16. fejezet - Családi (v)iszonyok

/HyeMi/

Fáradtan estem haza, a lábaim le akartak esni a helyüktől, és frissen felszabadított kezem sem volt túl jó állapotban. Tanulnom is kellett volna, hamarosan rengeteg dolgozat vár rám, és nem tudok semmit. Ez persze relatív feltételezés, hiszen meg van az a képességem, hogy nagyon gyorsan megtanulok dolgokat, főleg szám- és tényszerű adatokat. A házi munkát is halasztottam, mert a sérülésem miatt nem igazán tudtam vele foglalkozni, de most már nem halogathattam tovább. Körülbelül kilencre érkeztem meg, és az első, amivel szembetaláltam magam, apám morcos képe volt. Közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem, ám rosszallóan csóválva a fejét rázott le magáról.

–     Miért csinálod ezt? – kérdeztem azonnal, és kezdtem fel húzni magam.

–        Megint későn jöttél – állapította meg, majd ledobta magát a tévé elé. – Megint vele voltál?

–    Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Felnőtt vagyok, tudok magamra vigyázni.

–        Nem miattad aggódom, hanem a tanulmányi eredményed miatt.

–        Még mindig kitűnő vagyok, nincsenek rossz jegyeim, nem tudom, mi a bajod van akkor – magyaráztam egyre növekvő indulattal. – Annyira igazságtalan vagy!

–        Te csak a tanulásra figyelj, semmi másra!

–     Most először vannak barátaim, akikkel szeretek együtt lenni. Miért akarod elvenni ezt tőlem?

–      Mert ők nem lesznek ott veled, ha egyetemre mész – vélte apám szigorúan. – És kellenek a jó eredmények!

–     Már mondtam, hogy mindenből jó vagyok, tehát nincs miért aggódnod! – ismételtem meg önmagam.

–   Nem szeretném, ha azokkal a fiúkkal lógnál, főleg nem – itt elgondolkodott egy pillanatra, sejtettem, hogy éppen a fiú nevét keresi az emlékeiben – TaeHyung, azt hiszem így hívják... Főleg nem vele.

–        Mert? Mi bajod van vele?

–        Nem szeretném, ha rossz társaságba keverednél.

–      Túlbonyolítasz mindent! Rendesek velem, és ha velük, akarok lenni, velük leszek, és nem érdekel, mennyire ellenzed! – közöltem vele, kissé keményebben, mint illett volna, de annyira felbosszantott, hogy csak, na. Hátat fordítottam neki, majd tüntetően a szobámba vonultam.

–    Gyere vissza! – kiáltott utánam apu határozottan, de nem foglalkoztam vele. Mérges voltam rá, hiszen teljesen alaptalan az aggodalma. Nincs mitől tartania. – Még nem fejeztem be!

–    Számomra igen! – ordítottam ki az ajtó másik végéről. Magamra zártam az ajtót is, hogy ne tudjon utánam menni. Egy darabig még próbált utánam jönni, de aztán feladta.

–        Aludj jól! – búcsúzott el, majd hallottam, hogy erősen becsapja maga után a saját szobája ajtaját. Az ágyon ücsörögtem, a térdemet magamhoz szorítottam, így próbáltam összeszedni magam, de valahogy a kétségbe esés eluralkodott rajtam, és csak azt éreztem, hogy egy könnycsepp végigszalad az arcomon...

-

Másnap reggel, amikor elmentem, már nem volt otthon senki. Magányosan készítettem magamnak reggelit, meg ebédet is, sajnos nem sok pénzem maradt, mert az elmúlt néhány napban nem tudtam dolgozni sem. Persze JiMin egyből felajánlotta, hogy elvisz ebédelni, ám nemet mondtam erre a nagyon kedvező ajánlatra, attól tartva, hogy Tae megint ok nélkül lesz féltékeny. A fiú valóban nem értett a matekhoz, hosszasan kellett magyaráznom mindenfélét, de este hat körül, úgy két órás gyakorlás után, már elég ügyesen oldotta meg a logaritmus egyenleteit, és a valószínűség számítást is. Együtt mentünk be a kávézóba, úgy fél hét felé, és egyből mindenki nagy szemekkel nézett ránk, pedig nem volt miért. Természetesen nem tudtam a srácokhoz csatlakozni, beszélnem kellett a nagynénémmel, rengeteg mindent meg akartam kérdezni, és gondoltam, hogy JiYeon is tudni akar majd mindent a hétvégén történtekről. Végül a pult mögött találtam meg, felpattantam a székre, és amint észrevett szélesen elvigyorodott.

–        Nahát! – fogott bele megjátszott elcsodálkozással. – Te még élsz?

–        Mert? – vontam fel a szemöldököm. – Nem kéne?

–        Természetesen, igen, csak olyan régen fújt erre a szél.

–        Nem volt ide jófajta szélirány – jegyeztem meg mosolyogva.

–       Na, mesélj, milyen volt a bor? – hajolt közelebb hozzám, hogy senki se hallja, miről csevegünk.

–        Ütős, szó szerint.

–        Kiütötted magad? – botránkozott meg.

–        Te adtad a bort, a te hibád.

–        És kire másztál rá? – faggatott könnyed hangon.

–        Szerinted? – kérdeztem vissza.

–        És mennyire volt komoly?

–        Eléggé.

–   Csak nem lefeküdtél vele? – Akkorák lettek a szemei, hogy csodáltam, hogy nem estek ki a helyükről.

–     Nem, dehogy! – fakadtam ki. – Csak majdnem, a forró csókokon kívül nem jutottunk.

–        És nem bánod?

–        Nem tudom. Nem is emlékeztem rá, kellett valaminek történnie, hogy emlékezzek.

–        És mi történt? – tudakolta. Még levegőt is alig hagyott venni.

–        JungKook történt – feleltem tömören. – Nála voltam, mert kellett neki egy modell festészetre, tudod sulis feladat – tettem hozzá az értetlen arckifejezését megpillantva. – És egyszer csak hirtelen megcsókolt. Utána mindenre emlékeztem, amit TaeHyunggal műveltem, de kár volt...

–        Mert olyan rossz volt? – csodálkozott el.

–  Nem, épp ellenkezőleg. Amióta emlékszem rá, és annyira heves kitörései vannak, melyek gyakran csókban végződnek, nem bírom kiverni a fejemből.

–       Nekem, nagyon úgy tűnik, hogy kezdesz belehabarodni – ujjongott, de csupán legyintettem a megállapítására.

–      Nem – ráztam meg a fejem. – Kedvelem őt, de ez nem több testi vágyakozásnál, várom, hogy megcsókoljon, hogy birtokoljon, olyan szenvedélyesen, de érzelmileg nem érzek semmit, nem tudnám elképzelni, hogy vele járjak, hogy együtt építsek fel vele közös jövőt. Ha ezt veszem alapul, akkor meg inkább JungKook visszafogottsága az, ami szimpatikus, és rettegek attól, hogy választanom kell.

–        Kettő együtt nem fog menni – figyelmeztetett.

–     Félek, hogy úgy tekintetnének rám, mint valami ribire, akinek egyszerre két pasija is lehet, de nem akarom egyiket sem elveszíteni.

–        És kezdesz belebolondulni, ugye? – érdeklődte a látnok módja

–     Nehéz eset. Igyekszem semleges maradni, de Tae túlságosan erőszakos ahhoz, hogy lerázzam...

–        Mivel azt hiszi, hogy a másik miatt van.

–        Pontosan. Ha meg a másikat rázom le, azt hiszi, hogy az előző miatt van.

–        Pedig választanod kell, mert így csak magadat teszed tönkre.

–        Tudom – sóhajtottam lemondóan. – Vagy választok egy harmadik személyt, akinek nincs köze ehhez a társasághoz.

–        Ez sem egy rossz ötlet, de ha rám hallgatsz, válaszd a rosszfiút, mellette legalább nem fogsz unatkozni – vélekedett a nagynéném mosollyal az arcán.

–        JiYeon! – szóltam rá hangosabban, mint kellett volna. – Hogy mondhatsz ilyet!

–        Elsősorban „hogy” nélkül, másodsorban tudod, hogy értettem – mondta, majd egy pillanatra hátat fordított nekem, hogy el tudjon készíteni egy megrendelést. – Ha működik a kémia, a többi majd kialakul idővel.

–        De még mindig ott van az a baj, hogy széthullik a társaság, és jó velük lenni, olyan mulatságosak.

–        A saját boldogságodat is nézned kell – bátorított a döntés hozatalra. – Egyébként – váltott témát hirtelen. – Mikortól tudsz dolgozni?

–        Már mától is, ha szeretnéd – mosolyodtam el, és közben próbáltam feldolgozni a szavait.

–        Remek! – lelkesült fel. – Akkor mehetsz és feltöltheted az üdítős készleteket idekint, és hátul a raktárban.

–        Hát jó! – mondtam lemondóan. – Mikor meséled el, hogy mit beszéltél apámmal?

–        Zárás körül megfelel? – kérdezett vissza.

–        Nekem jó – vontam meg a vállam, majd a kulcsokkal a kezemben indultam meg a raktár irányába.

-

Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideje lehettem odabent a raktárban, de nagyon untam magam. Valahogy nem szórakoztatott az üvegek egyik helyről a másikra történő átpakolgatása. Észre sem vettem, hogy valaki bejön a helyiségbe, és amikor a legbelső sarokban voltam, messze az ajtótól, egy magasabb helyre szerettem volna feltenni egy dobozt. Hála a magasságomnak alig értem el, de sikeresen felkínlódtam. A következő pillanatban egy ismeretlen személy lágyan belecsókolt a nyakamba, és amint megfordultam meglesni, ki a lehet ennyire merész, a velem szemben álló magas alak azonnal a falhoz szorított, a kezeimet magasan fenntartotta, leszorítva azt, még mozdulni sem tudtam. A szívem hevesebb ütemre kapcsolt, a testemet megint elöntötte a forróság, és nem tudtam eldönteni, hogy a dühöm miatt van, vagy megint sikerült beindítani minden egyes porcikámat. Legszívesebben orrba vágtam volna Tae-t, ha már ennyire galád módon a sarokba szorított.

–        Engedj már el, te szemétláda! – emeltem meg a hangom. – Szállj le rólam, és ne terrorizálj!

–        Túl sokat beszélsz! – szólt rám, majd olyan hevesen csapott le az ajkaimra az övéivel, hogy majdnem beleszédültem.

Nem tudtam megszólalni azután sem, hogy leszállt az ajkaimról, persze a kezemet folyamatosan fogva tartotta, de elég volt csupán az egyik keze, hogy ott tartson, hiszen így is elég nagy testi erőfölénnyel rendelkezett. Még szenvedélyesebben csókolt meg, ezúttal a nyelvét is bevetette, én pedig úgy vergődtem a csókjaitól, mint a halak a hálóban. Igyekeztem visszacsókolni, amint elég bátorságot éreztem rá. A testemet egyre jobban hatalmába kerítette az a tűz, amit ennyivel okozott, és megint egyre többet akartam belőle. Az elmém egyik távoli zugában felzúgott a veszélyjelzés, hogy helytelen, amit csinálok, de annyira élveztem a tetteit, hogy alapból figyelmen kívül hagytam. Amint a nyakamat kezdte el csókolgatni, egy-egy érzékeny ponton megharapni, kéjesen sóhajtottam fel, egyszerűen nem tudtam betelni vele. A szabad kezével a meztelen derekamat simogatta, majd felfelé siklott a gerincem vonalát, ami alapból elég érzékeny volt, ezúttal egy halk nyögés hagyta el a számat, mire a fiú eszméletlen sebességgel tapadt az ajkaimra. Kíváncsi lettem volna arra, hogy képes-e egy kézzel kikapcsolna melltartómat, de akkor hirtelen beugrott, hogy valóban ezt nem itt és nem most kellene. Én szakítottam meg a csókot, mely szédítően jó volt, de nem hagyhattam, hogy megfosszon egy-két ruhadarabtól.

–        Azt hiszem, hogy ezt nem kellene – ellenkeztem kicsivel agresszívabban, mint eddig remélve, hogy leszáll rólam.

–        Miért is? – vonta fel a szemöldökét, majd perverz pillantással végignézett rajtam.

–        Mert nem helyes, amit csinálunk! – közöltem vele a tényeket, mire elengedte a kezemet, végül hitetlenkedve kezdett méregetni.

–        Fejtsd ki, hogy miért nem! – utasított szigorúan, de nem nagyon díjaztam ezt a modort.

–        Csak megjegyzem, hogy nem vagyunk rendesen kapcsolatban – hoztam fel az első, de nem túl meggyőző érvemet.

–        Az egy dolog – felelte vállvonogatva. – Most akkor kérjelek meg arra, hogy legyél a barátnőm?

–        Isten ments! – hárítottam el az ijesztőnek hangzó ajánlatot.

–        Akkor mit akarsz?

–        Nem tudom! – mondtam ezúttal őszintén. – Másrészt nem tetszett, amit műveltél!

–        Na, ne hazudj! – lépett közelebb hozzám határozottan, de én inkább távolabb léptem tőle. – Visszaidézzem, milyen hangokat adtál ki az előbb?

–        Nem, kell – zavarodtam össze még jobban, nem kis pirulást okozva nálam. – De tényleg nem helyeslem, amit csinálunk!

–        Az előbbit, vagy úgy minden eddigit? – kérdezte értetlenkedve.

–        Minden eddigit!

–        És köze van ennek JungKookhoz? – tudakolta azonnal.

–        Nem egészen.

–        Szerintem meg van! – vetette ellen sokadszorra. Miért ragaszkodik ehhez a témához? – Miért nem tudod elfogadni azt, hogy én is itt vagyok? Miért nem kell az a törődés, vagy bármi, amit adhatok? Miért kell az, aki meg sem érdemelne téged? – tett fel egyszerre rengeteg kérdést.

–        Nem veled van a bajom, csak kicsit túl sok nekem ez az egész, túl gyors, és túl intenzív – magyarázkodtam, de teljesen feleslegesen. Egyre inkább azt éreztem, hogy magammal vitatkozom csupán, a testemet is kezdte elhagyni az erő.

–        Jól van, akkor szaladj csak JungKookhoz, már nem érdekel! – válaszolta egy újabb vállvonás keretében, de az kezdeti kimerülésem, lassacskán eszméletlen dühbe fordult át, és szerettem volna felképelni azt az ostoba képét.

/TaeHyung/

Pár pillanatig dühösen méregetett, de nem érdekelt. Szerettem volna rázúdítani az összes frusztrációmat, igen, a szexuális frusztrációt is, hiszen annak is ő az oka. Megtehettem volna, hogy akkor, amikor nem tudott magáról, ráveszem, hogy feküdjön le velem, de úriember módjára nem tettem. Most már egy kicsit bánom.

–        Tudod, majd ha összetöri a szívedet, és kihasznál addig, amíg szórakoztató vagy, az új...  Kisírhatod magad a vállamon – gúnyolódtam vele. – Nem egy lányt kellett megvigasztalnom, amiatt a faszkalap miatt. De ne aggódj, egyiknek sem kellett vetkőznie, én Kookkal ellentétben lelki támaszt is tudok nyújtani.

–        Te alávaló, nyomorult – kiáltott fel dühösem, majd megint csak meg akart ütni, de most észleltem, ezért elkaptam a kezét, és a kicsavartam. Persze nem erősen, nem szerettem volna, ha megsérül, de így is elég kellemetlen lehetett számára. Az agyamra ment, hogy ennyire naiv, és nem lát a szemétől. Amint láttam, hogy nem készül további támadásra, elengedtem, de az arcom helyett a mellkasomat kezdte el püfölni. Aish, hogy mennyire idegbeteg!

–        Üss még, ne hagyd abba, annyira élvezem! – ironizáltam, de meglepődött, és abba hagyta a fizikai bántalmazást, és kiakadva nézett rám. – Most mi van? – vontam meg a vállam. – Nem csak neked vannak mazochista hajlamaid!

–        Tűnj el az életemből! – kiabált velem, melyen nagyon kiakadtam.

–        Ha az igazság fáj, akkor ez van, mindenesetre, ha majd összefutunk a suliban, kérlek, válj láthatatlanná – fűztem tovább változatlanul gunyoros hangnemben. – Ennek ellenére bízom abban, hogy egyszer észreveszed, mennyire kedvellek téged.

–        Én, viszont utállak, gonosz vagy és kiszámíthatatlan, neked semmi sem szent, és te is kihasználod a gyenge pontjaimat!

–        Azzal a kivétellel, hogy a te érdekeidet is nézem, de JungKook nem fogja, neki csak az kell, hogy az övé legyél, hogy belészeress, hogy trófeaként kihúzhasson a listáján, hogy megint ő nyert, és nem én. Hogy megint kibaszhatott velem, pont úgy, mint az apja! – Immár én is kiabáltam vele, úgy voltam ezzel az egész, ha lúd, legyen kövér. Ha neki nem kell egy szenvedélyes szerelem, akkor így járt. Ám nem mondtam le róla, csupán igyekszem a távolból vigyázni rá, ha a heves kitörések nem váltak be nála mással kell próbálkoznom, ami nekem is fájni fog, de egy biztos, nem hagyhatom annak a féregnek, hogy kihasználja és kikészítse idegileg. Eljön egyszer az én időm is...

–        Persze... – nevetett fel kissé hisztérikusan. – Az én érdekeimet! Menj el, nem akarlak látni! – Az ajtó irányába mutatott, és nem kellett kétszer mondania.

Ha tovább maradok vele egy szobába, elég valószínű, hogy erőszak áldozata lesz. Szeretem, ha dühös, olyan, mint egy fúria. Sajnálatos módon a heveskedése, hasonló módon beindít, mintha csábítóan adná elő magát. Lehet, hogy velem van a baj. A raktár ajtajában még hallottam a hatalmas ordítását, és a szeszélyes kitöréseit, de jobbnak láttam nem visszamenni. A srácoktól sem köszöntem el, haza akartam menni, és szétverni valamit, az is elég kellemes feszültség levezetési módszer. Gyorsan hazaértem, hiszen ezúttal busszal mentem, és amint beléptem, döbbenten néztem körül a nappaliban. Minden felé óriási virágcsokrok hevertek, a szivárványszíneiben, és alig bírtam bemenni a konyhába. Anyám feszülten sétálgatott a helyiségben, s amint megpillantott, fellélegzett.

–        Azt hittem apád jött haza – jelentette be, majd leült a székre.

–        Elég feszültnek tűnsz – állapítottam meg. – Mi történt?

–        Ha már itt tartunk, te is annak tűnsz – mosolyodott el végül. – Vegyek neked egy bokszzsákot a szobádba, hogy azt verd szét és ne a kezedet?

–        Nem kell, már kiordibáltam magam HyeMivel.

–        Pont vele? – csodálkozott el.

–        Igen – bólintottam. – Befejeztem!

–        Mármint mit?

–        HyeMit!

–        Ezt meg, hogy érted? – kérdezte elkerekedett szemmel.

–        Úgy teszek, ahogy mondtad, hagyom, hogy megégesse magát. Ott leszek mögötte, de csak a távolból – magyaráztam, és arra gondoltam, hogy ez elméletben nagyon jól hangzik, de a gyakorlati kivitelezése, kegyetlen kínszenvedéssel fog járni.

–        Csak, nehogy belebetegedj megint! – intett óvatosságra.

–        Jól van! – legyintettem. – Most már tudod a bajom, mi a te bajod? Honnan vannak ezek a virágok? Apám tért észhez?

–        Bárcsak! – sóhajtott fel kiborulva.

–        Akkor ki volt?

–        Jeon KyungHo – mondta ki a nevet, melytől kivert a víz.

–        JungKook apja – csattantam fel dühösen. – Mit akar megint?

–        Ezt küldte a virágokkal együtt. Egyszer csak beparkolt egy nagy kocsi, letették a virágokat, aláírtam az átvételi papírt, és becipeltem őket ide – taglalta alaposabban az eseményeket.

–        Miért nem dobtad ki őket? – kérdeztem rá a legkézenfekvőbb megoldásra.

–        Mert a húgod bele van szerelmesedve az összesbe, és nem szeretnék neki ezzel is fájdalmat okozni – mondta csalódottan anyu. – De ha apád meglátja, hogy kitől vannak teljesen ki lesz borulva – aggodalmaskodott, majd felém nyújtott egy papírt. – Ezt küldte mellé.

Olvasni kezdtem az irományt, de már a felénél ökölbe szorítottam a kezem. Miért van az, hogy ha egyszer elér egy probléma, akkor csőstől jön a többi.

„Drága JiSook!

Sajnálattal hallom, hogy az életed nem alakult úgy, ahogy tervezted, és sajnálom, hogy nem lehetek melletted, hogy segítsek neked és a családodnak. Remélem, hogy adsz lehetőséget arra, hogy újra találkozzunk. A napokban valamikor talán meg is látogatlak, de addig is fogadd szeretettel virágokat, melyek szépségénél a te szépséged sokkal tündöklőbb.

A mihamarabbi viszontlátásra.

Sok szeretettel: Jeon KyungHo

Azonnal összegyűrtem a papírt, legszívesebben ott helyben elégettem volna, hogy minél kisebb nyoma maradjon. Nem hiszem el, hogy az, az aljas gazember az anyámra is kiveti a hálóját, hogy lehet ennyire tenyérbe mászó valaki, amikor miatta mentünk tönkre, miatta lett anyám családon belüli erőszak áldozata, apám pedig egy alkoholista, agresszív állat, és még van képe ideállítani. Na, csak fussak vele össze, kapásból kihajítom úgy, hogy a lába sem éri a földet.

–        Fogsz vele találkozni? – fordultam anyuhoz, amint sikerült egy kicsit visszafognom az indulataimat.

–        Szeretnék, de csak azért, hogy alaposan tökön rúghassam – jelentette be az anyu tőle szokatlan módon, igencsak feltüzelve. – Hogy van képe ilyet tenni?

–        Mert egy arcátlan seggfej! – mondtam meglepően diplomatikusan.

–        Csak az a baj, hogy szeretem a virágokat, és a húgod is, nincs szívem kidobni.

–        Akkor majd azt mondjuk apámnak, hogy én vettem őket – ajánlottam fel. – Ha esetleg megérkezne, és kötözködne, küld hozzám, vagy szólj fel, ha baj van – kötöttem a lelkére, annak reményében, hogy nem egyedül próbálja felvenni a harcot az apám ellen.

–        Tudod – gondolkodott el egy pillanatra. – Annak ellenére, hogy apád ilyen velem, mégis csak szeretem.

–        Neked agyadra ment a mai nap! – világosítottam fel hitetlenkedve.

–        Nem – nevetett fel lágyan. – Tényleg! Lehet, hogy megkérem, látogassunk el egy szanatóriumba, ahol leszoktatják az alkoholról.

–        Sok sikert! – biztattam, és nem hittem a fülemnek. Egyrészt, hogyan szeretheti azt, aki bántja, és miért ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen neki. A nők fura lények, ez biztos...

-

A következő két napban levegőnek nézett. Hiába próbáltam neki köszönni, vissza sem köszönt, úgy tett, mintha nem is léteztem volna. Olykor eszembe jutott, hogy csak bocsánatot kellene tőle kérnem, amiért szemét módon viselkedtem, de arra jöttem rá, hogy nem érdemli meg a jóindulatomat. Megtettem volna érte bármit, úgy szerettem volna, hogy eddig még senki sem, de nem kellettem neki. Akkor vessen magára. Persze nem hagyom menni, akkor is az enyém lesz, ha nem most, akkor két hét múlva, mert én nem fogom feladni. Csak lassabban kell megközelíteni a dolgokat. Csütörtökön az ebédszünetben egyedül üldögéltem HyeMi kedvenc asztalánál, abban bízva, hogy erre felé jön, és csak elkaphatom egy beszélgetésre, ha csak pár perce összesen, nekem az elég lenne, de semmi. Nem volt étvágyam, pedig anyu nagyon szép szendvicset készített, tudtam, hogy finom is, ám valahogy nem vett rá a lélek, hogy elfogyasszam. Visszacsomagoltam, és el szerettem volna tenni a táskámba, amikor egy ismerős hang szólalt meg a közelemben.

–        Ha nem kell, én szívesen elfogadom – hallottam meg JiMin hangját, majd fáradtan tette le magát mellém.

–        Te most elkunyerálod a kajámat? – néztem rá döbbenten.

–        Láttam, hogy úgy nézel szerencsétlen szendvicsre, mintha gyilkos lenne, gondoltam, majd én megeszem, nehogy véletlenül rád támadjon – magyarázkodott vidáman a fiú, amit egyszerűen nem tudtam elhinni.

–        Mitől vagy ennyire feldobódva? – kérdeztem, miközben megint előhalásztam a szendvicset, és a kezébe nyomtam.

–        Hála HyeMinek négyes lett a matek dogám, és anyámék se haragszanak rám annyira – mondta csendes, s neki látott a kajálásnak. Amíg evett nem szólt egy szót sem, a lány nevének említésére pedig görcsbe rándult a gyomrom. – Jól láttam, hogy nem álltok szóba egymással? – faggatott pár perccel később.

–        Úgy tűnik – válaszoltam félvállról.

–        Most meg megint mi történt?

–        Az, hogy összevesztünk, és nem hallgatott végig, nem érdekelték az észérveim Kook ellen. – Éreztem, hogy mindenegyes szóval egyre jobban növekszik bennem az indulat, de nem tudtam el dönteni, hogy HyeMi vagy JungKook miatt van.

–        Én is megpróbáltam – jegyezte meg JiMin egy kissé csalódottan. – És képzeld, az én érveim sem hatották meg igazán.

–        Tényleg? – csodálkozva néztem rá.

–        Hajthatatlannak tűnt.

–        Remek! – sóhajtottam fel lemondóan. Kezdett baromira unalmas lenni ez a szenvedés.

–        Holnap este buli lesz Jinnél – váltott témát, aminek nagyon örültem. Nem akartam hallani HyeMi nevét, sem semmit, ami vele kapcsolatos.

–        És a nevelőanyja, mit szól hozzá? – kérdeztem rá gondolkodás nélkül.

–        Azt mondta, nem érdekli, ha az apja engedélyt adott rá, a többivel nem foglalkozik – vigyorodott el. – Azt kérte, hogy Hyemit is vigyük el.

–        Én nem beszélek vele, majd te megkérdezed, hogy jön-e.

–        Jaj, ne legyél már ilyen! – drámázott a fiú, melyen jót mosolyogtam. – Úgy sem tudsz sokáig távol maradni tőle.

–        Köszi, hogy emlékeztetsz rá, mekkora egy balfasz vagyok – forgattam a szemem kínomban.

–        Nem vagy az – fogta meg biztatóan a vállamat. – Csupán szerelmes!

–        Az majdnem ugyanaz! – legyintettem, majd felálltam a helyemről, hogy kinyújtóztathassam a lábaimat. – Nos, akkor majd elkapod HyeMit, és intézkedsz.

–        Te nem is jössz, ha ő ott lesz?

–        De megyek! Csak elkerülöm őt... – mondtam búcsúzásképpen, majd elindultam a főépület irányába.

Egész végig az járt a fejemben, hogy ott lesz, és nem akarom. Nem voltam abban biztos, hogy kibírom egy légtérben a lánnyal, ám nem hagyhattam, hogyha kicsivel többet iszik JungKook kihasználja az alkalmat. Kellett oda egy testőr is...

/HyeMi/

Megint egy buli... Komolyan ezek sosem tanulnak?! Ugyan örültem annak, hogy JiMin végre boldogabb, mint eddig bármikor, ez elégedettséggel töltött el, meg örömmel is, hiszen megállapíthattam magamról, hogy jó tanár vagyok. Rettegtem attól, hogy Tae is ott lesz. Ha csak ránézek azokra a csodás ajkakra, azonnal meg akarom csókolni őket, és ezt az átkozott kényszert nagyon nehezen tudom felülírni. A csókjai olyanok voltak számomra, mint a drog, egyre többet akartam belőle, de olyan rondán viselkedett velem, hogy nem engedhettem meg sem magamnak, sem neki, hogy egyetlen pillanatra is elcsábuljak. Az bizony ki van zárva...

Ezúttal JiMin jött el értem, és megint csak a város másik végébe kellett autózni. Nem csíptem ki magam nagyon, csak egy szűk fekete farmert vettem fel, világoskék ujjatlan felsővel rá egy fekete boleró, és a kedvenc bőrdzsekim. Megint nem sminkeltem, valószínűnek találtam, hogy úgyis lemossa a könnyeim áradata, most valahogy olyan sírós kedvem volt, szinte mindentől képes lettem volna kiborulni. Jiyeon pedig semmit sem árult el apámmal kapcsolatban, pedig szerettem volna megtudni, mit is mondott neki, de hallgatott, mint a sír. Arra hivatkozott, hogy felpaprikázott hangulatban nem lehet velem komolyan beszélni, de hogy két napja nem beszél, az kész röhej.

Talán húsz perc lehetett az út, és Jin háza is hasonló fénypompáról árulkodott, mint JungKooké. Ez van, ha egy társaságban majdnem mindenki gazdag. Hasonló felépítése volt, mint a legifjabb tagnak a villájában, és itt is kissé meglepetten éreztem magam. Akadt egy-két ember odabent, akinek nem ismertem, és a teraszon találtuk meg a mi kis társaságunkat. Tae szokás szerint az egyik legtávolabb lévő helyet választotta, és lassan kortyolgatta a kezében lévő sört. Abban a pillanatban lépett ki Rim a házból, a lehető legkisebb mini ruhát magára öltve, úgy festette, mint valami olcsó ribanc, ami nagyon illett az egyéniségéhez. Nem mondtam neki semmit, mosolyogva fordultam a házigazdához.

–        Igazán köszönöm a meghívást! – mondtam egy rövidke meghajlás keretében.

–        Örülök, hogy eljöttél – mooslyodott el Jin, majd felállt, és közelebb lépett hozzám. – Hozzak neked valamit inni?

–        Egy sört én is elfogadok – feleltem végül.

–        Na, már kezdi! – hallottam TaeHyung gonosz beszólását, mire JiMin és HoSeok egyszerre szisszent fel.

–        Tae, kérlek! – intette nyugalomra NamJoon, és hálát adtam az égnek, hogy elhallgatatta, és nem nekem kell, mert kapásból orrba vágom.

–        Ne kötözködj vele, az, az én szokásom – jegyezte meg YoonGi cinikusan.

–        Szörnyűek vagytok! – vágtam be egy grimaszt, majd Jin után vonultam, egyenesen be a házba.

A nappaliban várakoztam, amikor Rim megjelent a közelemben, és egyből elkezdett kötözködni.

–        Nem is tudom, mit képzelsz te magadról – sziszegte egyenesen a képembe.

–        Én is vendég vagyok – vontam meg a vállam. – Pont, mint a többiek.

–        Csak te egy ribi vagy, aki mindenkire ráakaszkodik, ráadásul még csóró is.

–        Mondod te, aki hasznot húz mindenkiből! – figyelmeztettem, és amilyen ideges voltam, nagyon közel jártam ahhoz, hogy a hajánál fogva lerántsam a földre és addig tapossam, amíg mozog.

–        Takarodj innen, nincs itt semmi keresni valód! – kelt ki magából, úgy sipítozva, hogy fülvédő kellett volna hozzá.

–        Rim, fogd be! – védelmezett meg Jin hősiesen, pedig nem szorultam rá. Gondolom úgy volt vele, hogy ő majd meg tudja fékezni a testvérét, de tévedett.

–        Nehogy már őt védelmezd, az én bátyám vagy – dühöngött a lány, és pedig ki akartam vonulni ebből a katasztrófából, ki a levegőre, mielőtt összeesek.

Elindultam volna az ajtó felé, de pár lépés után megtorpantam, amikor egy hang a rémálmomból megszólalt.

–        Mi ez a ricsaj? – szólalt meg egy kellemes női, és egy közel tizennyolc évvel ezelőtti emlék suhant át az agyamon. Amikor anyám dühösen rohant ki a hálószobájából, mert hangosan játszottam a kutyánkkal. Azt a hanglejtést nem feledem, de azt a hangot sem. A hangja volt az egyetlen emlékem anyámról, és emlékszem, amikor azt mondta: „Nem szeretlek! Senki sem szeret téged, és nem is fog, főként én nem foglak.” Ezekkel a szavakkal lépett le, és két évesen még nem fogtam fel a jelentését, de amikor megkezdtem az iskolát, igen.

A hideg is kirázott az emlékeim úgy ragadtak magukkal, ahogyan egy forgószél.

–        Anyuci! – sietett hozzá Rim, szinte elbújt a háta mögött. Felemeltem a pillantásomat a nőre, aki kimondottan csinos volt, és tökéletes szépség, zöld kimonójában beragyogta az estét. – Mondd meg Jinnek, hogy ez a csaj nem tartozik közénk.

A nő végignézett rajtam, de nem szólt semmit, a felismerés szikrája suhant át az arcán, majd elkerekedett szemekkel nézett rám. Tudtam, hogy tudja, ki vagyok, ahogy én ismertem őt.

–        HyeMi! – mondta ki a nevem, mintha valami átok lett volna.

–        Anya!?