39. fejezet - Mondj igent!

/HyeMi/
 
Én meg a buli... az két külön világ... A tánc része jöhet, de csak úgy, ha senki sem lát meg, ha van bennem némi alkohol. Bár ennek ellenére sem díjaztam, még önmagamnak sem, hogy igyak, hiszen néha így is nehezemre esik visszafognom magam, ha TaeHyungról van szó. Nem is értettem, hogy volt képes ilyen szinten kifordítani az eddigi merev személyiségemből. A mai napig csodálom a kitartásáért, hogy akkor sem adta fel, amikor más már lemondott rólam, és bizonygatta, hogy szedret, amikor elutasító voltam vele. Nem tudom, mi fogta meg bennem, és azt sem tudnám megmondani, hogy én mit szeretek benne, de talán a szerelemre amúgy sincs logikus magyarázat...
A pultnál ücsörögtem a kávézóban, a kezemben egy üdítővel, messziről is láttam, hogy a srácok rendkívül jól mulatnak, kíváncsi lettem volna, akkor is ilyen jól fognak szórakozni, ha bejön a kemény egyetemi élet? Nem valószínű... Én már leadtam a jelentkezésemet az egyik helyi, de a legnehezebb és leghíresebb egyetemére, tehát nincs lazsálás, keményen össze kell kaparnom magam, ha sikeres szeretnék lenni. Csak a fiút kell rávennem arra, hogy kezdjen magával valamit, ezzel az eredménnyel, akár jöhet velem is, sőt bárhová felveszik őt, és fizetnie sem kell. Éppen az üdítőmet akartam meginni, amikor egy kissé kimerült JungKook tette le magát mellém.
–        Szörnyen nézel ki – állapítottam meg. – Minden rendben?
–        Még az évzáró előtt is Rimt vigasztaltam – vallotta be, miközben nagyokat kortyolt a söréből. – Most még tőlem is retteg!
–        Nem tőled nem azért retteg, mert bántani fogod, hanem azért mert otthagyod – világosítottam fel. – Nehéz időket élt állt, én már csak tudom.
–        Mert te is áldozatul estél annak a féregnek? – Tetszett, hogy beszéltek MinWooról, mindannyian annyira utálták őt, hogy örömmel hallgattam, amint megemlítik.
–        Igen, de nem így. Én szerelmes voltam belé, meg persze felettébb naiv, bármit mondott, azt elhittem, nem nehéz megszereznie, de Rim nem akart tőle semmit. Ő csak téged akar, már régebb óta, mint azt gondolod – magyaráztam neki, talán kicsit ki is oktattam, de nem bántam, tudnia kell, hogy lány mit is érez iránta. – Csak jelenleg ezt az egészet, a fizikai bántalmazással együttesen éli meg. Adj neki időt!
–        Azt teszem, de nem tudom, hogy mit tehetnék még? – nézett rám szomorúan.
–        Teremts romantikus hangulatot, mint például gyertyafény, virágok, és rengeteg kedves, becéző szó, mondd meg neki, hogy mennyire szereted, és nem fogod bántani – ajánlottam fel, majd elmosolyodtam. – És igazán röhejes, hogy éppen engem kérdezel, amikor mi kapcsolatunk alapvetően ingatag volt, és kész vicc.
–        És ez bejön? – utalt a romantikus részre. – Ez téged levenne a lábadról?
–        Nem – ismertem el, majd a fancsali képét látva, felnevettem.
–        Miért ajánlasz olyat, amit még téged is hidegen hagyna? – kérdezte kiakadva, egy cseppet talán ki is tért magából.
–        Mert Rimnek erre van szüksége – közöltem vele ezt tényként, majd felálltam a helyemről. Mára nekem ennyi elég volt, szerettem volna haza menni, és egy kád forró vízben lazítani. – Egyébként meg, én túlzottan perverz vagyok ahhoz, hogy ilyen hülyeségeket szórakoztatónak véljek.
–        Perverz? – nézett rá nagy szemekkel, kifejezetten kételkedett a szavaim hitelességében.
–        Ha nem hiszed, kérdezd meg a fiúmat! – mondtam neki kacéran, nem kicsit összezavarva őt.
–        Hé, TaeHyung! – kiáltott át az egész helyiségen, mire természetesen a banda összes ott lévő tagja felkapta a fejét, nem csak említett. – A mellettem lévő – mutatott kicsiny mivoltomra – azt állítja, hogy ő kimondottan perverz. Igaz, ez?
 A fiúk egyrészt kicsit mintha meglepődtek volna, majd mindannyiuk szélesen elvigyorodott. Komolyan, a pasik miért akadnak ki, ha egy lány hasonlóan kéjenc, mint ők, és ezt ráadásul ki is meri mondani. Persze ez nem jeleneti azt, hogy mindenkivel az lennék, vagy épp vagyok, ezt a fajta részemet, csak is kizárólag Tae tapasztalhatja meg, beszélni viszont szívesen beszélgetek bárkivel, de a tapasztalat csak a páromat illeti meg, mivel neki köszönhetem ezt a fajta remek felszabadultságot. Úgy tűnt, hogy az említett is vevő volt egy ilyen fajtájú élcelődésre, amit örömmel fogadtam, mert legalább nem öntötte el a féltékenység, amiért épp Kookkal kezdtem megvitatni ezen dolgot.
–        Ha az a jégkocka mesélni tudna... – Mindösszesen ennyit jegyzett meg, mire kapásból elnevettem magam. – Meg akad egy-két dolog, ami tudna mesélni...
–        Akkor ezek szerint szoktál pornót is nézni? – kapott az alkalmon NamJoon, hogy kérdezősködjön, ugyan őt nagyon még nem is tudtam megismerni, de ez így más alapvetően egy merész kérdés volt.

Elindultam az irányukba, hogy közelebb lehessek, amint a képükbe nyomom az igazságot, amit a pasik előszeretettel elfelejtenek.
–        Nem, nem szoktam – tájékoztattam a bagázst igen határozott hangon. – Úgy vagyok vele, hogy nem nézni kell, hanem csinálni. – Még inkább megközelítettem a társaságot, de most kimondottan Tae irányába, majd suttogva közöltem vele a mondandómat: – Majd este ugorj át! Szereztem néhány érdekes dolgot! – A fiú megilletődöttségében nagyot nyelt, majd nyomtam egy gyors puszit az ajkaira. – Na, srácok, legyetek jók!
–        Ezek után? – vonta fel a szemöldökét YoonGi.
–        Akkor, amikor kettesben voltunk, drágám, azt mondtad, mint csaj nem jövök be neked, de mint ember szimpatikusnak tartasz – emlékeztettem a kalandunkra, amikor a temetőben voltunk a szülei sírjánál. – Úgy tűnik, erről a lehetőségről lemaradtál. Vannak dolgok, amelyek csak azt az egyetlen személyt illetik meg, akivel együtt vagyok, és én szeretem a hosszú távú kapcsolatokat. Na, pá! – intettem neki, de a srácok annyira ki voltak akadva, hogy egyikük sem tudott még csak köszönni se, így hatalmas vigyorral léptem ki a kávézó ajtaján.

-
 
Végül csak nem jött át... Nem bántam azt az egyedüllétet sem, hiszen legalább egy órát áztattam magam, és hamar lefeküdtem. Kaptam persze egy üzenetet, miszerint nagyon benne vannak a bulizásban, megadta a helyet is, hogy hová mentek, hátha kedvet kapok, és velük tartok, de én nem voltam az a „Tomboljuk szét az agyunkat!”- típus. Meg nem árt, ha nélkülem is eltölt egy kis időt, főleg a barátaival. Figyelmezettem, hogy nincs csajozás, és ne vigye túlzásba a piálást sem, nem szeretném, ha emiatt a komolyabb baja legyen. Hogy megbíztam-e benne? Természetesen... Nagyon sokszor bizonyította, mennyire szeret, tudtam, hogy nem csinál ostobaságot, akkor miért ne érezze jól magát...
 
-
 
Másnap persze meglátogattam, hogy tudjam, egy darabban megérkezett-e. Amikor megérkeztem, az egész lakásból halk zene szólt, természetesen zongora, és sajnos nem élőben. Hirtelen eszembe jutott, hogy meg kellene kérdezni Tae édesanyját, hátha szerda estére szabad az előadóterem az akadémián, szerettem volna nagy tömeg előtt játszani. Tudom, hogy ez a zene, vagyis amikor játszom, az eddig csak TaeHyung kiváltsága volt, de most erős kényszert éreztem, nemcsak a nagyobb tömegre, hanem a nagyobb zenekarra is. Érdekes, mert nyitva találtam az ajtót, és hiába kopogtam, senki sem hallotta meg, így simán beléptem. A konyha felé vettem az irányt, ott volt a leghangosabb a zene, és ott találtam JiSookot, aki éppen a kávéját szürcsölgette.
–        Azt hittem, te is vele mentél – jegyezte meg köszönés helyett, a fia görbe estéjére utalva.
–        Nem fogom mindig a kezét, neki is szüksége van arra, hogy a barátaival legyen – mondtam mosolyogva. – Nélkülem – tettem hozzá.
–        Miatta jöttél? – kérdezte inkább. – Mert akkor ki kell hajítanod az ágyból, nekem még nem sikerült – itt elmosolyodott, tudtam, hogy nem haragszik rám. – Hátha neked sikerül...
–        Nem egészen miatta jöttem – ismertem el, majd letettem magam az egyik székre.
–        Kérsz te is? – mutatta fel a kezében lévő csészét. – Mármint kávét?
–        Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, majd belekezdtem a szövegelésbe. – Lesz valamilyen hangverseny, most szerdán az akadémia dísztermében?
–        Nem, miért?
–        Mert szeretnék én hangversenyt adni, pontosabban, csak pár olyan darabot, amit kedvelek.
–        Nem látom akadályát – felelte, majd széles mosoly jelent meg az arcán. – Ezek szerint meggyógyult a kezed?
–        Azt mondta a doki, hogy lassan terhelhetem, de csak rövid időre, és mivel nem játszottam egy hete, egyszerre fogom azt az időt felhasználni – magyaráztam. – És a zenekar egy része is ráér?
–        Azt nem tudom megmondani – gondolkodott el egy pillanatra. – De holnapra kiderítem, és ha szeretnéd, meghívhatok egy-két fontos emberkét is.
–        Az annyira nem fontos – vetettem ellen. – De ha olyanok is ott lesznek, én nem bánom.
–        És mikorra tervezed?
–        Szerda estére nyolc órakor – mondtam ki a pontos időt, amit kigondoltam.
–        Jól van, akkor mihamarabb intézkedem – hangzott a számomra szívderítő válasz. – Szeretnél még valamit?
–        Igen, hogy Tae ne tudjon róla – feleltem határozottam, de akkor egy ismerős hang jelent meg.
–        Miről nem szabadna tudnom? – szólalt meg a hátam mögött az említett.
Feltápászkodtam, és amint a fiúra pillantottam, legszívesebben fejbe vertem volna. Olyan fáradt volt, nagy táskák jelentek meg a szeme alatt, és amint észrevettem a lila szívás nyomot a nyakán, el tudtam képzelni, hogy miféle buli lehetett az. Érdekes mert nem voltam sem féltékeny, sem ideges, hogy most mi lesz... Biztos, hogy megcsalt... Ebben nem voltam biztos, de már most élveztem a magyarázkodását, pedig még semmit sem mondtam. Meg álltam mellette, bár közben visszapillantottam JiSookra, aki amint meglátta a holtkómás fiát, szélesen elvigyorodott.
–        Akkor majd beszélünk! – mondtam búcsúzásképpen, mire a nő csak biccentett, így én a fiúmra lestem. – Szép a nyakad – jegyeztem meg megjátszott sértődöttséggel. – Hogy hívják az új csajod?
Nem hagytam, hogy válaszoljon, hirtelen a nyakához kapott, így tudtam, nem is sejti milyen nyomokat is kapott a buli folyamán, de az arckifejezésén alapvetően jót mulattam. Mindennemű reakció nélkül hagytam ott, hadd élvezze ki az összezavarodottság édes ízét...
 
-
 
Idegesen mentem be az akadémiára, még jóval az előadás kezdete előtt, és röhej, mert Tae  még a közelembe sem mert jönni legalább négy napig. Most is, amikor bejelentettem, neki meg a srácoknak, hogy legkésőbb háromnegyed nyolcra legyenek a kijelölt helyen, gyanakodva méregetett, de inkább nem mondott semmit. Láttam rajta ugyan, hogy bántja az eset, és azt hiszi meg vagyok sértődve, de meg fogom várni, amíg ő meséli el mi történt, addig meg játszom a kis szerepemet.
A hátsó terembe igyekeztem, ahol éppen egy csomó tehetséges zenéz várakozott rám. Mondanom sem kell rettenetesen izgultam.
–        Sziasztok! – köszöntem rájuk, amint megláttam, hogy nem lehetnek sokkal idősebbek nálam.  – Remélem, ismeritek Ludovico Einaudi-t?
–        Az attól függ – jelentette be az egyik lány, akinek éppen egy cselló volt a kezében, és egy cseppet gőgösnek tűnt. Nem sokkal lehetett magasabb nálam, és tipikusan olyan szemüveget viselt, amitől az emberek okosabbnak tűnnek, hát benne nem voltam biztos.
–        A legtöbben igen – mondta az egyik hegedűs fiú mosollyal az arcán. – Melyik zenéit szeretnéd előadni?
–        Egyáltalán miért? – faggatott az a lány.
–        Mert a zene az egyetlen olyan dolog, ami segít megszabadítani a belső démonjaimtól, nehéz időkön vagyok túl, majdnem meghaltam, és eddig úgy volt, hogy soha többet nem fogok tudni zongorázni – magyaráztam higgadtan. – Most szeretném ezt megünnepelni, meg lesz itt néhány befolyásos ember, sosem lehet tudni, mikor figyelnek fel rátok.
–        Te vagy az a lány, akit a volt pasija rabolt el, és majdnem megölt? – kérdezte elkerekedett szemekkel egy másik hegedűs lány.
–        Igen – bólintottam, mire a társaság csendesen összesúgott. Nem érdekelt, hogy hogyan állnak a dologhoz, én a saját szememben hős vagyok.
–        Hihetetlen vagy – szállt be a beszélgetésbe egy nagyon magas fiú, így elmosolyodtam.
–        Akkor melyik zenéket szeretnéd? – kérdezett rá az első srác, akinél a hegedű volt.
–        Nagyon sokat szeretek – ismertem el. – De legyen elsőnek a „Divenire, utána sorban a „Life”, az „In un’altra vita”, az Andare” és végül egy csak zongoraszóló. Ez nem sok, és remélem, hogy ezeket ismeritek.
–        Már milliószor előadtuk – közölte a gőgös lány. – Nélküled is, azért bízom benne, hogy bírni fogod. – Gúnyosan elmosolyodott, de nem hagytam, hogy a kedvemet elvegye, tudtam, hogy irigy, mert én leszek a középpontban
–        Remek – lelkesültem fel. – Szeretnétek egy főpróbát?
A legtöbben beleegyeztem egy próbába, csak az a lány ellenezte, aki eddig is ellenem volt. Kissé aggódtam a kezem miatt, de örömmel tettem le magam a zongora elé, hogy végre átadhassam magam a zenének...
 
/TaeHyung/
 
Nem tudtam volna megmagyarázni, miként került oda az a nyom, ahová... Igaz,  volt egy kimondottan csinos lány, aki rám startolt, de visszautasítottam, még azt is mondtam neki, hogy kapcsolatban vagyok, gondolom, ezután cseszhetett ki velem ennyire. Ugyan nem tűnt túlzottam sem féltékenynek, sem idegesnek HyeMi, amit mondjuk csodáltam. Akkor is erős kényszert éreztem arra, hogy bocsánatért esedezzem, amikor hivatalosan nem is tettem semmit sem. Nem tudtam kiszedni anyámból, hogy mire is készülnek, de amikor bejelentették, hogy legkésőbb háromnegyed nyolcra legyünk Zeneakadémia, mióta hagyta neki a doki, hogy zongorázzon, azóta halasztja... Sejthettem volna, hogy egy nagyszabású tervre készül. Egyedül mentem el a helyszínre, kicsípve magam, mert egy ilyen előadás hasonlít a színházra, arra is elegánsan kell felöltözni. Döbbeneten vettem észre, hogy a srácok is ott vannak, meg Rim is, aki speciel meglepett a visszafogott esélyivel.
–        Te tudod, hogy mi lesz itt? – nézett rám kérdő pillantással YoonGi. – Tudod, én nem szeretem az ilyen helyeket!
–        Félsz, hogy elrettentenek a keménységtől? – szól be neki HoSeok röhögve, majd befelé sietett.
Elég sokan voltak, mindenki csinin felöltözve, csupán HyeMit nem láttam sehol. Egyszer aztán az egyik hátsó teremből loholt ki, pont onnan, ahol az a legelső romantikus pillanatunkat éltük meg.
–        Örülök, hogy eljöttetek – üdvözölt minket mosolyogva, majd felém fordult. – És hol az új csajod?
–        Nincs új csajom, nekem te vagy az egyetlen, most és mindörökké – védtem meg magam. – Tudom, hogy ez a bizonyíték miatt nem így tűnik... de tényleg nem csináltam semmit, én sajnálom – fogtam bele a mentegetőzésbe, mire a lány csak kuncogni kezdett. – Sejtem, mi megy ki a játék...
–        Én nyertem – mosolyodott el, nekem meg kedvem támadt volna azonnal a falhoz nyomni, és megbüntetni, ám erre most nem volt lehetőségem. – Érezzétek jól magatok! – figyelmeztette a többieket. Nekem nem lesz bajom, imádtam a komolyzenét.
–        Most is nekem fogsz játszani? – faggattam bizalmaskodva.
–        Mint mindig – válaszolta, majd gyengéden megfogtam az arcát, és közelebb vontam magamhoz. Egy épp olyan visszafogott puszit nyomtam a homlokára, mint akkor...
–        Sok sikert! – köszöntem el tőle, és sebes léptekkel a többiek után siettem, hogy elfoglaljam a helyemet az első sorban.

Le voltam döbbenve, amikor anyám köszöntötte a társaságot, és azonnal felkonferálta a lányt a színpadra, a kezébe nyomva a mikrofont. Azt hittem, hogy leszédül vagy valami, de még a lába sem remegett. Magabiztos volt, és lélegzetelállítóan szép.
–        Köszönöm, hogy eljöttek! – fogott bele határozott hangon. – Nagy jelentőségű számomra ez a mini hangverseny, tehát nem fogom sokáig rabolni az idejüket. Csupán azt mondanám el, hogy az elmúlt hetek igen nehezek voltak számomra, és szeretném, ha a zene által végre új életet kezdhetnék, ez olyan fejezetzáró rész lenne. Életemben először fogok zenekarral a hátam mögött játszani, és szeretném nekik is megköszönni, hogy segítenek nekem ebben a dologban. Nos, akkor jó szórakozást kívánok!
A hangos taps után letette magát, és éppen az a zene szólalt meg, amit akkor régen előadott, csak most a zongora mellé, a vonós hangszerek is gyönyörűen kiegészítették HyeMi tehetségét. Pár pillanatig lehunyt szemmel hallgattam, amint játszik, és szinte éreztem, ahogy a testem minden kis sejtéből kioldódik az a rengeteg rossz, ami eddig ért, majd lassan feltöltődik ragyogással. Éreztem, hogy valaki megbök, és kérdőn lestem, a mellettem ülő YoonGira.
–        Azt sejtettem, hogy jó, de azt nem gondoltam, hogy ennyire – jegyezte meg elismerően. – Bár ez nem a sajátja, de akkor is hihetetlen a technikája.
–        Én mondtam – mosolyodtam el, és újra átadtam magam a zenének.
Egy újabb zene jött, de ez is nagyon tetszett. Mivel elég közel voltunk a színpadhoz, láttam, ahogyan koncentrál, ám nem tűnt feszültnek. Ő is élvezte, hogy végre szabadon játszhat, de valahogy a lelkem legmélyén azt éreztem, hogy közben úgy nyomja azokat a billentyűket, mintha csak nekem játszana. A zongora volt a mi kis titkos szigetünk, tökéletes feltöltődés számunkra. Ismét zene váltás következett, a vonósok is beleadtak mindent, rettenetesen élveztem az egészet. Azon voltam igazán kiakadva, hogy a srácok nem nagyon kedvelik ezt a fajta zenét, mégis mintha élvezettel hallgatták volna a lány előadását. Félszemmel azt láttam, hogy JiYeon, mivel a végszóra ő is befutott, szinte már bőg, de sejtettem, miért. HyeMi mesélte, hogy az a régi zongora, amin a lány gyakorolt, még JiYeon férjéé volt, akit nagyon szeretett, és éppen egy balesetben elvesztette őt, hét év házasság után. Elég kemény lehetett, és gondolom, ahogy HyeMi zongorázott régi sebeket téphetett fel. Nem gond, a zene mindenre gyógyír...
Még két zene után, a lány feltápászkodott és magához vette a mikrofont.
–        Még egy utolsó, saját számot szeretnék előadni – jelentette be. Megdöbbentem, nem is tudtam, hogy írt saját számot, vagy csak érzésből akar játszani, mert azok a legszebbek. – Utána megköszönöm a figyelmüket, és még egyszer köszönöm, hogy időt szakítottak rám!
Rövid taps után, visszaült, és nem láttam előtte kottát, vagyis éppen az én ötletem jött be, ez a bizony a szív dala lesz, de még milyen szép...
 
/HyeMi/
 
Éreztem, hogy kell valami, ami egy darab a lelkemből... És akkor csak lehunytam a szemem, és játszani kezdtem azt, ami éppen jött, nem érdekelt semmi, csak én a zongora, és TaeHyung, meg az a szerelem, ami körbelengett minket, az a mély mindent elpusztító érzés, amit már sokkal hamarabb is élvezhettem volna, ha nem vagyok hülye. Éppen erről szólt a zene, a gyors magas hangok, melyeket a lassú, mély ellensúlyozott, tökéletesen leírta, mit érzek... Pár percet játszottam, majd egy hosszú, és egy elég mély hanggal zártam... Utána már csak a tapsvihart hallottam, nem csak a közönségtől, hanem a zenész társaimtól is, amitől kimondottan meghatódtam. Éreztem, hogy a könnyeim utat törnek maguknak, és sírtam, egyszerre több, magasztos érzés is kavargott benne, de közben nagyon boldog is voltam. Gyorsan meghajoltam, minden oldalról, majd lesiettem a színpadra, hogy megölelhessem azt a személyt, akiért bármire képes lennék. A hátsó szobában várakoztam, amikor egy ismeretlen férfi szólított meg.
–        Igazán ügyes! – jelentette be, majd kezet nyújtott nekem. – Az, hogy ki vagyok, csak akkor lesz érdekes, ha elfogadja az ajánlatomat.
–        Nem fogadok el semmi sem – feleltem elhatározva magam. – Amíg nem tudom, kicsoda maga.
–        Elég, ha annyit tud, hogy gyakornoki állást ajánlok fel önnek. Évek óta keresem a tehetségeket, és fél évig kint tanulhatna Japánban, a legjobbaktól – folytatta az ismeretlen, és a kezembe adott egy névjegykártyát, azon rajta volt a neve, ha érdekelt volna, de jelenleg még az információkon voltam leakadva. – Mindez nem kerülne önnek semmibe, sőt nem kis anyagi támogatással járna. Ha a legjobb lesz, egyenesen az országos nagyzenekar főzongoristájaként térhet vissza, amire nagyon nagy esélyt látok.
–        Nem fog... – fogtam bele, de félbeszakítottak.
–        De elfogadja – jelent meg mellettem Tae, mire elképedve néztem a megrendíthetetlennek tűnő fiúra.
–        De nem fogadhatom el – ellenkeztem.
–        Hagyd a jogot, te erre vagy hivatott – simogatta meg az arcomat kedvesen. 
–        Azért fontolja meg – szólt közbe az ismeretlen. – Augusztus végén hívjon fel, addig lesz ideje végiggondolni, és szeptemberben kint találkozunk Tokióban. Vigyázzon magára, további szép estét! – A férfi biccentett, én pedig röviden meghajoltam, és amint távozott dühösen néztem Tae-re.
–        Mégis kinek képzeled magad? – kérdeztem kikelve magamból. – Nem megyek sehova!
–        De ez egy nagy lehetőség, HyeMi, és szeretném, ha sikeres lennél – vetette ellen, és valóban eltántoríthatatlannak tűnt, ami egy kissé megrémisztett. – Vagy már döntöttél, és mész külföldre? – Itt egy cseppet elszomorodott, pedig még nem mondtam semmit sem.
–        Nézd, TaeHyung! – fogtam bele, el kellett neki mondanom, hogy nem megyek sehova. – Sem a jogi, sem a zenei karrierem nem lehet nálad fontosabb. Nálad semmi sem lehet fontosabb!
–        Miattam aztán ne mondj le az álmaidról – mondta meglepődve.
–        Nekem te vagy az álmom, az, hogy veled legyek, hogy melletted öregedjek meg, és ettől nem tudsz elrettenteni – közöltem vele keményen, és közben éreztem, hogy megint a sírás kerülget. – Olyan későn jöttem rá arra, hogy milyen élvezetes dolog téged szeretni, mert ostoba voltam, és ezt be kell pótolnom. Maradok, és kész. Itt is tudok jogi karra menni, és ajánlom, hogy te is gyere velem.
–        Az ostoba résszel nem tudok vitatkozni – nevetett fel, miközben közelebb húzott magához az arcomnál fogva, hogy a szemébe tudjak nézni, ami persze vicces volt, mert alapvetően húsz centivel magasabb volt nálam.
–        Szemét vagy! – kezdtem el duzzogni, mint valami ovis, de nem sokáig voltam képes ezt játszani, mert szenvedélyesen megcsókolt, én meg csak azt éreztem, hogy szép lassan kizuhanok a világból, mindezt egy rózsaszín felhővel megspékelve.
–        Gyere, mert pakolnunk kell! – jelentette be, amint elengedett.
–        Hová megyünk? – néztem rá értetlenül.
–        Nyaralni megy a banda – közölte a tényeket.
–        És mégis hova?
–        A tengerpartra, van Jinnek egy hatalmas nyaralója, minden évben oda megyünk, csak most Rim, JiYeon, JiMin barátnője, EunJi is jön, gondoltam, magammal viszlek, de ha te egyedül akarsz lenni – magyarázta.
–        Dehogy akarok! – ellenkeztem hevesen. – Indulás!
 
-

Órákon át utaztunk a végtelenbe, és tovább, körülöttünk csak hegyek, fák és a messzeség. Őszintén baromira untam magam, nem volt kedvem beszélgetni sem, hiába ült mellettem TaeHyung, valahogy most hozzá sem volt hangulatom. Rim ragaszkodott hozzá, hogy vele és Kookkal menjünk, és hát nem tudtam neki ellentmondani, mert olyan kész tényként kezelte ezt a helyzetet, mintha én magam kértem volna erre. Mindenesetre elég jó passzban volt, sokkal kipihentebbnek és nyugodtabbnak tűnt, vagyis valamennyire csak sikerrel járhattak az ötleteim.
–        Egyébként hová is megyünk pontosan? – fordultam Rimhez, miután csak annyi információm volt, hogy Jiné a hely, tehát a bennfentes dolgokat a legcélszerűbb rokontól megtudni.
–        Az apámnak rengeteg szállodája van ország szerte – fogott bele a lány. – Yangyang nevű városban is van egy, így építtetett egy hatalmas nyaralót az egyik partszakaszon. Van móló is, ha hajókázni szeretnénk, vagy valami hasonló.
–        Ja, és ne felejtsük el, azt a majd’ hatvan méter magas építményt a mólónál, ami egy kicsit veszélyes, és ha összeszedem magam, akkor talán le is ugrom onnan – fűzte tovább Kook, le sem véve a szemét az útról. – De még megközelíteni sem mertem.
–        És te? – néztem kérdő pillantással Tae-re.
–        Felejts el! – rázta meg a fejét a fiú. – Több ideg tart felmászni azokon a rozoga fadeszkákon, mint amennyi idő alatt a vízben kötsz ki.
–        Tehát te ezzel magyarázod a gyávaságod? – vontam fel a szemöldököm.
–        Ez ebben a formában nem igaz – ellenkezett, és félszemmel azt láttam, hogy Rim nagyon jót mulat a vitánkon. Szerettem ezeket a gyermeteg vitákat, valahogy mindig feloldja bennem a feszültséget. – Nem vagyok gyáva, csak elővigyázatos, meg sok hűhó semmiért.
–        Ha valamit nem teszel meg, nem tudod, hogy milyen... és nagyon nem szeretem a „mi lett volna, ha...” kijelentéseket – gondolkodtam el. – Én azért megnézem magamnak azt az építmény.
–        Azért ne öld meg magad! – figyelmeztetett TaeHyung, mire csupán egy fájdalmas grimaszra futotta tőle.  – De ha mégis, majd szép temetést kapsz...
–        Inkább a hamvaimat szórjátok a tengerbe... – vetettem ellen azonnal. – Az legalább romantikus hangulatú...
–        Egy halál sosem lehet az... – vélekedett Tae, de ezzel nem értettem egyet, hiszen minden olyan, amilyen nézőpontból mi látjuk.

De nem bocsátkoztam bele egy mélyebb tartalmú vitába, mert ha elszalad vele a ló, akkor olyan érveket hoz fel, amikre nem is fogok tudni reagálni sem. Még körülbelül egy órát autózgattunk, és már messziről éreztem a tenger, pontosabban az óceán sós illatát, és annak halk, vonzó morajlását. Az ilyen helyeken mindig szép a naplemente, és alig vártam, hogy végignézhessek egyet, éppen a fiúm társaságában...
Lehajtottunk egy földútra, majd némi kanyargós út után, szinte egyenesen a partra mentünk. Amikor odaértünk a célállomásra, már három autó állt a parkolóban, döbbenten vettem észre a nagynéném kocsiját. Na, ennyit arról, hogy felnőtt felügyelet nélkül leszünk, bár ha JiYeon beindul, rosszabb lesz, mint mi összesen. Éppen a ház, ami akkorra volt, mint valami miniszálloda, számomra már alapvetően, a túlzást képviselte, olyan volt, mint valami görög templom, egyenesen az ókorból, a márvány boltívvel, és a faragott oszlopokkal. alig húsz méterre tőlünk a tenger, amit keveselltem azt az esetleges dagály miatt... Vajon nem önti el a házat, ha magasabb a vízszint? Messziről láttam azt a bizonyos építményt, ami a móló végén volt, és amitől a srácok annyira berezeltek. Nem is tartottam annyira veszélyesnek, egyébként is mit érne, az élet ennyi izgalom nélkül?
–        Az első és szerintem egyetlen szabály – fogott bele Jin, amint végignézett rajtunk. – Mivel hét szoba van, mindenkinek egy, viszont legyetek tisztelettel azokra, akik éjjel aludni szeretnétek, és a falak nem hangszigeteltek.
–        Egyébként, mit vagy úgy oda – vonta meg a vállát HoSeok– Itt a tengerpart, biztos kitalálunk valamit – kacsintott a nagynénémre, aki kapásból a tarkójára csapott, a fiú pedig összerezzent. Lehet, hogy ezt a fajta fenyítési módszert nekem is alkalmaznom kellene.
–        Még sosem voltam a tengerparton – jegyezte meg a lány, aki JiMinbe kapaszkodott, eddig még nem alkalmam megismerni, de ha alkalmas arra, hogy kiszabadítsa a fiút, az átkozott megfelelési kényszerből, akkor nem avatkozom bele, és nem ítélek el semmit. EunJi, azt hiszem ez a neve... Nos, ő is magasabb volt nálam, vagyis az én kemény százötvenhét centim, igazán törpének számított. A haja éjfekete, és éppen csak a válláig ért, szög egyenes, és kimondottan lágy arcvonásaival, meg karcsú, de formás alakjával, úgy nézett ki, mint valami címlaplány. De tetszett, mert visszafogott stílusa, és elég rendes viselkedése volt. Kicsit sem NaRi-típusú lány, és éppen ilyenre van JiMinnek szüksége, legalábbis azt hiszem. A fiú megfogta a lány kezét, és egészen a vízhez cipelte őt.
Én csupán a nagy épület szemlélésével foglalatoskodtam egy ideig, amikor Tae megbökte az oldalamat.
–        Gyere, foglaljuk el a szobánkat! – mondta, de közben a fejével az épület felé intett.
–        Azért ezt ne avassátok fel!– vigyorodott el Jin, én pedig legszívesebben orrba vágtam volna.
Majdnem mondtam valamit, de inkább vettem egy mély levegőt. Tae nagyon jót mulatott a kissé felpaprikázott hangulatomon. Bevittük a dolgainkat, és ámulattal csodáltam, a gyönyörű belső teret, egyszerűen lenyűgözött. Természetesen nem csodálhattam sokáig, a fiú egyenesen az emeletre kísért, ahol a legutolsó szobába vezetett. Hasonlított arra a szállodai szobára, ahová a kirándulásunk során mentünk, csak éppen itt a falak halványlilák voltak. Középen a nagy ágy, amire azonnal hanyatt vágódtam.
–        Itt akarod tölteni az egész napot? – tette le magát mellém a fiú.
–        Nekem, mindegy, hol vagyok, az a lényeg, hogy te ott legyél – feleltem teljes őszinteséggel, mire Tae rosszallóan megcsóválta a fejét. – Gondolom, nem hiszel nekem.
–        Túl jó válaszokat adsz kedvesem, túl jókat – hangzott a válasza, majd közelebb húzott magához.
Nem tudom, milyen sokáig lehettünk úgy összebújva, de nem érdekelt az idő, csak a mi ketten...
 
/TaeHyung/
 
Aznap már nem is voltunk a többiekkel. Rendkívül nehezen bírtam ki, hogy amikor visszajön a fürdőből, ne rohanjam le, de erőt kellett vennem magamon. Komolyabb terveim voltak, rendkívül komolyak, csak éppen nem is tudom, hogyan tálaljam neki a szándékaimat. Nekem kimondottan jól jött ez a kirándulás, otthon nehezen tudtam volna megfelelően romantikus hangulatot teremteni, ahhoz, hogy... nos, hogy megkérjem a kezét... Tudom, hogy ez nagyon korai, hiszen hivatalosan csak két hónapja vagyunk együtt, de szerettem volna, ha mellette lehetek az életem végéig. Azt mondják, ha az ember rátalál a lelki társára, azt megérzi, már a puszta jelenlétéből... s én éppen így érzem, nekem ő kell, senki más, és szeretném, ha ezt ő is tudná... Másnap délelőtt, miután lemaradtunk a reggeliről, bár éhesnek nem is tudtam volna mondani magam, idegesnek már annál inkább, mert mindenki ki fog borulni, hogy ilyen hamar, ennyire mély témát szeretnék felhozni. Ez olyan meglepetésszerű dolog lesz, de nem hittem, hogy majd éppen egy gyűrű fog változtatni a kapcsolatunkon. Ez nem fog befolyásolni semmit sem...
Le s föl sétálgattam a konyhában, amikor NamJoon lépett be, hogy magához vegyen egy egész rekesznyi hűtött sört.
–        Idegesnek tűnsz –tett egy lépést az irányomba. – Jól vagy?
–        Te is ostobának fogsz tartani, ha azt mondom, ennyi ismeretség után megkérném HyeMi kezét – vallottam be mindent. Neki valahogy könnyen ment, hiszen tudtam, hogy ha tanácsra van szükségem, ő mindig ott volt mellettem.
–        Nem ostobának mondanálak, inkább bátornak – mosolyodott el. – Te tedd azt, amit a szíved diktál, majd maximum visszautasít.
–        Épp ettől tartok – sóhajtottam, és közben vetetem egy pillantást a fekete bársonydobozban pihenő eljegyzési gyűrűre. Még anyámé volt, eredeti kék zafírral, apám egyetlen rendes ajándéka anyámnak, Közepén volt a csepp alakú kék színű kő, a gyűrű két oldalán apróbb áttetsző kövekkel. Speciel nem éppen az a nagyon giccses darab, épp olyan visszafogott, mint HyeMi.
–        Hát egy próbát meg ér! – tanácsolta fiú, és éppen akkor lépett be szinte egy kisebb banda Kook, természetesen Rimmel, és Hoseok, aki éppen sikeresen elszakadt JiYeontól... Őket például sosem fogom megérteni... az a tizenhét év mégis csak tizenhét év...
–        Mi ér meg egy próbát? – fordult hozzám kérdő pillantással HoSeok.
–        Nem érdekes – ráztam meg a fejem.
–        Omo! – pillantott Rim a gyűrűre, ami még mindig a kezemben volt. – De szép! Ezt HyeMinek szánod? – tette össze a képeket nagyon gyorsan.
–        Te meghibbantál! – akadt ki Kook.
–       Az első jelentkező, aki elveszi a kedvemet ettől az egésztől – szomorodtam el. – Inkább nem is kérdezek tőle semmit...

Hallottam, hogy NamJoon megköszörüli a torkát, vagyis jelezve kéretlen személy jelent meg a konyhában. Mindenki hirtelen elhallgatott, azonnal becsuktam a dobozt, és olyan sebességgel dugtam zsebre, hogy észre sem tudta HyeMi venni.
–        Mivel hirtelen mindannyian elhallgattatok – fogott bele a lány, nem is zavartatva magát. – Feltételezem, hogy rólam volt szó... Nem akartok esetleg beavatni?
–        Nem is esett rólad szó – nevetett fel hitetlenkedve HoSeok. – Biztos képzelődsz...
–        Nyugi, nem történt semmi rossz – nyugtatta őt Nam, de a lány akkor is hitetlenkedve méregetett minket. Na, ennyit erről...valószínűleg egy jó darabig szóba sem fog velem állni.
–        Jól van! – vonta meg a vállát a lány, majd sértődötten kivonult.
–        Hát ez meleg helyzet volt – fújtam ki magam.
–        Ugye lehetek a koszorúslány? – pörgött rá a témára Rim, sejthettem volna, hogy ez lesz belőle.
–        Ne engem kérdezz. Lehet, hogy vissza is utasít – tájékoztattam őt kissé csalódottan.
–        Azért próbálkozz meg vele – állapította meg Kook, amin elcsodálkoztam.
–        És ezt éppen te mondod? – néztem rá értetlenül.
–        Igen, én – bólintott. – Tessék megpróbálni.
Mintha ez ilyen egyszerű lenne...
 
-
 
A nap nagy részét egyedül töltöttem. Este, szinte már napnyugta volt, vagyis a legromantikusabb pillanat, de sehol sem találtam HyeMit. A parton ment a piálás, és a sütögetés, hatalmas hanggal voltak, de jól esett az önfeledt társaságra ránézni. A tekintetemmel a szabad teret pásztáztam, amikor éppen meg pillantottam szívem hölgyét. Gondolhattam volna, hogy éppen ott lesz fent, egyrészt ott volt a legszebb a naplemente, másrészt ott teljesen egyedül lehetett. Nem volt más választásom, remegő szívvel és térdekkel mentem el, hogy megmásszam azt a magasságot, és hogy feltegyem életem legfontosabb kérdését...
–        Azért jöttél, hogy elmond, miről is csevegtetek délelőtt? – kérdezte rám sem pillantva. A lába lelógott a kisebb stég széléről, így éppen olyan pozícióban ültem le mellé.
–        Részben – válaszoltam, de láttam rajta, nincs megelégedve ezzel a válasszal.
–        Az nekem nem elég – vágott vissza kissé dühösen.
–        Ebben biztos vagyok – mosolyodtam el. – Igazából kérdezni szeretnék valamit.
–        Hallgatlak – meredt a messzeségbe, amint a tenger fodrozódó hullámait, enyhe vöröses, narancsos színbe burkolta a lenyugvó nap fénye. Egyszerűen meseszép volt.
–        Mit válaszolnál, ha szeretnélek meg kérni arra, együtt evezzünk át az élet tengerén... – fogalmaztam nagyon költőien.
–        Eddig is ezt tettük – vonta meg a vállát. – Valami más?
–        De úgy értem, egy csónakban – közöltem vele, majd előkerestem a dobozt, és elkerekedett szemmel nézett rám.
–        Szó sincs róla! – ellenkezett, amint rájött, mire akarok ezzel utalni.
–        Mondj igent, kérlek!
–        Nem! – vágta rá határozottan. – Ezt mégis hogyan gondoltad? – A szeme villámokat szórt, amit kicsit sem értettem. – Alig ismerjük egymást, és te megjelensz ezzel a gyönyörűséggel, rám hozod a szívbajt ezzel a röhejes költői micsodával, és elvárod, hogy igent mondjak arra, hogy megkéred a kezem...
Folytatni akarta, de egyszerűen túl sokat beszélt, így azonnal befogtam a száját, még pedig egy heves csókkal hallgatattam el.
–        Túl sokat beszélsz – intettem nyugalomra. – Ez csak egy jelkép... Az összetartozásunk jelképe, nem fogunk egy héten belül oltár elé állni, csak akkor, ha majd úgy látjuk, de addig is szeretnélek a mennyasszonyomként tekinteni rád...
–        Te meg vagy húzatva! – háborgott, pont mint a tenger. – Neked megártott a sós levegő!
–        Nehogy azt hidd! – nevettem el magam. – Már pár napja agyalok ezen!
–        És erről kérdezted a többieket ma?
–        Igen – válaszoltam mosollyal az arcomon. – És ők is így reagáltak, de aztán azt mondtál, tegyek egy próbát.
–        Hogyan is szólt ez a költői micsoda?
–        Szeretném, ha együtt eveznénk át az élet tengerén, csak épp egy csónakban – ismételtem meg magam, de nem hangzott olyan jól. –  Láttam, amint félszemmel rápillant a gyűrűre, és abban reménykedtem, hogy jó lesz az ujjára, mert jóval alacsonyabb, és törékenyebb, mint anyám, bár neki is vékony, hosszú ujjai vannak, tipikus zongorista...

–        Honnan van ez szépség? – faggatott az ékszerre mutatva.
–        Anyámé volt.
–        Vagyis ő tud erről az akciódról?
–        Igen, tud.
–        És mit szólt hozzá?
–        Hogy tegyem azt, amit jónak látok, és én így látom jónak – válaszoltam. – Szeretnéd, hogy letérdeljek eléd, és úgy kérdezzem meg?
–        Nem kell – vágta rá határozottan, de kissé mintha elcsuklott volna a hangja... Csak nem meghatódott?!
–        Nos, akkor hozzám jössz? – kérdeztem rá újra.
–        Jól van! – adta be a derekát. – De ez nem halálosan komoly?
–        Csak annyira, mint a szerelmünk – feleltem, majd óvatosan felhúztam az a gyönyörűséget az ujjára.

–    Akkor halálra vagyunk ítélve – állapította meg összezavarodva.

Tökéletesen passzolt hozzá, majd amint egy csókkal hivatalossá tettük eme fontos pillanatot, lassan feltápászkodott, s a mélybe pillantott. Csatlakoztam hozzá, és együtt néztünk le. Sejtettem, mire készül, de valahogy most nem érdekelt semmi, csak az, hogy hivatalosan is a menyasszonyom.
–        Tudsz úszni? – kérdezte, mintha nem tudná, mert úsztunk már együtt az életünkért menekülve. Csak éppen ez a magasság is megrémített, épp, mint akkor...
–        Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem, nem, nem...
–        Akkor majd megtanulsz – jelent meg egy hatalmas vigyor az arcán, és a kezemet fogva egyenesen a mélybe rántott...