14. fejezet - Tökéletességre törekedve

/TaeHyung/

Tudtam, hogy össze van zavarodva, de ha nem rendezi le magában a történteket, még jobban meg fogja keseríteni a saját életét, amit persze nem akartam. Annyira nehéz eset, néha annyira belefáradok a küzdelembe, hogy legszívesebben fognám magam, és elköltöznék egy másik városba, de nem tehetem meg, hiszen a családom többi tagjának is szüksége van rám. Egyetlen percre sem lehetek önző. Visszamentem a többiekhez, és döbbenten vettem észre, hogy egy másik számomra nem szimpatikus személlyel bővült a csapat.

–        Te mit keresel itt, Rim? – néztem rá kérdőn.

–      Természetesen nem miattad jöttem – felelte a lány szokásosan magas hangon. Időnként megfordul a fejemben, hogy tényleg ennyire idegesítően vinnyogó hangja van, vagy csak megjátssza magát. Mindkettő lehetséges.

–     JungKookot keresi – szólt közbe Jin. Gondoltam, már kikérdezték, hiszen nem csak számomra volt kellemetlen Rim társasága.

–     Amint látod, nincs itt, tehát el lehet ballagni – mutattam az ajtó irányába.

–        Már próbáltuk – sóhajtott fel elkeseredetten Nam.

–       Téged is szeretne kikérdezni – folytatta YoonGi cinikusan. – Mintha tudnál neki újat mondani!

–        Ha a többiek elmondták neked, amit tudnak, akkor miért kellek éppen én? – vontam fel a szemöldököm, majd amint a srácokra pillantottam feltűnt, hogy JiMin lelépett. – Hol van JiMin? – pillantottam HoSeokra, hiszen vele volt a legközelebbi viszonyban, meg alapból padtársak is voltak.

–        Igen feldúltan távozott – vonta meg a vállát a fiú. – Szó nélkül.

–        Nem tudjuk, mi lelte, de eléggé ki volt borulva – fűzte hozzá Jin.

–        Kapott egy üzenetet, majd se szó, se beszéd elment – mondta HoSeok kissé csalódottan. – Remélem, majd elmondja, mi lelte.

–        Figyelnétek rám is egy percre? – sápítozott mellettem Rim, de nagyon szívesen közöltem volna vele, hogy húzza el a csíkot, mert zavarja a légkört.

–        Nézd, nem tudjuk, hol van Kook – mondta Jin kimérten, tudva, hogy végül is a húgával beszél. – Tehát, menj és keresd máshol!

–        Én tudom, hogy hol van – jelentettem ki felsóhajtva. – Egész napját HyeMivel töltötte, lehet, hogy most is vele van.

Egyszerre öt szempár szegődött rám, elkerekedve, és döbbenten, mert úgy tettem, mintha nem is érdekelne, hogy a vágyam tárgya, egy másik sráccal lóg, pedig legbelül majdnem megölt a féltékenység és a mély kétségbe esés.

–        Miért van azzal a libával? – drámázott a lány, és kicsit sem tetszett a jelző, melyet Hyeire használt. Bár elvégre mindenki magából indul ki.

–        Először, te is az vagy – fogtam bele hűvösen. – Másodszor kellett egy alany, aki modellt áll neki, ha már te ennyire nem voltál képes, és HyeMi eléggé segítőkész ahhoz, hogy örömmel segítsen, az egyik idézőjeles – itt megmutattam az ujjaimmal az idéző jeleket – barátjának.

–        Mi van?! – csattant fel a lány dühösen, és örömmel vettem, hogy a srácok közül senki sem óhajt beszállni a vitába, hiszen egyikőjük sem tudott az egészről.

–        Ja, tényleg – kotyogott közbe YoonGi. – Mintha mondta volna, hogy JungKook felkérte őt, hogy legyen a modellje.

–        Te tudtál róla? – néztem a fiúra ledöbbenve. Itt mindenki áruló?!

–        Csak megemlítette – védekezett a fiú azonnal, de nem haragudtam rá, hiszen nem őrizhetem HyeMi minden egyes lépését.

–        Miért nem engem kért meg, hiszen én lennék a barátnője – háborgott Rim.

–        Gondolom azért, mert te nem értél rá – közöltem vele őszintén. – Mert elvileg úgy volt, legalábbis HyeMi ezt mondta, te közölted Kookkal, hogy téged jobban érdekel a kozmetikus, meg ilyen csajos baromságok, minthogy vele foglalkozz.

–       De nem is kérdezte, hogy akarok-e a modellje lenni – szomorodott el a lány, majd letette magát JiMin megüresedett helyére, egyenesen a bátyja mellé.

–      Azt akarod mondani, hogy nem is tudnál az egészről? – nézett rá értetlenkedve a testvére.

–        Nem! – vágta rá Rim.

–     Ezek szerint szándékosan nem szólt neked – döbbentem rá a teljes igazságra.

–        A fenébe is, pedig én annyival szebb vagyok, annál a nőszemélynél – sopánkodott változatlanul.

–        Ez nézőpont kérdése – figyelmeztettem.

–     Vagyis – szólalt meg mellettem NamJoon. Ritkán szólalt meg, de akkor olyat mondott, aminek hatása is volt. – JungKook tudta, hogy HyeMi nem fog neki nemet mondani, és azt is tudta, hogy nem közömbös számodra...

–      Azt akarod ezzel mondani, hogy megint keresztbe akar nekem tenni? – Kiborulva néztem rá, mivel nagyon is sok ráció volt abban, amit mond.

–      Nem hiszem, hogy újra eljátszaná azt, amit NaRinál – fejtette ki a véleményét Jin. – Azóta elég sokat változott.

–     Az nem befolyásol semmit – vetette ellen YoonGi. – Azt vesszük, hogy milyen apai példát látott, akkor neki sem lesz szent semmi sem.

–     És te milyet láttál, ha már ennyire okos vagy? – szólt közbe Rim a sipítozó hangján.

–    Én semmilyent – válaszolta fagyosan az előbb megszólalt, és a kávéjának kevergetésével kivonult a beszélgetésből... végleg.

–      Rim, ha kérhetném, maradj csendben! – szólt rá Jin, mire a lány azonnal besértődött és tüntetően elvonult. Hála az égnek.

Pár percig hallgattam, ahogy megvitatják, mi lehet a háttérbe, és az volt a sejtésük, hogy JungKook rosszban sántikál. Mintha ezt én nem tudnám. A gondolataimba merülve, a telefonomat pötyögtettem, és ugyan most beszéltem HyeMivel, zaklatottnak tűnt, és minden tettére emlékszik. Kellett történnie valami olyannak, ami miatt visszakapta az emlékeit, ami csak akkor törhetett elő ekkora intenzitással, ha hasonló helyzetben került. Csakhogy most józannak kellett lennie, hacsak Kook nem itatta le, bár belőle mindent kinézek, főleg azért mert már nem egyszer keresztbe tett nekem. Arra figyeltem fel, hogy valaki bökdösi a vállam, hogy figyeljek rá, és NamJonn hajolt közelebb hozzám.

–        Te, az ott nem NaRi? – mutatott a pult irányába.

–        De nagyon úgy tűnik, és mégis mi a fenét keres itt – csodálkoztam el.

–    Egyáltalán mióta jár ide? – kérdezte értetlenkedve. – Elég régen láttam, amióta történt az a kellemetlen esett, nem is láttam.

–     Ne is mond! – legyintettem. – Azt hiszem szerdán futottunk össze vele.

–        Futottunk? – emelte ki az egyik szót.

–        Igen, HyeMi is ott volt.

–        És találkoztak is?

–        Persze, de NaRi azonnal ellenségesen viselkedett a lánnyal, pedig nem is ismeri, és hivatalosan nincs is közünk egymáshoz – magyarázkodtam fojtott hangon, hogy a többiek ne hallják.

–        Pedig szeretnéd, ha lenne – vigyorodott el NamJoon.

–        Igen, eléggé, és talán jobban, mint eddig bárkit, de valahogy a világ ellenem van – mondtam elkeseredetten.  

–        Nem adhatod fel, Kookot pedig majd elintézzük valahogy – biztatott, de nem fűztem sok reményt hozzá. NamJoon felállt, gondolom, hogy szerezhessen valamit inni, és kérdő pillantással nézett rám. – Neked hozzak valamit?

–        Nem szükséges – ingattam a fejem. – Megyek és előkeresem HyeMit, kiderítem, hogy mi csinált JungKooknál.

–    Ahogy gondolod! – hagyta rám, és a többiek felé fordult. – Fiúk nektek hozzak valamit?

A srácok azonnal leadták a rendelést, melyen igencsak cifra kívánságok voltak. Mosolyogva hagytam el az asztalt, és eldöntöttem, hogy beszélek először Jiyeonnal. Nála jobban nem sokat ismerik HyeMit, tudnom kellett, hogy ő milyennek ismeri, mennyire kellene aggódnom azon, egyszer nagyon meghibban. De ezen tervem akkor vesztette jelentőségét, amikor megpillantottam NaRit Rim társaságában. A szőkeség eléggé ellenszenvesen viselkedett, hűvös volt, és szörnyen távolságtartó, ám tudtam, ezek ketten valami rosszban sántikálnak. Közelebb lépdeltem, igyekezve, hogy ne vegyenek észre, és hála annak, hogy azt az asztal választották, ami paraván választott el. Ez a hely kimondottan romantikus beszélgetésekhez való, meg akkor, ha két zsémbes nőszemély valami cselszövést fontolgat. Már ha persze erről van szó.

–        Mit akarsz tőlem? – szólalt meg Rim, de a fojtott hangja ellenére is elég magasan affektált. Borzalmas volt, egyszerűen lehangoló. Most is eszembe jutott HyeMi kellemes, és rettenetesen vonzó hangja, és megint rá kellett jönnöm, hogy túlzottan elfogult vagyok vele szemben.

–        Úgy tudom, hogy valaki rondítja a képet a kapcsolatodban – fogott bele NaRi az üdítőjét szürcsölve.

–        Nem tudom, miről beszélsz! – hárította a megállapítást Rim. Szinte belesimultam a mögöttem lévő falba, tudni akartam mindent, ami a háttérben folyik. – Egyébként is honnan kellene téged ismernem?

–        Láttalak egy párszor a fiúk bulijain.

–     Miért voltál ott? – gyanakodott tovább Rim. Vicces volt, hogy mennyire bizonytalan, egy olyan lánnyal szemben, aki valóban szebb nála is, bár hasonló felfogású, de mégis potenciális ellenfélként tekintett rá.

–        Mert akkoriban még TaeHyung barátnője voltam – vallotta be NaRi mosolyogva. Életem egyik legrosszabb döntésének találom, hiszen egy ideig bent voltam a mennyországba, utána pedig letaszított egyenesen a pokol legmélyebb bugyrába. Senkinek nem kívánom ezt a kegyetlen érzést.

–      Te voltál JungKook előző barátnője? – esett le végül Rimnek a tantusz. Be kell vallanom, sokáig tartott.

–        Az nem tartott sokáig. Akkor most veled jár?

–        Már nem tudom, mert van az a ribanc... –Megint szidni kezdte volna HyeMit, de Nari félbeszakította.

–      Csendesebben, kérlek – csitította a szőke lány. – Épp róla van szó! Nem csak neked okoz ám feltörést, az a lány, hanem nekem is.

–        Miért? – játszotta az ostobát a másik.

–        Mert vissza akarom szerezni Tae-t – felelte NaRi, és gúnyos vigyorra húzta az ajkai. Te jó ég! Mennyire alávaló ez a nőszemély. Amikor kellett volna, akkor nem kellettem neki, most meg van másik jelölt, egyből vissza akar szerezni. Na, nem! Szó sem lehet róla, nem tudna olyat mutatni, amitől valaha is újra szeretném vele kezdeni, egyébként is kinek kellene egy olyan lány, aki annyira elvetemült, mint a szőkeség.

–      És az a liba útban van? – kérdezte Rim fellelkesülve. – Mit akarsz tenni valójában?

–    Tönkre akarom tenni Lee HyeMit – jelentette be, mire szívem kihagyott egy ütemet. nem sejtettem, ezek szövetkezni fognak ellene, és egyre égetőbbé vált annak szüksége, hogy óvatosságra intsem HyeMit JungKook miatt, s ezúttal már magam miatt is.

–        Rendben – bólintott rá Rim. – És mégis, hogyan akarod véghezvinni?

–      Egyelőre még nem tudom – gondolkodott el NaRi. – De mivel te a társaságuk része vagy, tudod, hogy mikor merre vannak, mit csinálnak, ha együtt lógnak. Nekem is ott kell lennem, nem szabad hagynom, hogy az a lány, egyetlen percre is kettesben maradhasson, TaeHyunggal.

„Arról már lemaradtál!” – gondoltam magamban, hiszen HyeMi felkeltette az érdeklődésemet azzal, hogy rendkívül merész volt, még akkor is, ha nem tudatosan, de szerettem volna vele lenni, testközelről megismerni. Egészen addig, amíg el nem érem, amit akarok, senki sem fog tudni elrettenteni tőle. Senki sem... Tehát nyugodtan tervezgethetnek, nem érdekelt, ha majd beletörik a bicskájuk ebbe az egész eszementségbe, legalább ott lehetek és mondhatom, hogy én tudtam mindenről. Persze nem árt, ha figyelmeztetem a lányt, hogy jobb lesz, ha vigyázz, mert ha csak annyi a terv, hogy nem hagynak minket kettesben, az nem nagy cucc, de rettegtem attól, hogy fizikailag meg lelkileg is bántalmazni fogják, amit határozottan nem akartam.

Végül lemondtam arról, hogy beszéljek Jiyeonnal, inkább HyeMi keresésére indultam, pontosabban el akartam menni hozzá, hogy legyen őszinte ő is, ha már én az voltam...

/HyeMi/

Hosszasan sétálgattam a város utcáin. Természetesen azt sem tudtam, hogy merre járok, városnézés ide vagy oda, legszívesebben levetettem volna magamat valamelyik hídról, az sem baj, ha egyesesen a rohanó autók közé. Jól van, tisztában voltam azzal, hogy nem tetem semmi olyat, amit megbántam volna, de ahhoz, hogy emlékezzek egy váratlan csók kellett, amit szinte nem is éreztem. Nem is tudtam, hogy mi a szégyenletesebb, az, hogy alkohol hatására ilyen heves cselekedetet vittem véghez, vagy az, hogy szemtelenül élveztem is. Fogalmam sincs, mit akarok magamtól, vagy épp TaeHyungtól, de már abban sem voltam biztos, hogy nekem JungKook kell. Tisztára megőrülök ettől az egésztől. Ahogy az utakat jártam egy kívülálló területen járhattam, véget ért a lenyűgöző fénypompa, nem magasodtak elém a hatalmas épületek. Az egyik országút irányába haladhattam, amikor hirtelen felindulásból balra fordultam el, és pár méter után, egy olyan híd állt előttem, melyről az előbb ábrándoztam. Lent nagyon gyorsan süvítettek el a kocsik, négysávos úton kifelé és befelé is a városba. Nem mondtam volna annyira látványosnak, tipikus közúti híd, óriási fémoszlopokon állt, a szerkezetének felfelé megépített része ugyan elég réginek látszott, mégis bátorkodtam végigmenni rajta. A szélén haladtam, és eközben egyetlen autó sem haladt el mellettem, aminek nagyon örültem. Már messziről is észrevettem, hogy középen elég érdekes a kialakítása, hiszen ott egy padkaszerű vastag betonpárkány tartotta a hidat, és elegendőnek találtam a helyet ahhoz, hogy egy ideig ott üldögéljek, amíg össze nem szedem magam. Ugyan ideje lett volna hazamennem, de annyira eltévedtem, hogy nem is tudtam merre kellene mennem. Nem mintha különösebben érdekelt volna. A leckémet sem készítettem el, semmire sem volt lelkierőm. Mielőtt kikapcsoltam volna a mobilom, küldtem apának egy üzenetet, hogy ne aggódjon, jól vagyok, majd megyek, de nem akartam menni sehova.

Két hét... Két hete vagyok ebben a légkörben, de elég volt ahhoz, hogy belefáradjak az egész nyomorult életemben. Megfordult a fejemben, hogy leugrom, a halálommal úgy sem lesz jobb senkinek sem, de ennyi önzőséget megengedhetek magamnak, vagy nem?

Felmásztam a korlátra, egyből megcsapott a forgalom keltette szél, erősen kellett kapaszkodnom, hogy ne essek le, bár ha előbb a halálon agyaltam, akkor már nem mindegy... Lassan lecsúsztam, amíg a lában nem érintette a betonpárkányt, de amikor egy ismerős hang hozzám szólt, majdnem leestem. Egy kéz erőteljesen kapott utánam, beljebb húzva a viszonylag biztonságba.

–        Remélem, nem a többiek küldtek – jegyezte meg a hang szomorúan.

–        JiMin! – kaptam a szívemhez azonnal. – A frászt hoztad rám!

–     Te is! – vágott vissza, majd kijjebb költözött, hogy le tudja a lábát lógatni a magasból. Úgy körülbelül száz méter magason lehettünk, nagy szerencsémre nem volt tériszonyom, tehát mit nekem egy kis magasság. Csatlakoztam a kissé megszeppent fiúhoz, és érdekelt volna, hogy miért nincs a többiekkel. – Miért vagy itt? – tette fel a kérdését gondolkodás nélkül.

–        Csak egyedül szerettem volna lenni – feleltem vállvonogatva. – És te?

–        Nem tudtam el dönteni, hogy ugorjak vagy sem – mondta a távolba meredve. Épp annyi fény volt, amennyit a fogyó Hold és a közúti lámpák adtak, enyhe homályba burkolt mindkettőnket. Döbbenten kaptam fel a fejemet az ugrás kifejezésére.

–        Ugye nem akarsz kinyíródni? – Úgy meredtem rá, mintha hülye lenne, felrúgva azt, hogy az előbb én is ilyesmin agyaltam.

–        Nem tudom. Talán nem, talán igen, de az biztos, hogy elegem van.

–        Akkor nyissunk egy klubbot – jegyeztem meg felsóhajtva.

–        Mert te is azért jöttél ide? – nézett rám értetlenül.

–     Nem, én igazából eltévedtem, és minél jobban azon agyalok, mit kezdjek magammal, meg az életemmel, egyre inkább azon vagyok, hogy feleslegesnek érzem magam – magyaráztam.

–        És van okod ilyet tenni?

–        Mert neked van? – vágtam vissza hevesen. – És nem a srácok küldtek. Nem is találkoztam velük ma.

–        Ez megnyugtató. Tudod – fogott bele ábrándozva. – Velük voltam egy darabig, és kiderült, hogy Kook szándékosan téged kért fel arra, legyél a modellje. Nem tudott róla Rim sem.

–        Azt akarod ezzel mondani, hogy okkal hívott el magához?

–        Úgy tűnik. De, hogy mi volt az oka, azt nem tudjuk.

–     Én sejtem – feleltem, majd pár pillanat erejéig hallgattam, de a fiú nem igazán hagyta, hogy gondolkodjak.

–        És beavatsz, hogy mi? – faggatott kitartóan.

–        Nem, amíg nem mondod el, miért hagytad ott a srácokat, és akarod levetni magad a semmibe – zsaroltam meg azonnal.

–     A srácok nem tehetnek semmiről – sóhajtotta, utána pedig rám pillantott. – Csak belefáradtam abba, hogy tökéletes legyek.

–        Nincs olyan, hogy tökéletes. – Kuncogni kezdtem, mert ez egy hülye megállapítás volt, de úgy villant rám a szeme, hogy megfagytam, és majdnem megfulladtam a cselekvés közben.

–       Ezt mond meg a szüleimnek, akiktől mást sem hallok, hogy legyek olyan, mint a bátyám.

–        Neked van olyanod? – vontam fel a szemöldököm.

–     Van, és tökéletes. Sikeres üzletember, több nyelven beszél, van egy gyönyörű menyasszonya, és elvárják tőlem, hogy olyan legyek, de nem tudok.

–    És nem mondtad nekik, hogy egy családban nem lehet mindenki tökéletes, mert akkor már valójában senki sem az – tájékoztattam, de a szavai elég mély nyomot hagytak bennem.

–   Már mondtam, de nem érdekli őket – válaszolta elszomorodva. – Nincs tehetségem a tudományokhoz, nem vagyok olyan zseni, mint te, és a matek is egy rémálom számomra.

–        Igen, azt észrevettem – mosolyodtam el. – De ha kell segítség, akkor szólj.

–        Tudom, de ettől még nem lesz tehetségem hozzá, küzdök azzal, hogy megfeleljek, de annyira nagyok az elvárásaik, hogy egyszerűen elegem van – magyarázta, és láttam rajta, hogy valóban komolyan belefáradt a felesleges küzdelembe. – És nekem semmi kedvem azt az álmot megvalósítani, amit ők kieszeltek nekem.

–    Mégpedig? – kérdeztem rá, mert csupán körvonalakban vázolta a problémáját.

–    Nem leszek ügyvéd, nem akarok jogi karon tanulni, és művészeti egyetemre szeretnék menni. – Egy cseppet meglepődtem. Itt mindenki művésznek készül, valamilyen szinten. JungKook grafikusnak készül, Yoongi zeneszerzőnek, kíváncsi voltam, ő mit választ.

–        És mégis milyen szakon?

–     Táncművészet, modern tánc, na, az közel áll hozzám – vallotta be, majd szélesen elmosolyodott.

–     Sejthettem volna. Ha megnyugtat, én szeretnék jogi karra járni, de nem itt, és nem leszek ügyvéd.

–        NamJoon annak tanul, és ő szereti – folytatta. Hogy mik derülnek itt ki... – Ha nem akarsz az lenni, akkor miért is mennél jogi karra?

–   Mert én bíró szeretnék lenni, kimondottan gyilkossági ügyekkel szeretnék foglalkozni – közöltem vele a nagyra törő terveimet, de amint kiakadva méregetett, nevetve hozzátettem: – De sosem leszek, mert nincs pénzem rá, vagy csak akkor sikerül, ha sikerül maximális pontszámokkal leérettségiznem.

–        De erre minden esélyed megvan – nyugtatott meg, mire önkénytelenül is elmosolyodtam. – Amúgy pontosan miért is bújtál el a világ elől?

–        Egy pillanatig én is agyaltam azon, hogy leugrom.

–        Szerintem, elég lesz egy hulla is a társaságba.

–     Vagy inkább egy sem – ellenkeztem, majd sóhajtottam egy hatalmasat. – Kezdek beleőrülni ebbe az érzelmi káoszba.

–        TaeHyung? – nézett rám kérdőn.

–        Ez ennyire nyilvánvaló mindenkinek? – érdeklődtem hüledezve.

–        Igen, még a vakoknak is, azt hiszem – ismerte el. – De jobb, ha vigyázol JungKookkal.

–        Te vagy a huszadik ember, aki ezt mondja – háborodtam fel. – Miért van mindenki ellene?

–        Nincs senki ellene, csak tudjuk, milyen. Veled ellentétben, mi már három éve ismerjük, láttunk egy – két dolgot – fejtette ki a véleményét, melyet kételkedve hallgattam végig. – Egyébként a szerelem relatív.

–        Ezt fejtsd ki, kérlek! – kértem tőle, mivel nem nagyon értettem ezt a megnyilvánulását.

–        Mindenkinek más, és másként is jön át, nehezen tudnám definiálni, de azt mondom, hogy egy sikeres kapcsolat kialakításának legnagyobb ellenfelei magunk vagyunk – magyarázkodott, de semmit nem értettem abból, amit mond.

–        Nem akarsz inkább pszichológus lenni? – vontam fel a szemöldököm.

–        Nem – nevetett. – Én elég sikertelen vagyok a lányok körében.

–        Na, ne röhögtess! – figyelmeztettem, hiszen határozottan helyes volt, és kellemes társaság, anyagilag is jó parti, akkor nem értem, mi a probléma.

–     Az a baj, hogy belém nevelték a maximalizmust, és mindig attól tartok, hogy nem vagyok elég jó, így hosszú kapcsolatom még sosem volt, de majd talán idővel. – Egy pillanatig még szomorúnak tűnt, de valahogy jobban nézett ki, nem volt annyira maga alatt, amint amikor lejöttem ide. – Egyébként – fűzte tovább. – Ha szeretnéd tudni, hogy a szerelem mennyire relatív, akkor kérdezd ki HoSeok véleményét a témáról. Na, ő aztán tudja, hogy ez az egész mennyi határtalan tud lenni.

–        Ez most megint nem értem – drámáztam, de JiMin olyan jót nevetett, hogy talán nem is baj. Mindenesetre, majd meglátom, mit tehetek. Az egész banda tele van fájdalmas titkokkal, kíváncsi voltam, hogy a többiek, mit is titkolnak.

–        Lassan haza kellene mennem – jelentette be, majd feltápászkodott. Kissé leporolta magát, és felajánlotta a segítségét a keze képében, hogy felsegíthessen földről. Elfogadtam a kezét, felkínlódtam magam, és a szél megint csak összekuszálta a hajam. – Persze, ha beengednek, és nem zárnak ki.

–        Képesek rá? – tudakoltam, de igyekeztem nagyon óvatosan tenni.

–        Azok mindenre képesek – válaszolta megvonta a vállát.

–     JiMin, mond csak – néztem körbe ismerős épületeket keresve. – Merre vagyunk?

–        Nem messze a sulitól.

–        Valóban? Nekem nagyon távolinak tűnik.

–       Gyere, visszaviszlek a suliig, onnan csak haza találsz – ajánlotta fel, majd akrobatikusan kipattant a híd széles korlátján.

Nekem sokkal nehezebben ment, szinte át szédültem a túloldalra, de úgy tűnt, hogy JiMin baromi jót szórakozik ezen. Végül az is kiderült, hogy kocsival jött erre a helyre, vagyis nem volt számára ismeretlen. Érdekelt volna az is, vajon milyen gyakran fordul meg a fejében, hogy eldobja magától, a kimondottan kellemetlen életét. Állandó nyomás alatt élni nem lehet egyszerű, és szerintem sokkal jobb lett volna, ha beavatja a srácokat, ők át tudnák segíteni ezen a nehéz időszakon, és talán akkor engem is. Nos, mindegy egyelőre sodródok az árral, aztán majd meglátjuk mi lesz.

-

Nem tudom, hogy mikorra érhettem haza, a táskám legalján éppen a kulcsom keresésével foglalatoskodtam, amikor egyenesen neki mentem egy magas alaknak. Óvatosan pillantottam fel, de csak félszemmel, majd két határozott kéz ragadott meg a vállaimnál, és nyomott egyenesen a falnak. A szívem hevesen vert, csaknem ki akart esni a helyéről, de olyan mérhetetlen hő öntötte el a testemet, melyre nem tudtam magyarázatot adni. Inkább a földet fixíroztam, nem mertem felnézni az alakra teljesen, mert nem akartam Tae villámló pillantásával találkozni. Közelhajolt hozzám, éreztem a lélegzetét a nyakamon, melytől libabőrös lettem, és a még jobban összezavarta az érzéseimet. Megint az a fura vonzódást éreztem, amit akkor, amikor az emlékeim visszatértek vele kapcsolatban.

–        Mi a francért kapcsoltad ki a telefont? – kérdezte emelt hangon, továbbra is fogságban tartva a fal mellett. – Nézz rám, ha hozzád beszélek!

A frászt hozta rám, ezt az erőszakos énjét még nem láttam, volt már sok minden, de ezt még ismeretlen volt, de megint piszkosul élveztem a szorult helyzetet. Felemeltem a tekintetem, de a sírás kerülgetett, szerettem volna elmenekülni, ám annyira szorította a vállaimat, hogy szinte belenyomta az ujjait a bőrömbe.

–        Vedd le rólam a kezed! – utasítottam végül összeszedve a romokban heverő önbizalmam.

–      Válaszolj! – kiáltott rám keményen, mire összerezzentem. Egészen közel hajolt, az ajkait éppen hozzá érintette az enyémekhez, olyan volt, mintha lágy szellő simogatott volna, de egyáltalán nem akart megcsókolni, csupán kínzott, melyet baromira szórakoztatónak tartott.

–        Nem akartam veled beszélni.

–     Kookkal voltál? – faggatott, egy másodpercre sem engedve a szorításon.

–       Nem – feleltem őszintén. – Amikor beszéltem veled, már rég nem voltam nála.

–        Tényleg? – vonta fel a szemöldökét. Megállapítottam, hogy a tegnap történtekhez képes, kimondottan jól nézett ki, már ami a sérüléseit jelenti.

–        Igen, képzeld! – vágtam vissza dühösen, majd mozgolódni kezdtem, hogy kiszabadulhassak a fogságból, de minden egyes mozdulatom feleslegesnek tűnt.

–   Történt valami JungKooknál, amitől visszajöttek az emlékeid? – kérdezett rá köntörfalazás nélkül, de nem akartam neki bevallani a csókot, mert tuti, hogy kiborulna. – És ne merj hazudni, mert én is őszinte voltam veled!

–        Semmi sem történt – hazudtam neki, egy pillanatra lesütve a szemem, ne vegye észre, hogy nem mondok igazat, de nem tudtam elrejteni az érzéseimet. – Egyébként is te vagy az áruló!

–        Hogy mi!? – csattant fel forrongó haraggal.

–      Miért mondtad el neki, hogy zongorázom? – érdeklődtem, terelve a szót, hátha lemond a faggatózásról.

–        Nem mondtam el senkinek, mivel az a kettőnk titka – felelte, és ő velem ellentétben teljesen őszintének tűnt.

–        Akkor honnan tudta meg?

–        Számít ez bármit is, akár NaRi is elmondhatta neki, hiszen ott volt a meghallgatáson, és tudod, a pletykák nagyon gyorsan terjednek – szembesített a legkézenfekvőbb lehetőséggel. – Nem válaszoltál a kérdésemre!

–        Már mondtam, hogy nem történt semmi – tiltakoztam, miközben újból megpróbálkoztam a szabadulással, ám egy újabb sikertelen szökési kísérlettel gazdagodtam.

–     Még mindig nem mondasz igazat! – Ismét közel hajolt hozzám, enyhén beharapott az alsó ajkamba. Hülyét csinált belőlem, és még élveztem is, hogy ennyire vadállat módjára viselkedik.

–    Addig nem fogsz hagyni menni, amíg nem mondok valamit? – sandítottam rá gyanakodva.

–    Nem is vagy annyira ostoba – jegyezte meg gúnyos hangnemben. Aish, miért ilyen kiismerhetetlen a viselkedése.

–      Ostoba? – botránkoztam meg azonnal. – Hogy mondhatsz ilyeneket főleg azok után, amiken keresztül mentünk.

–        Mert hazudsz.

–        És ha tényleg nincs mit mondanom?

–     Akkor mondd a szemembe, jelentsd ki, hogy nem történt semmi említésre méltó, ami miatt így nagy hirtelenségében visszatértek az emlékeid.

–      És mi van, ha annyit gondolkodtam a történteken, hogy képzeld... minden eszembe jutott?

–        Ne legyél nevetséges – förmedt rám. Egyszerűen kijátszhatatlan volt, leolvasta az arcomról, mikor is mondok igazat, tehát fel kellett készülnöm a legrosszabbra, ha elmondom neki, mi is történt. El nem tudtam képzelni, mit fog tenni JungKookkal, talán megveri... képes rá, és amennyire rám van kattanva, simán kinézem belőle, hogy egy vérre menő küzdelem lesz. Nem akartam ezt az egészet, szerettem Tae-vel lógni, de JungKooknál sem volt rossz, miért nem lehetne, hogy mindketten a barátaim lesznek, és kész... én pedig igyekszem egyikőjükbe se belehabarodni... Há, jó vicc volt... – Gyerünk, ki vele! – sürgetett határozottan.

–    Nézd, én tényleg nem akartam, csak megtörtént... és... – mentegetőztem, de mire feleszméltem, hogy pontosan mire is utaltam a szavaimmal a fiú arcát eltorzította a düh, és biztos voltam abban, azt hiszi ágyba bújtam Kookal, pedig csak egy ártatlan csókról volt szó, melyet nem is élveztem...

–        Csak azt ne mond, hogy te meg ő.... – kezdte dühösen, még erősebben belenyomta az ujjait a vállamba.

–        Nem, dehogy! – ellenkeztem, majd felszisszentem. – Ne szoríts már ennyire, te szemétláda! – Vergődni kezdtem, hevesebben, de nem engedett el, csak szorított, haraggal teli szemekkel vizslatott, és sajnáltam is egy kicsit. – Mindösszesen egy csók volt, de az sem komoly.

–   Mert van olyan is, hogy komoly? – Szinte már kiabált velem, egyenesen bele a képembe, a szavai tele voltak fájdalommal, csalódottsággal, nem akartam, hogy utáljon. A következő pillanatban erőszakosan tapasztotta az ajkait az enyémre, és hihetetlen, de megmozdult bennem valami furcsa vágy, mely arra ösztönzött, hogy ne érjem be egyetlen érzéki, mély csókkal, többet akartam... őt magát, és azt a szenvedélyt, amit ígérget. Csodásan csókolt, hevesen és olyan szenvedéllyel, amire eddig nem emlékeztem, de most felelevenedett bennem minden, ugyanolyan hévvel, ahogyan az egész megtörtént. Pár pillanat múlva, kissé lihegve meredt rám, és én is szaporábban vettem a levegőt. – És ezt akkor az volt? – kérdezte végül. – Ez elég komoly volt?

–   Túlreagálod – mondtam felháborodva, de nem tetszett neki a válaszom, mert a jobb kezével elengedett, ökölbe szorította azt, és egyenesen felém lendítette. Összerezzentem, azt hittem meg akar ütni, de tudtam, nem fog, hiszen nagyon elítéli azt, ha egy férfi bántalmazni mer egy nőt. Az ökle a fejem mellett csapódott be, keményen ütközött a fallal, lehorzsolva a bőrét, vér serkent a felületi sérüléséből, a fal vakolata pedig apró vörös cseppekkel beszennyezve, piciny darabokban hullott a földre. Mindkét keze ernyedten hullott a teste mellé, egyetlen fájdalmas pillantást vetett rám, én pedig el akartam kapni a kezét, hogy megnézhessem mennyire súlyos, de elrántotta.

–       Tae, kérlek! – szóltam rá esdeklő hangon, nem akartam, hogy miattam szenvedjen.

–    Holnap találkozunk! – intett, majd hátat fordított nekem, és lassú léptekkel elsétált.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak, a szívemet ezernyi darabra tépték, és látványosan elégették volna. Mérhetetlen fájdalom töltötte el minden egyes porcikámat, és még inkább díjaztam volna, ha itt és most semmivé válok...