17. fejezet - Kiborulva

/HyeMi/

Pár pillanatig úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna, és azon csodálkoztam, hogy egyáltalán a nevemre emlékszik. Legalább azt nem felejtette el, ha már egyszer ő adta nekem, és ha ugyan a felnevelésemről teljesen megfeledkezett. Alig tudtam észhez térni, talán fel sem fogtam igazán, hogy ha anyám Rimnek is az anyja, akkor ő a húgom, hacsak félig-meddig akkor is. S ez okot ad némi félelemre, hiszen alapból utál engem úgy, ahogy én őt. Kínos csend uralkodott a szobában, és kedvem támadt meginni valami töményt, hogy tompítsam az agyam, pedig tudtam, hogy nagyon nem kellene, mert csak kikészülök az alkoholtól, de ez a teljesen kikészítő információval szembesülni sem a legjobb érzés.

–      Hozok neked valamit! – ajánlotta fel Jin, majd azonnal kiviharzott a konyhába. Nem tudom, hogy mivel jött vissza, valami minőségi alkohol lehetett, lágy borostyán színe miatt whiskyre tippeltem, és olyan sebességgel ittam meg, hogy a fiú elképedve nézett rám. – Ha szeretnél még egyet, csak szólj!

–        Én egy új életet szeretnék – grimaszoltam, majd a kezébe nyomtam a poharat.

–        Mi a fenét keresel itt? – kérdezte anyám lekezelően, szinte megjátszva az eszét.

–       Risa! – szólt rá fenyegetően Jin, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy ő nem kedvelheti túlságosan a beképzelt asszonyságot. – Beszélj, HyeMivel rendesen.

–        Te csak ne adj utasításokat anyámnak – sziszegte összeszorított fogakkal Rim. Na, őt szívesen kihagytam volna a beszélgetésből, úgy alapvetően.

–        A barátaimmal vagyok – vontam meg a vállam.

–        Inkább Rim barátaival – jegyezte meg Risa.

–        Ha engem kérdeztek – szólt közbe Jin, lenéző pillantással illetve Rimt. – A társaságunk szívesebben van HyeMivel.

–        Akkor úgy, mint az anyja... – folytatta anyám, de félbe szakítottam.

–        Nem vagy az anyám, és ne most akarj az lenni.

–        Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél...

–        Ott vagyok, ahol akarok lenni, és te, ha eddig nem akartad az anyai kötelezettségeidet ellátni, már ne is akard – válaszoltam, egy heves kitörés keretében, majd Jin felé pillantottam. – Ha lehet, kérnék még valami ütőset!

–        Jól van! – vigyorodott el a fiú, és visszasietett a konyhába. Nem volt odakint sokáig, és ugyanazzal a jófajta alkohollal tért vissza, mint az előbb, csak a pohár méretét és a benne lévő ital mennyiség növelte meg, nem is kevés mennyiséggel. Ezt is úgy gurítottam le, mintha vizet innék, és akármennyire is égette a torkomat, a testemet elöntötte a tűz, és kezdtem felbátorodni is.

–        Csak egy felesleges tényező voltál az életemben – fűzte hozzá Risa, és nem hittem a fülemnek.

–        Akkor egyáltalán, miért szültél meg? Miért nem léptél le akkor, amikor még lehetett? Miért kellett elvenned tőlem annak a lehetősségét, hogy normális életem legyen? – Rengeteg kérdés kezdett el foglalkoztatni, annyira ideges voltam, hogy majd szétvetett az eddig mélyen őrizgetett feszültség. – Nem is szeretted soha apát!

–        De szerettem, azt hittem, hogy megadja azt, amire vágyom, de tévedtem. Csak egy senki!

–        Mert most jobb, hogy egy úri ribanc vagy semmi több, akinek még szíve sincs, bepofátlankodsz egy családba, szülsz még egy gyereket, aki szerencsére lány, akiből akkora kurvát gyárthatsz, ami te magad vagy! – keményen szóltam be neki, pedig igazam volt. Rim felszisszent, mikor szavaimat kimondtam, a lány döbbenten kapott a szája elé, és teljesen le volt hidalva, ezzel szemben, Jin szó nélkül nézte a szócsatánkat, de az arcán láttam, hogy bizony egyetért a nézeteimmel.

–        Ne merj velem így beszélni! – háborodott fel a nő.

–        Mi van? – gúnyolódtam. – Fáj az igazság?

–        Akkor is az anyád vagyok – ragaszkodott a tényálláshoz, de valahogy a lelke mélyén érezte, hogy ez a csatát nem nyerheti meg. Nem érdekelt, hogy ki csoda volt, számomra az ilyen nem anya.

–        Nem vagy az anyám – ordítottam vele, és közben hangzavart hallottam, ajtó nyitás hangját, meg lépéseket. – Számomra meghaltál, és nem érdekel, hogy az a szuka – mutattam Rimre – a húgom. A szememben egyikőtök sem számít senkinek, még idegennek sem.

–        Fogd be végre a szád! – emelte fel a hangját Risa, és láttam, amint felém lendíti a kezét, hogy fel tudjon pofozni, de valaki megállította a cselekvésben.

Rim felsikoltott, Jin pedig elkerekedett szemekkel nézett a mellettem álló alakra, nekem még a fejem is belefájdult ebbe az egész borzalomba. Enyhén szédültem, és kissé a hányinger is kerülgetett, szaporán vettem a levegőt, és szükségem lett volna valami alkoholmentes italra is, mielőtt elveszítem önmagam. Fellestem az illetőre, aki megfékezte anyámat, de sejtettem, hogy ki lehet az.

–        Ugye, nem akarsz megütni egy nőt? – sápadt el anyám azonnal, amikor Tae határozott fellépését, és az őt körülvevő rejtélyes „auráját” megtapasztalta.

–        Ó, én soha! – mondta a fiú határozottan.

–        De én igen! – vágtam rá, és olyan tökéletes ívben nyomtam az öklömet a nő képébe, hogy az a gyönyörű bordó kanapén landolt. A hátunk mögül zaj hallatszott, ijedt sikoltozások, halk morajlások, de nem foglalkoztam vele.

–        Omma! – kiáltott fel Rim, és halálra rémülve sietett az anyjához, aki nehezen tudott fel tápászkodni a kanapéról. Az orrából a vér is folyt, és tisztában voltam azzal, hogy sikeresen eltörtem.

–        Te jó ég! – sopánkodott orrhangon Risa, az orrát fogva, így a kimonójának egy részét is vércseppek borították. TaeHyung, mint a ki jól végezte dolgát elhagyta a bűntett helyszínét.  – Sosem lesz már a régi, pedig olyan szép volt. – Szinte sírt, de kételkedtem abban, hogy a fájdalom miatt van, sokkal inkább a szépségét féltette.

–        Ismerek egy jó plasztikai sebészt! – nevetett Jin, aki pár lépéssel távolabbról nézte az eseményeket.

–        Anya! Mondd, hogy ez a csitri, nem a testvérem – lihegett Rim, az adrenalin miatt kifáradva, és gonosz pillantással méregetett.

–        De attól tartok! – mondta Risa kissé kiborulva, majd kifelé sietett a nappaliból.

–        Hová mész? – szólt utána lány, mintha egy pillanatra sem tudna meg lenni az anyjától, én fel tudtam nélküle is nőni, nem mintha az ilyen nő megérdemelné az anya kifejezést.

–        Az orvoshoz, ez a liba tönkre tette a tökéletességemet – drámázott tovább.

–        A lányodról beszélsz – szóltam utána dühösen. – Előbb még nagyon azt akartad, hogy az legyek! De örülök annak, hogy apám nevelt, legalább nem lettem a világ egyik legnagyobb kurvája. Egyébként nyugodtan, jelents fel a rendőrségen, mondd meg neki, hogy a saját lányod tette ezt veled, amiért tönkre tetted az életét – ordítottam kifelé a nappaliból, nem foglalkozva azzal, hogy legalább húszan vannak a környékünkön.

Rim végül nem kísérte el az anyánkat, olyan érdekesnek hangzott ez így kimondani.

–        Nem akarom, hogy közöm legyen hozzád, te idegbeteg ribanc – fújtatott a lány, akár a dühös macska.

–        Vigyázz, mert neked is átrendezem azt a csinos kis orrocskádat! – mordultam rá azonnal, mire a lány röviden felsikoltott, én pedig féktelen röhögésben törtem ki.

–        Kapcsolok zenét! – jelentette be Jin, majd elindult a tévé irányába, amint egy hatalmas listányi zene volt összegyűjtve. – Mindenki menjen és érezze jól magát, majd én elintézem ezt a helyzetet! – Közelebb lépett hozzám, megfogta a karomat, és az udvar irányába cipelt.

A hátsó udvaron egy hatalmas medence állt, annak a szélére ültünk le, és amint csökkent háttérzaj, ijesztő csend vett körül minket, és az eddigi kínos örömömnek hűlt helye maradt csak. Sírni kezdtem, az arcomat a kezembe temettem, úgy zokogtam, mintha az egész világ összedőlt volna körülöttem. S talán így is volt. Jin vigasztalóan simogatta a hajamat, közel húzott magához, hogy ezáltal tudjon megnyugtatni. Hosszasan bőgtam, a szememet törölgettem, hogy kilássak a könnyeim mögül, de a bőrömet szinte csípte a könnyeim sóssága.

–        Miért éppen én? – néztem Jinre teljesen kibukva.

–        Nem lesz semmi baj! – vigasztalt meg, de valahogy nem nagyon tudtam hinni ezen szavaknak. – Ne aggódj, nem fog feljelenteni!

–        Nem is ettől tartok. Miért kell pont most előbukkannia, és miért van az, hogy pont egy olyan hülye picsa, az egyetlen testvérem, mint Rim – magyarázkodtam, miközben a szemeimet és az orromat is megtöröltem a boleróm ujjában. Nem volt túl szép látvány, de nem akartam, hogy a sok sírás miatt a könnyeken túl más is az arcomra kerüljön.

–        Ez ironikus, valóban – értett velem egyet a fiú. – Nekem pedig nem tűnt fel, hogy annyira hasonlítanátok, de ha alaposabban végignézek rajtatok, talán egy kicsit.

–        TaeHyung, tudta, és figyelmeztettet is rá – mondtam, és még mindig nem voltam képes feldolgozni a történteket.

–        Az lehet – mosolyodott el. – Szeretni alaposabban megfigyelni az embereket, téged meg különösen.

–        Te is kezdj bele, hogy mondjak le JungKookról – jegyeztem meg gonoszan, és egy pillanat erejéig átfutott rajtam egy minimális düh.

–        Én nem mondok semmi ilyet, a te döntésed, ha tönkre akarod tenni magad még jobban, én nem szólok bele semmibe sem – magyarázkodott, de a hangjában azért érződött, hogy ő se nagyon díjazná a döntésemet. Miért van minden ki ellene? – Ha neked ő kell, akkor ő kell. Erről senki sem fog tudni lebeszélni.

–        Ja, az biztos, csak épp a szavaid épp ezt sugallják, hogy Kook egy fasz, és jobbat érdemelnék nála.

–        Ez így van – bólintott. – Ezt mindenki tudja, kivéve azok a lányok, akik belé habarodnak, ők csak utána jönnek rá!

–        Hát, köszi! – forgattam a szemem, de a fiú csak lágyan felnevetett.

–        Hozzak valamit inni? – ajánlotta fel, pár pillanatnyi hallgatás után.

–        Jó lenne – bólogattam hevesen. – Ezek szerint, akkor mi is rokonok vagyunk?

–        Vér szerint nem, de ha megnyugtat, akkor leszek a mostohatesód – felelte, majd feltápászkodott. – Velem jobban jársz, mint Rimmel!

–        Ebben biztos vagyok. Amúgy, ha nem zavar a kérdés, anyuddal mi lett? – faggattam, abban reménykedve, hogy válaszol, és nem esik neki rosszul kérdés.

–        Meghalt! – vágta rá közömbösen.

–        Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet hitetlenkedve.

–        Igen, amikor megszülettem. Állítólag túl sok vért vesztett, és belehalt, bár én néha kételkedem ebben a mesében.

–        Ó! – Ennyit voltam képes kinyögni. – Feltűnt, hogy nem kedveled az anyámat.

–        Te sem! – mosolyodott el végül. – Meg van az okom rá!

–        És nem mondod el? – kértem tőle.

–        Nem – rázta meg a fejét! – Majd egyszer. Mit szeretnél inni?

–        Valami olyat, amiben nincs sok alkohol – feleltem őszintén.

–        Vizet?

–        Na, azt nem! – ellenkeztem, de Jin csak felnevetett. Ő nagyon szimpatikus lett volna a nagy testvér szerepére. – És üdítőt sem!

–        Ezt akartam mondani, hozok egy sört, ha már azzal akartad indítani az estét.

–        Az jó lesz! – helyeseltem, majd figyeltem, ahogy befelé igyekszik a házba.

Hosszasan várakoztam a medence partján ücsörögve, amikor Rim és JungKook hangjára lettem figyelmes. Lány teljesen kétségbe volt esve, a fiú pedig jeges visszafogottsággal viselkedett Rim irányába. A ház mellett beszélgettek, inkább vitatkoztak, és nem bírtam ki, hogy ne menjek közelebb meghallgatni, mint kaphattak össze.

–        Megijeszt, ha ilyen vagy – sopánkodott a lány.

–        Valami fontosat szeretnék neked mondani – jelentette be a fiú, mire görcsbe rándult a gyomrom.

–        És mit? Tudod, hogy szeretlek – védekezett Rim, pedig még semmilyen fontos információ nem hagyta el JungKook száját.

–        Épp ez az – fogott be a fiú, majd egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját. – Szakítani akarok veled!

–        Tessék! – hördült fel azonnal Rim, az én szívem pedig erősebb ütemet kezdett el diktálni. A falhoz simulva vártam a további tényeket, de közben felcsillant számomra remény halvány szikrája.  – Miért? Ne tedd ez velem!

–        Mert...

–        Az a liba miatt van ugye?

–        Nem – vágta rá JungKook hevesen. – Egyszerűen nem szeretlek, és tudd, hogy soha nem is szerettelek, csak azért jöttem össze veled, mert apám rákényszerített.

–        Akkor azt a lányt szereted? – tört ki könnyek között a lány. – Mit tud ő, amit én nem?

–        Nem, HyeMi miatt van, fogd már fel. Csak rájöttem arra, hogy nem akarom ezt a kamukapcsolat dolgot játszani – magyarázkodott a fiú, de elég átlátszó volt a dumája. – Tényleg kedvelem HyeMit, és nem fogom titkolni sem.

–        Tudtam, én! – sikkantott fel Rim, majd hallottam, hogy erősen püfölni kezdi JungKookot. – Kicsinálom azt a kurvát! – heveskedett tovább a lány.

–        De ez nem fogom hagyni, szerinted meddig lehet elviselni ezt a kétszínű viselkedésedet, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Te is vadásztál pasikra, amíg kapcsolatban voltunk, én is megtehetem.

–        Nem tudom, miről beszélsz.

–        Ne játszd az agyad, mert nincs mit – jegyezte meg sértően Kook. – Vigyázz magadra, mert ha megtudom, hogy valamivel ártani fogsz HyeMinek, kegyetlenül megfizetsz érte.

–        Oppa, kérlek! – sírt utána a lány, de hallottam a határozott lépteket, amint a fiú távozik.

Ledöbbenve hallgattam, hogy valamilyen szinten miattam dobta a lányt. A lányt, aki húgom, ezzel még mindig nem tudtam kibékülni, de örültem annak, hogy immár JungKook szabad préda. Tudtam, hogy Tae ennek nem fog örülni, hiszen a potenciális jelölt megjelenik a képben, és biztos voltam abban is, hogy JungKook nem fog pihenni, és belendül, mivel ha ott, akkor képes volt megcsókolni, megfog később is, teljesen büntetlenül. Azt hiszem, kezdhetek aggódni...

/TaeHyung/

Én megmondtam... De senki sem hallgatott rám. Már kezdem megszokni, hogy alapvetően mindenki hülyének néz, ez egy darabig irtó szórakoztató, de már baromira kezdem unni. Megjegyzem tetszett a bal horog, amit HyeMi bevitt az anyjának, és tetszett az is, ahogyan beszélt vele. Ez a heves viselkedése az, amit nagyon kedvelek, s egyszerűen imádom, ha velem is ilyen, kivéve, ha elküld a jó büdös francba. A kis közjáték után kezdett a buli végre jó lenni, legalább harmincan gyűltünk össze, a zene jó volt, a srácok is kezdtek belendülni, és a sokadik sörömet nyomtam be. Nem volt tőle semmi bajom, csak a legkevésbé akartam, hogy HyeMi a közelemben legyen. Már alapból nem volt teljesen józan, amikor az anyjával szembekerült, nem tudom Jin, mit adott neki, de ütős lehetett, az biztos. Jelenleg csak azért nem szerettem volna a lánnyal összefutni közvetlenül, mert nem igazán bírtam volna magam vissza fogni, és nem kellett volna, ha ilyen sokan fül és szemtanúi lesznek a történteknek, és ez lényegében nem is szexről szól, inkább csak a kínzásról. Az erkélyről nézelődtem, HyeMi pedig egyedül üldögélt lent a medence szélén. Nem akartam, hogy eszébe jusson belevetni magát, mert legutóbb, amikor kiütötte magát igen erőteljesen vonzódott a vízhez, féltem, hogy ez most sem lesz másképp. Az összegyűlt társaságban elég sok lány volt, ott voltak mindannyiunk osztálytársai, ismerősei, Jin és NamJoon az egyetem köreiből is hívtak meg embereket. A legnagyobb bajom csak az volt a házibulikban, hogy többnyire hányással, rosszulléttel, verekedéssel, és töménytelen szexszel végződnek, valakik úgyis mindig összejönnek egy könnyű együttlétre, és valahogy most nem voltam toleráns ez ügyben.

A hátamat a korlátnak támasztottam, és azt figyeltem meg, hogy egy kimondottan csinos, hosszú fekete hajú, elég vékony, de magas lány, kipécézett magának. Na, már csak ez hiányzott. Bátran kacsingatott felém, majd integetett. Úgy öt méterre lehetett tőlem, de amint belendült, valaki elkapta a kezemet és magához rántott. Szőke fürtök lógtak az arcomba, erős fűszeres parfüm illat töltötte el az orromat, melyet kicsit sem tartottam vonzónak, de jelenleg... talán az alkoholnak köszönhetően beindított. Megfogtam a lány derekát, úgy húztam közel, és NaRival találtam magam szemben. Ezernyi kellemes emlék suhant át az arcomon, és erőteljes késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam azokat a puha, és kicsiny ajkait, melyeket annyira szerettem. Lehunyt szemmel sodródtam az árral, és hagytam, hogy az egész magával ragadjon. Hevesen csaptam le az ajkaira, nem foglalkozva a külvilággal szenvedélyesen csókolóztunk hosszú perceken keresztül. Nem érdekelt semmi, immár őt is annyira akartam eddig, mint HyeMit, de ez mindösszesen olyan mélyről jövő, férfias ösztön volt, mely nem szolgált semmilyen érdeket, csak meg akartam dugni és kész. Ezen nincs mit szépíteni, csak keresni kellett egy olyan helyett, ahol nincs senki. Megfogtam NaRi kezét, és átcipeltem magammal a tömegen, és arra döntésre jutottam, hogy az udvaron, mintha emlékeznék olyan helyekre, ahol az egész kivitelezhető lenne, hiszen a medence túl oldalán fészerek, garázs és ehhez hasonló helyek is voltak. Messze kellett lennünk a tömegtől, ha azt akartam, hogy erről a kalandról ne tudjon senki, hiszen NaRi hajlamos túl hangos lenni. Még mindig a kezét fogtam, amikor a medence szélén lavíroztam volna el, de egy különösen haragos tekintetű HyeMivel találtam szemben magam.

–        Láttam – jelentette be határozottan, a környékén legalább négy üres sörösüveg hevert, az egyik apró darabokba törve. El nem tudtam képzelni, hogy mit művelhetett, és az eddig erősnek tűnő ösztön, az irányt érzett szerelmem legyőzte, ám akkor még nem is számoltam NaRi agresszív kitörésével.

–        Helyes! – szólalt meg a szőke lány. – Tudd, hogy ő az enyém!

–        Nem vagyok senkié – tiltakoztam, és már kezdtem meg bánni a felettébb vakmerő kitörésemet.

–        Ja, előbb nem úgy tűnt – nevetett fel hisztérikusan NaRi, majd közelebb hajolt hozzám, hogy amit mondani akar HyeMi véletlenül se hallja. – Előbb még nagyon azon voltál, hogy magadévá tegyél!

–        Az lehet – léptem távolabb tőle, és hátát adtam az égnek, hogy nem a nagyon passzentos farmeremet vettem fel.

–        Lépj le, ribanc! – utasította a szőkeség HyeMit, aki azonnal gúnyosan felnevetett.

–        Először nézz inkább magadra – mondta a lány, majd hátat fordított nekünk.

Elgondolkodtam volna azon, hogy miképpen hogyan fogom kimenteni magam ebből a szánalmas helyzetből, amikor saját magam, pontosabban a farkam vezetett ide. Aish, hogy mennyire hülye vagyok. Észre sem vettem, hogy NaRi mit tervez, de amint meglökte a másik lány hátát, egyenesen a medence irányába, amiben még víz is volt, elképedve néztem a szőkére, akik kegyetlen nevetésben tört ki.

–        NaRi kontra ostoba liba – mondta a kacagás közben. – Egy – null.

–        Mit műveltél te szerencsétlen?! – förmedtem rá a lányra, aki megszeppenve meredt rám. Letérdeltem a medence szélére, hogy ki tudjam onnan szedni HyeMit, aki nagyon vizes volt, de a víz mélysége sem számított veszélyesnek, s amikor kidugta a fejét, hogy levegőt vehessen, fellélegeztem. Legalább nem fulladt meg. – Gyere! – nyújtottam felé a kezem, de ellökte. Nem akarta a segítségemet.

Egyedül mászott ki a vízből, a ruháiból csak úgy ömlött a víz, és a hűvös idő ellenére nem is vacogott, de olyan irtózatos düh jelent meg a gyönyörű arcán, hogy én magam is tartottam tőle egy kissé. NaRi irányába lendült, aki még mindig röhögött a lányon, de amint meglátta a felé irányuló alacsony alakot, észhez tért.

–        Kár, hogy nem fulladtál meg – gúnyolódott.

–        De te megfogsz – fenyegetőzött HyeMi, és a szőke lány nyaka köré fonta az ujjait. Döbbenten néztem a jelenetet, de amint NaRi fuldokolni kezdett, kiszabadítottam a szorításból.

–        Hagyd! – intettem nyugalomra a vágyam tárgyát, de hajthatatlan volt.

NaRi csak nem bírt magával, hevesen lépett fel a másik lány ellen, aki a benne rejlő mély harag miatt alapból erősebb volt. A szőke be akart vinni egy ütést HyeMinek, aki elhajolt a feléje lendülő ütés elől, majd egy határozott mozdulattal megragadta NaRi szőke fürtjeit, és lerántotta a földre. A lány felsikoltott, gondoltam ész nélkül téphette a haját a másik, én pedig teljesen tehetetlennek éreztem magam.

–        HyeMi, kérlek! – próbáltam hatással lenni rá, de csak nem sikerült.

Erőteljesen fogtam meg a lány karjait, hogy ne tudjon több kárt tenni NaRiban, bár megérdemelte volna szőke, ha jól elintézik, de amilyen szemét, még valami komolyabb lépésre szánja el magát HyeMi ellen. Végül az alacsony lány elengedte a hajtömeget, de nem kevés mennyiség maradt a kezében. A földön fekvő szőkeség zokogott, hisztérikusan sikongatott, és amikor talpra segítettem, utálatosan nézett rám, majd a tőle két lépésre lévő szaporán lélegző HyeMire.

–        Idegbeteg vagy! – ordította el magát NaRi, de HyeMI újra közelebb akart lépni, végül az akkor odaérkező JiMin fékezte meg.

–        Neked elment a maradék józan eszed? – kérdezte a fiú elképedve nézve a lányra. – Ezt most miért kellett?

–        Mert... – kezdte lehajtott fejjel, a könnyeivel küszködve.

–        Mert nem tetszett neki rámásztam a pasijára! – kiáltotta a szőke lány, akit én tartottam féken.

–        Nem vagyok féltékeny, nincs miért – ellenkezett HyeMi, de láttam rajta, hogy majd szétveti a féltékenység. Ismerem az érzést, hiszen ilyenkor az ember mindenre képes.

–        Vidd haza! – kérte JiMin. – Az kijárat előtt megvárlak. Megfogta a lány karját és elvezette.

Nem nézett sem rám, sem NaRira, egész végig a földet fixírozta, én pedig teljesen ki voltam készülve, hogy ez az egész őrültség miattam történt meg.

                                                                           -

Csendesen róttuk az utakat, lassan, komótosan vánszorgott, csaknem alig állt a lábán, és olyan alkoholszag vette körbe, melyet csak akkor szoktam érezni, ha apám kiütve érkezik haza. Nem akart hozzám érni sem, és tízpercnyi séta után, egy park felé mentünk. Épp csak a feléig értünk el, amikor ledobta magát az egyik padra.

–        Rosszul vagyok! – jelentette be a fejét fogva.

–        Szédülsz vagy... mi van – térdeltem le elé nem kis pánikkal a hangomban. Ha már miattam készült ki ennyire szerettem volna jóvátenni.

–        Azt hiszem – mondta mélyeket sóhajtva – hányni fogok!

Felpattantam, azt azért kicsit sem szerettem volt, ha rajtam végzi mind az, amit elfogyasztott, de lassacskán felkínlódta magát. Becammogott egyenesen a bokrok közé, ahol térdre esett, és azonnal kiadta a gyomra tartalmát. A haját fogtam, hogy annak legalább ne legyen baja, és hősként tűrtem a megpróbáltatásokat. Néha felköhögött, és igyekeztem nem rosszul lenni. Talán csak pár perc telhetett el, és amint jónak látta, tovább indultunk. Amint kiértünk a parkból, kerestem egy kisboltot, hogy szerezhessek neki vizet, elég szarul festett, és az út szélén, egyenesen az útpadkán ülve, várakozott rám. Hálával szemében fogadta el az üveg vizet, melyet felbontanom már nekem kellett. Arra már nem igazán akadt ereje. Tudtam, hogy erre sem fog emlékezni, arra, hogy megtépte NaRi, és arra sem, hogy ezt az váltotta ki, hogy lesmároltam a szőkét. Istenem, mekkora barom vagyok. Féltékenységből tette, ami jó jel, de ha ennyire kegyetlenül nyilvánul meg nála, jó lesz tartanom egy kicsit ettől a kellemetlen helyzettől. Pár percig hallgattunk, és amint jobban volt, fájdalmas pillantással emelte rám a tekintetét.  

–        Szerinted is idegbeteg vagyok? – kérdezte, de kissé meghökkentem ezen a kérdésen.

–        Nálam nem jobban – mosolyodtam el.

–        Tudom, mit gondolsz?

–        Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Mit?

–        Hogy mekkora egy hülye vagyok!

–        Nem, nem vagy az – ellenkeztem gondolkodás nélkül. – Csupán kiborultál.

–        Miért csókoltad meg?

–        Elviekben azt mondta, hogy szálljak le rólad, akkor most miért vagy kibukva– értetlenkedtem, bár nagyjából tisztában voltam az okával.

–        Nem tudom, nem tudom, egyszerűen nem tudom – temette a kezében az arcát, majd a könnyekben tört ki, így automatikusan közelebb vontam magamhoz. A hátát simogattam megnyugtatásképpen, bízva abban, hogy a közelségem elég lesz ahhoz, hogy lehiggadjon. – Csak fájt, hogy pont ő az.

–        Előtte egy teljesen másik csaj akart megkörnyékezni – jegyeztem meg csendesen.

–        Ettől nem érzem magam jobban – grimaszolt, és mosolyom közben kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. Na, ennyit arról, hogy távol tartom tőle magam...

–        Azt mondtad, hagyjalak békén – erősítettem meg a legfontosabb tényezőt.

–        Tudom, de valahogy nem akartam, hogy azzal legyél megint, aki megbántott téged – magyarázkodott.

–        Akkor, ha más mászik rám, nem fogsz ennyire agresszíven kitörni magadból? – vetettem fel.

–        Talán, ha az tényleg olyan rendes hozzád – felelte, vagy valahogy nem tetszett a válasza. Csupán az aggodalom miatt vesztette el önmagát, és nem a féltékenység miatt. Ha más, értelmes lány kerül a kezeim közé, akkor azt hagyni fogja... A legnagyobb baj az egészben mindösszesen az, hogy nekem csak és kizárólag ő kell. Vagyis akkor, ha nem indulok be, és nem kezd el egy igen fontos testrészem vezetni.

–        És mi van, ha te lennél az a lány? – érdeklődtem halkan, és reménnyel telve.

–        JungKook dobta Rimt – jegyezte meg teljesen természetesen, mire az én reményeim szilánkokká törtek össze. Kook ki fogja használni a lehetőséget, és amint lehet randira hívja a lányt, aki nem fog ellenkezni, de sajnos bármit teszek, én csupán egy lelki szemetesláda vagyok számára, és hiába történtek köztünk igen szenvedélyes események, nem is tulajdonít neki nagy jelentőséget. Ez borzalmasan megtépázta az érzéseimet, szinte széttépte a szívemet. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy minden reményemet lassan, de biztosan elvesztem...

–        Ez elég rossz hír – vontam meg a vállam. – És számít ez bármit is?

–        Lehet, még nem tudom.

–        Nem szeretném, ha vele lennél, ha esélyt adnál arra, hogy tönkre tegyen még jobban, hiszen most amúgy sem túl kellemes a helyzeted.

–        Miért ne tenném? Már nem egyszer randira hívott, nemet mondtam Rim miatt, most már nem kell.

–        Miattam sem akarsz?

–        Kedvellek, de... – Megint csak sírni kezdett, így jobbnak találtam nem erőltetni a témát.

–        Gyere! – álltam fel a helyemről, és feléje nyújtottam kezem.

Felsegítettem, de egyből közelebb is kellett vonnom magamhoz, nem foglalkozva azzal, hogy mindene hideg és vizes, alig állt a lábán. Az egy dolog, hogy én legalább hat sört megittam, valahogy egyáltalán bírja az alkoholt, és csak azért is megteszi. Gyorsan a forró víz alá akartam tenni, nehogy megfázzon, ám egyelőre azt sem tudtam, hogyan fogom probléma mentes ágyba tenni, mert ha az apja meglát minket, kapásból kiherél. Mintha lenne oka rá...

-

Negyed óra alatt érkeztünk meg, kinyitotta a táskáját, és remegő kézzel adta a kezembe a kulcsot. Nesztelenül kellett megkeresni a fürdőt és a lány szobáját, hogy minél hamarabb ágyba kerülhessen. Ahhoz még eléggé magánál volt, hogy megtalálja a villanyt, feloltotta, majd bezárta maga mögött az ajtót. Ennyit arról, hogy amint az ágyban van, haza megyek. Kénytelen leszek vele éjszakázni. Nem mintha nem örülnék neki, de jelen esetben dühös voltam magamra meg rá is, nem tett volna jót az együtt alvás. A lakás meglepően egyszerű volt, és nem nagyon találtam személyes tárgyakat a lakásban, tehát sejtettem, hogy bérelik a helyet, így még inkább megsajnáltam szegényt. Az apja nagyon sokat dolgozhat, hiszen elég magasak a lakások bérleti díjai a városban, kimondottan a belvárosban. Mi a nagyiék régi, ám felújított házában lakunk, ami legalább a miénk, és ez rettenetesen sokat számít.

–        Merre van a szobád? – fordultam hozzá, amint megláttam, hogy kedve támadt ott, ahol éppen tartózkodott, ledűlni aludni. Aish, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

–        Odavezetlek – mondta, majd megragadta kezemet, és magával cipelt.

A rövid folyosó mellett, egyből az első ajtó jobbra. Benyitott, s olyan sebességgel viharzott be, hogy „porzott” a lába alatt a szőnyeg. Nem volt olyan hatalmas, mint az enyém, az ágya is sokkal kisebb volt a falakon most sem volt semmi, de az ablakban, meg néhol a szobában kaktuszok hevertek. Nem mondtam volna tipikus lányos szobának, visszafogott eleganciáról árulkodott, az asztalán pedig halomszámra pihentek a kották, a földön pedig a jogi és a tudományos könyvek.

–        Neked ez a hobbid? – mutattam a könyvekre.

–        Azt hiszem – vonta meg a vállát. – Szeretek olvasni, szeretem az új adatokat, a tudást. Szeretek okos lenni. – Ezen elmosolyodtam.

–        Jobb lenne, ha megfürödnél, mielőtt lefekszel – tanácsoltam, majd a kezébe nyomtam az egyik szekrény ajtaján lógó halványkék törülközőjét.

–        És oda is elkísérsz? – kérdezte egy pillanatnyi elcsodálkozással.

–        Nem tudom, inkább megvárlak az ajtóban.

Így is lett. A szobájával szemben volt a fürdő, és feltett szándékom volt nem utána menni. Pedig megcsodálhattam volna, teljes meztelen gyönyörűségében, de nem tettem, féken tartottam a vágyaimat, amit NaRi esetében nem tudtam. Talán az is elképzelhető, hogy kissé kijózanodtam, meg lehet, hogy ő is, hiszen nem volt annyira elemében, mint amikor nálam volt, de nem is nézett ki annyira vacakul, mint amikor visszaérkeztünk. Felfrissülve, magára tekert törülközővel lépett ki a fürdőszobából, és azonnal áttereltem a szobájába.

–        Tessék felöltözni, és irány az ágy! – utasítottam.

–        Nem vagy az anyám! – vágott vissza, majd elkomorodott. – Tudod, nem így képzeltem el, az anyámmal való találkozást.

–        Hanem? – néztem rá értetlenül.

–        Reméltem, hogy sosem látom. Amikor lelépett, apu azt mondta, hogy nem érdemli meg, hogy olyan lánya legyen, mint én vagyok.

–        Egyetértek vele!

–        De mindig reménykedtem abba, hogy visszajön, alig két évesen, gyakran néztem az ablakban, mikor bukkan fel, hogy azt mondja, sajnálom! – Láttam, ahogy a könnyek megint csak eláztatják az arcát, amint a fájdalmas emlékeiről mesélt. – Ám ez csak üres vágyakozás volt. Most meg kiderül, hogy egy úri kurva, semmi több, és ezért a fényűző életmódé eldobta a saját gyermekét.

–        Ne emészd emiatt magad! – vontam magamhoz közel törékeny testét. – Ne arra gondolj, ami már nincs, hanem arra, aki itt van veled!

–        Azt sem hiszem el, hogy Rim a húgom! – szipogott szüntelenül.

–        Ne is törődj vele! Majd megbékél a helyzettel, meg szerintem ez neki se jó, hiszen nem is tudott rólad.

–        Talán nem is baj! – közölte vállvonogatva. – Ez nem változtat a nézeteimen.

–        Hát ebben nem is kételkedtem – nevettem fel végül, és nagy nehezen elengedtem őt. Szerettem a karjaimban tartani, nem csak hevesen rányomulni, hanem érzéssel, rengeteg figyelemmel, törődéssel az irányába fordulni. Ez az én lelkemre is pozitívan hatott. – Most pedig nyomás!

–        És most itt hagysz? – tudakolta, amint felöltözött. Hátat fordítottam neki, amíg öltözködött, sosem felejtve el az, hogy én egy úri ember vagyok, aki nem lesekszik. Persze szívesen meglestem volna tökéletes formást testét, a varázslatos idomait, amiket a vizes ruhái eddig is előnyösen emeltek ki, de nem tettem.  

–        Mit szeretnél? – kérdeztem, amint óvatosan megfogtam az arcát két oldalról.

–        Aludj velem! – mondta hezitálás nélkül.