/HyeMi/
Untam a folytonos elutasítását, nekem nem erre volt szükségem, hanem arra, hogy végre valamennyit kiadhassak ebből a rengeteg feszültségből. Mivel a zene és a tánc kimaradt, kellett valami alternatívát keresnem, és ahhoz sajnálatos módon ő is kell. Talán ebben az óriási vágyakozásban az is benne volt, hogy nagyon sokáig figyelmen kívül hagytam az összes próbálkozását a meghódításom illetően, most igyekeztem volna pótolni a lemaradásomat, melyet igaz, hogy a saját hülyeségem okozott, ám igazán lehetne ebben partner. Felvonultam a szobámba, magamra vettem az egyik kedvenc ingemet, valahogy ezen kívül semmi mást nem bírtam volna viselni, nem is tudom, hogyan fogok így iskolába menni. Ez volt az utolsó hét a suliból, tanulni nem igazán tanultunk, de akkor is ott kellett volna lennem. Jövő héten hétfőn megkezdődik az érettségi, aztán az egy hét alatt lemegy, egy héttel később szóbeli, és talán május végén a kezemben lesz a dokumentum. Utána le is léphetnék a csudába, de nem teszem, mindezt Tae miatt. Már lemondtam az amerikai álomról, meg a menő jogi egyetemről, beérem egy helyivel, bár ő még ezek szerint mindig abban a tudatban él, hogy augusztus végén elmegyek külföldre... Hát nem fogok...
Az ablak előtt ácsorogtam abban az egy szál ingben, már farmer rövidnadrágot sem bírtam elviselni, amúgy is majdnem a comb középig leért az a bizonyos szellős ruhadarab, másra nem is igazán volt szükségem. Azon agyaltam, hogy miért kell állandóan ennyire túlzásba vinnie a fiúnak ezt az átkozott aggódást, amikor igen is tisztában vagyok azzal, mit is csinálok... Legalábbis többnyire... Fél perccel később, amint a dühöm kezdett alábbhagyni, érdekes, hogy milyen gyorsan képes vagyok a hangulatváltozásokra, talán már kissé skizofrén is lettem, ebben a megterhelő életvitelemben. Persze még nem vitatkoztam önmagammal, vagyis akkora nem lehet a probléma, vagy mégis?
Hallottam, ahogy Tae feljön a lépcsőn, hiszen néhol igencsak nyikorgott a falépcső, tehát úgy véltem, megint az én győzelmemmel ért véget a vita. Büszke voltam magamra, de persze az is lehet, hogy a fiú mindösszesen azért jön, hogy továbbra is cseszegethessen, meg aggodalmaskodjon, nem pedig azért, hogy cselekedjen.
– Azt hittem, itt fogok megőszülni – jegyeztem meg némi gúnyos éllel, miközben megfordultam, hogy Tae-re pillanthassak.
– Néha igazán tiszteletben tarthatnád a döntéseimet – válaszolta hasonló hangnemben, mire elvigyorodtam.
– Ahogy te az enyémeket! – tromfoltam le a megállapítását. Rossz emberrel kezd ki, ha kötözködni akar.
– Veled nem egyszerű kompromisszumot kötni – sóhajtotta lemondóan.
– Csinálunk is valamit, vagy csak sértegetni akarsz? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, majd újabb kérdést akartam neki feltenni arra vonatkozóan, hogy miként sikerült magát rávenni arra, hogy cselekedjen, de nem tudtam faggatózni, mert hevesen lecsapott az ajkaimra, hogy véletlenül se tudjak megszólalni.
Hosszú perceket faltuk egymást, de kimondottan visszafogottan, ám ennyivel egyszerűen képtelen voltam beérni ennyivel. Végül aztán, mintha valami könnyű súlyt cipelt volta a karjaiba kapott, és úgy cipelt el az ágyamig, és olyan meglepően finoman bánt velem, hogy kezdett bosszantani.
– Egész végig úgy fogsz rám tekinteni, mint valami hímes tojásra? – néztem rá kissé dühösen, miközben kihámoztam magam alól a takarókat és a párnát, hogy minél vízszintesebb területen feküdjek, az kevésbé piszkálta a sajgó részeimet.
Persze, más ekkora fájdalomtól már bőgött volna, meg halomra nyomta volna magába a fájdalomcsillapítót, nekem ez egy alacsony fájdalomnak számított, szinte nem éreztem semmit. Már gyerekkoromban is elég magas volt a fájdalomküszöböm, nagyon erős kínnak kell ahhoz történnie, hogy én ennél jobban kibukjak. Épp ezért tekintek magamra, valami hihetetlen túlélőként.
– Azt mondtad, hogy legyek gyengéd – emlékeztetett a szavaimra.
– Igen, ez így van, de az, hogy rendesen hozzám se érsz, még a gyengédség kategóriájától is messze áll – figyelmeztettem, és azt láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését, bár magam sem értettem, mi ennyire vicces ezen a helyzeten.
– Nem akarsz, fél pillanatra csendben maradni? – érdeklődte, miközben lassú tempóban vetkőzni kezdett.
– Ó, most sztriptíz bemutatót is kapok? – Enyhén szólva, nem voltam felkészülve arra, hogy speciel egész műsorral fog megszabadulni a gönceitől. Ezt is olyan szinten időhúzásnak véltem, hogy legszívesebben felpörgettem volna az eseményeket. Vagy lehet, mindösszesen én vagyok rettenetesen türelmetlen.
– Őszintén annak jobban örülnék, ha legközelebb te vetkőznél, sőt riszálhatsz is mellé.
– Arra még nagyon sokat várnod kell – tájékoztattam, és végül csak elért az utolsó ruhadarabhoz is...
A
szemem elé tettem a kezem véletlenül sem lássam, amint megszabadul az
alsójától, bizonyos dolgokat, vagy épp testrészeket, nem látni szerettem, hanem
érezni, legfőképpen magamban. Csak arra figyeltem fel, hogy apró csókokat
lehel, először a nyakamra, amit kimondottan élveztem, majd szépen lassan felfedező
útra indult azokon a ronda, lilás területeken is. Amikor az ajkai hozzá értek a
bőrömhöz, még kevesebb fájdalmat éreztem, inkább olyan volt, mintha hűs szellő
simogatott volna, és én egyre többet akartam belőle. Nem csak a csókjaiból,
hanem az egész lényéből. Újra visszatért az ajkaimhoz a csókjaival, de a
kezével indult el kalandozni, a nagyon gyorsan meztelenné varázsolt testemen,
rendkívül finom, és érzéki mozdulatokkal. Halk sóhaj hagyta el a számat, amikor
a keze egészen a combjaim belső területét fedezte fel, de olyan szakszerűen
elkerülte a legérzékenyebb pontomat, hogy legszívesebben megvertem volna érte.
– Szemét! – mordultam fel, majd büntetésből beleharaptam a nyakába, bár a hang, amit hallatott kicsit sem arra utalt, hogy rosszul esett volna neki a mozdulatom.
– Türelmetlen vagy, kedvesem – suttogta a fülembe, mire az egész testemet hihetetlen borzongás ölelte körbe. – Felettébb türelmetlen!
– Vagy csak te húzod túl sokáig az időt – javítottam ki, majd ismét meg akartam szidni, hogy ne szívasson, hanem cselekedjen, de megint egy csókkal hallgattatott el.
Ez a csók immár sokkal hevesebbre sikeredett, és olyan szinten feltüzelt, hogy nem bírtam továbbvárni. Annyira akartam őt, kínlódás meg csúnya sérülések ide vagy oda, de akkor is csigalassúsággal, és körülményesen szórakozott velem. Éreztem, hogy mindezt bosszúból csinálja, de tudtam, ha egyszer végre rátérünk a lényegre, enyém lesz a világ összes boldogsága. Valahogy kezdtem élvezni ezt a komótos tempót az időhúzást, épp ezért ért olyan váratlanul, szinte kellemetlenül, amikor birtokba vette a testemet. Azonnal a dereka közé fontam a lábaimat, és éreztem, hogy nem igazán akar rám tehénkedni, a súlya alatt ugyan is biztosan fájdalmat okozott volna. De volt ahhoz eléggé technikás, hogy ezt orvosolni tudja. Egyszerre volt gyengéd és határozott, s a kezdeti görcsös reakcióm után, szép lassan megindultam a gyönyör oltára felé...
-
Akartam az érzést, amit hosszú időn keresztül nem érezhettem, hiszen ő annyira önzetlen volt, és tudta, hogy mire volt szükségem. Mellette voltam képes csak arra, hogy ellazuljak, hogy ne kötelességként tekintsek a szexre, hanem mint a legjobb módja az élvezetnek. Mivel eléggé ki voltam éhezve, és a feldühödött állapotomból hamar ki kellett törnöm, talán negyed órára volt szükségem, hogy gyönyör rózsaszín felhői körülöleljenek, és kitöltsék az összes kis sejtemet. Bár megjegyezem idegesítő lehet, hogy először hangos vagyok, majd amint a kéjhullámok, szinte kilöknek a világból, sírni kezdek, de ez akkor is csak az intenzív élmény miatt van. Csodáltam egyébként azt is benne, hogy annyira jól vissza tudja magát fogni, egészen addig nem adja át magát az élvezetnek, amíg én el nem értem a végső szintet. Talán ez volt egyik olyan dolog, amit egyszerűen lenyűgözőnek tartottam.
– Tudtam én, hogy képes vagy rá! – bújtam közelebb hozzá, amint végre felszabadultam a sötét energiáktól. Teljesen nyugodt voltan, nyoma sem volt, sem frusztráltságnak, sem haragnak, csak én voltam és a rózsaszín köd, amely alapvetően egy lehengerlő élmény.
– Remélem, ezek után nem leszel ennyire agresszív – jegyezte meg csendesen, miközben óvatosan a hátamat simogatta.
– Nem garantálok semmit – nevettem el magam. – Jöhet egy következő kör?
– Na, felejts el! – pattant fel mellőlem, és látványosan szenvedve magához vette a cuccait.
– És most lelépsz? – játszottam meg a csalódottat.
– Igen, el – vágta rá. – Még tanulni is kellene, meg ilyenek...
– Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Jól van! – adtam be a derekam, majd magamra húztam a takarómat. – Majd zárd be magad után az ajtót!
– Csak így kidobsz? – csodálkozott el. – Megkaptam, amit akartál, és aztán mehetek is s dolgomra?
– Maradhatsz – közöltem vele vállvonogatva. – Én szívesen megosztom veled az ágyam. – Pár pillanatig, mintha azon gondolkodott volna, hogy mit is tegyen, végül megint lehajította a ruháid a földre, és egy határozott mozdulattal bevágódott mellém.
– Te mindig megkapod, amit akarsz? – kérdezte kissé megdöbbenve, de a kérdésén alapból elmosolyodtam.
– Igen – vágtam rá keményen. – Mindig!
Újabb csókra pályáztam, és meg is kaptam azt is, majd összebújva aludtunk el, remélve azt, hogy még sok ilyenre lesz lehetőségünk...
– Szemét! – mordultam fel, majd büntetésből beleharaptam a nyakába, bár a hang, amit hallatott kicsit sem arra utalt, hogy rosszul esett volna neki a mozdulatom.
– Türelmetlen vagy, kedvesem – suttogta a fülembe, mire az egész testemet hihetetlen borzongás ölelte körbe. – Felettébb türelmetlen!
– Vagy csak te húzod túl sokáig az időt – javítottam ki, majd ismét meg akartam szidni, hogy ne szívasson, hanem cselekedjen, de megint egy csókkal hallgattatott el.
Ez a csók immár sokkal hevesebbre sikeredett, és olyan szinten feltüzelt, hogy nem bírtam továbbvárni. Annyira akartam őt, kínlódás meg csúnya sérülések ide vagy oda, de akkor is csigalassúsággal, és körülményesen szórakozott velem. Éreztem, hogy mindezt bosszúból csinálja, de tudtam, ha egyszer végre rátérünk a lényegre, enyém lesz a világ összes boldogsága. Valahogy kezdtem élvezni ezt a komótos tempót az időhúzást, épp ezért ért olyan váratlanul, szinte kellemetlenül, amikor birtokba vette a testemet. Azonnal a dereka közé fontam a lábaimat, és éreztem, hogy nem igazán akar rám tehénkedni, a súlya alatt ugyan is biztosan fájdalmat okozott volna. De volt ahhoz eléggé technikás, hogy ezt orvosolni tudja. Egyszerre volt gyengéd és határozott, s a kezdeti görcsös reakcióm után, szép lassan megindultam a gyönyör oltára felé...
-
Akartam az érzést, amit hosszú időn keresztül nem érezhettem, hiszen ő annyira önzetlen volt, és tudta, hogy mire volt szükségem. Mellette voltam képes csak arra, hogy ellazuljak, hogy ne kötelességként tekintsek a szexre, hanem mint a legjobb módja az élvezetnek. Mivel eléggé ki voltam éhezve, és a feldühödött állapotomból hamar ki kellett törnöm, talán negyed órára volt szükségem, hogy gyönyör rózsaszín felhői körülöleljenek, és kitöltsék az összes kis sejtemet. Bár megjegyezem idegesítő lehet, hogy először hangos vagyok, majd amint a kéjhullámok, szinte kilöknek a világból, sírni kezdek, de ez akkor is csak az intenzív élmény miatt van. Csodáltam egyébként azt is benne, hogy annyira jól vissza tudja magát fogni, egészen addig nem adja át magát az élvezetnek, amíg én el nem értem a végső szintet. Talán ez volt egyik olyan dolog, amit egyszerűen lenyűgözőnek tartottam.
– Tudtam én, hogy képes vagy rá! – bújtam közelebb hozzá, amint végre felszabadultam a sötét energiáktól. Teljesen nyugodt voltan, nyoma sem volt, sem frusztráltságnak, sem haragnak, csak én voltam és a rózsaszín köd, amely alapvetően egy lehengerlő élmény.
– Remélem, ezek után nem leszel ennyire agresszív – jegyezte meg csendesen, miközben óvatosan a hátamat simogatta.
– Nem garantálok semmit – nevettem el magam. – Jöhet egy következő kör?
– Na, felejts el! – pattant fel mellőlem, és látványosan szenvedve magához vette a cuccait.
– És most lelépsz? – játszottam meg a csalódottat.
– Igen, el – vágta rá. – Még tanulni is kellene, meg ilyenek...
– Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Jól van! – adtam be a derekam, majd magamra húztam a takarómat. – Majd zárd be magad után az ajtót!
– Csak így kidobsz? – csodálkozott el. – Megkaptam, amit akartál, és aztán mehetek is s dolgomra?
– Maradhatsz – közöltem vele vállvonogatva. – Én szívesen megosztom veled az ágyam. – Pár pillanatig, mintha azon gondolkodott volna, hogy mit is tegyen, végül megint lehajította a ruháid a földre, és egy határozott mozdulattal bevágódott mellém.
– Te mindig megkapod, amit akarsz? – kérdezte kissé megdöbbenve, de a kérdésén alapból elmosolyodtam.
– Igen – vágtam rá keményen. – Mindig!
Újabb csókra pályáztam, és meg is kaptam azt is, majd összebújva aludtunk el, remélve azt, hogy még sok ilyenre lesz lehetőségünk...
/TaeHyung/
Megint legyőzött... Nem mintha bántam volna, amit tettem, mert az, ahogyan élvezi minden mozdulatomat, elégedettséggel tölt el, minden pillanatban. Bár nem tetszett, hogy ennyire rá van kattanva erre a témára. Ugyan megértettem, hiszen amikor valójában ki kellett volna élnie magát, vagyis megfelelő tapasztalatokat szereznie, akkor nem volt rá alkalma, én meg azt is szeretném, ha neki jó lenne, nem csak nekem, talán most pótolja be, amit akkor nem tehetett.
Az elkövetkezendő napokat nagy mennyiségű tanulással töltöttem, és hiába akart HyeMi suliba jönni a doki megtiltotta neki. Ami megint csak nem érdekelte. Így hát jöhetett az agresszió, és megfenyegettem, ha kimer mozdulni a lakásból, akkor én magam fogom bezárni, sőt az ágyhoz kötözöm. Tudtam, hogy ez rossz emlékeket keltett benne, amikor közöltem vele ezt, majdnem megátkozott, sőt majdnem megvert, nem mintha tartottam volna tőle. Nekem ugyan nem fog egy százhatvan centinél is kisebb lány pattogni. Néha úgy érzem, hogy ennek ellenére is sokkal több áldozatot kíván ez a kapcsolat, mint azt a legelején gondoltam. Csak mert egyáltalán nem feltételeztem, hogy HyeMi ennyire elviselhetetlen tud néha lenni. Ugyan eddig sem volt egy könnyű eset, de manapság inkább egy lehetetlen küldetésre hasonlít.
Rim minden nap megjelent, és le voltam azon is döbbentve, mennyire visszafogottan öltözik, eddig egyetlen pillanatot sem mulasztott el, ha valamijét ki kellett pakolnia, most viszont semmi. Ugyan a magassarkú állandónak bizonyult, vannak dolgok, amik nem változnak, ám anyám és JiYeon is folyton legalább tíz centi magasításon élik életüket, és intézkednek, egyedül szívem hölgye az, aki már öt centitől is rosszul van, ezen a mai napig képes vagyok jót vidulni. Úgy tűnik, minél kisebb egy lány annál jobban ódzkodik a magassarkú cipőktől.
Eszméletlen
sebességgel teltek a napok, és amikor tudatosult bennem, hogy holnap eljön az a
pillanat, ami dönt a sorsomról, valahogy felettébb ideges lettem. Hétfőn reggel
fél nyolcra a nagyteremben várakoztunk, amikor meglepettségemre HyeMi is
befutott. Nem vártam meg, mert azt kérte, hogy ne tegyem, egyedül akar lenni,
amit meg is értettem, ugyan is lassan harmadik hete nem járt az iskola falai
között, nem találkozott egyetlen osztálytársunkkal sem, neki duplán megterhelő
volt ez az egész. Nagyon csinosnak találtam abban a klasszikus kosztümben,
fekete színben, és ezúttal pont az a vörös cipő volt rajta, amit a táncunk
folyamán viselt, ami a MinWoo-val történt kalandja előtt lekerült róla. Csak
tudnám, hogy miért is éppen azt vette fel, amikor utálja...
– Most is táncolni készülsz? – nézett végig rajta YoonGi, és megállapodott a pillantása éppen azon a vörös gyönyörűségen.
– És te fogsz felkérni? – vágott vissza lány némi szarkasztikus humorral megtoldva. – Bocs, de kétlem, hogy veled még annyira is boldogulnék, mint TaeHyunggal. – Itt vetett rám egy pillantást, mintha attól tartana, hogy megsértődöm, ám valahogy ideges voltam, nem pedig sértődős.
– Én nem táncolok – hárította el a fiú, miután sikeresen belesétált a csapdába.
– Pedig azt hittem, azért ajánlottad fel, mert szeretnél – nevetett fel HyeMi lágyan, ám YoonGinak csak egy fancsali arckifejezésre tellett.
– Hogy is mondtad múltkor... – fordult hozzá HoSeok mosollyal az arcán. – Elemében van a kislány!
– Ja, túlzottan is – értett egyet barátjával a fiú, majd tüntetően odébb állt.
– Nem vagy ideges? – faggattam HyeMit, amint végre hajlandó volt rám is figyelni.
– Nem, tudom, hogy mindenből meg fogunk bukni – állapította meg, mire mindannyiunk döbbenten nézett rá.
– Mást sem hallunk a diritől, csak azt, hogy te vagy a legjobb a suliban, már hogyan tudnál megbukni – szúrta közbe a sértődött tag, mire kissé elcsodálkozva meredt a lányra.
– Előfordulhat, hogy a győztesek, éppen a cél előtt buknak el – jegyezte meg csendesen HyeMi. – Nekem ez a legnagyobb félelmem.
– Mondjuk az tök vicces, hogy nem féltél akkor sem, amikor a volt pasid, majdnem fasírtot csinált belőled – folytatta YoonGi ismét visszatérve a cinizmusához, legszívesebben orrba vágtam volna a hasonlat miatt. – Most viszont rettegsz, mert azt hiszed, nem vagy elég okos...
– Tulajdonképpen ennek nincs semmi köze az okossághoz – állapította meg HyeMi, majd megvonta a vállát. – Mindenki fél valamitől, én bármikor képes lennék szembe nézni MinWoo-val, de valahogy a tudásomról való bebizonyosodás, nem az erősségem. Félek attól, hogy pont arra nem fogok emlékezni, amit akkor éppen kérdeznek tőlem.
– Üdv klubban! – fűzte hozzá JiMin. Ő volt a legidegesebb közölünk, valahogy mintha meg akart volna felelni egy nem létező kényszernek, hacsak a szülei nem kényszerítik őt a színötös érettségire, amire mindenki tudja, hogy nem lesz képes rá.
– Most is táncolni készülsz? – nézett végig rajta YoonGi, és megállapodott a pillantása éppen azon a vörös gyönyörűségen.
– És te fogsz felkérni? – vágott vissza lány némi szarkasztikus humorral megtoldva. – Bocs, de kétlem, hogy veled még annyira is boldogulnék, mint TaeHyunggal. – Itt vetett rám egy pillantást, mintha attól tartana, hogy megsértődöm, ám valahogy ideges voltam, nem pedig sértődős.
– Én nem táncolok – hárította el a fiú, miután sikeresen belesétált a csapdába.
– Pedig azt hittem, azért ajánlottad fel, mert szeretnél – nevetett fel HyeMi lágyan, ám YoonGinak csak egy fancsali arckifejezésre tellett.
– Hogy is mondtad múltkor... – fordult hozzá HoSeok mosollyal az arcán. – Elemében van a kislány!
– Ja, túlzottan is – értett egyet barátjával a fiú, majd tüntetően odébb állt.
– Nem vagy ideges? – faggattam HyeMit, amint végre hajlandó volt rám is figyelni.
– Nem, tudom, hogy mindenből meg fogunk bukni – állapította meg, mire mindannyiunk döbbenten nézett rá.
– Mást sem hallunk a diritől, csak azt, hogy te vagy a legjobb a suliban, már hogyan tudnál megbukni – szúrta közbe a sértődött tag, mire kissé elcsodálkozva meredt a lányra.
– Előfordulhat, hogy a győztesek, éppen a cél előtt buknak el – jegyezte meg csendesen HyeMi. – Nekem ez a legnagyobb félelmem.
– Mondjuk az tök vicces, hogy nem féltél akkor sem, amikor a volt pasid, majdnem fasírtot csinált belőled – folytatta YoonGi ismét visszatérve a cinizmusához, legszívesebben orrba vágtam volna a hasonlat miatt. – Most viszont rettegsz, mert azt hiszed, nem vagy elég okos...
– Tulajdonképpen ennek nincs semmi köze az okossághoz – állapította meg HyeMi, majd megvonta a vállát. – Mindenki fél valamitől, én bármikor képes lennék szembe nézni MinWoo-val, de valahogy a tudásomról való bebizonyosodás, nem az erősségem. Félek attól, hogy pont arra nem fogok emlékezni, amit akkor éppen kérdeznek tőlem.
– Üdv klubban! – fűzte hozzá JiMin. Ő volt a legidegesebb közölünk, valahogy mintha meg akart volna felelni egy nem létező kényszernek, hacsak a szülei nem kényszerítik őt a színötös érettségire, amire mindenki tudja, hogy nem lesz képes rá.
Meg
akartam nyugtatni, hogy ha ezen görcsöl, nem lesz sikere, sőt ezt HyeMinek is
el szerettem volna ezt mondani, amikor megjelent a diri a teremben, ahol
várakoztunk.
– Nos, köszöntelek titeket az első napon – fogott bele a nő. – Mind tudjuk, hogy ez a legfontosabb dolog az életetekben, és szeretném, ha mindenki a legjobb formáját hozza. – Éreztem, ahogy a lány összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, és megszorítja azt. Félszemmel mertem csak rá pillantani, de láttam a biztató mosolyát, tudtam, hogy ezek után bármire képes leszek. – Az egész érettségi folyamata, szigorú előírások szerint fognak működni, kisebb csoportokban fogtok dolgozni. És már most szólok – mutatott az irányunkba –, hogy azt a bandát a lehető legjobban szét fogjuk robbantani, nem kellene, hogy valami ostobasággal lerontsák iskolánk hírnevét.
– Igazgatónő! – hallottam meg mellőlem JungKook hangját, aki eddig fel sem tűnt, gondolom kissé késve érkezhetett meg. – Csak megjegyezném, hogy az iskola hírnevét mi adjuk, és nem maga, szétrobbanthatja a bandát, de azt hiszem így is mi leszünk a suli leghíresebb és legjobb tanulói.
Ki voltam akadva a merészségén, mintha nem félt volna semmitől, mintha nem is számított volna neki semmi, de egyetértettem vele, attól, hogy nem egy teremben leszünk, hanem hatfelé osztanak minket, még hinni fogunk abban, hogy a többieknek akkor is sikerülni fog ez az egész megmérettetés.
– Jól van, akkor magával kezdem – intette le a diri szigorúan. – Maga megy az egyes terembe, Lee HyeMit pedig a kettesbe küldjük, és hogy a hős szerelmesek minél messzebb legyenek egymástól, Kim TaeHyung a hatos teremben lesz. Park JiMin, Jung HoSeok, és Min YoonGi, pedig sorban, a hármas, négyes és az ötös terembe. Indulás, most rögtön!
– Nos, köszöntelek titeket az első napon – fogott bele a nő. – Mind tudjuk, hogy ez a legfontosabb dolog az életetekben, és szeretném, ha mindenki a legjobb formáját hozza. – Éreztem, ahogy a lány összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, és megszorítja azt. Félszemmel mertem csak rá pillantani, de láttam a biztató mosolyát, tudtam, hogy ezek után bármire képes leszek. – Az egész érettségi folyamata, szigorú előírások szerint fognak működni, kisebb csoportokban fogtok dolgozni. És már most szólok – mutatott az irányunkba –, hogy azt a bandát a lehető legjobban szét fogjuk robbantani, nem kellene, hogy valami ostobasággal lerontsák iskolánk hírnevét.
– Igazgatónő! – hallottam meg mellőlem JungKook hangját, aki eddig fel sem tűnt, gondolom kissé késve érkezhetett meg. – Csak megjegyezném, hogy az iskola hírnevét mi adjuk, és nem maga, szétrobbanthatja a bandát, de azt hiszem így is mi leszünk a suli leghíresebb és legjobb tanulói.
Ki voltam akadva a merészségén, mintha nem félt volna semmitől, mintha nem is számított volna neki semmi, de egyetértettem vele, attól, hogy nem egy teremben leszünk, hanem hatfelé osztanak minket, még hinni fogunk abban, hogy a többieknek akkor is sikerülni fog ez az egész megmérettetés.
– Jól van, akkor magával kezdem – intette le a diri szigorúan. – Maga megy az egyes terembe, Lee HyeMit pedig a kettesbe küldjük, és hogy a hős szerelmesek minél messzebb legyenek egymástól, Kim TaeHyung a hatos teremben lesz. Park JiMin, Jung HoSeok, és Min YoonGi, pedig sorban, a hármas, négyes és az ötös terembe. Indulás, most rögtön!
Legszívesebben
fogtam volna magam, és orrba vágom azt a nőszemélyt. Miért kell minden egyes
pillanatban, a HyeMivel lévő kapcsolatomon gúnyolódni. Suliban nem is csinálunk
semmi olyat, sőt az elmúlt három hétben a lány ott sem volt. Végül vettem egy
mély levegőt, és kisiettem a teremből, a többiekkel együtt. Ott ácsorogtam a
kettes terem előtt, és akkor is biztatni szerettem volna a lányt, akitől váratlanul
kaptam egy lágy csókot, nem is érdekelte semmi.
– Ne aggódj a diri miatt – nyugtatott meg. – Csak irigykedik!
– Jó lenne ezt hinni! – mondtam egy hatalmas sóhaj keretében. – Sok sikert!
– Neked is! Srácok! – kiáltott a többiek után, akik nagyon aktívan a kijelölt terembe akartak sietni. – Mindenkinek egy nagy kalappal! – választ ugyan egyiküktől sem kapott, majd végre csak ketten voltunk a folyosón, úgy fél pillanatig. – Szeretlek! – suttogta a fülembe, majd nyomott egy puszit az arcomra, én pedig tisztában voltam azzal, hogy ilyen biztatás mellett biztos, hogy nem fogok megbukni...
-
Az elkövetkezendő napok őrült sebességgel teltek, és sosem volt időm arra, hogy HyeMivel legyek. Túl voltam az irodalmon, a történelmen, a matekon, már csak az angol és egy természettudományos tantárgyvolt, aminek jelenleg a társadalomismeretet választottam... de mindösszesen HyeMi miatt, hogy ott is mellette tudjak lenni. Döbbenten vettem észre, hogy a lány emelt szinten jelentkezett mindenre... és úgy nézett ki, hogy sikeresen veszi az akadályokat. Az iskolai tanulmányi rangsorban persze nem számított, hogy emelt szint, vagy sem, csak a százalékok, és az összesített átlag számított. Nem mertem volna megsaccolni sem az eddigi eredményemet, az agyam zúgott a rengeteg dologtól, és a matekomat nem tartottam a legjobbnak, hiszen abban mindig el tudtam tévedni, nekem kissé túl összetettnek bizonyult.
– Ne aggódj a diri miatt – nyugtatott meg. – Csak irigykedik!
– Jó lenne ezt hinni! – mondtam egy hatalmas sóhaj keretében. – Sok sikert!
– Neked is! Srácok! – kiáltott a többiek után, akik nagyon aktívan a kijelölt terembe akartak sietni. – Mindenkinek egy nagy kalappal! – választ ugyan egyiküktől sem kapott, majd végre csak ketten voltunk a folyosón, úgy fél pillanatig. – Szeretlek! – suttogta a fülembe, majd nyomott egy puszit az arcomra, én pedig tisztában voltam azzal, hogy ilyen biztatás mellett biztos, hogy nem fogok megbukni...
-
Az elkövetkezendő napok őrült sebességgel teltek, és sosem volt időm arra, hogy HyeMivel legyek. Túl voltam az irodalmon, a történelmen, a matekon, már csak az angol és egy természettudományos tantárgyvolt, aminek jelenleg a társadalomismeretet választottam... de mindösszesen HyeMi miatt, hogy ott is mellette tudjak lenni. Döbbenten vettem észre, hogy a lány emelt szinten jelentkezett mindenre... és úgy nézett ki, hogy sikeresen veszi az akadályokat. Az iskolai tanulmányi rangsorban persze nem számított, hogy emelt szint, vagy sem, csak a százalékok, és az összesített átlag számított. Nem mertem volna megsaccolni sem az eddigi eredményemet, az agyam zúgott a rengeteg dologtól, és a matekomat nem tartottam a legjobbnak, hiszen abban mindig el tudtam tévedni, nekem kissé túl összetettnek bizonyult.
Azonnal amint anyám meglátta, hogy szökni próbálok, hová máshova, mint a szívem hölgyéhez, szinte visszatessékel a szobámba, aminek egyáltalán nem tudtam örülni. Alig vártam a hétvégét és azt az egy hetes pihenőt, ami a szóbeli előtt van, mert kezdtem unni magam, és a magányt. Lassan május vége volt, örömmel vehettem volna, hogy lassacskán hat hete egy párt alkotunk HyeMivel, de ebből kevesebbet voltunk együtt, mint amikor igyekeztem őt meghódítani. Nem baj, majdcsak vége a sulinak, aztán miénk lesz az egész nyár, csak attól tartottam, hogy komolyan gondolja a külföldi tanulmányait, mert én nem hagyhatom itt a családom. Sajnálatos módon, hiába mondja azt anyám, hogy apám igenis változóban van, valamilyen szinten csak sikeres volt az az elvonó, amibe sok pénzt beáldozott köztük azt a pénzt is, amit neki szántam egy zongorára. Nem voltam fel dobva, amikor bejelentette inkább apámra költi, és nem hangszerre... Azóta annyira azért nem csípem anyámat, persze, ha szüksége lenne rám, akkor megvédeném, mert ez az ösztön valahogy az évek alatt annyira belém égett, hogy levakarhatatlan volt, és HyeMi is ezt a fajta védelmet élvezte, minden egyes pillanatban.
/HyeMi/
Alig vártam, hogy kezemben legyen a jövőmet adó bizonyítvány, de a szóbeli után, még legalább két hetet várnom kellett, mert egy nagyszabású ünnepségen, osztják ki az érettségi bizonyítványokat, ahol kiderül, hogy ki lett az iskola tíz legjobb tanulója, akik némi pénzzel is gazdagodnak, de ez nem sokakat érdekelt. Az első héten visszamentem a dokihoz, és örömmel tapasztalta, hogy betartottam az előírásokat, vagyis sem a kezem nem terheltem meg, se nem végeztem megerőltető fizikai megterhelést. Ennek a résznek kimondottan örülni tudtam, mert nem akartam neki bevallani, hogy már a kórházból kikerülésem után közvetlen rávettem egy kis testmozgásra a fiút, utána meg majdnem minden nap vagyis, amikor nem terhelt le egyikünket sem az iskola, meg az a rengeteg tanulnivaló. Viszont annak az aktív időszaknak köszönhetően, nem voltam sem agresszív, sem hisztis, hiszen mindig segítette abban, hogy a feszültséget levezessem, egész addig, amíg nem mehetek visszazongorázni. Éppen kifelé jöttem a röntgenről, amikor Rimmel találtam magam szemben.
– Ha végzel, beszélhetnénk? – nézett rám kérdő pillantással.
– Valami baj van? – kérdeztem vissza aggodalmasan.
– Nincs – rázta meg a fejét. – Csak a segítségedre lenne szükségem.
– Jól van, várj meg itt! – mosolyodtam el, majd követtem a doktornőt, amint elhagyta az aktuális helyiséget, és a saját rendelőjébe vonult.
Pár
percig elemezte a felvételeket, és amikor a kezemről készülteket nézte,
időnként kissé morcosnak tűnt. Életemben először tartottam be az orvosi utasításokat,
erre tessék még akkor sem voltam elég jó, na, ezek után álmodhat bárki is
arról, hogy bármit is komolyan veszek.
– Ennyire rossz? – szólaltam meg csendesen.
– Nem – mosolyodott el. – Lassacskán elkezdheted óvatosan terhelni.
– Vagyis mehetek zongorázni – ragyogott fel az arcom, meg egyszerre minden kis sejtem élni kezdett, és éreztem a zene hatalmát.
– Először csak tíz perc, de azt is lassan, aztán lehet tizenöt, de egyszerre nem lehet sokat – világosított fel. – De ennek ellenére örülök, hogy betartottad, amit kértem. Bár a legelején nem bíztam benned!
– Köszönöm a bizalmat! – morogtam elsötétült képpel. Miért hisznek az emberek, inkább másoknak, mintsem, hogy maguk bizonyosodjanak meg az emberek eredeti mivoltáról? Számomra ez egy örök kétely marad...
– Egy hét múlva szeretettel várlak! – mondta búcsúzásképpen, én pedig mosollyal az arcomon távoztam.
Rim viszont felettébb idegesnek tűnt, mondhatjuk úgy is, hogy a teljes kiborulás szélén állt. A vállára tettem a kezem, és amikor meglátott átölelt, ami érdekesen festett, mert vagy tizenöt centivel magasabb lehetett nálam, pedig három évvel idősebb vagyok nála. Nem értettem a könnyeit, de volt egy nagyon rossz érzésem, hogy miért éppen hozzám fordul... Aggódtam, hogy mindennek köze van egy, az életünkben közös személyhez, még pedig Han MinWoohoz..
– El tudunk vonulni egy csendes helyre? – kérdezte, amikor kissé megnyugodni látszott.
– Azt hiszem, tudok egy ilyen helyet – közöltem vele, majd megragadtam a kezét, és a kórház hátsó kertjébe cipeltem, egyenesen a virágok közé, hátha a környezet is jó hatással lesz rá.
Letettük magunkat az egyik árnyékos padra, és vártam, hogy elmondja mi a baja, de akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora a baj.
– Ugye, megbízhatok benned? – nyitott egy ilyen személyes kérdéssel.
– Természetesen – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Amit mondasz, az kettőnk között marad.
– Tudom, hogy mindenki a suliban, azt állítja rólam, hogy egy ribanc vagyok, aki fűvel-fával összefekszik, de ez nem igaz – fogott bele. – Amikor összejöttem Kookkal csak tizenhat éves voltam, vagyis már betöltöttem... Az anyám ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjek össze vele, neki meg az apja erősködött, hogy legalább mutatkozzunk együtt nagy társasági eseményeken, de arra senki nem gondolt, hogy én tényleg bele szeretek a fiúba. Azért is esett szarul, amikor ott hagyott, tulajdonképpen éppen miattad. Épp ezért gondoltam arra, hogy majd összejövök a te volt pasiddal, akkor törlesztek, de hallgatnom kellett volna rád.
– Ez egy nagyon ostoba húzás volt, valóban – értettem vele egyet, mire ő szomorúan nézett rám. – Csak azt nem értem, hogy mi köze van ennek az egésznek, ahhoz a megállapításnak, hogy nem vagy ribanc...
– Azt hiszi mindenki, hogy az álkapcsolat azzal is jár, hogy majd ágyba bújok valakivel, de nem...
– Ezek szerint soha sem volt közöd Kookhoz – néztem rá elképedve.
– Soha, ő élte az életét, lányok jöttek és mentek, de rám sosem volt hajlandó úgy tekinteni, most már inkább, mert valahogy sikerült észhez térítened, de most meg én nem vagyok képes rá.
– Miért? – csodálkoztam el. – Hiszen erre vágytál volna akkoriban is?
– Amikor összejöttem MinWoo-val, valójában nem éreztem iránta semmit sem, hiszen nem terveztem nagy dolognak, csak féltékennyé akartam tenni mindenkit, főleg Kookot, meg talán téged is egy kicsit, és figyelmeztettél arra, hogy milyen, de nem hallgattam rád – szinte már bőgött, amikor ezen szavakat kimondta, én pedig elég jól össze tudtam hozni a logikai összefüggéseket... – Őt nem érdekelte, hogy ez az egész csak kamu, és eszem ágában sincs oda adni magam neki...
– Ő megszerzett magának – segítettem ki.
– Nem mertem senkinek sem elmondani, hogy megerőszakolt, mert azt hitték volna, magamnak akartam az egészet, meg amúgy is kihinne egy ribancnak. – Annyira zokogott, hogy egyszerűen nekem is kedvem támadt sírni. Talán emiatt is kezdte teljesen másképp az életét, és ezért is vitte el őt is MinWoo azon az estén. Hogy többet kaphasson belőle... Csak aztán én szórakoztatóbbnak bizonyultam...
– És épp ezért a szörnyű emlék miatt nem tudod elengedni magad – utaltam arra, hogy jelenleg JungKook igen is szeretne vele komolyabb kapcsolatban lenni, csak éppen nem bír, mert retteg.
– Igen, de mertem még neki sem elmondani, és bármikor, amikor ott van a lehetőség, tényleg elég figyelmesnek tűnik, sírva fakadok, majd otthagyom. Már háromszor eljátszottam, negyedszerre nem hiszem, hogy tolerálni fogja, elveszíteni meg nem akarom. Tudom, hogy ő is egy szemét alak, mert állandóan a pénzzel hencegett, de amióta az apját lecsukták, vagy negyven évre, az édesanyja szigorúan veszi.
– Igen ezt tudom, de miért nem próbálod neki elmondani, hogy ettől félsz igazán – ajánlottam fel. – Vagy azt akarod, hogy én mondjam el neki?
– Omo! – döbbent le a lány. – Nem, kérlek!
– Tudnék én is mesélni hasonló dolgokat – vallottam be, majd biztatóan rámosolyogtam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokáig képes magával hordozni ezt a mély sebet, meg azt sem gondoltam volna, hogy olyan ártatlan, mint egy ma született bárány. Gondolom, hogy az elsőt nagy romantikázás közben szeretné megejteni, nem pedig egy erőszakos és pszichopata állat által.
– Téged is.... – kezdte el, de befejezni nem tudta, mert ismét a könnyeivel küszködött.
– Nem egészen, csak annyira szerelmes voltam belé, és rettenetesen naivan viselkedtem, elhitette velem, hogy a szex a kapcsolat alapja, s mindig úgy kell tennem mindent, hogy neki jó legyen, akár volt kedvem hozzá, akár nem. Ha nem volt, akkor persze erőszakosabban reagált, akkor igen, előfordult, de úgy álltam hozzá, mint valamiféle kötelesség, mindenféle élvezet nélkül – foglaltam össze röviden az életem történetét. – Aztán egyre gyakrabban megvert, és megalázott, bezárt a lakásban, arra is volt példa, hogy az aktuális drogokat rajtam tesztelte, úgyhogy gyakran félig kómában éltem meg az erőszakos pillanatait. – A lány elkerekedett szemmel nézett rám, hogy ennyire nyíltan tudok erről beszélni, de rosszabb lenne, ha nem tenném.
– És erről TaeHyung tud? – kérdezte, amint észhez tért.
– Igen, tud – bólintottam. – Mivel ugyanúgy kezdtem el kezelni a vele való kapcsolatomat, mint az előzőt, hogy a szex csak kötelesség, és ha nem ajánlom fel magam, akkor nem is fog szeretni. De ő spontán elküldött a fenébe, és addig húzta az agyamat, ameddig nem szégyellte, de jobb is volt így. – Úgy döntöttem, hogy nem említem meg neki, hogy volt a fiúval egy röpke kalandom, pont azon az estén, amikor őt JungKook kidobta, az valahogy sokat bonyolított volna a helyzeten. – Szedd össze magad, és mondd el Kooknak, mit érzel, és ha valóban szeret, amit valahogy nem nagyon tudok elképzelni, kiindulva az előzményekből, akkor talán megérti, hogy nem ellene irányul.
– És ha megbélyegez? – aggodalmaskodott Rim. – Lehet, hogy a rendőrségre is elvonul... – Kissé kétségbe esettnek tűnt.
– Az már felesleges, hiszen nincs nyoma, vagyis a lelki sérüléseken túl, nincs, meg alapból nemi erőszak és gyilkossági kísérlet miatt fogják lecsukni, már ha valaha is elkezdődnek a tárgyalások, amikre nagyon nem akarok bemenni.
– Akkor már ketten vagyunk, soha többet nem akarok annak a féregnek a szemébe nézni – mérgelődött Rim, amin megint csak kénytelen voltam elmosolyodni.
– Gyere! – nyújtottam a kezem a húgomnak, akármennyire furcsa is ezt mondani, amint felálltam. – Együnk egy fagyit!
– Jól van! – egyezett végül bele, így kicsit kellemesebben folytattuk az utunkat, egy igen kellemetlen téma után.
– Ennyire rossz? – szólaltam meg csendesen.
– Nem – mosolyodott el. – Lassacskán elkezdheted óvatosan terhelni.
– Vagyis mehetek zongorázni – ragyogott fel az arcom, meg egyszerre minden kis sejtem élni kezdett, és éreztem a zene hatalmát.
– Először csak tíz perc, de azt is lassan, aztán lehet tizenöt, de egyszerre nem lehet sokat – világosított fel. – De ennek ellenére örülök, hogy betartottad, amit kértem. Bár a legelején nem bíztam benned!
– Köszönöm a bizalmat! – morogtam elsötétült képpel. Miért hisznek az emberek, inkább másoknak, mintsem, hogy maguk bizonyosodjanak meg az emberek eredeti mivoltáról? Számomra ez egy örök kétely marad...
– Egy hét múlva szeretettel várlak! – mondta búcsúzásképpen, én pedig mosollyal az arcomon távoztam.
Rim viszont felettébb idegesnek tűnt, mondhatjuk úgy is, hogy a teljes kiborulás szélén állt. A vállára tettem a kezem, és amikor meglátott átölelt, ami érdekesen festett, mert vagy tizenöt centivel magasabb lehetett nálam, pedig három évvel idősebb vagyok nála. Nem értettem a könnyeit, de volt egy nagyon rossz érzésem, hogy miért éppen hozzám fordul... Aggódtam, hogy mindennek köze van egy, az életünkben közös személyhez, még pedig Han MinWoohoz..
– El tudunk vonulni egy csendes helyre? – kérdezte, amikor kissé megnyugodni látszott.
– Azt hiszem, tudok egy ilyen helyet – közöltem vele, majd megragadtam a kezét, és a kórház hátsó kertjébe cipeltem, egyenesen a virágok közé, hátha a környezet is jó hatással lesz rá.
Letettük magunkat az egyik árnyékos padra, és vártam, hogy elmondja mi a baja, de akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora a baj.
– Ugye, megbízhatok benned? – nyitott egy ilyen személyes kérdéssel.
– Természetesen – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Amit mondasz, az kettőnk között marad.
– Tudom, hogy mindenki a suliban, azt állítja rólam, hogy egy ribanc vagyok, aki fűvel-fával összefekszik, de ez nem igaz – fogott bele. – Amikor összejöttem Kookkal csak tizenhat éves voltam, vagyis már betöltöttem... Az anyám ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjek össze vele, neki meg az apja erősködött, hogy legalább mutatkozzunk együtt nagy társasági eseményeken, de arra senki nem gondolt, hogy én tényleg bele szeretek a fiúba. Azért is esett szarul, amikor ott hagyott, tulajdonképpen éppen miattad. Épp ezért gondoltam arra, hogy majd összejövök a te volt pasiddal, akkor törlesztek, de hallgatnom kellett volna rád.
– Ez egy nagyon ostoba húzás volt, valóban – értettem vele egyet, mire ő szomorúan nézett rám. – Csak azt nem értem, hogy mi köze van ennek az egésznek, ahhoz a megállapításnak, hogy nem vagy ribanc...
– Azt hiszi mindenki, hogy az álkapcsolat azzal is jár, hogy majd ágyba bújok valakivel, de nem...
– Ezek szerint soha sem volt közöd Kookhoz – néztem rá elképedve.
– Soha, ő élte az életét, lányok jöttek és mentek, de rám sosem volt hajlandó úgy tekinteni, most már inkább, mert valahogy sikerült észhez térítened, de most meg én nem vagyok képes rá.
– Miért? – csodálkoztam el. – Hiszen erre vágytál volna akkoriban is?
– Amikor összejöttem MinWoo-val, valójában nem éreztem iránta semmit sem, hiszen nem terveztem nagy dolognak, csak féltékennyé akartam tenni mindenkit, főleg Kookot, meg talán téged is egy kicsit, és figyelmeztettél arra, hogy milyen, de nem hallgattam rád – szinte már bőgött, amikor ezen szavakat kimondta, én pedig elég jól össze tudtam hozni a logikai összefüggéseket... – Őt nem érdekelte, hogy ez az egész csak kamu, és eszem ágában sincs oda adni magam neki...
– Ő megszerzett magának – segítettem ki.
– Nem mertem senkinek sem elmondani, hogy megerőszakolt, mert azt hitték volna, magamnak akartam az egészet, meg amúgy is kihinne egy ribancnak. – Annyira zokogott, hogy egyszerűen nekem is kedvem támadt sírni. Talán emiatt is kezdte teljesen másképp az életét, és ezért is vitte el őt is MinWoo azon az estén. Hogy többet kaphasson belőle... Csak aztán én szórakoztatóbbnak bizonyultam...
– És épp ezért a szörnyű emlék miatt nem tudod elengedni magad – utaltam arra, hogy jelenleg JungKook igen is szeretne vele komolyabb kapcsolatban lenni, csak éppen nem bír, mert retteg.
– Igen, de mertem még neki sem elmondani, és bármikor, amikor ott van a lehetőség, tényleg elég figyelmesnek tűnik, sírva fakadok, majd otthagyom. Már háromszor eljátszottam, negyedszerre nem hiszem, hogy tolerálni fogja, elveszíteni meg nem akarom. Tudom, hogy ő is egy szemét alak, mert állandóan a pénzzel hencegett, de amióta az apját lecsukták, vagy negyven évre, az édesanyja szigorúan veszi.
– Igen ezt tudom, de miért nem próbálod neki elmondani, hogy ettől félsz igazán – ajánlottam fel. – Vagy azt akarod, hogy én mondjam el neki?
– Omo! – döbbent le a lány. – Nem, kérlek!
– Tudnék én is mesélni hasonló dolgokat – vallottam be, majd biztatóan rámosolyogtam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokáig képes magával hordozni ezt a mély sebet, meg azt sem gondoltam volna, hogy olyan ártatlan, mint egy ma született bárány. Gondolom, hogy az elsőt nagy romantikázás közben szeretné megejteni, nem pedig egy erőszakos és pszichopata állat által.
– Téged is.... – kezdte el, de befejezni nem tudta, mert ismét a könnyeivel küszködött.
– Nem egészen, csak annyira szerelmes voltam belé, és rettenetesen naivan viselkedtem, elhitette velem, hogy a szex a kapcsolat alapja, s mindig úgy kell tennem mindent, hogy neki jó legyen, akár volt kedvem hozzá, akár nem. Ha nem volt, akkor persze erőszakosabban reagált, akkor igen, előfordult, de úgy álltam hozzá, mint valamiféle kötelesség, mindenféle élvezet nélkül – foglaltam össze röviden az életem történetét. – Aztán egyre gyakrabban megvert, és megalázott, bezárt a lakásban, arra is volt példa, hogy az aktuális drogokat rajtam tesztelte, úgyhogy gyakran félig kómában éltem meg az erőszakos pillanatait. – A lány elkerekedett szemmel nézett rám, hogy ennyire nyíltan tudok erről beszélni, de rosszabb lenne, ha nem tenném.
– És erről TaeHyung tud? – kérdezte, amint észhez tért.
– Igen, tud – bólintottam. – Mivel ugyanúgy kezdtem el kezelni a vele való kapcsolatomat, mint az előzőt, hogy a szex csak kötelesség, és ha nem ajánlom fel magam, akkor nem is fog szeretni. De ő spontán elküldött a fenébe, és addig húzta az agyamat, ameddig nem szégyellte, de jobb is volt így. – Úgy döntöttem, hogy nem említem meg neki, hogy volt a fiúval egy röpke kalandom, pont azon az estén, amikor őt JungKook kidobta, az valahogy sokat bonyolított volna a helyzeten. – Szedd össze magad, és mondd el Kooknak, mit érzel, és ha valóban szeret, amit valahogy nem nagyon tudok elképzelni, kiindulva az előzményekből, akkor talán megérti, hogy nem ellene irányul.
– És ha megbélyegez? – aggodalmaskodott Rim. – Lehet, hogy a rendőrségre is elvonul... – Kissé kétségbe esettnek tűnt.
– Az már felesleges, hiszen nincs nyoma, vagyis a lelki sérüléseken túl, nincs, meg alapból nemi erőszak és gyilkossági kísérlet miatt fogják lecsukni, már ha valaha is elkezdődnek a tárgyalások, amikre nagyon nem akarok bemenni.
– Akkor már ketten vagyunk, soha többet nem akarok annak a féregnek a szemébe nézni – mérgelődött Rim, amin megint csak kénytelen voltam elmosolyodni.
– Gyere! – nyújtottam a kezem a húgomnak, akármennyire furcsa is ezt mondani, amint felálltam. – Együnk egy fagyit!
– Jól van! – egyezett végül bele, így kicsit kellemesebben folytattuk az utunkat, egy igen kellemetlen téma után.
/TaeHyung/
El voltam képedve, amikor JungKook őrjöngve tört ki magából, és közölte, hogy most azonnal megy, és a még a szart is kipüföli MinWoo-ból, hogy szó szerint idézzem a szavait. Aztán olyan sötét dolgok derültek ki, hogy abban a másodpercben közelebb húztam magamhoz HyeMit, mintha attól tartottam volna, bármikor megeshet vele, mindaz, ami Rimmel. Nem gondoltam volna, hogy az, akiről a suliban az terjedt, hogy egy ribanc, akinek a kezében több farok megfordult, mint kilincs, éppenséggel egy szende szűz, és éppen rosszkor volt rossz helyen, éppen egy agresszív vadállat karmaiban kötött ki. Ahogy elnéztem a fiú reakcióját, és ahogy utána bánt a barátnőjével, elkezdtem hinni abban, hogy valóban szereti is azt a lányt, nem úgy, mint eddig. Mondjuk azt sejttetem, hogy Rim alapvetően odáig és vissza volt Kookért, már eddig is, hiszen rajta igen csak látszott, mennyire lohol utána, akkor is, amikor nem kellett volna. Őrület, hogy mik ki nem derülnek...
Nagy nehezen csak eljött az a fránya évzáró, és a bizonyítványosztás, nem is tudom, minek kell ennyi időt ücsörögni egy nyamvadt papír kitöltésén, vagy annyira sok dicséretben részesülök majd, hogy pótlapokat is kellett kérni egyenesen a hivatalból. Itt már bármi megtörténhet...
A diri beszédét végighülyültem a srácokkal, legszívesebben felmentem volna a színpadra, és közöltem volna velük, hogy mindenki kapja be, örülök, hogy vége, meg mindenki elmehet a fenébe, a hülye sznob életfelfogásával. Nálunk az volt a szokás, hogy az osztályonkénti legjobbak itt csak a jutalmat kapják meg, kivéve azok, akik benne vannak az iskola legjobb tíz tanulója között. Én ide pályáztam... Mindenki tudta, hogy HyeMi az iskola legjobb tanulója, annak ellenére is, hogy fél éve tanul nálunk, és ebből egy hónapot csaknem az iskolán kívül töltött... innen látszik, hogy tényleg zseni...
Lassacskán elértünk a mi osztályunkhoz, szépen sorban kihívták a diákokat, engem meg HyeMit nem, vagyis eddig nagyon is beváltak az előzetes felméréseim. Aztán jött a művészeti osztály, ahol ledöbbenve tapasztaltam, hogy YoonGit sem hívták ki, vagyis ő is a legjobbak között volt. Mindannyian elképedve néztünk rá, mire ő csak megvonta a vállát.
– Nem mindenki villog a zsenialitásával – jelentette be vigyorogva. – Bár titeket úgy sem tudlak megelőzni, azért reménykedem...
Ahogy
a diri belekezdett a tízes listába, még a tenyerem is izzadni kezdett, talán
annak is lehetett köze hozzá, hogy meleg volt, a lány pedig egyetlen pillanatra
sem engedte el a kezem, másrészt, éreztem, ő éppen ugyanannyira ideges az
eredményeit tekintve, mint én, bár neki kétszer annyira fontos volt, mint
számomra. Ha átlagon felül teljesít, akkor akár ösztöndíjas helyre is tud
pályázni odakintre, és nem voltam önző. Akár a zenei pályát választja, akár a
jogit, nekem mindegy, én mellett fogok állni, akkor is, ha ez a kapcsolatunk
végét jelenti. Ijesztő volt azzal szembe nézni, hogy csak hárman maradunk...
YoonGira pillantottam, aki felettébb nyugodtnak tűnt, és akkor, amikor a nevét
mondta az igazgatónő, egy pillanatra talán csalódottnak láttam. Mondjuk belőle
ezt sem nézte volna ki... Hatalmas tapsot kapott, gondolom mindenki meglepődött
azon, hogy éppen egy olyan nem törődöm, túlzottan cinikus alak, mint Min YoonGi
a harmadik legjobb tanulmányi eredményt éri majd el.
A mellettem ácsorgó lányra pillantottam, és már nem tartotta a keze az enyémet fogságba. Mintha éreztem volna, hogy én leszek a következő, de amikor HyeMit szólították fel, majdnem elájultam. Én, mint a suli legjobbja? Ez biztos, hogy valami félreértés lesz... Mielőtt felszólítottak volna a színpadra, a diri nyomott egy unalmas maszlagot, de éppen elég volt arra, hogy elkapjam HyeMit.
– Azt hittem, hogy te vagy a legjobb, ne haragudj! – húztam magamhoz közel a lány törékeny mivoltát.
– Ne sajnáld! – mosolyodott el, majd kaptam tőle egy viszonylag visszafogott csókot. – Ez kérlek holtverseny volt, de a diri téged jobban csíp!
– Persze, és ezt szerinted el is hiszem – vágtam vissza kissé epésen.
– Na, haladj, hogy este mehessünk bulizni – adta ki az utamat, és boldogan indultam fel a színpadra.
Hatalmas boldogság vett körbe, amikor átvehettem az a szép jutalmat, tudtam, hogy nagyon sok mindent köszönhetek a lánynak, már abban a szempontból is, hogy nem sajnálta az energiát, hogy angolra és matekra korrepetáljon, hogy akkor is tudást neveljen belém, amikor már más rég feladta volna. Valahogy a lelkem mélyén éreztem, hogy nem csak én vagyok az ő hőse, hanem ő is az enyém, remélve ezt egy életen át...
A mellettem ácsorgó lányra pillantottam, és már nem tartotta a keze az enyémet fogságba. Mintha éreztem volna, hogy én leszek a következő, de amikor HyeMit szólították fel, majdnem elájultam. Én, mint a suli legjobbja? Ez biztos, hogy valami félreértés lesz... Mielőtt felszólítottak volna a színpadra, a diri nyomott egy unalmas maszlagot, de éppen elég volt arra, hogy elkapjam HyeMit.
– Azt hittem, hogy te vagy a legjobb, ne haragudj! – húztam magamhoz közel a lány törékeny mivoltát.
– Ne sajnáld! – mosolyodott el, majd kaptam tőle egy viszonylag visszafogott csókot. – Ez kérlek holtverseny volt, de a diri téged jobban csíp!
– Persze, és ezt szerinted el is hiszem – vágtam vissza kissé epésen.
– Na, haladj, hogy este mehessünk bulizni – adta ki az utamat, és boldogan indultam fel a színpadra.
Hatalmas boldogság vett körbe, amikor átvehettem az a szép jutalmat, tudtam, hogy nagyon sok mindent köszönhetek a lánynak, már abban a szempontból is, hogy nem sajnálta az energiát, hogy angolra és matekra korrepetáljon, hogy akkor is tudást neveljen belém, amikor már más rég feladta volna. Valahogy a lelkem mélyén éreztem, hogy nem csak én vagyok az ő hőse, hanem ő is az enyém, remélve ezt egy életen át...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése