13. fejezet - Összezavarodva

/TaeHyung/

Pár pillanatig még a karjaimba tartottam, és nem nagyon szerettem volna elengedni. Hallani az egyenletes, nyugodt légzését, engem is megnyugtatott, de végül csak kihámozta magát az ölelésből. Újra letette magát az ágyra, és egy hatalmasat ásított. Elmosolyodtam, vagyis csak akartam a szám szélén lévő sérülés húzódni kezdett, és abban reménykedtem, hogy ezúttal nem fog vérezni. Nem kértem még arra is abból a rémséges fertőtlenítő szerből.

–        Nem kellene visszamenni, és meg nézni anyud, hogy van? – kérdezte hosszas hallgatás után.

–        Nem – ráztam meg a fejem. – Ismeri a helyzetet. Bezárkózik a húgom szobájába.

–      És oda nem tud bemenni az apád? – faggatózott tovább, majd úgy tűnt, hogy egy kissé mintha megborzadt volna. Szarul esett, hogy így reagál a szituációra, nem szerettem volna nagyon megrémíteni, de sajnos csak sikerült.

–        Mivel kiütötted – vigyorodtam el, ám kár volt, mert a hirtelen fellépő fájdalomtól felszisszentem.

–     Bocsessz, de valamit tennem kellett – válaszolta, miközben a kezét tördelte zavarában. Mintha haragudtam volna rá a tette miatt, de nem... Egy hős volt a szememben.

–        Nagy voltál – dicsértem meg. – Nem hittem volna soha, ilyenekre is képes vagy.

–        Őszintén én sem – értett velem egyet, majd apró mosolyt jelent meg az arcán. – Amúgy itt fogunk aludni?

–  Azt hiszem – vontam meg a vállam, de a fancsali képét látva hozzátettem: – Itt is tisztaság van. Még takarónk is lesz, vagy felőlem melegíthetjük egymást is.

–        Még mit nem! – ellenkezett hevesen. Legszívesebben emlékeztettem volna arra, hogy alig négy vagy öt órája, még maga könyörgött a társaságomért, a test közeli élményért, most meg játssza az eszét.

–      Akkor a földön alszol? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ügyelve arra, hogy azt emeljem meg, ami nem szenvedett károkat.

–        Majd te – mutatott rám, és befészkelte magát az ágy belső részére.

–     De itt ketten is elférünk – vetettem ellen. Elindultam még néhány takaróért, hogy ha mégis csak lelökne a földre, véletlenül se fázzak meg.

Befeküdtem én is, de a másik szélére, ügyelve minden mozdulatomra, nehogy hozzá érjek, pedig annyira szerettem volna eljátszadozni a gyönyörű hajtincseivel, de tudtam, hogy nem díjazná a közeledésemet. Magamra húztam két vastag takarót is, kellemesen melegen ölelt körbe, ám fél szemmel azt lestem, hogy a lány mégiscsak közelebb húzódik hozzám, nyakig betakarózva. Lehunyta a szemét, és nagyon hamar álomba szenderült. Akárcsak én magam.

-

Másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy HyeMi hajtincsei a képembe lógnak, hiszen tudat alatt mégis csak magamhoz vontam. De örülnöm kellett annak is, hogy nem lökött le az ágyról. Egy darabig néztem, ahogy alszik, ám nem tehettem meg sokáig, hiszen mozgolódni kezdett. Kicsivel odébb költöztem, onnan figyeltem, hogyan tér észhez, de olyan kómás arca volt, melyen ismét csak mosolyogni tudtam. Hát, ha fele annyit iszik, akkor nem lenne ilyen vacakul, és talán mindenre emlékezne. Nem fogok neki semmit sem elmondani, de gyanakszik önmagára, ami megint csak különösen mulatságos. Eldöntöttem, hogy mutatok neki egy-két gyerek - illetve tinédzserkori képet magamról, és a srácokról. Volt egy érdekes képem számára, hiszen a gyűjteményem egyik képe éppen Rimt és az anyját ábrázolta. A legérdekesebb az volt benne, hogy hála az alapos megfigyelőképességeimnek, feltűnt mennyire hasonlítanak bizonyos arcvonásaik egymásra, tekintettel HyeMire. Bár a lány legjobban az apjára hasonlított, eltekintve az orrát meg az ajkainak ívét, mely rendkívül hasonlított Rimére, de főleg az édesanyáéra. Kíváncsi voltam arra, mit is gondol, lehet-e valami köze, ahhoz a nőhöz, mert számomra eléggé gyanús. Feltápászkodtam az ágyból, kinyújtottam a porcikáimat, melyeket sikeresen elfeküdtem az éjszaka folyamán, majd az egyik fiókos szekrényhez léptem. A lány bambán figyelte a tevékenységemet, s amint sikerült észhez térnie, elhasalt az ágyon onnan nézett rám.

–        És most mit csinálsz? – kérdezte rögtön.

–    Gyere ide és megtudod – feleltem titokzatosan, de a lány csupán bevágott egy grimaszt.

Kínkeserves lassúsággal mászott le az ágyról, és a tetteiben éreztem egy kis szándékosságot is, majd amint kényelmesen elhelyezkedett mellettem törökülésbe, kitettem elé a képet, melyen Rim meg az anyja volt, három évvel ezelőttről.

–        Ismerős neked ez a nő? – kérdeztem rá azonnal. HyeMi pár pillanatig nézegette a képet, majd megrázta a fejét.

–        Miért kéne? – kérdezett vissza, mire elmosolyodtam.

–        Emlékszel az édesanyádra?

–        Nem.

–        Tényleg? – vontam fel a szemöldököm.

–        Nézd, anyám kétéves koromban lépett le, nem emlékszem arra, hogy nézett ki, vagy milyen volt, egyetlen dolog, amit fel tudok idézni magamban, az a hangja – magyarázta, de nem vette le a szemét a képről.

–        Olyan vagy, mint a kiselefánt – jegyeztem meg, miközben elvettem a képet, hogy eltehessem a többi közé. – Nehezen tanulsz, és könnyen felejtesz.

–   Ó, te szemét! – háborodott fel, majd meglökte a karomat, hogy kibillenthessen az egyensúlyomból. Megjegyzem, hogy nem sikerült neki. – Adatokat hamarabb megjegyzek, mint embereket. Az emberek jönnek - mennek, de az információk, tudományos adatok állandóak.

–        Tehát ezért vagy jó minden tantárgyból? – faggattam tovább.

–      Mondhatjuk – vonta meg a vállát, majd feltápászkodott a földről. – Lassan haza kellene mennem. Apám dühös lesz, ha meg tudja, nem voltam otthon az éjjel.

–        Neki nem mondtad, hogy nálunk leszel?

–        Nem – vágta rá. – Úgy vettem észre, hogy nem kedvel téged.

–        Van ilyen – feleltem vállvonogatva. – Neked kell kedvelni, nem neki.

–        Szembe mennél vele? – kérdezte elképedve.

–  Ha rólad van szó, bármire képes vagyok – mondtam teljes őszinteséggel, de a lány hitetlenkedve nézett rám.

–        Túl jó válaszokat adsz – jelentette ki még mindig bizalmatlanul.

–        Van olyan is, hogy túl jó válasz? – érdeklődtem hozzá hasonló módon. – Amúgy csak egy kérdés? – váltottam témát, amint szembe jutott, amit a képekkel kapcsolatban kérdezni szerettem volna. – Mit tennél, ha kiderülne, hogy Rim esetleg a rokonod?

–        Arra vagy kíváncsi, hogy változna-e a róla meg alkotott véleményem? – kérdezte az állát vakargatva. Elég érdekesen festett a jelenet, de csupán bólintottam, így folytatta: – Nem hiszem, hogy történne bármi olyan, amitől Rim nem lenne a szemembe továbbra is egy olcsó ribanc. Mert szerinted nem az? – nézett rám értetlenül, amikor elkerekedett szemekkel néztem vissza rá.

–        De az, csak érdekes, hogy ezt mondod.

–        Miért?

–      Nem érdekes – mondtam végszóra, majd megfordultam, hogy kifelé igyekezhessek a házból.

Érdekesnek találtam, hogy nem emlékszik az anyjára, bár nagyon kicsi volt, amikor otthagyta őket, de hogy egyetlen egyszer se lássa őt nagyobb korában, különösen gyanús volt. Nem hittem abban, egy kép sincs róla, semmilyen emlék. Bár lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem kellene sokszor feleleveníteni, elég sok fájdalom érte őt így is. Visszafelé siettünk a házba, érdekelt, mi van anyámmal, és hogy mennyi lehet az idő, apám lelépett-e, meg persze életben van-e. Nem bántam volna, ha nincs, legalább eltemetjük, és egy problémával kevesebb. Anyám nem volt a konyhában, amit kimondottan furcsának találtam. Némán mentünk fel az emeletre, amikor a húgom hirtelen elszaladt mellettünk, HyeMi pedig elkerekedett szemmel lesett utána.

–        Anya, anya! – kiabálta SooRa, lefelé sietve a lépcsőn. – Idegen van a házban!

Visszalépdelt, hogy közelebbről is megleshesse HyeMit, aki letérdelt elé, hogy szemmagasságba lehessen a kicsivel. SooRa nem mert a lány szemébe nézni, inkább a földet fixírozta, vagyis megint előjöttek a fura tünetei.

–        A testvéred egyik barátja vagyok – szólt hozzá HyeMi, de a húgom megszeppenve rohant el.

–        Anya, anya! – ordította újra. – És hozzám szólt!

–        SooRa! – kiáltottam a kislány után. – Nyugodj már le!

–        Hol van anyu? – kérdezte SooRa idegesen rohangálva a nappaliban.

–      Nem tudom, de ha így viselkedsz, nem segítek neked megkeresni – közöltem vele, mire a kislányt elvágták volna, ledobta magát az egyik fotelbe.

–        Hozd ide anyut! – utasított, mire lemondóan sóhajtottam.

–        Mindig ilyen? – súgta az irányomba a kérdését HyeMi.

–    Többnyire – feleltem megvonva a vállam. – Megyek, előkeresem anyámat, addig szedelőzködj össze, majd elkísérlek.

–      Nem szükséges, elég, ha a kapuig elkísérsz – hárította azonnal az ajánlatomat.

–     Ahogy gondolod – adtam fel. Nem láttam értelmét annak, hogy győzögessem. Nem mentem volna vele semmire.

Végül anyám a fürdőben lett meg, éppen a mosógéppel foglalatoskodott, és úgy tűnt, hogy a készülék nincs a legjobb formájában.

–     Rémélem, nem hal meg – jegyezte meg anyu, majd mosolyogva pillantott rám. A helyzethez képest jobban nézett ki, nem úgy, mint az éjjel.

–        Nem kellene – értettem vele egyet.

–        SooRa őrültködik odalent? – kérdezett rá.

–      Ja – vágtam rá tömören. – Megint kezdi. Kikísérem HyeMit, aztán eszek valamit.

–        Mit szeretnél reggelire?

–        Nem tudom, lepj meg! – mosolyodtam el, majd kiléptem a fürdőből.

A lány már felöltözve várt az ajtóban, és egy pillanatig azon agyaltam, vajon mikor lesz lehetőségem újra, igencsak szegényes öltözetben látnom, főleg úgy, hogy holnap kettesben lesz JungKookkal, és ő belendül, akkor minden esélyemnek lőttek.

/HyeMi/

Mindent összevetve nagyon jó volt vele lenni. Ugyan ő tekintett rám hősként, mégis övé a dicsőség, hiszen hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. Meg persze teljesen összezavart azzal, hogy képeket mutogatott emberkékről, akire nem emlékszem, vagyis nem tudom, hogy egyáltalán kellene. Másrészt aggódok azon, mit műveltem, mivel nem fogja elmondani soha, vagyis lehet, gyanakodnom kellene, főleg, amiért egy szép nyomot hagytam a nyakán, ha azt megtettem, akkor ennél cifrább dolgokat is megtehettem. Vajon elmondaná valaha is, ha olyan viszonyba kerültünk, vagy örökre megtartja magának? Aish, bárcsak emlékeznék.

Vasárnap tíz órára beszéltem meg JungKookkal a találkámat a suli előtt. Csak azért nem mondtam meg neki, hol lakom pontosan, nehogy a nyakamra járjon, nem hiányzott sem Rim, sem Tae féltékenysége. Nem tudtam volna megmondani, miért is vonzódom annyira Kookhoz, de annyira kitöltötte minden érzékszervemet, ha csak rágondoltam, hogy most is beleborzongnom. Igaz, ami igaz, TaeHung egy nagyon rendes és különösen helyes srác, de nekem JungKook kell, akkor is ha Rimmel van, vagy nem is tudom. Lehet, hogy le kellene róla mondanom. Teljesen össze vagyok zavarodva, és nem is tudom pontosan, mint kezdjek a kusza érzéseimmel. Miért nem lehetne minden sokkal egyszerűbb?

Kényelmesen öltöztem fel, semmi cicoma, maximálisan én voltam a természetes szépség... na, jó... vicc volt. Most sem volt különösebben hűvös, érződött, hogy idén hamarabb lesz tavasz, mint szokott, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Pár perces várakozás után, egy gyönyörű kocsi parkolt be mellém, és érződött a pénz egyenlő a hatalommal elv. Véleményem szerint a pénz mindennek az elrontója. Egy magas, jóképű fiú száll ki, és lépett mellém, hatalmas mosollyal az arcán.

–        JungKook! – kaptam a szívemhez, mint akit szívinfarktus kerülgetett volna.

–        Megijedtél? – kérdezte azonnal a drámázásomra utalva.

–        Csak meglepődtem – feleltem hűvösen.

–     Értem – bólintott, majd kinyitotta az ajtót, én pedig beültem az autóban.

A bőrülések erős illata átjárta a légteret, mely keveredett a fiú kellemes parfümjével, és annyira magával ragadott, hogy kezdtem tőle szédülni, de jó értelemben véve. Nehéz lesz féken tartanom az érzéseimet, hogy titkolni tudja, mennyire is vonzódom hozzá, mert ha kiderül, elképzelni sem tudtam, milyen reakciókat vált ki belőle a túlzott rajongásom. Az úton nem szóltunk egymáshoz, kifelé bámultam, és döbbenten néztem, mennyire szép a város. Még nem tudtam rendesen szétnézni, hiszen a két hét, amit Szöulban töltöttem már eddig is elég izgalmat tartogatott számomra. Ez a csöppnyi idő is feje tetejére állította az életemet. Körülbelül húsz percet autózgathattunk, amikor egy hatalmas birtokra érkeztünk.

Elképedve néztem a kecses, hófehérre lakozott, hajlított, íves idomokból épült kerítést és kaput. A fiú kint hagyta az sportkocsit a kapu előtt, sőt a kulcsot is benne hagyta.

–         Nem félsz, hogy elviszik? – néztem rá értetlenkedve.

–     Nem, mivel apám hamarosan dolgozni megy – felelte egyszerűen, majd megindult a kapu felé.

–        Akkor kettesben leszünk?

–     Nagyon úgy tűnik – vigyorodott el, és kinyitotta a kapu, egy részét, mely egy kisebb része volt a nagy egésznek.

Elképesztő nagy ház fogadott, egy egész villa, görög templomokra hasonlító oszlopok tartották az erkélyt, mely félkörívben nyúlt ki a ház többi részéből. A lábam előtt apró fehér és barna kavicsokból borított kocsibejáró, és úgy tűnt, hogy az erkély alatti ajtó takarja a garázst. Nem is tudtam elképzelni sem, mik lehetnek odalent, a ház egész épülete lenyűgözött, ám ennek ellenére értelmetlen pénzpazarlásnak véltem az egészet. Végigsiettünk a kavicsoson, és közelebbről is megnézhettem a házat, mely kívülről halványzöld színben pompázott, és két szinten magasodott elém. Az ablakon is óriásiak voltak, gondolom rengeteg fényt engedtek be, épp ezért kellette még inkább luxusotthon érzetét. Én magam csak álmodni mertem arról, hogy egyszer lesz egy ilyen házam, de sosem fűztem hozzá sok reményt, egyébként is ez felesleges nagyzolás.

Odabent is úri kivitelezésű volt minden, lakozott csillogó bútorok, bőrkanapé és fotelek, minden fekete és piros színben, hatalmas terekkel, és márványpadlóval. Félve lépdeltem beljebb a nappaliba, és a konyha irányából egy magas, középkorú férfi lépett elő, aki kísértetiesen hasonlított a fiúra. A szívem megállt egy pillanatra, amikor az agyamban átsuhant a felismerés halvány szikrája. Talán ő lehet az apja, aki annyira ragaszkodik ahhoz, hogy a fia Rimmel legyen. Nem is tudtam, mit fog rólam gondolni, ha meglát a fiával, főleg azért, mert nem rossz szándékkal jöttem, csak segíteni.

     –  Á, jó, hogy itt vagy, fiam! – szólalt meg erőteljes, határozott hangon, mire kissé össze is rezzentem. – Ki ez a lány? – pillantott rám félszemmel lenézően.

–    Jó napot kívánok, uram! – hajoltam meg olyan mélyen, ahogy csak tudtam, majd feléje nyújtottam volna a kezem, de eszembe jutott, hogy az erre alkalmas testrészem vastagon be van pólyálva, így a mozdulat közepén hirtelen megálltam, és a hátam mögé rejtettem a kezem. – Lee HyeMi vagyok! – mutatkoztam be ismét meghajolva. Nagyon nem szerettem volna tiszteletlennek tűnni.

–    Sejtettem! – felelte a férfi mogorván. – Ismerős volt, hallottam már ezt a nevet. Az apád nálam dolgozik.

Az ereimben megfagyott a vér, és legszívesebben ordítva közöltem volna vele, hogy meg ne merészelje az apámat visszahelyezni Busan-ba, itt is tökéletesen el tudja látni a munkáját.

–     Az egyik legjobb dolgozóm – jegyezte meg elismerően, de nem éreztem teljesen őszintének a szavait, volt valami különös a hangsúlyában. – JungKook – fordult a fia felé, aki eddig szótlanul figyelte a közjátékot. – Beszélhetnénk négyszemközt!

–        Egy pillanat – szólalt meg a fiú, majd óvatosan megfogta a karom és a hófehér márványlépcső irányába terelt. – Felkísérem HyeMit, és itt is vagyok!

A férfi nem válaszolt semmit, csupán bólintott, és letette magát az egyik fotelba. Nem néztem hátra, és nagyon bántónak találtam, hogy még bemutatkozni sem akart, sőt úgy kezelt, mintha valami jöttment lennék. Na, jó, talán hozzá képes lehet, hogy annak tűnök, de nem éreztem magam annak. Elég sok lépcső vezetett fel, természetesen csigaalakban, és a lépcső biztonságát az aranyszínű kapaszkodó adta. A lépcső legtetején egy újabb nappaliszerű helyiség fogadott, hatalmas térrel, rendkívül elegáns berendezéssel, nagy tévével a falon, és a legérdekesebbnek azt találtam, hogy a lépcső mellett nem volt fal, csak egy aranyszínű hajlított fémből kialakított kordon, amin túl le lehetett látni az alatta lévő nappalira. A falak mellett könyves polcok, és a luxusberendezések ellenére sem kellett bennem otthon érzetét. Üres volt, semmi melegség, semmi kellemes érzet. Ezzel szemben Tae otthona olyan volt, mint álom. Teljesen átjárta az otthonosság érzete. Ott sokkal jobban éreztem magam, mint itt, pedig ott aztán eléggé veszélyesre fordult a helyzet.

–        Baj, ha én kölcsönveszek egy könyvet? – mutattam a polc irányába.

–        Dehogy – mosolyodott el JungKook. – Csak nyugodtan, de pár perc és itt vagyok.

Lesietett a lépcsőn, de nekem eszem ágában sem volt olvasni, csak azt szerettem volna, ha azt hiszi, nem fogok hallgatózni, ám ilyen rosszul teszi... Nem én lennék, ha nem tenném...

–        Hol van Rim? – kérdezett rá keményen a fiú apja. Nem volt számomra szimpatikus, az egyszer biztos.

–        Nem ért rá – felelte JungKook közömbösen.

–        Nem szeretném, ha sok időt töltenél ezzel a lánnyal – jelentette be a férfi, és nem is érttetem, mi a fene baja lehet velem, ha nem is ismer.

–        Miért? Mi a baj vele?

–        Csupán nem illik hozzád, és tudod, az ilyen lányok csak a pénzedért lesznek veled, semmi másért.

–        Mert Rim más, ugye? – kérdezte JungKook dühösen. – Mert neki nem kell semmilyen csecsebecsét vennem? Neki nincsenek nagy álmai, nem kellenek neki drága ruhák, ékszerek meg ilyenek? Ugye nem?

–        Rim, csinos lány – folytatta a férfi a lány fényezését. – Nem mellesleg az üzletnek is jót tesz.

–        Néznéd egy percre is az én érdekeimet!? – háborodott fel a fiú. El tudtam képzelni, hogy milyen dühös. – Nem szeretem Rimt, ezt te is tudod. Idegesít a nyafogása, a telhetetlensége.

–        Gondolj arra, hogy mit gondolna az a hatalmas társaság, akiknek a köreiben mozgunk, ha ezt a lányt vinnéd magaddal – vetette ellen e férfi higgadtan. Olyan jegesek voltak a szavai, a szívét szinte jégcsapok boríthatták.

–        Nincs közük hozzá, ha őt akarom elvinni, el fogom, és nem érdekel sem te, sem senki más – határozta el a fiú, és egy kissé váratlanul érintett az, amit mondott. Most potenciálisan úgy gondolt rám, mint egy barátnőjelöltre? Nem hittem a fülemnek.

–        Csak vigyázz, hiszen ő tőlünk függ – jegyezte meg gonoszan a férfi. – Legalábbis anyagilag...

–        Mire célzol ezzel?

–        Ha továbbra is szeretnél vele lógni, akkor tedd, de mindösszesen egy percembe telik, és az apja munkanélküli lesz, ő pedig nincstelen. – Hirtelen szédülni kezdtem. Nem voltam képes felfogni, hogy ennyire gonosz és szemét legyen valaki. Képes lenne kirúgni apámat, hogy leszálljak a fiáról, hogy Rimmel lehessen, amikor nem is szereti. A saját fiával is kegyetlenül bánik, semmibe veszi az érzéseit, kizárólag az üzlet érdekében. Egyszerűen ez felfoghatatlan volt számomra.

–        Ilyet nem tehetsz – mondta JungKook elborzadva. Számára is sokk volt, amit az a apja mondott. – Őt is tönkre akarod tenni? Nem is ismered.

–        Az lehet, de ismerem az ilyen lányokat, mint ő. Anyád is ilyen volt.

–        Na, és Rim? – kérdezett vissza fiú. – Ő mennyivel jobb?

–        Nem mondtam, hogy jobb. Csak a pozíciója hasznosabb számunkra – jegyezte meg a fiú apja. Hihetetlen higgadtsággal beszélt, olyan volt számomra, mintha egy géppel kellett volna vitatkozni, nem mutatott a hangja egyetlen árva érzelmet sem.

–     Ha őt is tönkreteszed, mint Kim TaeHyung családját, én kitálalok minden egyes alávaló titkodról, hogy hogyan is jutottál a pénzedhez, hogy nincs benned semmi tisztesség. – Ha eddig nem voltam kiakadva, akkor most teljesen kikészültem. Ő tehet róla, hogy Tae családja ekkora szarban van, hogy az apja minden pénzét egy vállalkozásba ölte. Ekkor esett le, hogy a közös vállalkozás, melyről TaeHyung beszélt, az JungKook apjával közös vállalkozás volt, amiből ez a féreg kivonta a pénzt, és magára hagyta a másik felet, ami miatt ő alkoholista lett. A kezem remegett, a térdeim is, gyakran összeütődtek, az egész testemet átjárta a féktelen düh, melyet JungKook apja iránt éreztem.

–      Az apja egy lúzer volt – folytatta a férfi kegyetlenül. – Az anyja viszont jó nő, nem értem miért nem bírtam meghódítani.

–     Most jövök rá, hogy mennyire gerinctelen vagy. – A férfi gonoszan felnevetett, mire engem még a hideg is kirázott.

–        Tudod, fiam. A cél szentesíti az eszközt. Jegyezd meg, amit mondtam.

–        Szerintem neked kellene félned – vágott vissza a fiú, a hangja pedig céltudatosan csengett. – De köthetünk egyességet!

–        Ne merj zsarolni engem! – szólalt fel erélyesen a férfi. Na, ezúttal volt benne érzelem is.

–        Nem, nem, nem – nevetett fel röviden JungKook. – Nem zsarollak, az a te reszortod. Csak alkudozom.

–        Mit akarsz? – förmedt rá az apja.

–     Nem szólj bele, hogy kivel akarok együtt lenni, cserébe tartom a számat – ajánlotta fel a fiú.

Pár percig kínos csend honolt a helyiségben, csupán a szívem heves dobogása vert zajt, de ezt csak én hallottam. Szerencsére.

–        Nem bánom – adta fel az „ördög maga”. Kicsit sem csíptem a pasast, az már biztos. – Majd meglátom, hogy mennyire, fogsz örülni a dolgok végkifejletének.

–        Nincs mitől tartanom – mondta a fiú határozottan, és utána már csak az ajtó hangos becsapódását hallottam, gondoltam, hogy az apja végre lelép.

Ott ültem az egyik fotelben, ideges voltam, mely olyan titkokat tudtam meg, amiket nem lett volna szabad, és sajnálnom kellett volna Kookot, de tisztában voltam azzal is, hogy őt sem kell félteni, hiszen lenyúlta NaRit Tae elől. Viszont amit az apja művelt, jóval túlhaladt az épp ésszel felmérhető gonoszságon. Ez alávaló, galád és rendkívül kegyetlen is. Szívem szerint elmondtam volna mindent TaeHyungnak, de így sem csípi JungKookot, ezek után meg egyenesen gyűlölni fogja.

–        Gondolom, mindent hallottál – jelent meg a szemem előtt a fiú.

–       Hát – haboztam egy pillanatra, de az arckifejezésem mindent elárult számára.

–      Ne mond el senkinek, kérlek! – nézett rám kérlelő pillantással, így nem tudtam neki nemet mondani.

–        Jól van! – mondtam egy lemondó sóhaj keretében.

–  Köszönöm! – hálálkodott, majd megfogta a kezemet, mire összerezzentem. – Gyere, és csináljuk végre azt, amiért jöttél.

–        Mit is? – értetlenkedtem.

–        Te leszel a modellem – jelentette ki.

–       Biztos, hogy én leszek a legjobb alany? – faggattam, amikor tovább haladunk az emeleten.

–        Igen – vágta rá, majd pár lépés után megtorpant egy nagy fekete ajtó előtt.

–         De Rim sokkal szebb nálam – akadékoskodtam.

–       Ha most attól tartasz, hogy apád elveszti a munkahelyét, akkor nem kell. Ha mégis megtörténne, kifizetem neked a fizetését, minden hónapban a járulékokkal, meg egyebekkel együtt. Csak higgadj le, és mosolyogj. Akkor olyan szép vagy.

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Egyrészt túl nagylelkű volt, másrészt meg olyan nyíltan bókolt, hogy azonnal elpirultam tőle. Benyitott az ajtón, és egyből feloltotta a villanyt, hogy lássak odabent. Tehát ez lehetett a szobája. Mindenfelé festékes dobozok hevertek, a falakon hatalmas festmények, többnyire csendéletek, tájképek, és mind a falra volt felfestve. Tehát ilyen egy művész szobája. El voltam képedve, a rendetlenség kissé zavart, de olyan tehetséges festő volt, hogy gondolatban megemeltem a kalapom előtte.

–     Bocs a kupiért, de tegnap már nem volt kedvem összepakolni – jegyezte meg, majd sebesen neki látott a flakonok összeszedésének. Csendben néztem, ahogy tevékenykedik, kidobja a felesleges dolgokat, hoz egy kényelmes széket, melyet az ablak mellé tett, kikészíti az állványt, majd kissé sebesen véve a levegőt, felém fordult. – Helyezd magad kényelembe.

–   Nem vagyok abban biztos, hogy hosszú órákon át képes leszek mozdulatlan maradni – akadékoskodtam a hozzám illő módon.

–        Az nem baj – mosolyodott el, majd megfogott a vállamnál fogva és a székre ültetett. – Miután a vázlat megvan, utána minden sokkal könnyebb.

A következő pillanatban letérdelt elém, és amint a szemembe nézett, teljes mértékben zavarba hozott. Beigazított abba a testhelyzetbe, amit tetszetősnek tartott, mely jelen esetben annyit tett, hogy a bal kezemmel tartottam az állam, a könyökömet pedig szinte a térdembe nyomtam. A hajamat is tökéletesen elhelyezte, lágyan omlott le a vállaimra, melytől már-már viszketni kezdtem.

–        Biztos, hogy ez így jó lesz? – kérdeztem végül.

–        Tökéletes – bólintott. – Csak egy kérés...

–        És pedig?

–        Mosolyra fel!

–        Mintha az olyan könnyű lenne – forgattam a szememet mérgemben.

–      Ne aggódj, kérlek – nyugtatott meg. – Nem lesz semmi baj. Szólj, ha elzsibbadtál, akkor pihenünk.

–      Jól van – vontam meg a vállam, de közben tartottam a pozíciót. – És mivel fogsz dolgozni?

–  Azt hiszem, akrillal – gondolkodott el egy pillanatra. – Az elég könnyen használható, gyorsan szárad és egyszerű javítani.

–   Értem, és a falakon lévőeket is te festetted? – néztem körbe a szobában.

–        Igen – bólintott, és leült a vászon elé, majd dolgozni kezdett.

Hosszú csend következett, legalább fél óra telhetett el, és annyira kényelmetlenné vált a helyzetem, hogy a végtagjaim sikítoztak a fájdalomtól. Ki szerettem volna nyújtózni, de erőt vettem magamon, nem szerettem volna az egész napomat JungKookkal tölteni, beszélnem kellett a nagynénémmel is. Tehát vettem egy mély levegőt, és a szenvedésemből végül a fiú rázott fel.

–  Te nem vagy jártas semmilyen művészetben? – kezdett kérdezősködni, miközben olykor kipillantott a vászon mögül, hogy rám nézhessen.

–        Nem – ráztam meg a fejem.

–        És a zongora? – kérdezett rá nyíltam, de nekem azonnal elkerekedett a szemem.

–    Honnan tudtad meg? – kérdeztem vissza kiakadva. – TaeHyung mondta el?

–        Tehát igaz – mosolyodott el. – És igen ő volt.

–        Pedig megígérte, hogy nem mondja el senkinek sem.

–        Hát ezek szerint nem tartotta be. Mióta játszol?

–     Már rég nem játszom – sóhajtottam lemondóan ismét, és közben az járt a fejembe, hogy felképelem Kim TaeHyungot, amiért megszegte az ígéretét, és olyan szemét módon elárult, ahogy nem szégyellt.

–        A kezed miatt? – mutatott a sérült kezemre.

–      Nem – haboztam, mert nem tudtam, mit is mondjak. – Alapvetően nem játszom, nincs hol, meg már nem akarok.

–    És akkor nekem sem fogsz játszani soha? – nézett rám kérlelő pillantással. Egyből Tae jutott eszembe, és ő volt és lesz is az egyetlen, akinek valaha is játszani fogok, hiszen neki szükséges a zene ahhoz, hogy higgadt maradjon, pont úgy, mint nekem. Ezért is esett rosszul az áruló lépése.

–        Nem, nem fogok.

–        És TaeHyungnak?

–        Neki sem – hazudtam kapásból.

–        Biztos?

–  Hagyjuk ezt, kérlek! – intettem nyugalomra, majd felpattantam. Egyszerűen nem bírtam tovább nyugton maradni. Legszívesebben elfutottam volna messzire, hogy ne kellejen sem vele, sem egyetlen barátjával sem találkoznom. Amióta ismerem őket, a probléma csőstől jön, én pedig csak úszom a forrongó tengerben, nem is látva a partot. Teljesen belefáradtam ebbe az egészbe.

–        Hozzak valamit inni? – kérdezte a fiú, de megráztam a fejem. – Akkor valami harapnivalót? – Erre is megráztam a fejem.

–    Nem szeretnék semmit. – Visszatettem magam a helyemre, és felvettem a beállított helyzetemet.

–        Ne legyél már ennyire feszült. – Kissé felháborodottan méregetett, és pár pillanatig aktívan dolgozott a vásznon. – Gondolom, még mindig aggódsz a helyzetedet illetően.

–        Nem egészen – vetettem ellen. – Csupán nehezen tudom fel dolgozni a hallottakat. Nem kellene minderről tudnom.

–     Az lehet – mondta, majd letette a földre a festékes palettát meg az ecsetet. – De én szívesen segítek neked abban, hogy elfelejts.

–        Mi lesz a képpel? – néztem rá értetlenül.

–        Már majd nem kész van, csak pár vonás hiányzik.

–        Tényleg? – döbbentem le. – Alig egy órája dolgozol rajta.

–        Tudod, ha jó a modell, akkor nagyon könnyű, és te egyszerű szépség vagy – lépett közelebb hozzám, és letérdelt elém, hogy szemmagasságban legyen velem.

–        Egyszerű? – vontam fel a szemöldököm.

–        Úgy értem, hogy tényleg gyönyörű vagy, de sokkal kevesebb munkát igényelsz, mint Rim – magyarázta el, de a kifejezés, amit használt, megint enyhe pírt okozott nálam.

–        Mindösszesen a smink miatt? – kérdezte értetlenkedve.

–        Igen az is, meg nem nyavalyogsz, hogy neked így nem jó, úgy nem jó. Karakteresebbek az arcvonásaid, a hajad is könnyebben festhető le, hiszen nem olyan bonyolultan kunkorodik. Meg nem vagyok kezdő.

–        Ó, értem. Te profi vagy, és tíz perc alatt megfestesz bárkit – jegyeztem meg szarkasztikusan.

–        De ha mogorva vagy, vesztesz a szépségedből.

–    Nincs miből – vontam meg a vállam megint. – Te is túlzol, nincs igazad, és nincs szükségem arra, hogy fényezz.

–     Miért baj az, ha tetszik ez a szerény és letisztult szépséged? – faggatott tovább, és kezdett számomra unalmas lenni ez a beszélgetés.

–        Menj és fejezd be a képet, mert rengeteg dolgom van még a mai napra – kértem tőle.

Lemondó sóhaj hagyta el az ajkait, majd visszavette a szükséges eszközeit, és legalább egy óráig szó nélkül dolgozott. Tudtam, csak azért mond ilyeneket, hogy összezavarjon, azért, hogy az apja elleni lázadozása ne legyen alaptalan, hiszen nem tetszem neki egy kicsit sem. Csak ostoba ellenségeskedése Tae-vel szemben, az viszi erre a féktelen „udvarlásra”. Nagyon kedveltem őt, és talán bele is estem a szerelem első látásra dolog csapdájába, már ha egyáltalán létezik ilyen, és mindig hevesen ver a szívem, ha rá gondolok, vagy ha vele vagyok, de az előzményekkel tisztában lenni akkor sem kellemes. Szerettem volna egyedül lenni, és végiggondolni a helyzetet, hogy tudjam, mit is szeretnék ettől az egész, felettébb kínos helyzettől. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy mit is mondott, mielőtt a nem létező szépségemet kezdte el dicsérni, hogy segít elfelejteni az elhangzottakat. Érdekelt volna, hogyan is akarja mindezt elérni, hiszen a szavakat, melyek mások mondanak könnyen megjegyzek, csak nem tudom őket emberhez kapcsolni.

–        JungKook – szólítottam nevén, ami számomra is különösen hangzott, mivel célzottan még sosem tettem.

–        Igen – pillantott fel az alkotásból.

–  Mégis hogyan akarod, hogy elfelejtsem, amit apád mondott? – tudakoltam meg a szívemnek kínzó kérdést.

–        Így! – vágta rá, majd mindent lehajítva lépdelt közel hozzám.

Ismét a térdre ereszkedett, mélyen a szemembe nézett, és az események olyan hirtelenséggel gyorsultak fel, hogy reagálni sem tudtam rájuk. Óvatosan nyomta az ajkait az enyémre, hideg volt, és nagyon visszafogott. Lágyan csókolt meg, de a vér is megfagyott az ereimben, nem voltam képes visszacsókolni, ám amikor kicsivel rámenősebb lett, az agyamat emlékek ezrei öntötték el, egy forró csókkal, tüzes, kimondottan érzéki érintésekkel megtűzdelve, a testemet pedig elöntötte a vágy, melynek semmi köze nem volt JungKookhoz. Csodásan formás ajkak jelentek meg lelki szemeim előtt, amiket hevesen csókoltam, szinte felfaltam, és hihetetlen volt az, hogy egy másik csók kellett az alkoholmámorban elfelejtett emlékeim visszahozására. Elrántottam a fejem, hogy ne tudjon még egyszer megcsókolni, mert igaz, hogy erre vágytam, de annyira finomkodó, udvarias volt, hogy nem tudtam hová tenni. Tehát igenis olyan szituációba kerültem TaeHyunggal, amit nem kellett volna, hiszen, ha szép nyomot hagytam a nyakán, nem zárja ki semmi az esélyét annak, hogy több is volt az, mint szenvedélyes csókolózás.

–     Bocsáss meg! – esdekelt a fiú, de nem ráztam a fejem, hogy erre bizony semmi szükség. – Túlzottam elragadtattam magam!

–        Ne mondj semmit! – intettem le ingerülten. – El kell mennem!

–        Most meg haragudtál? – nézett rám ledöbbenve JungKook.

–        Nem – ellenkeztem hevesen. – Csak nem bírok itt maradni tovább.

–        És találkozunk este?

–        Nem hiszem – ráztam meg a fejem. – Még tanulnom is kell.

–        Tényleg nem akartam, csak annyira magával ragadott a hév!

–      A szentségit! – emeltem fel a hangom. – Fogd be a szád, és hagyj menni!

Pár pillanatig elkerekedett szemekkel méregetett, majd sóhajtott.

–    Az ajtó nyitva áll – mutatott az ajtaja irányába. – Legalább a telefonszámodat add meg, hogy később be tudjuk fejezni.

–     Legyen! – adtam fel, és megvártam, amíg a kezembe nyomja a telefonját. Bepötyögtem a számot, és visszaadtam neki.

Szó nélkül leléptem. Válaszokat akartam, most azonnal. Kifelé siettem a bejárati ajtót is, majdnem kitéptem a helyéről. Megint a kavicsos szakaszon mentem végig, fel voltam dúlva, több szempontból is ki voltam készülve, legszívesebben sírva fakadtam volna. De nem mentem haza, nem bírtam, de Tae-t, sem bírtam felhívni, rettegtem attól, hogy valami olyat mond, amit nem akarok hallani. Már csaknem beesteledett, amikor rászántam magam arra, beszélek a fiúval, hogy mondja meg, mit tettem, de teljes őszinteséggel. Az belvárosi parkban ücsörögtem, és bármennyire vágytam a városnézésre, ez nem egy olyan pillanat volt. Egy eldugott padot kerestem, ahol nyugodtan tudtam beszélni, majd a kezembe vettem a telefonomat, és előkerestem Kim TaeHyung számát, hogy szembe nézhessek a legnagyobb rémálmommal...

/TaeHyung/

Hat óra felé indultam útnak, egyenesen a kávézóba. Reméltem, hogy HyeMi már nem tartózkodik JungKook látóterében, és nem fájdítja tovább a lány szívét, és ezáltal az enyémet sem. Hosszú időt töltöttem a tükör előtt, hogy elfogadható állapotba varázsoljam magam, a sebek az arcomon már elég jól néztek ki a helyzethez képest, egy kis púder meg ilyenekkel egészen elhalványultak. Tisztában voltam azzal, hogy nem tesz neki jót, de inkább ez, minthogy a nyakamba szakadjon egy rakat illetlen kérdés. Viszonylag boldogan léptem át a kávézó ajtaját, és döbbenten vettem észre, hogy a társaságunk hiányos. A legifjabb tag hiányzott, mondjuk nekem nem annyira, de így megadatott az a lehetőség is, hogy még mindig HyeMivel lóg. Intettem a pultban tevékenykedő JiYeonnak, aki nagy mosollyal az arcán integetett vissza. Közelebb mentem a srácokhoz, majd mindenkivel kezet fogtam, és lettem magam a kedvenc helyemre.

–        Nos, milyen volt a kiscsaj? – fordult az irányomba szokásos kérdéssel YoonGi.

–        Miből gondolod, hogy megvolt? – néztem rá megdöbbenve.

–        Mert nem volt? – vonta fel a szemöldökét HoSeok.

–        Nem, én úriember vagyok – ellenkeztem.

–        Az persze – nevetett JiMin, majd játékosan belebokszolt a vállamba.

–        De rávetted arra, hogy egy szobában aludjon veled? – faggatózott Jin.

–        Igen – bólintottam. – Azzal nem volt gond.

–        Hanem? – fűzte tovább a legidősebb.

–       Ez nem lényeg – vontam meg a vállam, és jelentőségteljes pillantást vetettem NamJoonra. Ő volt az egyetlen, aki tudott apám agresszív kitöréseiről.

–        De valaki nagyon helyben hagyott – állapította meg YoonGi. – Vagy csak nagyon kiütötted magad, meg a kiscsaj is, és nem emlékeztek semmire.

–     Az meg esik – helyeselt HoSeok nevetve. Aish, hogy mennyire lehetetlen alakok.

–    Mindösszesen nehezen találtam fel a lépcsőn, és neki mentem valaminek – mentegettem magam, de tudtam, hogy kombinálni fognak, nem veszik be ezt az átlátszó mesét.

–        Ez elég szar kifogás – látott át a szitán Jin. – Nem fogod elmondani, mi történt?

–        Nem hiszem – feleltem egyszerűen.

–     Mert? – kérdezett rá azonnal, majd a többiek egymás szavába vágva adták tudtomra a nemtetszésüket.

–    Majd, ha elég nagyok lesztek hozzá, elmesélek mindent – mondtam egy elkeseredett sóhaj keretében.

–   De mindannyian nagykorúak vagyunk – háborgott JiMin. – Még JungKook is.

–   Szellemileg, értette – világosította fel őket NamJoon végül, mire mindannyiuk elkerekedett szemmel nézett rám.

–        Most mi van? – mosolyodtam el. – Valóban így van.

–        Ez így olyan unalmas – drámázott YoonGi.

Válaszolni akartam, belemenni egy gyermeteg vitába, az talán oldotta volna a feszültséget bennem, de nem tudtam, mert a telefon megszólalt a zsebemben, amire HyeMi nevét írta ki a készülék. Felálltam, odasúgtam Namnak, hogy mindjárt jövök, kisiettem a kávézó elé, hogy nyugodtan beszélhessek a lánnyal. Felvettem, és egy nagyon dühös hang fogadott a vonal túloldalán.

–     Csak mondd azt, hogy nem feküdtem le veled! – jelentette ki, így kezdésre, melyre azonnal nem is tudtam reagálni.

–        És ha mégis? – kérdeztem vissza, és annyira szerettem volna látni az arckifejezését.

–     Na, ne már! És gumit húztál egyáltalán? – akadt el a lélegzete egy pillanat erejéig.

–      Hogy te milyen nevetséges vagy – figyelmeztettem, és alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

–        Ez nem vicces, TaeHyung – szörnyülködött.

–        Hogyan tértek vissza az emlékeid? – gyanakodtam.

–        Az nem lényeg – ellenkezett. – Mondd el, mit tettem!

–     Hiszen tudod, nem? – vágtam vissza kegyetlenül, még inkább kétségbe ejtve őt.

–     Akkor mégis igaz... – Hangja megremegett, közel állt a síráshoz, mintha olyan nagy katasztrófa lett volna, ha mégis megtesszük.

–        Nem, nem igaz – ismerte be végül, mert nem akartam, hogy sírjon. – Igen, elég sok nyílt ajánlatot tettél, és ha ez megnyugtat, a smároláson kívül nem csináltunk semmit.

–        Nem hiszek neked!  – sziszegte ingerülten.

–        Akkor ne higgyél! Minden jogod meg van ahhoz, hogy azt higgy, amit akarsz.

–        Miért nem tetted meg, ha lett volna rá alkalmad? – faggatózott, de már sokkal nyugodtabb állapotba, Aish, hogy milyen hirtelen változik a hangulata.

–        Mert szerettem volna, ha emlékszel rám – feleltem teljesen őszintén.

–        Hiszen, most is emlékszem, majdnem mindenre.

–        Há! – rikkantottam fel. – Majdnem?

–        Mekkora egy barom vagy!

–        Ezt bóknak veszem.

–        Tudod, hogy értettem. A vetkőzős részig emlékszem, utána már nem.

–        Mert nincs mire – vontam meg a vállam. – Utána csak a sértődés volt, és az alvás. Miért nehéz elhinni, hogy nem használtalak ki?

–     Nem tudom – gondolkodott el egy pillanatig. – Mert nem vall rád, mert te eléggé impulzív karakter vagy, aki szeret meggondolatlanul cselekedni.

–        Tényleg azt akarom, hogy emlékezz, minden egyes csókra, érintésre, és az felemelő gyönyörre, nem pedig csak halványan, azt akarom, hogy érezd – közöltem vele hevesen, és néhány pillanatig elgondolkodva az egész lenyűgöző folyamatot.

–    Miből gondolod, hogy ez valaha is összejön? – akadékoskodott szokásához híven.

–     Mert egyszer úgyis az enyém leszel – feleltem határozottan, majd kinyomtam a telefont.

Gyanús volt, hogy így egyik pillanatról a másikra emlékezni kezdett, hiszen eléggé hiányos volt számára minden, most meg mindent tud. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a dolognak köze van JungKookhoz, és nem is sejtettem, hogy mekkora...