15. fejezet - A sebesség fogságában

/TaeHyung/

Hülyeséget csináltam, hatalmas nagy hülyeséget. Szerettem volna a védelmező hős lenni, egy olyan ember, akire bármikor számíthat, erre megijesztem, azzal, hogy meg akarom ütni. Soha! Inkább átrendezem JungKook túlzottan is csinos képét, mintsem valaha is kezet emeljek egy nőre, főleg nem arra, akit még kedvelek is. Ugyan lehet, hogy a kedvelek kifejezés nem is elég arra az intenzív érzésre, amit iránta érzek. Két hét alatt persze nehéz azt mondani, szeretem, de nagyon erősen kezdett kialakulni bennem a szerelem érzete. Már ha egyáltalán létezik ilyen. A másik, amit bánnom kellett volna, hogy megcsókoltam... Nem a csók része volt a baj, hanem, hogy olyan vadul tettem meg, hogy nem bírt reagálni sem. Teljesen ösztönösen cselekedtem, végi sem gondolva, hogy milyen következményei lehetnek az egésznek, csak érezni akartam belőle egy darabot, amit úgy éreztem, hogy elvettek tőlem. A kezem erőteljesen lüktetett, de a fájdalom valahogy messzire elkerült, de sejtettem, hogy holnap egyetlen sort sem fogok tudni írni az órán. Majd elkérem a lány jegyzeteit, persze ha a történtek után egyáltalán még óhajt velem beszélni. Kissé megfáradva léptem át az otthonom ajtaját, és konyhában égő lámpa fénye, még a nappalit is betöltötte. Bepillantottam a helyiségbe, ahol anyu éppen a teáját szürcsölgette. Olyan volt számára, mint valami relaxáló rituálé, melyhez időnként én magam is csatlakozni szoktam.

–        Nagyon vacakul nézel ki – jegyezte meg, amint beléptem teljesen. – Minden rendben?

–        Nem – vágtam rá, majd leültem mellé, a kezemet kitéve az asztalra, és egyből aggodalmasan kezdett méregetni.

–        Ez hol szerezted? – kérdezte végül szigorúan.

–        Volt egy kis nézeteltérésem HyeMivel – vallottam be.

–        Remélem, nem bántottad.

–        Nem vagyok olyan, mint az apám. Vagyis reménykedem benne...

–   Mit csinált szerencsétlen lány, ami miatt ennyire kiborultál? – faggatott tovább enyhe szigorúsággal a hangjában.

–     Először is nem mondott igazat, másrészt hagyta, hogy JungKook rámásszon – magyaráztam dühösen.

–        Rámásszon? – vonta fel a szemöldökét anyu. – A féltékenység rossz tanácsadó.

–        Tudom, de azt merte állítani, hogy egy csók nem nagy dolog.

–        Az attól függ.

–    Na, nem! – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. – Bebizonyítottam neki, hogy igenis nagy dolog.

–    Akkor semmivel sem vagy különb, mint a másik srác – figyelmeztetett.

–   Mégis mit kellett volna tennem? – kérdetem kibukva. – Hagyjam, hogy elvegye tőlem, pont, mint NaRit?

–     Nem ezt mondtam, de ha az a lány, nem tekint rád úgy, mint potenciális jelölt, akkor nem láncolhatod magadhoz, akár mennyire szereted.

–        Mit akarsz ezzel mondani? – értetlenkedtem.

–        Tartsd tiszteletben a döntését.

–        Ha tényleg összejön JungKookkal valamikor, nem lesz semmi értelme az életemnek.

–     Ez túlzás – legyintett anyu könnyedén. – Meg kell égetnie magát ahhoz, hogy tudja, mihez is tartsa magát. Csalódnia kell, és akkor ott lehetsz neki te.

–        Már megbocsáss, de majd’ megöl a gondolat is, hogy hozzáér, még ha valami komolyabbat is tervez vele, mert másra úgy sem kellene neki, csupán trófeákat gyűjt – heveskedtem szüntelen. Valahogy nem tetszett ez a hozzáállás. Az oroszlánok közé dobni azt, akit szeretsz, nem egyszerű. – Ha Kook valaha is fájdalmat okoz neki, és a földbe döngölöm.

–    Ijesztő azt látni, hogy ennyire szerelmes vagy – jegyezte meg csendesen, de láttam rajta, hogy aggódik, nehogy véletlenül ostobaságot csináljak. De ennyire feltüzelt állapotban, valóban képes vagyok végtelenül hülye döntéseket hozni. –  Türelmesnek kell lenned, légy HyeMi lelkitársa, és mutass rá a másik hiányosságaira. Mást nem nagyon tehetsz. A lánynak magától kell rájönnie arra, hogy te vagy számára a tökéletes választás. Most még eléggé elvakult, de az idő az oldaladon áll.

–        Ez megnyugtat – sóhajtottam fel. –   Talán három év múlva enyém is lehet. Addigra belehalok ebbe az érzelmi hullámvasútba.

–        Az lehet, hogy a szerelembe bele lehet halni, sőt bizonyos fokig bele is halsz, de ne reagáld túl a helyzetet. Igen, lehet, hogy JungKook bepróbálkozott nála, de ha HyeMi azt mondta, nem volt komoly ügy, akkor higgy is neki.

–   Köszi a lelki fröccsöt, de valamiért nem érzem magam jobban – mondtam, majd hirtelen erős fájdalom, szúró érzés öntötte el a kézfejemet, felfelé haladva a karomban, így felszisszentem.

–   Menj, fürödj le, aztán megnézem, mit műveltél magaddal te hős szerelmes – adta ki az utasítást mosollyal az arcán, de nem is igazán mertem volna vele ellenkezni.

Amíg felmentem az emeletre, hogy rendbe szedjem magam, anyu szavait és bölcs tanácsait próbáltam feldolgozni. Lehet, hogy igaza volt nagyon sok dologban, tudtam a lelkem legmélyén, most is igaza van, de nehezen tudtam megfogadni. Nem vagyok képes arra, hogy hagyjam JungKooknak, kihasználni őt. Főleg nem bírtam volna azt elnézni, hogy hozzáér, hogy megcsókolja, vagy akármi... Nem, szó sem lehet róla. Addig fogok küzdeni, addig leszek a hőse, amíg meg nem gondolja magát, amíg be nem látja, hogy én vagyok a tökéletes választás. Nem fogom hagyni senkinek sem, hogy elvegye tőlem, mert Lee Hyemi az enyém, és kész. Tudom, nem birtoklunk senkit sem, de ez most más, ez létszükséglet. Hosszasan áztattam magam a zuhany alatt, de a vízcseppek ezúttal egyáltalán nem hozták meg számomra a lelki békét. Végül, amint végeztem belebújtam a megszokott pizsimbe, magamra húztam egy köntöst is, és visszasiettem a konyhába. Anyu már kikészítette a legnagyobb rémálmomat, azt a fránya fertőtlenítőszert, melytől még a hideg is kirázott. Gyűlöltem a csípős szagát, és a mélyre hatoló égető érzést is, melyet minden cseppje a sérüléseimben okozott. Annyira nem találtam vészesnek, csupán néhány horzsolásról volt szó, néhány viszonylag mély horzsolásról, tehát feleslegesnek találtam ezt az egész hercehurcát.

–      Amúgy áruld már el, kérlek – fordult az irányomba anyu, amikor először nyomta a sebre azt a rémséges szert –, hogyan is szerezted ezt?

–     A betonfalba ütöttem, közvetlenül Hyemi feje mellett – vallottam be, s minden egyes mozdulatnál felszisszentem, hiszen anyám szándékosan kínzott. Ez valami hülye bosszú?!

–      Te ostoba! – szidott le kemény hangnemben. – S csodálkozol, hogy szegény lány menekül tőled?

–     De nem őt bántottam, a volt pasija gyakran bántotta őt, én ehhez képest megfontoltan cselekedtem – feleseltem vissza hevesen. Az agyamra ment ezzel a túlzott szigorral, de azt észrevettem, hogy bizony ő is kedveli a lányt.

–     Ezt honnan veszed? – csodálkozott el anyu, majd eltette a pamacsokat, helyette gézlapokkal fedte be a sérüléseimet, és alaposan betekerte őket.

–     Ennyire nem kell biztosra menni – jelentettem be kissé félszegen, megvizsgálva anyu csodás műalkotását. – Ő maga mondta!

–    Akkor el tudod képzelni, mennyire kikészíthette az, amit apád művelt, erre te is agresszíven viselkedsz vele, pedig nem tehet semmiről.

–        Na, ne gyere nekem a feminista szöveggel, hogy nem tehet semmiről, hiszen ő csak egy lány – ellenkeztem, mert megint kezdett átesni a ló túloldalára. – Nézd, én nem szerettem volna, sem bántani őt, sem pedig megrémíteni, mindösszesen rosszul döntöttem.

–    Hogy te mindenre tudsz magyarázatot adni – nevetett fel, majd bátorítóan megsimogatta az arcomat.

–        Nem is én lennék, ha nem tenném – ismertem el. – Majd, ha holnap látom HyeMit, és nehéz lesz elkerülni, mert padtársak vagyunk, maximum bocsánatot kérek tőle, hogy rondán viselkedtem vele.

–        Ez a minimum – bólintott rá. – És most tűnés aludni!

–        Kiraksz a konyhából? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

–       Nem – rázta meg a fejét. – Csak tizenegy óra van, és holnap suli! Ha kell egy fájdalomcsillapító a kezedre, akkor most szólj, mielőtt elteszem a dobozt.

–   Nem kell! Én férfi vagyok, bírom a fájdalmat! – jelentettem be ünnepélyes hangon, majd lemosolyodtam.

–        Aludj jó! – búcsúzott el, de tőlem csupán egy intésre tellett.

Imádtam anyámat, egyszerre volt humoros és szigorú. Tudta, hogyan kell bánni az emberekkel, hogy ragadjon rájuk némi illem is, de közben jól érezzék magukat. Kényelmesen vackoltam be magam az ágyamba, és magamhoz öleltem az egyik párnát. Röhejes, de éppen olyan illata volt, mint a lánynak, édes és nagyon vonzó, így azzal a kezemben aludtam el. Teljesen kifordultam önmagamból. Sőt úgy tűnik, hogy kezdek megőrülni... Bíztató előjelek...

-

Másnap reggel szándékosan arra mentem, amerre HyeMi lakik. Lassan lépdeltem el a ház előtt, és egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy otthon van-e még, vagy már elindult. Inkább nem kockáztattam, nem csengettem be, bár egy hang a fejemben erősen erre sarkallt. Legyőzve a különös utasítást, elsétáltam az épület mellett, pont arra a sarok felé, ahol előző héten felvettük anyuval, épp a meghallgatás napján. Sajnálatos módon nem került be a legjobbak közé, de jövőre újra megpróbálhatja, hátha akkor sikerrel jár. Annak viszont nagyon örültem, hogy NaRinak sem sikerült. A tette után nem is csodálom, hogy kizárták. Megérdemelte a sorsát. Sietősen lépkedtem, és arra lettem figyelmes, hogy egy alacsony és törékeny alak várakozik, pont a sarkon. El akartam menni mellette, amint ráeszméltem, hogy a lány az, kikerülő hadműveletet szerettem volna véghezvinni, de HyeMi szinte oda szalad hozzám, és úgy vetette a karjaimba magát, mintha évek óta kapcsolatban lennénk, és épp egy hosszabb idő után újra látnánk egymást. A rám nehezedő „teher” miatt tudtam továbbmenni, így megálltam, a lány pedig felpillantott rám, és a következő pillanatban sírni kezdett, mintha bántottam volna. Kénytelen voltam magamhoz ölelni, mert a végén még a járókelők is azt hiszik, hogy bántalmaztam, pedig erről szó sem volt. Sosem lennék képes arra, hogy őt bántsam.

–        Kérlek, ne gyűlölj! – szipogta, miközben a derekamnál fogva erősen szorított. Kissé meglepett a reakciója, hiszen tegnap este még a pokolba kívánt.

–       Nem is tudnálak – mondtam, majd a hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. – De ne kezdj el sírni, mert az, az őrületbe kerget.

–      Jól van! – Ennyit bírt kinyögni, majd láttam rajta, hogy próbálja elfojtani a könnyeket, de nem igazán sikerült neki. Aish!

–     Ne sírj már, az isten szerelmére! – dorgáltam meg kedves hangnemben, nem akartam még jobban megrémíteni. – Ha így csinálod, csak elkésünk a suliból, és mindkettőnket meglincselnek!

–        Engem biztos nem fognak – jelentette be elsütve egy apró mosolyt, miközben végre valahára elengedett.

–        Meglehet, hiszen te vagy az iskola legokosabb diákja, de engem tuti kihajítanak – figyelmeztettem, majd megfogtam a kezét, hogy rávegyem az indulásra.

Az úton nem szólt hozzám, de nem is engedte el a kezem. Úgy szorította, mintha én lettem volna az egyetlen biztos pont az életében, és ennek nagyon örültem. Reméltem, hogy sikerül benne valamilyen pozitív érzést is kiváltanom az irányomba, mert az örökös gyűlölködése, a hülye játékai az agyamra mentek. Mondjuk azt nem mertem volna állítani, hogy én másképp viselkedek vele, hiszen a kitöréseimet annyira nem bírom irányítani, mint ő a sajátját. Mégis csak tökéletes páros lennénk. Amint az iskola épületéhez értünk, lassan elengedtem a kezét, nem szerettem volna, ha pletykálni kezdenek rólunk, így elég nehéz lesz a két álnok kígyót megfigyelés alatt tartani. Mondjuk jelenleg csak egyet, hiszen hála az égnek NaRi egyetemista, azt hiszem első éves valamelyik orvosi egyetemen. Sejtettem, hogy nem azért választotta, mert annyira érdekelné, hanem mert az anyja erősködött. Azt még magam sem tudtam, hogy velem mi lesz érettségi után, mert hiába lesz egy jó eredményem, pénz nélkül nem sokra fogok menni. Maximum, majd dolgozom, és spórolok, aztán majd megyek egyetemre. Ugyen nem tudom, mit tanulnék szívesen. Jelenleg csak sodródom az árral. Egyből az udvarrész egyik eldugott szeglete felé vettük az irányt, ahol szembe találkoztunk YoonGival. A telefonját nyomkodta, ám amikor HyeMi ledobta magát mellé a padra, döbbenten kapta fel a fejét.

–        Hé, kislány! – förmedt rá. – Éppen koncentrálok, ha nem látnád!

–        Azt is tudsz? – nézett rá a lány megjátszott elcsodálkozással.

–  Képzeld! – bólintott, és amint észlelte a jelenlétemet, szélesen elvigyorodott. – Csak nem kettesben jöttetek?

–        De! – vágtuk rá HyeMivel együtt, tökéletes szinkronban. – Van ezzel valami baj? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

–      Nekem nincs – vonta meg a vállát a fiú, a hangjában mérhetetlen cinizmussal. – Ma délután gokartozni megyünk a srácokkal!

–        Tudom – feleltem. – Nem vagyok abban biztos, hogy megyek.

–        Én szeretnék – szólalt meg a lány csendesen. – Persze, ha nem baj! – szabadkozott azonnal, amint meglátta YoonGi gonosz pillantását.

–        Tudod egyáltalán mi az? – nézett rá kérdőn.

–        Nem vagyok ostoba – ellenkezett HyeMi villámló pillantással. – Már voltam egy párszor.

–      Remek! – lelkesült be YoonGi, amit szokatlannak találtam. – Öttől foglalt a pálya, de mi szerintem csak hat körül érünk oda. JungKook elhozza a lányokat is.

–        Lányokat? – kaptam fel a fejem az utolsó szónál, mert gyanakvással töltött el.

–        Igen, Rim ragaszkodik ahhoz, hogy jöjjön, és állítólag NaRit is hozza – magyarázkodott Yoongi, s tudtam, hogy nem hagyhatom magára HyeMit, hiszen az a két fúria tervez ellene valamit. Lehet, hogy nem ártott volna közölni a lánnyal a rá leselkedő veszélyt.

–        Csúcs! – sóhajtottam lemondóan. – Nagyon úgy tűnik, hogy nekem is mennem kell.

–      Ha nem akarsz, nem kell – próbálkozott Hyemi  meggyőzéssel. – Miattam ne fáradj!

–        Nem miattad teszem, csak aggódom a testi épséged miatt – mondtam egyszerűen, és nem óhajtottam mélyebben bele menni a témába.

–        Azért vérre ne menjetek! – vigyorodott el a fiú. – Ha ötre ott lesztek, akár ki is próbálhatjátok a pályát.

–     Az nem rossz ötlet, legalább belejövök – jelentette be a lány, de valahogy nem örültem ennek.

–    Na, akkor délután találkozunk! – mondta Yoongi, miközben feltápászkodott, amolyan nyugdíjas stílusban, és elindult az épület felé.

–        Tényleg menni akarsz? – kérdeztem HyeMItől, de láttam a szemében az elszántságot.

–        Van egy olyan érzésem, hogy félsz.

–        Mitől? – csodálkoztam el.

–        Hogy veszteni fogsz – mondta magabiztosan.

–        Erre ne vegyél mérget – feleltem egészen közel hajolva a z arcához.

Vattacukor illat lengte körbe, már megint, és annyira szerettem ezt az illatot, hogy szinte szédülni kezdtem tőle. Szerettem volna egy lány csókot nyomni az ajkaira, de tudtam, hogy nem jó ötlet, egyrészt a pletyka miatt, másrészt ő maga se díjazná a közeledésemet. Na, mindegy... Tudom, hogy eljön majd az én időm is...

/HyeMi/

A pálya a város szélén volt. Sejtettem, hogy valami ismerősüké lehet, hiszen egyből lekezelt az ott lévő férfival, és bensőséges viszonyban beszélgettek. Te ó és, hogy ez a srác mindenkit ismer, vagy épp a srácok ismernek mindenkit. Profi pálya várt minket, kétoldalt magas lelátóval, érdekes kanyarokkal, valóban tele volt kihívással, és már alig vártam, hogy kipróbálhassam magam. A rajtvonal mellett volt egy kisebb garázs is, melyben néhány jármű parkolt csak, a rajtnál közvetlen pedig öt csinos gokart várta a bátor versenyzőket. Mindegyikben volt egy-egy bukósisak is, fő a biztonság alapelvén, és annyira fellelkesültem, hogy alig bírtam magammal. Nagyon tetszett az a technikai megoldás, hogy amink felparkolt a jármű a rajtnál, el nem tudtam képzelni, hogy milyen szerkezet, de észlelte az ott tartózkodást, és a lámpák azonnal pirosra váltottak. Nem is volt szükség plusz emberre, hogy a lámpák működésére figyeljen, és tudtam, hogy ez valóban szörnyen drága lehet. Kettesben voltam Tae-vel, és a reggeli érzelmi kiborulásom óta elég távolságtartó, kissé visszafogott is, melyen meg voltam döbbenve.

–        Na, akkor – fordultam hozzá, amikor már meguntam az ácsorgást és a várakozást. – Nem megyünk egy kört?

–      Tudod egyáltalán irányítani? – kérdezte meglepően gúnyosan, és az előbb éppen dicsértem magamban a szerény viselkedését, erre tessék... Máris visszatértünk az alapokhoz. Elindultunk a gokartok irányába, kiszemeltem magamnak egy piros darabot, mely a hetes számot viselte.

–     Igen, tudom – válaszoltam hasonlóan gúnyosan. – De abban nem vagyok biztos, hogy neked is menni fog.

–        Ha-ha-ha – adott elő egy megjátszott nevetést. – Nem vagy vicces.

–        Nem annak szántam – feleltem gondolkodás nélkül.

–        Csak aztán nehogy véletlenül pofára ess – gúnyolódott tovább.

A kezemre pillantottam, és nem voltam teljesen biztos abban, hogy a tekintélyes kötés miatt tudok-e majd vezetni, ezért a bal kezemmel eloldottam a csuklómnál lévő csomót, és elkezdtem lehámozni róla a kötszert. A fiú az egyik mozdulat közben megállított, a kezemre tetet az övét, így kénytelen voltam felpillantani.

–        Szerintem nem kellene – jegyezte meg enyhe aggodalommal.

–        Így nem tudok vezetni – vontam meg a vállam. – Egyébként meg, ha nem kezdem rehabilitálni, lehet, hogy sosem tudok zongorázni.

–        Azért elég kár lenne – ismerte el, majd elmosolyodott, így folytattam a cselekvést.

Teljesen felszabadultnak éreztem a kezem, éreztem, ahogy a levegő is éri, és megpróbáltam ökölbe szorítani. Nehéznek bizonyult, teljesen görcsösek voltak az ujjaim, s amint behajlítottam, egy kisebb fájdalomhullám szaladt át rajta. Jobb volt, mint abban a vacak kötésben, így nem is óhajtottam visszakötözni, vagy épp visszamenni a dokihoz.

–     Nos, milyen? – érdeklődte, amint meglátta a kissé fájdalmas arckifejezésemet.

–      Helyzethez képest, egész jó – mosolyodtam el, és még néhányszor gyakorlatoztam a kezemmel.

Végül még pár pillanatig méregettük egymást, és erős késztetést éreztem arra, hogy bevalljam, mennyire nem volt nagy dolog JungKook észhez térítő csókja. Tudnia kellett, hogy nem hagyott bennem maradandó nyomot.

–        Jó volt? – kérdezett közbe, egyenesen a gondolataimba, mint valami látnok.

–        Micsoda? – értetlenkedtem.

–     A csók – felelte tömören, de az értetlen arckifejezésem miatt hozzátette: – JungKooké...

–        Nem – ráztam meg a fejem. – Visszafogott volt, és hűvös.

–        Értem. – A földet fixírozta, és éreztem, hogy egy kissé zavarban van. – Akkor nem is tetszett?

–        Nem hagyott bennem maradandó nyomot.

–        És ezenkívül? – faggatott.

–       Ha az érdekel, hogy visszacsókoltam-e... – Itt bólintott. – Nem, nem csókoltam vissza, de mindenre emlékeztem. Az egész testemet felhevítő szenvedélyre... Épp ezért kellett tudnom, hogy tettem-e olyat, amit nem kellene.

–        Miből gondolod, hogy nem kellene? – érdeklődött, majd egy kihívó pillantással végigmért.

–        Ó, te szemét! – vágtam be egy grimaszt, és a fejemre tettem a sisakot. – A rajtvonalnál megtalálsz.

–        Engem meg a célvonalban – kiáltott utánam.

Beleültem a járműbe, és egy gokart kezelése nem is volt nehéz. Teljesen alapvető irányítási elven alapult, melyet talán még én is értettem. Amint TaeHyung beállt mellém, felgyulladt a piros fény, én pedig a haloványan megvilágított a betonútra figyeltem. A pálya szélét magas gumiabroncsokból építette fal vette körül, gondolom, a kicsúszások miatti balesetek súlyosságának csillapítása miatt. Nem állt szándékomban abban végezni, én nyerni akartam, bebizonyítani, hogy igen is tudok vezetni, legalábbis gokartozásban is nagyon jó vagyok. Pár másodperc múlva kigyulladt a zöld fény és úgy tapostam a pedálra, hogy füstölt utánam az út. A fiú nagyon tehetséges sofőrnek bizonyult, az első jobbos kanyar után átvette a vezetést, csaknem két méterrel járt előttem. Nem ismertem a pályát, ő viszont igen, így neki volt a nagyobb előnye. Persze bennem rettenetesen nagy küzdőszellem uralkodott, a teljes vesztés esetén sem adom fel, megragadok minden porszemnyi esélyt is arra, hogy nyerjek ebben a versenyben. Egy hosszabb egyenes szakasznál tartottunk, utána jött egy hirtelen balos kanyar, amit olyan ügyesen sikerült bevennem, hogy megelőztem Tae-t. Utána tartottam a pozíciómat, és a fiú egyetlen egyszer sem próbált megelőzni, s végül csak az én győzelmemmel zárult a kör. Megálltunk a célvonalnál, ami egyenlő volt a rajtvonallal, a gokartot visszaparkoltuk a helyére, és kiszálltam járműből. Levettem a bukósisakot, a hajam, mint ezernyi tekergő kígyó kiszabadult a fogságból, és elegánsan omlott le a vállaimra.

–     Nem hiszem el, hogy hagytál nyerni!  – szidtam le a fiút, és mérgemben meglöktem a karjánál.

–    Én ugyan nem! – ellenkezett, és amint távolabb léptünk a járművektől, a derekam köré fonta az egyik karját, hogy magához tudjon vonni.

Tiltakozhattam volna, de nem tettem, hagytam, hogy megtegye, és szinte vártam, hogy egy csókot nyomjon az ajkaimra, melyre nem tudtam magyarázatot adni. A szórakoztató cselekvésnek egy idegesítő hang vetett véget, így olyan sebességgel libbentünk szét, mintha áram csapott volna meg.

–        Szia, Tae! – szólalt meg NaRi negédesen, egyenesen a fiú fülébe, aki úgy hessegette el a lányt, ahogy a rámenős legyeket szokták. Odébb állt, nehogy véletlenül túl közel legyen a lányhoz, aki bizony lekoptathatatlannak tűnt. – Hiányoztam?

–        Valakinek biztos – jegyezte meg Tae lekezelően, majd kérdő pillantást vetett rám.

Körbenéztem, és mindenki megérkezett, hatalmas zajjal voltak, a büfénél, illetve a gokartoknál vitatkoztak. Csupán egy ember ücsörgött a lelátó egyik magas pontján... JiMin...

–     Majd később beszélünk – súgtam TaeHyung fülébe, aki elkapta a kezemet, amikor elléptem mellőle, és nem törődve az ott lévő szőkeséggel, a homlokomra nyomott egy puszit. Több mint a semmi alapon, be kellett érnem ennyivel.

–      Maradj látókörzetben! – utasított fojtott hangon, és az alábbi jelenet miatt NaRi úgy nézett rám, hogy ha szemmel ölni lehetne, már halott lennék. Valahogy nem érdekelt, megvonva a vállamat, indultam el JiMin irányába.

A srác eléggé elbújt, láttam rajta, hogy még mindig maga alatt van, és csodálkoztam azon, hogy nem akar beszélni a többiekkel a problémájáról. Felmásztam hozzá, majd egy hatalmas sóhaj keretében leültem mellé.

–        Hogy érzed magad? – érdeklődtem a lehető legkedvesebb hangon.

–        Megvagyok – mondta tömören. – És te?

–        Egész jól, bár még mindig nem tudom, mit kezdjek a helyzettel.

–        Lépj túl JungKookon – tanácsolta.

–      Miért? – néztem rá értetlenül. – Magyarázd el, kérlek, miért jobb TaeHyung, mint ő.

–        Az állítás nem helyén való – felelte sejtelmese, majd amint meglátta az elkerekedett szemeimet, mosolyogva hozzá tette: – Miért rosszabb választás, Kook, mint Tae. Így a jobb.

–        Akkor miért?

–        Nem szeretném, ha te is abba a csapdába esnél, mint a legtöbb lány.

–     Mert? Mit csinált az a szerencsétlen fiú, hogy ennyire ellenzed, hogy szóba álljak vele?

–      Beszélhetsz vele, de szeress bele, ha csak nem akarod, hogy pici darabokra törje a szíved.

–        Hogy érted ezt? – faggattam, mert nem tudtam elhinni, amit mond.

–     Talán a két kezem kevés lenne arra, hogy megszámoljam, az elmúlt három évben JungKook, hány lányt fogyasztott el. Pontosítsak, fektette meg őket, elérte, hogy belé szeressenek, ami nagyon egyszerűen megy neki, valahogy lehengerlő a személyisége, és hagyta ott őket, a nevetségesnél nevetségesebb indokokkal – magyarázkodott a semmibe révedve. – Csak a te érdekedet nézem.

–        Miből gondolod, hogy nem változik meg? Mi van, ha pont én kellek ahhoz, hogy megszelídüljön?

–      Ne legyél naiv – nevetett fel, amit jól esett látni, de amit mondott letaglózott.

Rövid ideig hallgattunk, a pályán rótták a köröket, NaRi és Rim pedig éppen az egyik gokart közelében ólálkodtak, vagyis sejtettem, hogy valami rosszban sántikálnak. Elgondolkodtam azon, amit JiMin mondott, és nagyon nem tetszett, hogy JungKook trófeaként tekint a lányokra. Nem szerettem volna, csak egy lenni a listán, szerettem volna, aha miattam más lesz. Reménykedtem a legjobbakban...

–        És Tae miért lenne jobb választás? – néztem kérdőn JiMinre.

–     Mert őszinte, és ez fontos. Meg láttam, hogyan bánt NaRival. Az a lány nem érdemelte meg azt, amit TaeHyungtól kapott, és itt nem anyagi vonzatra gondolok. Ha az ember felemelő érzésekre vágyik, akkor ő a tuti befutó – érvelt a fiú határozottan.

Elgondolkodtam a szavain, és volt valami abban, amit mond. Ha csak eszembe jut, mennyire erőteljes érzéseket keltett bennem eddig, hogy minden lépését körülveszi valami megmagyarázhatatlan tűz, és olyan szenvedélyesen lép fel az irányomba, hogy arra nincsenek szavak. S ezt amúgy is vonzónak találtam, de ez nem volt több, pusztán testi vágyakozásnál. Érzelmileg valamiért JungKook volt a szimpatikus számomra, erre sem tudtam volna magyarázatot adni. A gondolataimba merültem, amikor éppen a gondolataim tárgya futott be.

–        Elrabolhatom HyeMit egy percre? – fordult a fiú JiMin irányába, aki végül feltápászkodott a helyéről.

–        Felőlem – vonta meg a vállát JiMin, majd kérdő pillantást vetett rám. – Hozzak neked valamit a büféből?

–      Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, a fiú pedig bólintott. Lopva lestem a távolodó alakjára, mire JungKook mellettem megköszörülte a torkát, hogy figyeljek rá. – Mit akarsz?

–        Bocsánatot kérni a tegnapi miatt – mondta őszintén. – Nem kellett volna ennyire letámadnom téged, csak...

–        Csak? – vontam fel a szemöldököm.

–   Ott voltál, te az egyszerű szépségeddel, és lenyűgöztél – magyarázkodott, de a szavai miatt már megint elpirultam. – Sajnálom, és arra a döntésre jutottam, hogy szeretnék veled elmenni valahová, kettesben.

–        Te most randira hívsz!? – csattantam fel dühösen.

–     Igen, van ezzel valami baj? – csodálkozott el, én pedig a távolba meredtem, ahol megpillantottam Tae magas alakját, amint Rimmel vitatkozik valamin. Természetesen nem hallottam, min, de a lány azonnal besértődött, és az irányunkba sietett. – Van valami köztetek? – bökött JungKook a barátja felé.

–        Nem igazán, vagyis nem tudom meg mondani – hebegtem összezavarodva. – Meg neked ott van Rim.

–        Aki nem szeretek, és helyette veled szeretnék megismerkedni.

–        Bocsáss meg, de nem tehetem – utasítottam vissza. Nem mertem neki megmondani, hogyha Tae-vel vagyok, úgy szikrázik köztünk valami, mint az újévi tűzijáték, és nem szeretném megbántani.

–        Miatta? – kérdezte gúnyosan a fiú.

–     Nem, hanem mert nem akarom, hogy a baráti társaság, az első olyan társaság, ahová befogadtak, darabokra hulljon, pont miattam – borultam ki azonnal a hajthatatlansága miatt.

–      És ha nyerek ellene egy versenyt, akkor randizol velem? – közölte velem, szint tényként a kérdését.

–        Nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

–        Óh, dehogy nem! Ha nyerek, randizunk.

–        És ha nem nyersz? – vetettem fel. – Akkor békén hagysz?

–     Nem garantálom! – vágott vissza hevesen, mire kiakadva néztem utána, amint elszalad.

Odafentről néztem az eseményeket, de közelebb kellett mennem. Le kellett beszélnem erről a hülyeségről. Tudtam, hogy TaeHyung velő lesz erre az ökörségre, de nem hagyhattam, hogy megtegye. Főleg nem miattam. Már majdnem a pálya szélén voltam, Tae onnan vetett rám egy pillantást, amíg Kookkal beszélt, és bólintott, de nem vettem le rólam szemét.

–        Ne csináld, kérlek! – kiabáltam neki könyörgően.

–        Ne aggódj! – szólt vissza. – Mondtam, hogy találkozunk a célvonalon.

Magabiztosan szállt be, az egyik gokartba, a szívem pedig azonnal magasabb ütemre kapcsolt. Lementem a pálya szélére, ahol éppen a két ördögi nőszemély fogadott. Amint megláttam irigykedve figyeltek, gondoltam egyik sem tapasztalhatta meg, milyen amikor egyszerre két jó pasi vetekedik az ő kegyeiért. Sejtettem, hogy kimondottan élvezték volna ezt a helyzetet, de engem nagyon frusztrált. Nem akartam, hogy valaki balesetet szenvedjen, hogy miattam széthulljon a társaság, amiben szerettem lenni.

–    Remélem, boldog vagy, te ribanc! – sivította Rim, majd dühösen megindult a irányomban.

–        Nem hiszem el – fűzte tovább NaRi –, hogy éppen egy ilyen rondaság miatt mennek vérre. Ezeknek nincs ízlése?

–        Ja, nálunk jobbat úgy sem találnának – folytatta a fekete hajú lány, Én pedig reagálás nélkül fordítottam hátat nekik.

Nem volt joguk így beszélni rólam, nem én akartam ezt az egészet, tehát felesleges jártatják a szájukat, még a végén kihűlnek és meghalnak. Nem mintha kár lenne értük. A két jármű felállt a rajtnál, és amint kigyulladta piros fény a szívem kihagyott egy ütemet. A zöldnél egyenesen remegtek a térdeim. Tae épp azt választotta, amiben én magam is tettem egy kör, JungKook viszont egy nem tesztelt darabbal ment, ami az idulásnál is kissé akadozott. A kezdeti egyenes szakaszt fej-fej mellett tették meg, ám a közvetlenül ezután jövő balos kanyarban Kook járműve nem fordult el, egyenesen belerohant a gumifalba. Visszapattam onnan, és a mögöttem ácsorgó lányok egyszerre sikítottak fel.

–   Nem hiszem el, hogy pont azt választotta, amibe kicsit belepiszkáltunk – szörnyülködött NaRi, az ereimben megfagyott a vér. Éppen nekem szánták volna azt a gépet, amivel Kook elhajtott, vagyis az én vesztemet akarták. Mekkora szemetek...

–        Oppa! – kiáltott fel Rim, majd elszaladt mellettem kissé meglökve, de épp csak kizökkentem az egyensúlyomból.

Ekkor egy erős lökést éreztem a hátamon, és olyan szépen csuklottam össze akár egy nádszál a viharos szélben. A térdemet megütöttem, de nem volt vészes, mindenesetre nem nagyon tudtam felkászálódni a földről.

–      Még nem végeztünk, lotyó! – jegyezte meg NaRi gonoszan, majd felnevetett, és ott hagyott a földön.

–        Hadd segítsek! – jelent meg mellettem egy segítő kéz.

–      Köszönöm! – Megfogtam a kezét az ismeretlennek, akiben JiMint fedeztem fel.

–        Tényleg ezek voltak? – mutatott a két lányra.

–     Igen! – bólintottam. – Miattuk szenvedett balesetet JungKook, bár nekem kellett volna, a terveik szerint.

–        Nincs komoly baja! – vonta meg a vállát a fiú. – Kiheveri, maximum holnap otthon marad és pihen.

A következő pillanatban befutott Tae is, akinek vissza kellett fordulnia, hiszen a versenyt, a célba érés nélkül is megnyerte. A hajtincsei szélén izzadság cseppek csillogtak, és bizonyos helyeken a homlokára tapadt. Nehezen bírtam kiállni, hogy ne kuszáljam össze a tincseket, de akkor jutott eszembe, hogy nem vagyunk kettesben.

–        Magatokra hagylak! – jelentette be JiMin, majd kezet fogott Tae-vel. – Holnap találkozunk!

–        Jól van! – intettem neki. – Ha gondolod, holnap matekozhatunk órák után.

–        Az nem lenne rossz – lelkesült fel, és boldogan integetett. 

Hirtelen a némaságba burkolózott vöröses hajú fiúra lestem, aki elég morcosnak tűnt.

/TaeHyung/

Most komolyan... Már vele is flörtölt?! Egész végig vele beszélgetett, és nagyon jól elvoltak. Bár szerintem csak a féltékenység visz megint tévútra.

–        Eléggé összemelegedtetek – vontam fel a szemöldököm.

–      Ne kezd már megint! – sopánkodott a lány, majd mérgében az öklét egyenesen a gyomromba vágta. Alapvető reakciókét összegörnyedtem, és a lány távozó alakja után néztem. Ha itt mer hagyni, ilyen gonosz lépés után, én tényleg nem tudom mit teszek vele. Valószínűleg halálra szeretgetem.

Egy távolabbi hely felé sietett, ahová úgy véltem inkább követem, érdekelt volna, hogy mit beszélt végül is JiMinnel. Felszenvedtem magam álló helyzetbe, és amint jobban voltam, felgyorsítottam a lépéseimet.

–        Megállnál egy pillanatra! – szóltam utána egyre növekvő indulattal.

–        Csak, hogy tudd, nincs miért haragudnod JiMinre – vette védelmébe a fiút azonnal.

–      Nem is haragszom rá – ismertem el. – Láttam rajta, hogy eléggé ki van borulva, csak kíváncsi vagyok, hogy miért, és te tudod.

–        Az lehet – kacagott fel a lány könnyed hangon. – De nem mondom el, mert megígértem. De ne aggódj, titokban tartom ezt is, pont mint a te sötét életedet.

–      Ez megnyugtató – sóhajtottam. – Amúgy szólni akartam, hogy a két csitri tervez ellened valamit.

–        Jókor szólsz!

–    Tegnap is tudtam – mondtam vállvonogatva, mire HyeMi hitetlenkedve méregetett.

–        És mikor akartál szólni? – kérdezte gyanakodva nézve rám.

–        Nem volt alkalmam rá.

–        Ja, akkor is elmondhattad volna, amikor megütöttél.

–     Nem akartalak bántani – morogtam elsötétült képpel. Nem hittem a fülemnek. Tényleg azt hiszi, hogy képes lennék őt valaha is bántani...

–     Meglehet – felelte, és ő is megvonta a vállát. – Vagy akkor is elmondhattad volna, miután olyan vadul megcsókoltál.

Láttam rajta, hogy végiggondolja az esetet, és az egész arca elvörösödött. Aish! Miért ennyire vonzó? Közelebb léptem hozzá, s megint magamhoz vontam a derekánál fogva. Lágyan belecsókoltam a nyakába, mire összerezzent, én pedig ráadásként a fogammal óvatosan megcsíptem a finom bőrét. Igyekezett kikászálódni a karjaimból, de elég erősen tartottam ahhoz, hogy ne sikerüljön neki. Hosszú másodpercig mélyen egymás szemébe néztünk, melynek az lett a vége, hogy mindketten nevetésben törtünk ki.

–       Merd azt mondani, hogy nem élvezted, azt a vad csókot – súgtam a fülébe.

–        Csak egy kicsit – vallotta be, alig egy centit mutatva az ujjaival.

–        Na, ez rossz vicc volt – grimaszoltam. – Gyerünk, valld be, hogy majd meghalsz a folytatásért.

–        Ez túlzás – intett nyugalomra. – De valóban jó volt!

–    Ezt akartam hallani! – mondtam boldogan, majd egy leheletfinom csókot nyomtam az ajkaira.

Láttam rajta, hogy epekedve várja a következőt, de nem adtam neki. Nem tehettem meg. Fokozatosan kell felépítenem a bizalmát, mielőtt késő lesz, és JungKook be nem kavar még ennél is jobban...