapcsolódhatok. A srácok gúnyolódtak, YoonGival az élen, hogy nem kellett volna annyit kézimunkáznom, és akkor nem sérül meg a kezem. Nem mintha léptem volna bárkivel is, olyan fajta kapcsolatba. Nem mondtuk meg nekik az teljes igazságot, az, hogy zongorázom TaeHyunggal közös titkom maradt. Megbeszéltem a fiúval, hogy hat óra felé értem jön, hogy elmenjünk hozzá, addig pedig még is kellett pakolnom. Ám az összeszedelőzködés előtt még beugrottam a nagynénémhez, szerettem volna tudni, hogy mit beszélt tegnap este apámmal. Nem szerettem volna, ha a hátam mögött döntenek a sorsomról, elvégre ebbe a suliba sem tudtam még rendesen beilleszkedni, így is elég gond van ezzel az egész átkozott helyzettel. Miért mindig a kisemberekkel történik a legtöbb baj?

Csendesen léptem át a kávézó kapuját, azonnal a pulthoz siettem, majd lettem magam az egyik piros bárszékre. JiYeon, amint megfordult, kérdő pillantással nézett rám, felvonta a szemöldökét, amikor a kötésemre siklott a tekintete.

–      Nem hiszem el, hogy veled mindig történik valami – mondta hitetlenkedve köszönés helyett.

–        Neked is, szia! – jegyeztem meg kissé illetlen hangnemben. – Csak baleset volt, rácsapódott egy ajtó. Bárkivel megesik – mentegetőztem azonnal, de a nagynéném csupán elmosolyodott.

–        Tulajdonképpen – gondolkodott el. – Az lenne a fura, ha megúsznál bármit is sérülés nélkül.

–        Ez egy kicsit sem vicces – vágtam vissza epésen.

–        Lehet – vonta meg a vállát, majd folytatta: – Mennyire vagy izgatott a ma esti programod miatt?

–        Annyira nem, mint hittem, hogy leszek.

–     Azért majd mesélj el mindent – figyelmeztetett. – És ne tégy olyat, amit megbánnál!

–       Nem áll szándékomban lefeküdni vele! – emeltem meg a hangomat megbotránkozva. Mégis mi a fenét képzel rólam!

–        Nem erre gondoltam – nevetett fel JiYeon dallamosan hangján. – De érdekes, hogy pont ez jutott eszedbe.

–        Akkor mégis mit akarsz ezzel mondani? – sürgettem meg a válaszát.

–        Csak vigyázz magadra, mert sosem lehet tudni.

–        Ez különös, hiszen te magad is nagyon díjaztad TaeHyung társaságát, és most féltesz tőle – szembesítettem az igazsággal.

–        Nem tőle féltelek, hanem magadtól.

–    Az csak egyszer fordult elő. – Nem hittem el, hogy egy múltban történt, tinédzserkori lázadásomat hozza fel példának, amikor igencsak alkoholos állapotban, rámásztam néhány pasira... De az olyan régen volt, mindenkivel történnek hasonlós esetek, és amikor összejöttem a volt barátommal, teljesen megváltoztam. Nem volt egyszerű gyerekkorom, logikus, hogy az ember fiatalkorában tesz olyan dolgokat is, amire kicsit sem büszke. Nos, ez egy ilyen volt.

–     Valóban, és körülbelül a padlóról kellett felmosnom téged – emlékeztetett a legrosszabb részre.

–        Azóta más vagyok, ezt te is tudod – ellenkeztem vele, de mintha süket fülekre találtam volna, JiYeon anyám helyett anyám volt.

–        Csak szóltam, hogy mire figyelj, ám ennek ellenére... – Lehajolt a pult alá, kutatott valamit, majd amint meghallottam az üveg csörömpölését, tudtam, hogy valami jófajta nedűt szeretne nekem adni. Végül két üveg vörösbort tett ki a pultra, mire én meghökkenve meredtem a nagynénémre. – Eredeti kiváló minőségű francia vörösbor.

–      Nálunk ilyet nem lehet kapni – néztem rá meglepetten. – Honnan szerezted?

–        Még két éve a francia udvarlóm hozta, de nem ittuk meg az összest, ez a két üveg megmaradt. Nagyon finom, és tökéletesen illik egy puccos vacsorához.

–      Nem lesz puccos – vetettem ellen azonnal. – Ez családi összejövetel lesz, legalábbis Tae ezt mondta.

–      És azt szeretné, ha vele mennél, mert szeretné, ha a családja része lennél? – kérdezett be keresztbe, mire nem tudtam egyetlen épkézláb választ sem összerakni.

–     Nem tudom – feleltem végül, mert kissé ijesztőnek hangzott. – Amúgy mit beszéltél apámmal? – tereltem le a témát, mert nem szerettem volna erről a kellemetlen dologról többet beszélni.

–      Majd ha holnap este jössz, akkor elmondom – hárította a kérdést hozzám hasonló sunyi módon. Valahogy JiYeont lehetetlenség volt átverni.

–        Jaj, ne már! – nyafogtam. – Miért csinálod ezt velem?

–        Hogy nyugodtan tudd jól érezni magad. Nem kell aggódnod – tette hozzá, amikor meglátta a fancsali képemet. – Nem mondott semmi olyat, ami megváltoztatná az életedet.

–        Mert ha elmegy, az nem fogja, ugye – jegyeztem meg gonoszan, majd magamhoz vettem a két üvegbort. – Na, akkor majd holnap.

–     Szia! – integetett utánam. – Ne haragudj rám, kérlek, és érezd jól magad!

–        Igyekszem – szóltam vissza, majd kiléptem az ajtón.

-

Hat óra előtt egy kicsivel, aggódva lestem az órámat, nem tudtam, hogy TaeHyung vajon mennyit is fog késni. Már bepakoltam a szükségesnek vélt dolgokat, mint a váltás ruhát, fogkefe meg ilyenek, nem tudtam, mire is számítsak. Végül az a csengő éppen akkor szólalt meg, mikor az óra mutatója elérte a hatos számot. Ez hátborzongatóan pontos volt. Kinyitottam az ajtót, és a vöröses hajú fiú mosolygós arcával találtam szembe magam. A hátamra vettem a táskámat, majd Tae kezébe adtam a tökéletesen becsomagolt üvegeket.

–     Nem kellett volna semmit sem venned – figyelmeztetett némi szigorúsággal a hangjában.

–        A nagynéném sózta rám, nem vettem – felelte megvonva a vállam. – Csak egy kérdés...

–        Hallgatlak...

–    Komolyan itt álltál az ajtóban, és lested az órádat, mikor lesz másodperc pontosan hat óra, hogy be tudj csöngetni – tettem fel kissé zavaros, és kicsit sem rendbe szedett kérdésemet.

–        Nem – mondta nevetve. – Amint ideértem becsöngettem. Apud nem szidott le nagyon?

–        Nem – ráztam meg a fejem. – Csak félt engem.

–        Tőlem? – vonta fel a szemöldökét.

–        Igazából mindentől. Tudod, csak mi vagyunk egymásnak – mondtam egy cseppet elszomorodva.

–        Ez nem igaz, mert neked itt vagyok én is.

–     Az lehet – feleltem egy halk sóhaj keretében. – De a közvetlen családtagomnak csak ő maradt.

–       Azért fel a fejjel – próbált vigasztalni. – Gondolj arra, hogy mindig van rosszabb.

–        Te, ez igazán pozitív hozzáállás – jegyeztem meg némi gúnyos éllel.

–      Inkább csak realista – vonta meg a vállát ismét. – Lassan mennünk kéne, mert anyu kiakad, ha elkésünk.

–      Jól van – böktem ki végül ennyit, majd előhalásztam a kulcsomat, hogy alaposan bezárhassam az ajtót.

Némán meneteltünk az út felé, és észrevettem, hogy egyre zöldebb és kihaltabb a környék. A január végi időszakra jellemzően már besötétedett, de nem volt fogcsikorgató hideg, annak ellenére sem, hogy telehold volt, az égen pedig ezerrel tündököltek a csillagok. Mesés volt az egész légkör, különösen tetszett a kellemes hőmérséklet. Alig látszódott a lélegzetem,a mikor kifújtam a levegőt, vagyis megállapítottam, hogy jóval öt fok felett járhatunk. A környék, melyen TaeHyung lakott, tetszetősnek tűnt, csendes volt, meglepően rendezettnek találtam. Pár perces séta után egy hatalmas kapuhoz értünk, kinyitotta, majd illedelmesen előre engedett. Apró, kikövezett úton haladtunk végig, kétoldalt botokkal jelzett virágágyások, a kertben egyetlen árva gaz sem nőtt, csak a gondosan megmunkált sötétbarna föld. Ámulattal néztem, hogy ennyi munka lehet benne, és nem tudtam, hogy az édesanyjának, hogyan van erre is ereje.

–        A húgom műveli a kertet – szúrta közbe a fiú, elhessegetve az előzetes terveket. – Az ő mániája a virágok, szeret velük foglalkozni, már talán túlságosan is.

Szó nélkül bólintottam, majd pár lépés után elérkeztünk a bejárati ajtóhoz. Kinyitotta nekem, de nem mertem belépni, nem tudtam, mire számítsak.

–        Érezd magad otthon – jelentette be TaeHyung egy aprócska mosollyal megtoldva szavait, de nem voltam abban biztos, hogy képes leszek rá. Hát próba szerencse.

Amikor beléptem, ami először szemet szúrt az a meredek felfelé vezető lépcső. Elől egy kisebb nappali foglalt helyet, mindenütt növények voltak, és az egész rendkívül barátságos, otthonos érzést keltett bennem. A konyha felé vettük az irányt, ahonnan remek illatok terjedtek, bejárva az egész lakást. A cipőmet az ajtóban hagytam, illetlenség lett volna így végig trappolni a padlón. A konyhába bepillantva egy hatalmas asztalt láttam, meseszépen megterítve, sötétkék és fehér tányérkészlettel, hangulatos megvilágítással. Amint JiSook észrevett minket, közelebb lépett hozzám, hogy két puszival üdvözöljön, melyet én magam eléggé szívélyesnek találtam.

–        Örülök, hogy eljöttél – köszöntött.

–        Nem hagyhattam ki – ismertem el. – Elég nagy volt rajtam a nyomás – pillantottam lopva TaeHyungra.

–        Benned is az lesz, ha bátyámon múlik – jegyezte meg egy barna hajú, magas fiú, aki a sarokban ácsorgott, mellette pedig egy nagyon csinos, rövid fekete hajú lány. Sejtettem, hogy ő lesz a fiú öccse, de a megjegyzése kicsit sem tetszett.

–        TaeMin, viselkedj! – fegyelmezte meg azonnal az édesanyja.

–        Pedig igazat mondtam – vonogatta a vállát az említett. Tehát ez náluk családi vonás.

–        Ne is foglalkozz vele – lépett elém a lány, majd kezet nyújtott nekem. Nem tudtam elfogadni a kézfogását, csak a másik kezemmel, de úgy tűnt, hogy ez őt nem zavarja. – Csak azért ilyen morcos, mert nem volt kedve megjelenni ezen az összejövetelen. Amúgy, HaNeul vagyok.

–        HyeMi – mutatkoztam be én is, majd a lányra mosolyogtam.

–        Mi történt a jobb kezeddel? – nézett rám aggodalmasan HaNeul.

–        Majd vacsora közben lesz ideje elmesélni – toppant be mellé JiSook, megtolva a fia hátát, aki nagyon elbámészkodott mellettem. – TaeHyung, kísérd fel a vendégszobába, hadd pakoljon le szerencsétlen lány.

–        Azt hiszem, inkább Tae szobájában töltöm az estét – jegyeztem meg csendesen, szinte arra várva, hogy a helyiségben lévő személyek valamelyike ki fog borulni.

–      Na, én mondtam! – jelentette ki TaeMin, de cserébe kapott egy tockost az édesanyjától. Elég vicces jelenet volt. Úgy tűnt, hogy HaNeul már megszokta ezt a jelenséget, némán nézte a történéseket, de a szája szélén egy mosoly bujkált.

–        Szó sincs semmi ilyenről, csak épp így beszéltük meg – ellenkeztem, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem szállhatok vitába a fiúval, hiszen valószínűleg jobban ismeri a bátyját, mint én.

–        Menjünk! – ragadta meg a csuklómat TaeHyung, majd kifelé cipelt a konyhából.

–        De ne maradjatok soká! – kiáltott utánunk JiSook.

Óvatosan másztam felfelé a lépcsőn, számomra nagyon ijesztő volt már ez a magasság is. Mi lesz, ha egész véletlenül le esek. Az emeleten, öt ajtó számoltam, ezek közül kettő közel helyezkedett el egymáshoz, gondoltam, azok lehetnek a fürdőszoba meg a mosdó. Nem ártott, ha az ember tisztában van az ilyen elérhetőségekkel. Kis folyosó vezetett a szobák irányába, közvetlenül mellettem jobb kéz felé volt egy szoba, nem messze tőle egy másik, de mi egészen a legbelső szobáig mentünk. Ez terült el a legmesszebb a lépcsőtől, vagyis ha szökni akartam volna, nem lett volna egyszerű végig másznom mindenen. Nem is tudom, hogy mire számítsak. Kiszámíthatatlan viselkedése mellé, nem tudtam még csak elképzelni sem, milyen szobája lehet.

–       Lehet, hogy nem egy kastély, és nem egy elnöki lakosztály – fogott bele, de úgy tűnt, hogy egy kissé zavarban van. – De tényleg érezd magad otthon!

–      Igyekszem. – Ennél többet nem tudtam kinyögni, csupán vártam, hogy beengedjen.

Amikor végre megleshettem, milyen is a szobája, teljesen leesett állal néztem körül. Tökéletes, pedáns rend fogadott, hatalmas franciaágy középen, hibátlanul bevetve, a legfelső takarón egyetlen ránc sem volt. Az ablakban mini kaktuszok, a falakon poszterek, versek és egyéb irományok, és természetesen növények mindenfelé. Az ablakhoz közel volt egy íróasztal, rajta laptop, és még az asztalon is rendet tartott, sehol sem találtam kivetni valót benne. Még az én szobám sem ennyire precíz. Döbbenten néztem a fiúra, aki karba tett kézzel méregetett, majd meglátva az arckifejezésemet, gúnyosan elmosolyodott.

–        Ugye, nem ilyenre számítottál – jegyezte meg végül, s közelebb lépett hozzám.

–        Te itt laksz egyáltalán? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

–        Igen itt – bólintott.

–        Akkor egész nap takarítottál – jelentettem be elképedve.

–        Te ostoba. – Megpöckölte a homlokom, majd megsimogatta a hajamat a fejem búbján pont, ahogy az óvodásoknak szokták, de nem tetszett, ahogy bánt velem. – Ma is voltam suliban. Reggel mielőtt elmentem, megágyaztam, és ennyi.

–     Igaz – ismertem el kelletlenül. – Hová tehetem a táskámat? – faggattam. – Nem szeretnék belerondítani a tökéletességbe.

–        Ahová csak szeretnéd – vonta meg a vállát. – Haladjunk, együnk, és olyan hamar szeretnék aludni, ahogy csak lehetséges.

–        Ilyen hamar, és ha jól esik beszélgetni?

–        Ott, ahol öcsém van, meg a perverz beszólásai, nem szeretnék sok időt eltölteni – mondta, majd kivette a kezemből a táskámat, melyet azóta is a kezemben szorongattam, és egyszerűen az asztalra tette. – Pillanatnyilag megfelel. Ne felejtsünk el szólni anyámnak, hogy egy törülközőt adjon.

–        Hoztam magammal azt is – válaszoltam boldogan.

–        Akkor felkészült vagy.

–     Mi az, hogy! – nevettem el magam, és szinte el sem jutott a tudatomig, hogy az öccsét szidalmazta.

-

A pohárköszöntő után mindannyian némán ettünk, és megállapítottam, hogy JiSook remek szakács. Igyekeztem nem sokat inni, és ha már volt ajándék bor, kíváncsi voltam, milyen is az igazi francia bor. Elég ütősnek találtam, ám ennek ellenér igyekeztem visszafogni magam. Csupán az volt a legnagyobb probléma, hogy a kellemes gyümölcsös ízű bor itatta magát, és a a második pohár után, már nagyon jó kedvem volt. Végül miután mindent elfogyasztottunk, HaNeul kérdő pillantással nézett rám.

–     Nos, akkor mesélsz, hogyan sérültél meg? – érdeklődött a lány mosollyal az arcán.

–        Sikerült rácsapnom egy ajtót – feleltem egyszerűen.

–    Ez így nem teljesen igaz – vette át a szót JiSook. – Pontosabban szándékosan rácsapta egy hisztis nőszemély, akit ki is zártunk a versenyből.

–   Anyu, csak, hogy tisztázzuk – szólalt fel mellőlem TaeHyung flegmán. – A volt barátnőmről beszélsz.

–        NaRi? – kérdezett közbe az asztal túl végéről TaeMin.

–        Igen, az – bólintottam, majd ittam egy kortyot.

–        Hol futottatok össze? – kérdezősködött a fiú.

–       Egy meghallgatáson, amit a kamarazenekar karmestere szervezett – magyarázkodott JiSook. – És annak ellenére, hogy a tanítványom volt, annyira azért nem tehetséges.

–        És te, HyeMi az vagy? – kérdezett rá HaNeul.

–        Nem tudom – vontam meg a vállam.

–     Az! – vágta rá a szakértőnk. – Bár érdekelne, hogyan játszotta el viszonylag tökéletesen sérült kézzel, hiszen azzal a kézzel kellett játszani a nehezebb dallamot.

–        Így – mutattam fel kezem, miközben a balt áttettem a jobbon. – Nem volt nehéz.

–        Az igen – rikkantotta JiSook. – Hogyan találtál rá a zenére, és miért éppen zongora?

–        Tizenhét éves lehettem, és éppen egy nézeteltérésem után, mérgemben a zeneterembe siettem. Ott is volt zongora – fogtam bele a történetbe. – Csak leültem mellé, és találomra elkezdtem a billentyűket leütni, majd egyre gyorsabban pötyögtem, szinte egy egész zene volt. Sosem voltam abban biztos, hogy tudatosan csináltam, de valahogy a zongora dallama megnyugtatott.

–        Őstehetség! – jegyezte meg Taehyung, mire csupán elmosolyogtam.

–      Ezt mondta az akkor belépő zenetanár is – folytattam. – Elkezdtem órákra járni, megtanultam kottát olvasni, de amint kiderült, hogy nem tudok fizetni tandíjat, mert nem engedhettem meg magamnak, kitiltott az óráról.

–        Ez kegyetlen – grimaszolt a HaNeul, és egyet kellett értenem vele.

–     Bezzeg TaeHyungot sosem tudtam rávenni arra, hogy játsszon valamilyen hangszeren – sóhajtott lemondóan JiSook, majd a fiára pillantott.

–        Mert én hallgatni szeretem a zenét, nem foglalkozni vele – jelentette be a fiú nemes egyszerűséggel.

–        Én szívesen tanítanálak – jegyezte meg a fiúk édesanyja és egy röpke csalódottság suhant át az arcán. Tudtam, hogy miért... – De nincs hol...

–    A nagynéném kávézójában van egy zongora, azon szoktam gyakorolni.

–        Nem vagyok abban biztos, hogy örülne, ha odamennék oktatni téged.

–      JiYeon – nevetett fel hitetlenkedve TaeHyung. – Kerítőnőnek sem utolsó.

–      TaeHyung! – szólt rá határozottan az anyja, de erre csak elkezdtem kuncogni.

Hihetetlenül melegem volt, és annyira elemembe voltam, hogy képes lettem volna meghódítani az egész világot. Pár perces csend után JiSook HaNeullel kezdett elcsevegni, nem értettem, hogy miről, de időnként hol az egyik, hogy a másik fiúra pillantottak, tehát sejtettem, hogy róluk van szó, a sunyi tekintetből pedig arra következtettem, hogy szándékoznak nagyon kitolni a srácokkal. Ám az én pillantásom Tae-n akadt meg, csodálva bámultam a lenyűgöző profilját, és azon csodálkoztam, hogy eddig miért nem tűnt fel, hogy ennyire helyes srác, és mindösszesen egy lopott pillantást vettem a formás ajkaira, mert pasi létére kimondottan formásnak találtam. Hirtelen megmozdult bennem valami különös érzés, és azon kaptam magam, rendkívül erős kényszert érzek arra, hogy megcsókoljam. Imádlak, alkohol...

/TaeHyung/

Kihagytak a beszélgetésből, de nem bántam. Nem szabadott volna ennyit innia, hiszen nagyon felbátorodott, csak úgy dőltek belőle a szavak, főleg amikor a gyerekkori történetek kerültek terítékre, és baromira untam, hogy engem szapulnak. Szemtelenül bámult rám, és időnként furcsálltam is a tekintetét. Olyan volt, mintha minden előzményt félredobva vonzónak talált volna. Ez nevetséges feltételezés volt, tudom, de akkor is volt valami érdekes abba a pillantásban. Közelebb hajolt hozzám, és úgy szólalt meg, hogy ne hallja senki sem, amit mondani óhajt.

–      Mit gondolnál akkor, ha bejelenteném, itt és most, azt akarom, hogy megcsókolj? – tette fel a kínos kérdést kissé megbonyolítva azt.

–      Azt mondanám, hogy sokat ittál – jelentette be, de közben teljesen padlón voltam a kérdésétől. – Másrészt szerintem nem gondolod komolyan.

–     Tegyél próbára! – kacérkodott velem, majd felém küldött egy különösen csábító mosolyt.

Oké, ez a lány meghibbant... Elkönyveltem magamnak, hogy ezt csak is az alkohol váltja ki belőle, és eldöntöttem, hogy kiviszem a hidegre, hátha észhez tér. Öcsém és barátnője, bevágták magukat a tévé elé a nappaliba, amíg anyám előkészíti a desszertet, így a felálltam az asztaltól, hogy közölhessem anyuval a terveimet.

–        Kimegyünk a levegőre – léptem be a helyiségbe.

–       Csak óvatosan – figyelmeztetett anyu, de csak a szememet forgattam az aggodalmára.

–     Ne aggódj, nem fogom megerőszakolni – szörnyülködtem, hogy miket is képzel rólam.

–    Nem is erre gondoltam – nevetett fel anyu, miközben a sütővel ügyködött. – Nem tőled féltem őt, hanem téged tőle.

–        Mi van? – néztem rá összezavarodva.

–        Csak azt mondom, hogy bármit is mondd most, ne hidd el. Félek attól, hogy összetöri a szívedet, és emlékezz arra NaRi, mit tett veled – fejtette ki a nézeteit, én pedig lopva a csuklómon lévő vágásokra pillantottam. Csúnya időszak volt az életemben, az egy hónapos kórházi kezelés nyomait ma is viselem, amikor szinte az ágyhoz szíjaztak, nehogy véletlenül kárt tegyek magamban. Borzalmas volt, és nagyon nem szeretném átélni újra.

–        Pedig állítólag a részegek mindig őszinték – állapítottam meg, utalva a közhelyre.

–    Ez csak egy szóbeszéd, vigyázz vele – mutatta fel az ujját fenyegetően.

–        Megértettem – bólintottam meggyőzően, majd egy mosoly keretében kimentem a konyhából.

Közelebb léptem HyeMihez, majd megfogtam a kezét, és magam után húztam. Rajta volt a kardigánja, ám reméltem, hogy nem fog megfázni, hiszen érezni nem fogja a hideget, amíg fűti az alkohol.

–        Hová megyünk? – kérdezte, amikor elindultunk kifelé a hátsó kertem is túlra.

–      Nem foglak bántani, csak mutatok egy helyet, ami tetszeni fog – magyaráztam neki, még mindig a kezét fogva, nehogy kétségbe esésében elszaladjon. Mivel nem ismertem, milyen valójában, ez tökéletes alkalom lett volna, mert ilyenkor megszabadul minden gátlástól, és előkerül a rejtett énje, de őszintén eléggé tartottam attól, hogy olyan fogok tapasztalni, ami kiábrándít belőle.

–        Ha ott leszel te is, akkor tudom, hogy minden rendben lesz – jegyezte meg, majd kiszedte a kezét az enyémből, és előre sietett a fák között a kis ösvényen.

Döbbenten néztem utána az úton, melyet a Hold ezüstös fénye is megvilágított. Az égen ezernyi csillag tündökölt, és legszívesebben kifeküdtem volna a tópartra a lánnyal együtt a csillagokat bámulva. Reméltem, nem csinál semmi őrültséget, de amint kiértünk a tisztásra, ahol a tó volt, meg az a nagy fa, rajta egy hatalmas faház, ahol gyakran húztam meg magam, ha a kiborulás szélén álltam a családom vagy épp egyéb problémák miatt. A reményeim akkor foszlottak semmivé, amikor HyeMi örömteli rikkantások közepette egészen a tó széléig futott. Kénytelen voltam utána sietni, mert nem akartam, hogy a hideg vízbe essen valamilyen módon. Elkaptam a csuklóját, és igyekeztem elhozni onnan, de igen erőszakosan toporzékolni kezdett, ám a testi erő mégis csak az oldalamon állt. Dühösen meredt rám, mire tőlem csak egy rosszalló pillantásra tellett.

–        Igazad van – szólalt meg végül elsütve egy csábító mosolyt. Kétségbe esetten néztem, mit akar tenni, majd amint ledobta a földre a kardigánját, és a felsője aljához nyúlt, tudtam, hogy ebből baj lesz. – Nem kellene felöltözve megmártóznom a vízben!

–      Meg ne próbáld! – fenyegettem meg, de nem érdekelte, mit magyarázok neki, kibújt a felsőjéből, és látványosan a földre hajította. El voltam képedve a viselkedésétől, és nem csak vele volt a baj, hanem velem is. Szerettem volt én magam lehámozni a ruhákat, de nem itt és nem most.

Hátat fordított nekem, ám ismét elkaptam a csuklóját, hátracsavarva a karját, egyenesen hozzá szorítva a hátához, majd magamhoz rántottam, hogy véletlenül se tudjon hülyeségeket csinálni.

–        Tudod – fogott bele lábujjhegyre állva, hogy minél közelebb lehessen hozzám, halkan, szinte suttogva tudja folytatni a mondanivalóját. – Bizonyos szinten bírom az erőszakot.

–       Ezt most azonnal fejezd be! – szóltam rá emelt hangon, miközben a saját lélegzetvételem is felgyorsult, mire nem tudtam értelmes magyarázatot adni.

–       Ugyan már! – nevetett fel, így engedtem a szorításból, mire a lány szembefordult velem. Nem tudtam, mit kezdeni vele, annyira váratlanul ért ez a fajta viselkedés, hogy magam sem tudtam, mi lesz a következő lépése. Alaposan szemügyre vettem a közszemlére vált testfelületét, a vékony dereka egyszerűen lenyűgözött. Közelebb akartam vonni magamhoz, hátha sikerrel járok az ügyben, ha én magam hozom őt zavarba, és nem fordítva, akkor feladja ezt az eszetlen kitörését.

Viszont legnagyobb meglepetésemben, megfogta az arcomat két oldalról, és közel húzott az arcához. Mire észbe kaptam az ajkaimon éreztem az ő csodás ajkait, és olyan szenvedéllyel csókolt meg végül, hogy majdnem bele szédültem. Számomra szokatlan tapasztalattal rendelkezett, és amint a nyelvét is aktivizálta, teljesen feladtam a küzdelmet. Óvatosan visszacsókoltam tartva attól, az egész csupán egy álom, és amint kinyitom a szemem, minden semmivé válik. Pár pillanat múlva megszakította csókunkat, mely sokkal jobb volt, mint amire számítottam, vagy amit eddig bármikor is kaptam. Még nagyobb döbbenetemre szélesen elvigyorodott, és nem tudtam mire vélni a helyzetet. Ezzel a vigyorral az arcán fordult meg, és elsétál a vízpartra. Út közben kibújt a nadrágjából, azt is földre hajította, én pedig úgy bámultam tökéletes, karcsú alakját, mintha valami bálvány lenne. Az ajkaimon ott égett az a forró csók, melyet vágyam tárgyától kaptam, mire tudtam, nem fog emlékezni Milyen kár érte. 

Belemártotta a feketén elterülő vízbe az egyik lábát, és kissé összerezzent. Basszus, mégis mit gondolt? Alig öt fok volt odakint, a víz éppen fagypont felett lehetett, ha tényleg úszni fog benne, pláne, ha tud, biztosra vettem, hogy meg fog fázni, amit egyáltalán nem hagyhattam. Amíg elértem hozzá összegyűjtöttem a ruháit, melyek megint csak vattacukor illatot árasztottak. Levettem a zakómat, mivel anyám ragaszkodott az elegáns viselethez, azért még sem vihettem vissza a házba úgy, hogy mindösszesen az alap ruhadarab volt rajta. Természetesen szívesen megnéztem volna őt meztelenül, sőt pár pillanatig talán el is képzeltem, de a fejem megrázva visszazökkentem valóságba. Utána lendültem, és mielőtt a másik lábát is a hideg vízbe tehette volna, a derekát átkarolva felkaptam, és elcipeltem messze a parttól. Eldöntöttem, hogy nem foglalkozom a hisztijével, egyenesen a lakás ajtajáig viszem. Úgy vergődött a karom szorításában, ahogy a kifogott halak a hálóban, megállíthatatlanul, össze sem hangolva a karjainak és a lábainak mozgását. Ennek ellenére sem volt nehéz, mintha egy pihét vonszoltam magammal. Letettem a bejárati ajtó elé, ráadtam a zakómat, és azon gondolkodtam, hogyan fogom felvinni a szobámig, hogy senki se vegyen minket észre. Belemerültem az agyalásból, de onnan csak az rángatott ki, hogy HyeMi erősen ököllel elkezdte a mellkasomat püfölni.

–      Te ostoba, fajankó! – dühöngött, egyre erőteljesebb ütéseket mérve rám.

–        Kettőnk közül te vagy az ostoba – figyelmeztettem egészen az arcába hajolva, mire abba hagyta az ütlegelésemet. – És most higgadj le, hogy fel tudjunk menni!

Nem szólt semmit, durcás arckifejezést öltött magára, olyan volt, mint egy hisztis kislány. Megmosolyogtatott a jelenet, kinyitottam az ajtót, és egyből a lépcső felé vonszoltam a duzzogó lányt. Felfelé is magam után kellett húznom, kínkeservesen mozdult meg, én pedig kezdetem kifogyni az így is foghíjas türelmemből. Örültem, amikor megpillantottam a szobám ajtaját, kitártam azt, és olyan lendülettel löktem be, hogy a lány kis híján a földön landolt.  

–      És most – indítottam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. – Veszel szépen egy forró zuhanyt, aztán végre beduglak az ágyba!

–       A megduglak, sokkal jobban hangzik – közölte velem, s egy elegáns mozdulattal a földre hajította a zakómat. Elkerekedett szemekkel néztem rá, de kellett néhány másodperc, hogy eljusson a tudatomig a nyílt célzása a szexre vonatkozóan. Oké, valóban, nagyon kívántam őt testestől-lelkestől, de ez nem az pillanat.

–     Szó sincs róla! – jelentettem ki határozottan, a táskájáért indulva. Nem szerettem volna, ha sokáig egy szál fehérneműben szaladgál előttem, főleg nem egy fekete csipkecsodába, melyben elképesztően szexi volt. Mindenféle buja gondolatot ki kellett vernem a fejemből, de tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Felvettem a táskáját és hozzáhajítottam. – Keresd meg a törülköződet, majd irány a fürdő!

–    És ha nem akarok? – ellenkezett azonnal. Na, legalább az akadékoskodó énjét nem vesztette el.

–        Akkor erőszakkal viszlek el!

–        Az jó! – derült fel az arca, mire csupán lemondóan sóhajtottam.

–        Kössünk egyezséget! – ajánlottam fel, mert sejtettem, hogy egyhamar nem végzünk ezzel az egész küzdelemmel. – Ha most fogod magad, és együttműködő leszel, akkor meglátom, hogy mit tehetek az ágyba dugás helyett...

–      A szavadon foglak! – figyelmeztetett, de nem állt szándékomban semmi olyat tenni vele, amire most kissé alkoholos állapotban annyira vágyik. Meg fogom, de nem most.

–      Az azért nem szükséges – jegyeztem meg megvonva a vállam, és megvártam, amíg előhalássza a törülközőjét.

Kilestem az ajtón, nehogy véletlenül valaki legyen a folyosón, és sebes léptekkel siettünk a fürdőszoba irányába. Érdekes kialakítása volt a fürdőnknek, hiszen a zuhanyzófülkét egy magas paraván vette körbe, ugyanis a húgomnak az volt a kedvenc szokása, hogy ki-be rohangál a fürdőből, és a mosógép is idebent volt, így legalább gond nélkül lehetett zuhanyozni. Az öcsém legalább tudott kopogni, így nem kellett az ajtót sosem magamra zárni.

–        Tiéd a terep! – mutattam a sötétbarna lakozott paraván irányába, majd kényelmesen elhelyezkedtem az egyik kisebb komódon, melynek tetején a mosdókagyló helyezkedett el, fölötte a falon pedig egy hatalmas tükör.

–        És nem jössz megmosni a hátam? – nézett vissza a válla felett HyeMi egy újabb csábító mosolyt villantva felém.

–        Szerintem egyedül is megoldod – voltam meg a vállam, mire a lány csalódottan fanyalgott.

Eltűnt a szemem elől, és végre fellélegezhettem. Teljes mértékben össze voltam zavarodva, nem tudtam eldönteni, hogy mire hallgassak az eszemre, vagy a szívemre, de az ész győzedelmeskedett, és eldöntöttem, hogy sziklaszilárdan kitartok az elveim mellett, és nem hagyom, hogy hatással legyen rám. Nehezebb lesz, mint azt gondoltam. A gondolataimba merültem, kényelmesen elterülve azon a komódon, várakoztam a lányra. Egyszerűen nem voltam képes értelmes magyarázatra jönni ezzel az esztelen kitörésére. Elvégre az alkohol őszintébbé, és nyíltabbá teszik az embert, és lehet, hogy ő valójában ilyen vad csábító, csak nekem adja az ártatlan. Azt is sejtettem, hogy nem tapasztalatlan, vagyis HoSeok első pillanatnyi megállapítása, nem igazán helyénvaló, biztos voltam abban, hogy olyat tudna mutatni, amit még sosem láttam. És ez valahogy megijesztett...

Legalább negyed órát volt a zuhany alatt, a lefelé zuhanó vízcseppek megnyugtattak, és az a gőz, mely lassan az egész helyiséget beterítette, szintén megnyugvással töltött el, abból a szempontból, hogy elég forró vízben áztatta magát ilyen sokáig. A törülközőt magára tekerve lépett ki a paraván mögül, majdnem szárazra törölve magát. Feltápászkodtam a kényelmes pozíciómból, és kérdőn nézett rám.

–        És most? – kérdezte tömören.

–        Felöltözöl és irány az ágy – feleltem, és közelebb léptem hozzá.

–        Nem arról volt szó, hogy nem alszunk – háborodott fel elképedve.

–       Neked tényleg elvonási tüneteid vannak? – akadtam ki kapásból, és döbbenten meredtem rá. – Vagy ez valami mánia nálad?

–        És ha az van? – kérdezte, majd támadást indított a nyakam ellen.

–     Nem vagyok abban biztos, hogy ezt kellene – közöltem vele a tényeket, de nem tetszett neki a gonosz valóság.

Nem reagált semmit a beszólásomra, óvatosan a nyakam ívére nyomta az ajkait, és olyan apró csókot lehelt a bőrömre, hogy kis híján összerezzentem. Vannak olyan pontjaim, melyek eléggé érzékenyek, és nagyon is jól tudtam, ha tovább folytatja ezt, akkor egy bizonyos, igen fontos testrészem aktivizálni fogja magát, aminek határozottan nem lesz jó vége. A következő pillanatban a nyakamba mélyesztette a fogait, és úgy harapott meg, hogy enyhe szívóhatással is megspékelte, így biztos voltam abban, meg fog látszódni a nyoma. A vállainál fogva toltam el magamtól, és mielőtt ostobaságot csinált volna, kifelé vezettem a fürdőből. Le kellett állítanom, mert a vágyaim kezdtek egyre jobban átvenni az irányítást az agyam felett.

Odabent a szobámban, hátat fordítottam neki, hogy fel tudjon öltözni, de sejtettem, hogy jelen pillanatban nem bánja, ha leskelődök, sőt megmertem kockáztatni azt is, hogy díjazta volna az is, ha gátlástalan módon lerohanom. Hazudtam volna magamnak is, ha azt mondom, nem vágyom arra, hogy birtokba vegyem a testét, de nem így. Azt akartam, hogy emlékezzen rám.

–        Irány az ágy! – utasítottam, de megint fancsali képpel jutalmazott.

–        Nem akarok! – tiltakozott.

–        Akkor mit akarsz?

–        Téged! – vágta rá, majd heves csókban részesített.

Lemondóan sóhajtottam, mert nem tudtam, mit tehetnék. Arra is gondoltam, ha elmondom neki az igazat, hogy mennyire vágyom rá valójában, és elmagyarázom, miért nem tetszik, amit tesz, akkor talán abba hagyja, és elmegy végre kialudja az alkoholt. Ott folytathatjuk az életünket, ahol abba hagytuk. Forrón csókolta az ajkaimat, és ahogy egyre jobban belendült, használni kezdte a nyelvét is, nem tudtam ellent mondani neki. Hasonló hevességgel csókoltam vissza, és amikor megszakította a csókot, elismerően nézett rám.

–        Nem kellene visszafognod magad! – tájékoztatott, és közben lassan nekilátott kigombolni az ingemet. Sebesen dolgozott, és az utolsó gombnál, rátettem a kezem az ő kezére, hogy végre álljon le. Elkeseredetten nézett rám, mintha azt gondolta volna, hogy egyáltalán nem tartom őt vonzónak, vagy kívánnivalónak, mert ez nem volt igaz. – Valóban ennyire nem kellek neked? – kérdezett rá, majd gyengéd érintésekkel indult el felfedezni a felsőtestem eddig láthatóvá vált részeit. Az ajkaival a nyakamon kalandozott, és megállíthatatlannak tűnt. A következő pillanatban magamhoz rántottam, mire elcsodálkozva meredt rám, a nyakam köré fonta a karjait, és olyan közel voltunk egymáshoz, hogy mindösszesen két centi választott el tőle. Felhevült testét az enyémhez nyomta, de szinte én is lángoltam attól az elfojtott vágyakozástól, mely teljesen foglyul ejtette a testemet. Ezúttal én csókoltam meg őt, hihetetlenül tüzesen, ahogyan csak képes voltam rá. Végül kifulladva néztünk mélyen egymás szemébe, csaknem úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna legalább tíz kilométert.

–        Csak, hogy tudj, nagyon akarlak téged – vallottam be nagy nehezen.

–        Akkor miért ellenkezel? – kérdezte kiakadva.

–        Mert holnapra mindent elfelejtesz.

–       Ugyan már! – vágott vissza ingerülten, miközben kihálózta magát a testközeli élményből.

–        Azt akarom, hogy emlékezz rám – mondta teljes őszinteséggel. – És elhiheted, hogy lesz mire!

Megvonta a vállát, majd duzzogva bevágta magát az ágyamba. Messziről figyeltem a lány gyerekes viselkedését, én pedig elmondtam magamban egy imát, hogy ilyen simán megúsztam ezt az egészet. Reméltem, hogy hamar elalszik, és amikor befekszem mellé, nem indít támadást ellenem, mert egyszer nemet tudtam mondani a kísértésre, másodszor nem fogok...