34. fejezet - Padlón

TaeHyung/

Szörnyű fájdalomra ébredtem fel, arról sem tudva, hogy mennyi lehet az idő. A bokám megint csak lüktetett, de magamnak köszönhettem. A fájdalomcsillapító már réges-rég hatását vesztette, meg egyébként sem kellett volna annyira elememben lenni, de jól esett neki és nekem is, ennél több nem számít. Fel akartam ülni, de amint ülő helyzetbe kínlódtam magam, az első dolog, amivel szembe találkoztam az HyeMi arca volt. Hatalmas mosollyal az arcán mászott közelebb hozzám, négykézláb, és volt valami fura a szemében.
–        Mire készülsz? – néztem rá elképedve, és amint tüzes csókban részesített, kapából kiakadtam, olyannyira, hogy kis híján megszólalni sem tudtam. – Most komolyan! Nyeregbe nem akarsz pattanni, véletlenül?
–        Nem tudom lovagolni – közölte velem a tényeket.
–        Most a lovakra gondoltál vagy rám? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
–        Is-is – hangzott a válasz. – De tudok annál sokkal jobbat.
–        Azt erősen kétlem – figyelmeztettem, de a következő pillanatban egy jégkockát lassan végighúzott a nyakam ívén, mely a forró bőrömön elolvadt, vékony vízsugarat hagyva maga után. A hideg is végig futott rajtam, de valahogy élveztem ezt a fonom kínzást. – Ez most törlesztés a tegnapi miatt?
–        Veheted annak is – válaszolta, majd a jégkocka folytatta az útját lefelé haladva a meztelen felsőtestemen éppen az olyan részekhez érve, melyik igen érzékenyen reagáltak a hidegre.
–        Tudod, ez egyáltalán nem jó játék – mérgelődtem, amikor a hasamon haladt végig de nagyon nem akartam, hogy a nemesebbik testrészemet is megfagyassza. – Ha ahhoz is hozzá érsz a száddal és a nyelveddel kell felmelegíted!
–        Én nem bánom, ha aztán visszaadod! – Kissé megdöbbentett, most komolyan nyílt ajánlatot tett? És amint a hideg helyett valami meleg érintést éreztem oda lent, tudtam, hogy nem csak ajánlat volt, hanem nagyon komolyan is gondolta. Lehunyt szemmel élveztem a ténykedését, és nem gondoltam volna, hogy mindösszesen ennyit kell várnom arra, hogy átadhassam magamat az orális gyönyörnek.

Húsz perc lehett az egész, pontosabban nekem elég volt öt perc, mert túl ügyes volt ahhoz, hogy továbbírjam. Sejtettem, hogy nem azért ennyire tehetséges benne, mert előttem aktívan gyakorolta, hanem mert hosszú időn keresztül rá volt kényszerítve. De legalább nem azért kellett megcsinálnia, mert elvártam, hanem mert ezt akarta. Végül törlesztettem, és kimondottan élvezetesnek találtam ezt a fajta játékot, róla nem is beszélve, hiszen megint visszhangzott tőle az egész szoba. Végül egyedül vonultam el a zuhany alá, ez tökéletes alkalmas volt arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Éppen ma délután érkezik haza az osztály, és mivel senki sem keresett minket, vagyis engem nem is tudnának, mert a telefonom a vizes kaland után bemondta az unalmas,, a lány telefonján pedig egyetlen üzenet, vagy hívás nem jelent meg.
Amint megreggeliztünk, nagy küzdelmek árán tudott csak rávenni arra Hyemi, hogy hagyjam neki a bokám ellátását. Mindösszesen azért nem tetszett nekem a szerzemény, amivel beállított, mert rettenetesen égette a sérült felületet. A lány meg volt győződve arról, hogy ez mindösszesen azért van, mert ezáltal, majd kevésbé lesz megdagadva. Nem érzetem magam jobban tőle, de olyan hihető tudományos magyarázatot vágott le nekem, nem tudtam ez ellen védekezni sem. Tökéletesen alakította az ápolónőt, nem is értettem miért éppen bírónak akar tanulni, ha ápolónőként is megállna a l. Mondjuk, az élet minden területén elboldogulna, elég talpraesett, és én erre csak a jelenlegi kalandunk alatt jöttem rá. Amint sikerült tökéletesen becsomagolnia a sérülésemet, és nem akartam a fájdalmamban a falat is lekaparni a falról, elég hősiesen tűrtem. Tudtam, minél hamarabb gyógyul meg, annál hamarabb  tudunk neki állni a tánc megtanulásának, mert csak két hetem maradt arra, hogy megtanuljak táncolni. Ha két évem lenne rá, az is kevés lenne.
Délután felé, amikor az idő is a legkellemesebb volt, kint ültünk a hátsó kertbe, éppen le lehetett látni a folyóra, messzire a hegyvonulatok zöldje pompázott, és a nap enyhe fénye, igen romantikussá tette a pillanatot. Kezdtem érte miért is ragaszkodott a lány ahhoz, hogy maradjunk itt. Képtelenség lett volna ennyire aktív időt együtt töltenünk úgy, ahogy azt illene. Hiszen itt nem volt sem az iskola, sem a sok idegesítő némber, sem az a rengeteg teher, ami mindkettőnket ér nap, mint nap. Már vagy félórája ücsöröghettünk odakint, amikor hirtelen megszólalt a lány telefonja. Felvette, de fél méterre tőle is hallottam, ahogyan a nagynénje üvölt vele.
–        Nyugodj meg! – csitítgatta a lány, de hiába. – Jól vagyunk, mindketten, és majd holnap megyünk. Nem kell fuvar.
–        Hol vagy most? – hallottam JiYeon feldühödötten kiborult mivoltát, mire akaratlanul is kuncogni kezdtem.
–        És ha nem mondom meg? – akadékoskodott HyeMi.
–        Mond neki azt, hogy testi-lelki feltöltődésen vagy, általam – suttogtam a fülébe a tökéletes választ, mire a lány kissé elpirult. Tetszett, amikor zavarba hozom, de igazán csak akkor akadt ki, amikor hirtelen támadást indítottam a nyaka ellen, apró csókok kíséretében. Összerezzent, és nem is tudott a telefonra koncentrálni. Megszeppenve nézett rám, de akkor sem álltam le. – Te csak arra figyelj, amit a nagynénéd mond!
–        Egy Namjong nevű helyen vagyunk, és jól vagyunk – közölte végül a lány, aki jelenleg is egy céklához hasonlított. – Majd megyünk egyszer!
–        Este hétre ott leszek értetek, addigra összecsomagoltok, és a főtéren megvártok, Ha elmertek késni, eltiltalak titeket egymástól – határozta el magát JiYeon, de nagyon nem tetszett, ahogy szerencsétlen lánnyal beszélt. Most azt hiszi, hogy szándékosan megszöktünk, nem pedig a halál elől való menekülés sodort minket ide?! Micsoda egy ostoba elképzelés.
–        Én ezt egyszerűen nem hiszem el – szomorodott el HyeMi, és pár pillanat alatt a ragyogásból megint átment a sötét letargiába. – Gyerünk! – állt fel, és nyújtott nekem segítő kezet, hogy fel tudjak egyáltalán a padról kászálódni.
Pedig éjjelre megint terveztem valami igen csak huncut dolgot, bár ez éppen teljesen romba dőlni látszott. Nem értem, miért kell velünk ennyire kitolni. Mikor lesz rá lehetőségem vajon, ennyire felszabadultan közel lenni hozzá... A fene se tudja.

A nap további részét csomagolással töltöttük, megebédelni sem volt időnk, amit nagyon bántam szintén, mert baromi jó volt a kaja. A vizes cuccaim is szépen megszáradtam, az összes készpénzem, mely megtanult úszni, talán már használható állapotban volt, amiért viszont szörnyen pipa voltam magamra, meg az egész helyzetre, hogy a telefonom teljes mértékben használhatatlanná vált. Abban sem voltam biztos, akad még annyi pénzem, hogy szerezzem magamnak egy másikat... Bár, ha összejön az egész tánc, akkor hirtelenjében nagyon gazdag leszek. Őrület, mennyire vágytam rá... Amikor HyeMi leadta a kulcsot a recepciós kislány, döbbenten nézett ránk, de a lány nem szólt semmit, csak a csomagjaival együtt távozott.
–        Ne is kérdezd! – vigyorogtam rá, mire a lány, azonnal elpirult. Most komolyan, mindegyik csaj ilyen gyorsan zavarba hozható, vagy én tudok valamit. Az biztos, hogy tudok egy-két dolgot, bár erről inkább HyeMit kellene megkérdezni.

Csendben követtem őt, egyenesen a főtérre, és annyira tetszett a kisváros hangulata, hogy simán el tudtam volna képzelni a jövőbeni életemet szívem hölgyével, egy ilyen helyen. Hiszen szerettem volna vele a lehető leghosszabb időt eltölteni, akár az örökkévalóságot. Persze egy kicsit abszurd tudom, de valahogy eleget küzdöttem érte, szeretném, ha végre minden úgy alakulna, ahogy kellene. Ott várakoztunk, nem szólt hozzám, megint visszafogott volt, szinte némasági fogadalmat tett, ami különösen zavart. Hatalmasat sóhajtottam, hogy észlelje, ott vagyok, de csak egy futópillantást vetett rám. Pár pillanattal később nagy meglepődöttséggel vettem észre, anyám kocsiját, amit nem értettem, mert arról volt szó, hogy JiYeon jön értünk el. Aztán kiszállt a kocsiból először ő, majd az anyám, és teljesen összezavarodva néztem rájuk. Most mi van!?
–        Remélem, sikerült jól összeismerkednetek, és nem akarok kétszeres lecseszést hallani – szólalt meg HyeMi mellettem gorombán, majd betette a csomagját a csomagtartóba. Az enyémet is elvette, hogy betehesse, de én még akkor sem értettem, mi ez a díszkíséret.
–        Minek vagytok itt mindketten? – fordultam anyuhoz, aki elmosolyodott.
–        Rengetegszer hívtalak, de nem vetted fel, aztán hívtam a többieket, akik közölték, hogy eltűntetek HyeMivel – magyarázta anyu, mire én felvontam a szemöldököm. – Aztán gondoltam felkeresem HyeMi egyik rokonát, és nem is gondoltam volna, hogy éppen abba a Lee JiYeonba futok, akivel az egyetemen szobatársak voltunk.
–        Tessék?! – néztem össze ledöbbenve HyeMivel.
–        Ezt most fejts ki! – kérte a lány a nagynénjét.
–        Ugyan odajártunk egyetemre, csak én első éves voltam, táncszakon, JiSook pedig végzős a zeneművészetin. Csak amikor megjelent nálad ez a zongora, sosem kérdeztem, milyen névre is hallgat Tae édesanyja – fejtette ki a nő, én meg azt hittem, hogy elájulok.
–        Most találkoztunk újra – mosolyodott el anyám, de úgy éreztem, hogy nekem ez egy kicsit sok.
–        Túlságosan fáradt vagyok most élettörténeteket hallgatni – állapította meg HyeMi, majd fogta magát és beszállt a kocsiba, én pedig kénytelen voltam kiakadva ugyan, de követni őt.
–        Milyen kicsi a világ! – jegyeztem meg némi szarkazmussal a hangomban, melyet csal a mellettem ülő lány tudod megfelelően értelmezni, majd amikor elindultunk, a vállamra hajtotta a fejét, így töltöttünk el a legalább két órás utat hazáig.
Nem mintha egyáltalán haza akartunk volna menni...

/HyeMi/

Valahogy a legkevésbé sem tudott érdekelni, hogy JiYeon és JiSook ismerik egymást, bár közel húsz éve alatt igencsak történt egy pár olyan dolog, amiről tudnának sztorizgatni. Mivel Jisook sosem kérdezősködött a nagynénémről, vagy épp fordítva, és TaeHyung édesanyja nem járt még a kávézóban sem. Annyira nem lehettek puszipajtások, ha nem is találkozgattak utána, vagy csak mindkettőjüknek másfelé sodródott az útja, a lehető legmesszebb egymástól.
Hétfőn reggel az osztályom úgy kezelt, mintha valami fertőző vírus lennék, vagyis lányok úgy tekintettek rám. Nem bántam, legalább tudják, hogy nem lehet velem kötözködni. Ez tanulópénz volt mindenki számára. Az ebédszünetet a srácokkal töltöttem, akik mindenre kíváncsiak voltak. Én persze aggódtam TaeHyungért a bokája miatt, de azt állította, már jobban van, akár ma délután már táncolni is képes lesz, de úgy voltam vele, hogy egyelőre nem nagyon kellene azt erőltetni.
–        Tényleg megszöktetek kettesben? – nézett ránk vigyorogva YoonGi.
–        Nem, nem igaz – ellenkeztem. – Elárulná valamelyikőtök, hogy miért kellett ezt mondani? – vetettem egy-egy lesújtó pillantást először JiMinre, majd HoSeokra.
–        Mert nem tudtunk semmiről? – védekezett az alacsonyabb fiú.
–        Kettőtökből kiindulva, ez tűnt a leglogikusabbnak – felelte a magasabbik, majd bocsánatkérően bámult rám.
–        Ezzel lehet, hogy JiYeont meg tudod hatni, de nálam nem érsz el semmit – szidtam le. – Most mindenki azt hiszi, megszöktünk, pedig csak Tae bokasérülése miatt leszakadtunk a többiektől, és nem is tudtuk merre vezet titeket a tanár – fogtam bele a magyarázkodásba. – Aztán meg sikeresen eltévedtünk, meg egy okos ötlettel túléltünk egy medvetámadást. Egy hős vagyok!
–        Medve? – döbbent meg YoonGi. – Érdekes, bár nem lehetetlen.
–        Ne kezdj bele a hegyi beszédbe! – figyelmeztette barátját Tae. – Tudom, hogy senki sem hiszi el ezt, pedig ez az igazság, ha nem ugrunk a folyóba, tuti, hogy a medve vacsorájaként végezzük.
–        Bele a folyóba? – hitetlenkedett JiMin.
–        Igen – bólintottam. – Végül egy kisvárosban kötöttünk ki, foglaltam szállást, és ha a nagynéném nem kotnyeleskedik bele az életembe, még a tegnap éjszakát is ott töltjük.
–        Gondolom, nem éppen alvással? – vigyorodott el HoSeok, de legszívesebben fejbe vágtam volna.
–        Valóban – értettem vele egyet. Az elmúlt este és reggel heves eseményeit még nem felejtettem el, és bármikor örülnék a folytatásnak, legalább ez a dolog teljes mértékben felejteti velem az életem nehézségeit, meg kimondottan szerettem TaeHyunggal lenni, mindenféle szempontból.
–        Inkább maradj csendben! – figyelmeztetett a fiú szigorúan, gondoltam, nem igazán van kedve nekilátni mesélni, meg egyébként ez magánügy... egy jófajta magánügy...
–        Jól van! – mosolyodtam el, és előadtam, hogy egy gondolatbeli cipzárt összehúzok a számon, jelezve, én nem fogok semmit sem mondani.
–        Akkor ma jöttök próbálni? – váltott témát HoSeok, bár rendkívül csalódottnak tűnt, hogy nem tudott meg semmilyen pikáns információt... Hát így járt!
–        Azt hiszem – feleltem megvonva a vállam. – Bár nem hiszem, hogy egyelőre annyira nagyon erőltetni kellene. – Vetettem egy futó pillantást Tae bokájára, mely pont úgy nézett ki, mint a sérülése előtt, de voltam abban biztos, jó ötlet leterhelni. Inkább pihentetnie kellene.
–        Jó vagyok! – vágta rá a fiú, miután meglátta, hogy őt kémlelem. – Nézd, ha most nem állunk neki, sosem fogom tudni, megtanulni az egészet, nekem pedig ötször annyi gyakorlás kell, mint neked.
–        Kíváncsian várom, hogy mit is fogtok művelni – jegyezte meg YoonGi a tőle megszokott cinizmussal a hangjában, mire felfokozódott bennem a bizonyítási vágy.
–        Hát elhiheted, hogy én is – sóhajtott lemondóan TaeHyung, mire biztatóan rámosolyogtam.

-

– Próbáld meg újra! – JiYeon hangja betöltötte az egész próbatermet, mi pedig legalább két órája próbáljuk elsajátítani a legnehezebbnek vélt lépéssort, mely egy teljesen alapvető tangó lépéssor, csak éppen ez a zene második részében van, pontosan a második szövegrésznél, csak éppen elég gyors.
Alig állok a lábamon, hála annak, hogy bizonyos részeknél meglepően kellemetlen kicsinek lennem, a nagynéném pedig ráadott egy majdnem tíz centis magas sarkút, melyben épp annyira analfabétának tűntem, mint Tae. Egész végig azon aggodalmaskodott, hogy a lábamra fon lépni, rosszul fog megforgatni, vagy valamilyen módon sérülést okoz nekem. Én pedig őt féltettem, nehogy túlzottan megerőltesse a bokáját.
–        Komolyan mondom, feladom! – vágódott hanyatt a padlón a partnerem.
–        És még semmit sem láttatok a koreográfiából – állapította meg HoSeok, aki kimondottan élvezte a tanárszerepet. Bár nem volt tökéletes az előadás módja, mert nem ehhez a stílushoz volt szokva, de elég jól táncolt.
–        Lehet, hogy nem is akarok – morogtam elsötétült képpel.
–        Pedig igazán jól sikerült – lelkesült fel JiYeon.
–        Levehetem ezt a vackot a lábamról? – mutattam a lábamon lévő tűzvörös szatén borzalomra.
–        És akkor miben fogsz majd táncolni? – nézett rám a nagynéném megbotránkozva.
–        Majd abban – böktem a mutatóujjammal a nem messze heverő sportcipőmre.
–        Felejtsd el! – intett le.
–        Ne már! – tiltakoztam. – Ebben megmoccanni is alig bírok, nem hogy táncolni. És muszáj éppen ezt, ebben a magasságban?
–        Mivel legalább húsz centivel kisebb vagy a táncpartnerednél, igen muszáj – hangzott a határozott válasz. – Legalább próbálkozz meg vele! De ha szeretnéd az elkövetkezendő két hetet csak is kizárólag ilyen magasságú cipőben fogod eltölteni!
–        Na, arról szó sem lehet! – álltam ki az igazamért hevesen, de nem értem el vele semmit.
–        Dönthetsz, vagy most szenvedsz, vagy minden nap!
–        Soha! – vágtam rá, majd lassan felszenvedtem magam. – Én erre képtelen vagyok, hogyan várod el, hogy bármit is csináljak ebben a rémségben.
–        Ha kevesebbet szenvednél, akkor talán már rég képes lennél rá, de csak sajnáltatod magad! – közölte velem JiYeon, nagyon szigorúan nézve rám. Pár pillanatig még méregettük egymást, majd egy lemondó sóhaj hagyta el a számat.
–        Jól van! – adtam fel. – Majdcsak leesnek a helyükről.
–        Most, hogy kivitatkoztátok magatokat – szólt közbe TaeHyung, aki eddig szótlanul figyelte csatározásunkat. – Én azért szeretném látni egyben, hogy mégis mivel állok szemben.
–        Csak tessék! – mutattam a terem másik végében, ahol éppen HoSeok várakozott, remekül mulatva a kitörésemen. Hát ez baromira nem vicces.

Oké, a zene nagyon tetszett, de röhejes magasságú cipőben nem leszek képes semmire. Zongora hangja csendült fel, a fiú egy teljesen alapbeállással kezdett, a nagynéném pedig tőle úgy két méterrel, bal láb egyenes maradt, jobb kicsivel hátrébb nyújtva, a cipőjének az orrán támaszkodott. Rendben, idáig talán menni fog... Aztán a dal folytatódott, azt hiszem a cselló hangjára figyeltem fel, és amikor felcsendült, akkor JiYeon hosszú, de épp megfelelő ideig tartó lépésekkel megindult HoSeok irányába. Még ezzel sem volt semmi bajom, ám amint a szöveg is elkezdődött a helyzet bonyolódni látszott. Éppen olyan volt a lépés, amit TaeHyunggal próbáltam már, csak ez éppen a zene ütemére adódott, és a szövegben lévő utóhangra egy hirtelen nagyon testközeli pillanat adódott. Hogyan lehet ezt ennyire szexin végre hajtani... A lábmunka nem volt nehéz, bal láb nyújtva, megint a cipő orron támaszkodva, jobb pedig magasan felhúzva, de úgy, hogy a fiú éppen a nőt a combjánál tartotta, másik kezével pedig megmaradt a tipikus kéztartás, csak éppen szükséges volt a szexin összepillantás is. Na, a felénél zavarba jöttem, vagyis ez így, ahogy annak kettőnek ment, nem fog menni. Hiába van némi tánctudásom, ez nekem sok. Aztán következett még néhány tangólépés, szemben egymással, majd a szöveg harmadik soránál lévő újabb utóhangnál, JiYeon háttal állt a fiúnak, és megint egy gyors mozdulattal, leguggolt, egyik láb nyújtva oldalt, és közben egész végig HoSeok combját fogta hátulról. Nem volt nehéz, egy kicsit sem, csak annyira szenvedélyes és tüzes, hogy valóban kellenek azok a tűzoltók.

Reméltem, hogy ezt nem lehet fokozni, de minden lépésnek az érzékiség az alapja, bármennyire könnyűek a lépések, annyira közel kell lenni a másikhoz, ami engem nagyon zavar. Aztán a refrénnél kissé meglepődtem, mert a tangó átváltott modern táncra, pont arra, ami nekem meg HoSeoknak könnyen megy. Utána jött még egy kis összebújós rész, és aztán az, amit az előbb gyakoroltunk. Inkább jazz stílusú volt a zene, a lépések is ehhez igazodtak, ismét jöhetett a tangó lépéssora, de most nem hosszú lépésekkel, hanem végig a teremben körbe. Volt egy-két szóló mozdulat olyan, amikor a fiú csak az egyik kezét fogta JiYeonnak, de utána közvetlenül egy fordulat következett, majd szokás szerint az összebújás.
Majd megint refrén, ismét modernebb tánc... Döbbenten vettem észre, hogy az átkötő szövegrésznél nyújtott hangnál éppen az a sok fordulatos, térd felhúzós mozdulatsor volt, ami annyira megtetszett. Bár ami ezután jött, teljesen letaglózott, és megértettem, miért vált szükségessé, az a fránya cipő. A nagynéném nem sokkal volt magasabb nálam, de a lábán lévő, még az enyémnél is magasabb sarkú cipővel is, legalább öt centivel kisebb volt a fiúnál. Ha nem lenne rajtam ez a tíz centi plusz, simán eltűnnék TaeHyung háta mögött. A nő éppen a fiú háta mögött állt, bal térd magasan, HoSeok éppen a hajlatban tartotta, JiYeon pedig bal kézzel a fiú válla fölött, jobbal meg oldalról tapadt a partnere mellkasára, aki a zene ütemére hámozta le őket onnan. Aztán elkapta a jobbat, megint jöhetett egy fordulat, és egy hátra hajlás, melynek során HoSeok nagyon közel hajolt JiYeon nyakához. Utána néhány lassú, kissé túlságosan vontatott mozdulatsor következett, de ez volt a legkevesebb. Megint a modern rész került sorra, bár ez más volt, mint az előzőknél. Végül, amikor már csak zene volt, a nagynéném átkarolta a fiú derekát, aki a cselló hangjára ugyanazon mozdulatokkal, ahogy az egész kezdődött, magával vonszolta JiYeont, bár az utolsó párnál még végszóra volt néhány tangólépés, és a megszokott térd felhúzással, meg a nagy összebújással lett vége. Mindent összevetve nem volt sem bonyolult, sem nehéz, csak ha fele ennyire lenne szexi és tüzes, már akkor is sok lenne. Vetettem a mellettem ücsörgő Tae-re egy pillantást, aki holtsápadtan nézett vissza rám.
–        Na, jó! – pattant fel a fiú mellőlem. – Én erre nem vagyok képes!
–        És, ha már azt vesszük, én is igencsak kételkedem magamban – fűztem tovább Tae megállapítását
–        Ugyan már! – legyintett JiYeon. –  Sokkal könnyebben fog nektek menni, mint most gondoljátok.
–        Úgy meg kimondottan könnyű, hogy izzik köztetek a levegő – nevetett fel HoSeok, de én megint meg akartam csapni.
–        Ahogy köztetek – vontam fel a szemöldököm kérdőn.
–        Ez csak tánc, HyeMi – intett nyugalomra a nagynéném. – Ne reagáljátok túl, és most pedig álljunk neki, mert sosem leszünk kész.
–        Mára nem hagyhatnánk inkább rá! – próbálkozott TaeHyung meggyőzni őket.
–        Csak akkor, ha holnap komolyan összeszeditek magatokat – fenyegetett meg minket JiYeon, de csupán egy grimaszra telt tőlem.
–        Jól van! – adtam fel. – Holnap találkozunk.
Ezzel pedig megragadtam a fiú kezét, és magammal cipeltem teljesen összezavarodott mivoltát...

/TaeHyung/

Az elkövetkezendő napjaimat azzal töltöttem, hogy napközben a suliban voltam, délutánonként kimerülésig próbáltam memorizálni a lépéseket. Majd meghaltam, annyira erősen akartam, hogy sikerüljön, de merev voltam, és alig bírtam, egyszerűen megjegyezni vagy ütemre végrehajtani a lépéseket. HyeMinek csak a cipővel voltak gondjai, a nap végére annyira elfáradt, hogy szinte nekem kellett hazáig cipelnem. Rettegtem a hétvégétől, mert akkor kétszer legalább tizenkét órás gyakorlás várt. 
–        Próbáld meg még egyszer! – utasított JiYeon, miután huszadszorra nem bírtam rendesen megcsinálni a lépést, pedig mindketten azt állítják, hogy ez e legegyszerűbb.
–        Ha negyvenedszerre csinálom, sem megy tökéletesre – közöltem a tényeket a szigorú tanárommal. –  Maximum itt és most lelépek, és hagyom az egészet  a fenébe!
–        Komolyan a mai fiatalokkal csak a baj van – drámázott a nő, én meg nagyon szerettem volna elküldeni őt egy melegebb éghajlatra.
–        Mert te aztán nagyon öreg vagy! – szúrta közbe HoSeok, aki láthatóan rendkívüli módon élvezte ezeket az órákat. Nem tudtam eldönteni, hogy maga a tánc miatta, vagy mert jól esett neki látni a szenvedésemet.
–        Nem, nem ezt mondtam – védekezett JiYeon. – Csak nem vagytok elég kitartóak.
–        Az attól függ, hogy miben – jegyezte meg csendesen Hyemi, közelebb jött hozzám, megfogta a kezemet, hogy felvehessük újra a kezdő pozíciót. – Kezdjük az elején a jazzszerű lépéssornál!
–        Nekem úgy is jó! – egyezett be a tanárunk, majd elindította a zene azon részét.
Erősen koncentráltam, igyekeztem mindent felidézni, érezni a zenét, és közben arra figyelni, hogy a lány milyen magabiztosan, játszi könnyedséggel táncolja el a saját részét. Szerettem volna méltó társa lenni, főleg úgy, hogy én rángattam ebbe bele. Újra és újra végigmentünk a lépéseket, és a nap végére egészen belejöttem.
–        Alakul – mondta elismerően JiYeon. – Most már csak a tüzesebb részekre kell rákoncentrálni.
–        Hogy mondod? – néztem rá döbbenten.
–        Úgy tűnik, hogy a sorok már mennek, bizonyos helyeken a fordulások is, de minden olyan, ami kicsit szexisebb az nehézséget okoz, mindkettőtöknek – hangzott a válasza, én pedig lopva HyeMire pillantottam. Kissé elsápadt, vagyis tudta, hogy a nagynénjének igaza van. – De nem tudom megérteni, hogy miért?
–        Mert nem fogom tudni ezt az érzéskört kifejezni úgy, hogy legalább ötszázan engem néznek – közölte a lány, majd fogta a cuccát, és lelépett.
Este viszont átmentem hozzá, ott ült a tévé előtt, és nyakig betakarózva, valami rémséges filmet nézve.
–        Ugye, most nem horrort nézel? – dobtam le magamat mellé. – Ó, de!
–        Csatlakozhatsz, ha gondolod – ajánlotta fel.
–        Minek nézed ezt, ha tudod, hogy rettegsz tőle – értetlenül néztem rá.
–        Mert ez valahogy tompítja az agyamat – vonta meg a vállát.
–        Nem akarod inkább kettesben gyakorolni azokat a kínos részeket? – próbálkoztam, majd nagyot sóhajtva kinyomta tévét.

Először a sok fordulatos résszel próbálkoztunk, a forgással nem is volt baj, de a térddel történő mozdulat, annyira rossz helyre ment, hogy kapásból letérdelte a legérzékenyebb testrészemet. A szája elé kapta a kezét, és pedig az elviselhetetlen fájdalom miatt, összegörnyedtem, és majd meg haltam. A szeme is könnybe lábadt annyira fájt, nem is voltam abban biztos, hogy valaha képes leszek használni ezen részemet.
–        Juj! – lépett oda a lány, hogy megvigasztaljon. – Ne haragudj! Nem volt szándékos!
–        Nem is gondoltam – mondtam neki kissé liluló fejjel, még a levegő is bennakadt. – De ezek után nem vagyok abban, hogy képes leszek téged valaha is boldoggá tenni.
–        Olyan hülye vagy! – korholt le, majd könnyes szemmel ugrott a nyakamba. – A testi épséged sokkal fontosabb! – nyomott egy puszit az arcomra.
–        Szerintem próbáljuk meg még egyszer – ajánlottam fel, de a lány aggodalmasan nézett rám.
–        Biztos?
–        Igen – vágtam rá, és újra belelendültünk.

-

Az elkövetkezendő napokat ezzel töltöttük. Délutánonként JiYeon felügyeletével, aki egyre többet dicsért meg minket. Ugyan voltak olyan részek, ahol még mindig nem volt elég szexi a mozdulat, de alakult. Én nem is vártam el magamtól ennél többet. A legnehezebb talán az a simizős rész volt, mert azonnal más jutott eszembe, főleg a jégkockás eset óta, valahogy másképp tekintetem az ilyenekre. Vagy lehet, hogy csupán én vagyok túlságosan perverz... Minden lehetséges...

/HyeMi/

Rettegtem azon a pénteken... Még sosem voltam bálon, eltekintve azt az egy esetet,a mikor egy galéria megnyitón voltam. A tánc kész volt, bár közel sem éreztem tökéletesnek. A nagynéném megint úri hölgyet faragott belőlem, már amennyire ez lehetséges volt. Érdekes, fekete ruhát húzott rám, melynek szoknyája majdnem leért a földig, két oldalt magasan, egészen combközépig felnyitva. Azt mondta, ez segít abba, hogy minél könnyebb legyen a térd hajlításokat megcsinálni. Éppen az a cipő volt rajtam, amit két hete rám adott, és minél többet voltam benne, annál kényelmesebbnek találtam. Kaptam egy gyors sminket is várható volt, hogy még azt is leizzadom. JiYeon szokás szerint nagyon kicsípte magát, egyszerre volt elegáns és nagyon szexi, bár nála ez a dolog egészen magas szinte kivitelezhető volt. Most is abban a gyönyörű teremben voltunk, ahol az előtt, de most sokkal hevesebben dobogó szívvel, meg rettenetesen remegő lábbak léptem be. A teraszon találkoztam volna a többiekkel, alig vártam, hogy láthassam TaeHyungot, mert az utolsó próbánk elmaradt, most kellett volna átvenni a dolgokat. Vagy már teljesen felesleges? A nagynéném még elment felmérni a terepet, oda adnia zenénket a DJ-nek, hogy intézkedjen, így egyedül lépdeltem a terasz irányába, amikor egy falatnyi ruhában lévő idegesítő osztálytárs jelent meg előttem. ChoA...
–        Azt hiszed menni fog? – gúnyolódott velem.
–        Nem tudom, hogy miről beszélsz – közöltem vele, majd idegesen el akartam menni mellette, de elkapta a karom felső részét, kissé megszorította azt.
–        Remélem, felkészültél arra, hogy ma estétől TaeHyung az enyém lesz.
–        Szerintem, ahhoz neki is lesz egy-két szava – figyelmeztettem határozottan, de közben féltem attól, hogy valami szörnyűséget tervez ellenem. Belőle mindent kinéztem...

Elengedett, majd gúnyosan felnevetett, pont olyan volt, mint egy boszorkány, így nagyon reménykedtem abban, hogy jön egy mágneses vihar és magával viszi... Kár, hogy nem hiszek a mesékben... Sebes léptekkel hagytam ott, erősen nyomtam felé az ajtót a terasznál, kis híján összeestem a nagy sietségben, de éppen a legjobb helyen Tae karjaiban landoltam.
–        Igazán jól nézel ki! – dicsért meg, amint sikeresen megmentett egy pofára eséstől.
–        Te sem panaszkodhatsz – oldottam a saját feszültségemet. Kimondottan jól állt neki a klasszikus szabás, a fekete öltöny, fehér ing, még a nyakkendője is fekete volt, nekem meg azonnal pajzán gondolataim támadtak a nyakkendője miatt. A fenébe, hogy ennyire tetszett az a kötözős dolog. Feltétlenül időt kell szakítanunk annak az estének a megismétlésére, különben addig, amíg meg nem tesszük újra, bele fogok őrülni a saját vágyaimba.
–        Nos? – jelent meg mellettünk JiYeon. – A zenét leadtam, azt mondták, hogy negyed óra múlva kezdés.
–        Mindösszesen annyi?! – estem pánikba azonnal, de amikor a fiú megszorította a kezemet, lehiggadtam. Hihetetlen, hogy mennyire képes csak az érintésével, a földhöz horgonyozni.
–        Jók leszünk! – nyugtatott.
–        Én is tudom, hogy azok lesztek – szúrta közbe a fő táncos lábú.
–        Csak, hogy végre megvagytok! – loholt oda a diri mellénk, mire egyszerre vontuk fel a szemöldökünket a fiúval.
–        Nem is voltunk elveszve – állapította meg TaeHyung.
–        Nem kell a szöveg, gyertek velem! – Szó nélkül követtük az igazgatót, aki az egyik hátsó ajtóhoz vezetett minket, ahol éppen a főterembe tudtunk menni. – Öt perc, és tiétek a lehetőség, majd szólítalak titeket.
Azzal elment, és pedig aggodalmasan néztem a fiúra.
–        Ne ess pánikba! – nyugtatott.
–        Majd te pánikolsz helyettem? – érdeklődtem idegesen.
–        Nem, nem fogok. Úgy fogok ma táncolni, mintha az első táncunk lenne ez az esküvőnk után.
–        Ez téged megvigasztal? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
–        Igen, ez az egyetlen, ami tartja bennem a lelket – mondta mosollyal az arcán, majd közelebb hajolt, hogy meg tudjon csókolni. – Szeretlek!
–        Én is nagyon szeretlek! – mondtam, majd vettem egy mély levegőt.
Éppen csak véghez tudtuk vinni azt a csókot, már hallottuk is a nevünket, amit feleslegesnek tartottam. Kisebb tapsban volt részünk, bementünk a terembe, és azonnal felvettük a kezdő pozíciót. Tudtam, hogy menni fog, bíztam benne, és magamban is, úgy kell táncolnunk, hogy csak ketten vagyunk, nem lát minket semmi, akkor biztosított az a szenvedély, ami a tangóhoz alapvetően szükséges. Láttam, hogy a srácok a lehető legközelebbről néznek minket, és mind a hatan ott voltak. Döbbenten észleltem, hogy Kook most éppen Rimmel volt, vagyis örömmel vettem, hogy otthagyta azt a szemét MinWoo-t.

Amikor kezdetét vette a zene, a világ megszűnt körülöttünk, csak mi voltunk ketten Tae-vel, meg a zene, és a szerelem, amiben más jóval hamarabb hinnem kellett volna. Jöhettek a hosszú lépések, a tűz, és a szenvedély, majd akkor, amikor az elegáns tánc átváltott modernbe, hallottam a tapsot, és ez boldogsággal töltött el. Csak a fiúra koncentráltam, és amikor igen közel voltam hozzá, és éreztem a lélegzetét a nyakamon egyszerűen felpezsdült a vérem. Amikor igen közel kerültem az ajkaihoz, meg akartam csókolni, nem érdekelt semmit, csak akartam őt. Teljesen problémamentesen sikerültek az eddig kínosnak vélt részek is, és amikor befejeztük az utolsó lépést is, megint csak egy hajszál választott el az ajkaitól, nem érdekeltek sem a nagyemberek, sem az egész iskola, egy lágy csókot nyomtam a fiú ajkaira, aki meglepődött, de viszonozta azt. Hatalmas tapsot kaptunk, meghajoltam itt is, ott is, és a szívem hatalmas szárnyakon repdesett. Végül a diri dicsérő szavait is megkaptuk, és mi táncukkal nyitotta meg a tavasz bált. Újabb zene szólalt fel, és olyan sebesen siettünk le a színpadnak kinevezett részről, hogy csak porzott utánunk a járólap.
–        Ez igen! – kezdett örömujjongásba a nagynéném. – Jobban sikerült, mint hittem.
–        Nem hittem volna, hogy valaha is megtanulsz táncolni – hallottam meg magam mellett JiSook hangját.
–        Te mit keresel itt? – nézett Tae elkerekedett szemmel az édesanyjára.
–        Nem akartam lemaradni az utolsó bálodról, amin ráadásul ilyen ügyes vagy, bár a csók...
–        Köszi, anya, hogy figyelmeztetsz ilyenekre – morogta a fiú elsötétült képpel.
–        Az én voltam – vállaltam magamra a helyzetet, mentve Tae-t a kínos megjegyzésektől. – Az én hibám, de megjegyzem, jól esett!
–        Ügyesek voltatok! – dicsért meg minket HoSeok is, majd megkaptuk a gratulációt a többektől is.

Kezdett fojtogató lenni a légkör, így kértem TaeHyungot, hogy szerezzen nekem valamilyen innivalót, míg kiszellőztettem a fejem. A csapat kissé szétszéledt, a nagynéném éppen táncolt, mily meglepő, JiMin is valami lánnyal volt, épp azzal, akivel a házavató bulin összejött, azt hiszem, EunJi-nak hívják a lányt. Kook Rimmel táncolt, vagyis csak próbált, mert neki még annyira sem ment, mint Tae-nek. Eldöntöttem, hogy megnézem, hol lehet az a fiú, de kár volt... Mert amit láttam, megint csak millió darabra törte a szívemet... ott volt vele ChoA, és bár láttam, hogy a lány próbálkozott nála, kicsit sem tiltakozott az ellen, hogy megcsókolja... Nem gondolkodtam, csak elrohantam mellettük, észre sem vettek, egészen addig, amíg fel nem vettem az egyik pezsgős poharat, és a fiú nyakába nem öntöttem.
–        HyeMi! – pattant fel a fiú meglepetten, a lány csak kuncogni kezdett, de ő rosszabbul járt, mert az öklömet, melyet a nagy indulatom közepette automatikusan ökölbe szorítottam, egyenesen a csinos kis orrában végezte, és láttam, ahogy vér serken elő belőle, a gyönyörű csillogó ezüstszínű ruhája pedig apró piros pöttyös lesz. – Félre érted!
–        Nem! – ráztam meg a fejem. 
–        Én nem akartam, én tiltakoztam –  próbálkozott Tae, és láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, de most annyira fájt a szívem, hogy nem hatott meg vele.
–        Nem akarlak látni! – adtam ki az útját. – SOHA TÖBBET! – ordítottam vele, mire a körülöttünk lévők ránk figyeltek.
El akartam rohanni, de elkapta a csuklómat, melyet olyan sebességgel rántottam ki a szorításából, hogy kicsit meg is húzódott, de nem érdekelt semmi. El akartam bújni, messzire, nagyon messzire, hogy soha többet ne kelljen látnom azt az ijesztően jóképű, borzalmasan helyes arcát...

Már majdnem otthon voltam, úgy siettem végig az utcákon, hogy a könnyeim eső módjára hulltak, arra sem figyeltem fel, hogy egy nagyobb méretű fehér autó parkol be mellém, az utolsó emlékem az estéből mindösszesen az volt, hogy egy nagy ütést éreztem a tarkómon, ám az félig még tudatosul bennem, erős kezek ragadnak meg, tesznek be a furgonba... utána végleg elsötétült minden...