8. fejezet - Büntetésben

/TaeHyung/

A lány úgy nézett rám, mintha hülye lennék, mintha teljesen elment volna az eszem, és talán nem is állt távol az igazságtól. Ott ültem mellette, megint erős vattacukor illat vette körbe, melytől nehezen tudtam gondolkodni. Sejtettem, hogy a neheze csak ezután fog következni, és kapásból vissza is utasítja az ajánlatomat, pedig eddig nagyon szépen haladtam.

–   Te teljesen meghibbantál? – emelte fel a hangját, pár pillanatnyi gondolkodás után.

–        Én, ugyan nem – vetettem ellen, majd szélesen elmosolyodtam.

–   Minek kell a pizsi, ha csak vacsorára megyek, meg beszélgetni anyuddal – értetlenkedett.

–    Én már nem is érdekellek? – szomorodtam el, de természetesen megjátszva mindent.

–        Eddig se érdekeltél – jelentette ki határozottan.

–     Ezt mondjuk nem hiszem el – ellenkeztem azonnal, és közben arra lettem figyelmes, hogy két alak jelent meg az asztalunknál. Egy magasabb és egy kicsivel alacsonyabb. HoSeok és JiMin. Kíváncsi lettem volna, hogy valójában mennyit is hallottak a beszélgetésünkből, úgy akartam megismerni a lányt, hogy közben senki se tudjon róla.

–        Úgy vitatkoztok, mint egy vén házaspár – jegyezte meg JiMin, majd leült HyeMIvel szembe.

–        Ezt vond vissza! – kiáltottunk fel szinte egyszerre a lánnyal.

–        Csak volt egy kis nézeteltérésünk – kezdtem bele a magyarázkodásba.

–    Kicsi? – nézett rám kérdőn HyeMi. – Ez egy baromi nagy nézeteltérés, már megbocsáss!

–        Na, épp erről van szó – szólt közbe Hoseok mosollyal az arcán, és közben elhelyezkedett velem szemben. – Úgy csináljátok, mintha házasok lennétek, legalább harminc éve.

–        Ez nevetséges! – felelte a lány kissé teátrális hangnemben. – Azt ajánlom, hogy vegyétek elő az eszeteket, mert nem akarok veletek sokat küzdeni.

–        Vagy meg is csinálhatod helyettünk? – ajánlotta fel JiMin.

–        De abból nem tanultok semmit sem.

–   Talán, HyeMinek igaza van – értettem vele egyet. – Ha tanulni akarunk valamit, nekünk kell megoldani.

–        Ez olyan fárasztó – szenvedett HoSeok a fejét az asztal lapjára döntve.

–      Egyébként meg azt is ajánlom – mutatott hol az egyik, hol a másik fiúra a lány –, hogy ti ketten ne ugyanazt írjátok meg, a téma ugyanaz, de megközelítés legyen más.

–        Mit akarsz ezzel mondani? – nézett rá értetlen arccal JiMin.

–        Hogy nem másolhatjátok le egymás dolgozatát úgy, ahogy szoktátok – segítettem ki HyeMit. Úgy tűnt, hogy nagyon nem akarják ezt az egészet, ám nekem teljesen mindegy volt, hogy mit csinálunk, amíg a lány mellett lehetek.

–        De gáz! – drámázott HoSeok. – Itt fogok megőszülni!

–   Hát ezzel a hozzáállással nem is csodálkozom – jegyezte meg csendesen Hyemi, majd felállt, és rám pillantott. – Gyere, keressünk a két jómadárnak valami használható könyvet!

–        Nem az volt, hogy segítesz! – sandított HyeMire az alacsonyabb fiú.

–        Épp azt teszem – mondta kegyetlen önbizalommal, és elindult a sorok között.

Szó nélkül hagytam, hogy vezessen, amerre csak szeretne, s körülbelül az ötödik sornál elfordult balra. Ezen a területen nem volt senki, így nyugodtan beszélgethettünk volna, ha hagyja.

–   Na, akkor még mindig szándékodban áll átjönni péntek este? – kérdeztem rá köntörfalazás nélkül, miközben a hátamat a könyvespolcnak támasztottam.

–        Minek kell a pizsi? – zaklatott megint ezzel a kérdéssel.

–        Mert nem akarsz hozni? Felőlem alhatsz meztelenül is, azt sem fogom bánni, sőt...

Belebokszolt a vállamba, kicsivel erősebben, mint arra számítottam, így egy kissé meglepődtem. Egy elég magasan lévő könyvet szeretett volna levenni, de pöttöm termete miatt nem érte el. Ugrált egy darabig, majd a szeme gonoszan villant rám.

–        Nem akarsz segíteni? – kérdezte flegmán, amit tőle nem vártam volna.

–      Olyan aranyos vagy, amikor küzdesz – gúnyolódtam vele, de erre erősen rácsapott a felkaromra, mire elnevettem magam, és levettem a könyvet. Át akartam nyújtani neki, de nem vette el.

–        Nehogy azt hidd, hogy én fogom cipelni – vonta meg a vállát, majd továbbindult keresgélni. – Tényleg nem értem ezt az egészet!

–        Azért kell a pizsi, mert nálunk az a szokás, hogy ha ott vacsorázol, akkor nálunk is kell aludnod, hogy a reggelt együtt tudjuk tölteni a vendégeinkkel. Kivéve, ha hivatalos vacsoráról van szó – magyarázkodtam, de mielőtt belefogtam volna, sóhajtottam egy hatalmasat. Néha óriási türelemre van szükségem, ha az akadékoskodó jelleme előtérbe kerül.

–        Ez teljesen hülyeség! – ellenkezett, miközben a kezembe adott még két igencsak vaskos, nehéz könyvet.

–        Nem az – tiltakoztam azonnal, és a kezemben pihenő egyre inkább növekvő könyvkupacra lestem. – Ez nagyon régóta így van!

–        A barátaid tudnak erről az ostoba szokásról?

–        Nem ostoba szokás – mérgelődtem változatlanul. Miért ilyen makacs? – Igen, tudnak. Ők is aludtak már nálunk.

–        Egy szobában veled? – vonta fel a szemöldökét döbbenten.

–     Van vendégszoba, ha érdekel. Ott is aludhatsz, bár akik eddig ott aludtak, nem érezték túl jól magukat.

–        Miért? – nézett rám értetlenül.

–        Van valami gonosz abban a szobában – sejtelmeskedtem, majd gúnyos mosolyra húztam az ajkaimat. Istenem, hogy milyen könnyű őt átverni. Az egész arra ment ki, hogy meggyőzzem, és hogy a szobámban aludjon. Nagy ágyam van, amit szívesen megosztok vele, vagy ha annyira zavarja közelségem, akkor majd alszom a földön, a lényeg a vele töltött, igen értékes idő. Láttam rajta, hogy éppen próbálja az információkat megemészteni, de végül csupán végigfutott rajta a borzongás.

–        Tudod, mit... – szólalt meg a karjait dörzsölgetve. – Inkább kihagyom ezt a találkát!

–    Félsz? – hajoltam közelebb hozzá, hogy a rövidke, de annál mélyebbre hatoló kérdésemet egyenesen a fülébe szólva tehessem meg, melytől állandóan zavarba jött.

–   Nem félek – felelte, majd büszkén kihúzta magát. – Csupán nem érdekelsz annyira, hogy feláldozzam magam ilyen ostobaságoknak.

–      Vagyis félsz, de nem is tudod miért – állapítottam meg mérhetetlen közönnyel a hangomban.

–        Nem, csak óvatos vagyok.

–     Aha, persze – válaszoltam megvonva a vállam, majd nem szóltam hozzá.

Tudtam, hogyha csendben vagyok, akkor lesz ideje végiggondolni mindent alaposabban. Ahogyan a lehetőségek között vacillált, az arcára az összes kétség kirajzolódott. Annyira édes volt, ahogy törte a fejét, szinte megmosolyogtatott.

–        Na, jó! – adta fel. – Viszek pizsamát, és veled alszom!

–      Vagy lehet, hogy nem is alszunk – vetettem rá egy kihívó pillantást, de a lányt nem hatotta meg.

–     Csak egy szobában veled! – javította ki magát azonnal, és ismét a kezembe nyomott legalább négy nagyon vastag könyvet.

–     Biztos, hogy mindre szükség van? – váltottam témát, amit azt éreztem, hogy nem tudom biztosan megtartani a hatalmas kupacot.

–       Igen, mindre – bólintott, majd magához vett egy utolsót, és azzal a kezében indult meg a sorok között.

Óvatosan mentem előre, igyekeztem nem orra bukni, de alig láttam ki a halom mögül. Amikor megérkeztünk a két fiú felszisszent, és elképedve meredtek HyeMire.

–      Te meg akarsz minket ölni? – hüledezett a magasabb srác, majd segélykérő pillantást vetett rám.

–        Én sem tudtam, hogy ez lesz belőle! – védekeztem, majd elkezdtem egy olyan könyv után kutakodni, amelyben benne vannak a csillagok, felsorolva tulajdonságaikkal együtt. Megmutattam a lánynak, hogy a segítségét kérjem. Valahogy nem voltam biztos abban, hogy tudom is, mit csinálok. – Ez jó, szerinted?

–        Tökéletes – bólintott, és láttam, amint belemerül a házi feladatának megoldásába.

Eldöntöttem, hogy kizárok minden zavaró tényezőt, és a feladatra koncentrálok. Mindent sikeresen elkülönítettem az elmémbe, a feladatra koncentráltam, a könyvet lapozgattam, majd olykor lopva JiMinre és HoSeokra lestem, akik teljesen belemélyedtek a jegyzetelésbe, a lapozgatásba, pont úgy, mint én. A mellettem ülő lány a matek háziját írta, és le voltam döbbenve, hogy milyen egyszerűen megoldja őket. Gondolkodnia sem kellett a megoldásokon, csak írt megszakítás nélkül. Talán tíz percet tölthetett vele, én annyira lemaradtam, hogy újra erősen koncentrálnom kellett. Ismét kiürült az elmém, de egy valamit ezúttal nem tudtam kizárni HyeMi rendkívül vonzó illatát...

/HyeMi/

Egész végig magamon éreztem a pillantását. Teljesen kikészített azzal, hogy zsarol, és manipulál, én pedig hagyom neki. Nem is tudtam, mit is várjak ettől az egésztől, de arra gondoltam, hogy csak nem lehet gáz, ha a barátai is voltak nála, meg egyébként is ott lesz az édesanyja is, akkor talán nem csinál semmi ostobaságot. Ugyan még sosem hallottam olyanról, hogy ha átmész valakihez vacsorára, akkor ott is aludhatsz, de valami majd csak lesz. Nem tudom, talán attól tartottam, hogy olyanra próbál rávenni, amit nem akarok, hiszen mint pasi, nem igazán az esetem, de lehet, hogy csak elfogult vagyok, JungKook miatt, viszont azt el kellett ismernem, hogy emberileg nagyon szórakoztató karakter, és valóban elég kellemesen érzem magam vele. Talán már ez is több mint a semmi, sőt jóval több, mint amit eddig is gondoltam volna. Hiszen megannyi kellemetlen atrocitás ért már az első héten, de valahogy így a második hét közepére teljesen kicserélték őket, főleg TaeHyung lett más, és volt egy olyan ronda gyanúm, hogy túlságosan is bejövök neki, amit egyáltalán nem értettem, hogy miért. A matek házim után a földrajz, vagyis jelenleg a csillagászat került a terítékre, majd az angol és az irodalom. Éppen vázlatot szerettem volna írni, mely segített volna a tanulásban, amikor megrezdült az asztalon pihenő telefonom, jelezve az üzenet érkezését. Gyorsan megnéztem, hogy ki lehet az, és döbbenten vettem észre a nagynéném figyelmeztetését a tandíjam befizetését illetően. El kellett látogatnom az igazgatóiba, annak ellenére, hogy nem igazán fűlött a fogam hozzá. Lopva a három fiúra pillantottam, akik nagy beleéléssel jegyzeteltek, fogalmaztak, ám többnyire vastagon áthúzásokkal tűzdelt esszéket láttam előttük.

–        Úgy látom, hogy nagyon jól haladtok – szúrtam közbe mosollyal az arcomon.

–        Szerintem rémeket látsz – jegyezte meg HoSeok, aki a bal kezével a fejét támasztotta, úgy lapozgatta a könyvét.

–        Szerintem is – értett vele egyet a mellette ülő barátja.

–        Én meg – szólalt meg Tae nézegetve az írását, mely feleannyi áthúzást tartalmazott, mint a többieké. – Elég jól haladok, sőt büszke vagyok magamra!

–     Az remek! – mondtam fennhangon, majd óvatosan felálltam az asztaltól.

–        Elmész? – nézett rám döbbenten a vöröses hajú fiú.

–     Negyed óra és itt vagyok – feleltem megvonva a vállam. – Csak kifizetem a tandíjam!

–      Ja, jól van – lélegezett fel JiMin. – Azt hittük, hogy lelépsz, és itt hagysz minket, egyedül és magányosan, szenvedésre ítélve.

–        Nem unjátok a melodrámát? – kérdeztem feldühödve. – Rosszabbak vagytok, mint Rim, és ijesztő, hogy ezt mondom!

–     Juj! – drámázott tovább HoSeok, majd elmosolyodott. – Ezt a hasonlatot, ha kérhetném, mellőzd!

–      Egyikünk se szeretne egy olyan személyre hasonlítani, mint Rim! – mondta jelentőségteljes hangon JiMin.

–      Ezt elhiszem – értettem egyet vele, majd megindultam az asztalok irányába. – Negyed óra és itt vagyok! Addigra legyetek kész, és leellenőrzök mindent!

Sietősen szedtem a lábaimat az emeletre, hiszen nem is tudtam, hogy az igazgatónő meddig van bent az iskolában, minden lehetőség megvolt a zárt ajtó fogadtatásra. Félve kopogtam be, már előre sejtettem, hogy Rim nem fogja szó nélkül hagyni, amit ellene tettem. Érdekes, mert azonnal szabad jelzést kaptam, hevesen verdeső szívvel léptem be a helyiségbe, felkészülve a legrosszabbra, és nem is hiába...

-

Amint beléptem, meghajolva köszöntöttem a nőt, majd láttam, hogy az irányomba int, ezzel jelezve az engedélyt a közelebb menetelemhez. Óvatosan lépkedtem, és amint egészen közel értem, újra meghajoltam.

–    Már vártam, hogy mikor érkezel meg – jelentette be határozott hangnemben. – Kérlek, ülj le! Beszédem van veled!

–      Meghoztam a kért összeget – szólaltam fel mielőtt elővett volna emiatt. Átadtam neki a borítékot, amit fel sem bontott, csupán felém nyújtott egy papírt, hogy írjam alá, és vége. Ezennel megúsztam az eltanácsolást... Vagy még sem?

–    Örülök, hogy ez meg van, mindazonáltal szeretném, ha magyarázatot adnál arra, miért is bántottad fizikailag Kim HyoRimt? – kérdezett rá. Tudtam, hogy ez lesz, de nem adtam neki igazat, én csak megvédtem magam.

–        Hogy fizikálisan bántalmaztam? – néztem rá döbbenten. – A bokor megvédte az eséstől.

–     Ez nem mentség! – emelte fel a hangját a nő. – Akkor fizikai bántalmazás érte!

–    És az rendben van, hogy engem meg lelkileg bántalmaz, arra van engedélye, hogy a lelkembe taposson csak azért, mert nem állok olyan jól anyagilag, mint ő! – dühöngtem, és valahogy nem érdekelt, hogy valójában kivel is beszélek. – Elegem van abból, hogy semmibe vesznek, hogy megaláznak. – A szavaim végén felálltam az asztaltól, majd összeszűkölt szemekkel meredtem az igazgatóra.

–        Az önbíráskodást sem támogatom! – ellenkezett azonnal.

–        Én igen – vontam meg a vállam. – És nem érdekel, se Rim, se senki olyan, aki valaha is bántalmazni mer, mert megmutatom neki, hogy velem ezt nem lehet sokszor eljátszani.

–        S ha esetleg emiatt eltanácsollak?

–        Akkor így jártam, maga meg veszít egy tehetséges diákot.

–        És ha kiderülne Rimról, hogy közelebb áll hozzád, mint azt gondolod, akkor sem érdekelne? – kérdezte, mire kissé elcsodálkozott pillantással meredtem vissza rá. Nem voltam abban biztos, hogy értettem is miről hadovál, de meglepett.

–   Nem! – vágtam rá. – És nevetségesnek találom, hogy egyből árulkodott. Annyira gyerekes!

–        Meglehet, de legalább szabálykövető.

–      Azt meghiszem, akkor a szabályzat azt is előírja, hogy az új diákot meg kell alázni? – faggattam cinikus hangnemben.

–        Nem, természetesen nem – felelte végül. – De nem díjazom ezeket az önmegvalósítási terveket.

–        Akkor rúgjon ki! Már nem érdekel!

–        Nem, mert mint mondtad, te vagy az egyik legtehetségesebb diákunk, ám nem úszod meg büntetés nélkül – jelentette ki diadalittasan.

Na, remek, másra sem vágytam, csak a büntetésre. Menni akartam, amint végeztem a srácokkal, zongorázni, hiszen hamarosan meghallgatás, és a legjobb formámat akartam hozni, de így el is felejthettem az eddigi terveimet.

–        Hatkor megkeresed az ebédlőt, majd csatlakozhatsz az ott lévőhöz – somolygott a nő, szinte rejtjelezve, amit mond.

–        Minek? – néztem rá értetlenül.

–    Együtt fogjátok kitakarítani a helyiséget, ha hamar végzel, akkor mehetsz is, de addig nem hagyhatod el az iskola épületét még kész sincs! – magyarázta el, de én nagyon szívesen leordítottam volna a fejét, sőt talán Rimét még inkább, hiszen miatta kerültem ebbe a vacak helyzetbe. A fenébe!

–    Csúcs! – mondtam egy lemondó sóhaj keretében. – Elmehetek? A házi feladataimat is el kell készítenem, ha estig itt fogok rohadni!

–        És kérlek, moderáld magad, ha velem beszélsz – szidott le, de meg is érdemeltem. Nem olyan hangnemet ütöttem meg vele szemben, amit illett volna.

Intett, hogy távozhatok, így magamba roskadva vánszorogtam vissza a srácokhoz, akikkel közölnöm kellett a szomorú hírt, hogy ma este nem leszek velük a kávézóban.

/TaeHyung/

Szinte fellélegezve észleltem, hogy már csak három csillagról kell írnom. Csaknem az ujjaimat is lekoptattam, annyit írtam kézzel, a csuklóm egy része, meg a kisujjam is úszott a tintában, de még nem voltam teljesen kész. Újra a könyv fölé görnyedtem, amikor hirtelen HoSeok a lapok irányába nyomta fejemet egy határozott mozdulattal. Majdnem megfejeltem a könyvet, de amint felpillantottam, kisimítva a kósza tincseket a szememből, dühös pillantásban részesítettem.

–      Ez mire volt jó? – faggattam azonnal, de legszívesebben az orrba nyomtam volna, amíg a mellette ülő JiMin kuncogni kezdett.

–      Nem akarod megcsinálni helyettem? – kérdezte a szemét húzást elkövető delikvens.

–        Nem – vágtam rá, majd visszavezettem a tekintetem a könyvre. Újra össze kellett szednem a gondolataimat.

–     Még jó! – hallatszott mellőlem HyeMi hangja, majd óriási sóhaj keretében ledobta magát a székre. – Ha mindig mással csináltatjátok meg a feladatot, nem lesztek sosem okosak.

–        Egyáltalán megéri olyannak lenni, mit te? – nézett rá kérdőn JiMin.

–        Én zseni vagyok – jelentette ki büszkén, mire elmosolyodtam.

–     Az, persze – jegyeztem meg némi gúnyos éllel, de a lány csupán bevágott egy grimaszt.

–    Talán mégis csak jó, hogy büntetésben leszek – állapította meg határozottan.

–        Hogy miben? – kérdezett vissza HoSeok.

–      Büntetésben, Rim miatt. Mehetek takarítani, vagyis ugrott a ma esti kávézós összejövetel – magyarázkodott, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha bántaná a dolog, ám engem kimondottan bosszantott.

–     Nem mondod! – hüledezett az alacsonyabbik fiú, majd jelentőségteljes pillantást vetett a mellette ülőre. Az a pillantás, amit váltottak sokat mondó volt számomra, biztos voltam abban, titkolnak valamit előlünk. Lehet, hogy csak túlreagálom, és nem történik semmi a háttérbe, de a veszélyjelzés gyakran aktivitásba lép, főleg ha HyeMiről van szó.

–        Nos, készen vagytok a feladattal? – fordult a fiúk irányába a kezét nyújtva, hogy adják át neki az irományokat.

Pár percig holdsápadtan néztek a lányra, aki csak hümmögött, meg mosolygott, vagy épp felvonta a szemöldökét. Nem tudtam eldönteni, hogy azért viszi véghez ezen reakciókat, mert akkora ökörséget véstek papírra a srácok, vagy azért mert ennyire szórakoztatónak találja, a mi kicsit sem eszes kivitelezésünket. Szerintem egy kicsit mindkettő.

–      Nem olyan rossz – ismerte el. – Nobel-díjat nem érdemeltek, de legalább a kettes meglesz.

–       Annyira szar? – kérdezte a magasabbik delikvens, akinek majdnem égbe szökött a szemöldöke.

–      Nem – nevetett fel a lány. – Mindösszesen annyira jó nézni, hogy szenvedtek. – Felállt az asztaltól, elkezdte összepakolni a dolgait, és tudtam, hogy indulni készül, amit nagyon nem akartam.

–    Nem is jössz be a kávézóba? – érdeklődtem kedvesen, ami tőlem meglepően szokatlan húzás volt.

–        De – bólintott, majd a hátára vette a táskáját. – Talán zárásra odaérek.

–        Megvárlak! – jelentettem be, mire a srácok megint csak kuncogásba kezdtek. Hogy mennyire untam ezt a gyermeteg viselkedést.

–        Jól van – hangzott a lány válasza, mire a szívem hevesen feldobbant. Most komolyan semmilyen győzködés nélkül igent mondott... – Akkor ott találkozunk!

Intett mindannyiunknak, és egészen addig követtem a pillantásommal az elhaladó alakját, amíg ki nem ért az ajtón. A lelkem mélyén viszont már alig vártam, hogy újralássam. Kezdek beleőrülni a saját érzéseimbe...

/Hyemi/

Hat óra után kicsivel léptem át az étkező hatalmas üvegajtaját. Tényleg nagyon büszke voltam mindhármukra, ügyesen vették az akadályt, és bár amilyen szenvedéssel járt az egész hercehurca örültem a sikerüknek. Szerettem volna gyakorolni ma este, hiszen hamarosan meghallgatás, és még azt sem tudtam, mit fogok eljátszani, meg hogyan is alakul a verseny, mivel a sok profi között valóban senki voltam, hiába a hihetetlen technika, ha nincs mögötte alapos tudás. Eléggé féltem attól, hogy nem fog az sikerülni, amit elterveztem, sőt attól is tartottam, hogy NaRi valahogyan keresztbe tesz nekem. Teljesen üres volt az étkező, kisebb csörömpölés zaját lehetett hallani, mint amikor valaki a székeket felpakolja az asztalra.

–        Hahó! – kiabáltam, egészen a terem végéig elhallatszott a hangom. – Van itt valaki?

Óvatosan lépkedtem, és a végén olyan emberrel találtam magam szembe, hogy majdnem leesett az állam. JungKook.

–     Te mit keresel itt? – kérdeztem azonnal, de amint megláttam őt a szívem erőteljes ütemre kapcsolt. Átkozott érzelmi hullámvasút.

–        HyeMi! Milyen kellemes meglepetés – üdvözölt mosollyal az arcán. – Mi szél hozott ide?

–        A diri – morogtam undok módon a fiúnak, mintha ő tehetne róla. – Téged?

–        Szintén – bólintott. – Volt egy kis nézeteltérésem a festészet tanárral, akinek nem tetszett a hangnemem, ami miatt az igazgatóhoz küldött. És te, miért is vagy itt?

–        Rim bemártott a dirinél, és idezavart, hogy segítsek takarítani.

–    Már majdnem meg vagyok – nézett körbe a helyiségben. – De segíthetsz asztalokat törölgetni, meg felmosni. Azt nem igazán szeretek.

–        Ahogy óhajtod! – mondtam vállvonogatva, majd letettem a cuccomat az egyik asztalra. JungKook a kezembe nyomta a felmosót meg a hozzá tartozó vödröt, és neki indultam felmosni, egészen a terem másik végébe, hogy minél messzebb legyek tőle, hiszen ha a közelemben van, nem tudok tőle gondolkodni.

–    Várj! – kiáltott utánam, így letettem a kimondottan nehéznek bizonyuló vizesvödört.

–        Mondd! – néztem rá kérdő tekintettel.

–        Mi a terved hétvégére? – kérdezett rá gondolkodás nélkül.

–    Pénteken este és szombaton... szerintem egész nap TaeHyungnál leszek – feleltem őszintén.

–        Nál? – emelte ki csupán a toldalékot a név végéről.

–      Igen, az édesanyja szeretne megismerni, én pedig nem mondhattam nemet – mentegetőztem.

–      Ja, persze – gúnyolódott, amit nem tudtam mire vélni. – Csak az édesanyja.

–        De vasárnap már ráérek, azt hiszem.

–     Jól van, nekem akkor is jó. Szeretném, ha modellt állnál nekem – jelentette ki, mire teljesen lefagytam.

–        Minek is? – értetlenkedtem, attól tartva, hogy felmosót is elejtem.

–        A tanár ragaszkodik ahhoz, hogy egy lányt fessek meg, neki nem jó a csendélet, ő portrét akar.

–        És miért nem jó Rim? – csodálkoztam el, hiszen ő a barátnője, meg valóban nagyon szép, tökéletes alany lenne.

–        Mert nem ér rá – szomorodott el végül, és letette magát az egyik eddig még fel nem pakolt székre. – Azt mondta, hogy őt jobban érdekli a kozmetikus meg ilyenek, és oldjam meg. Hát épp azon vagyok.

–    Miért jársz vele, ha ennyire sem képes érted? – néztem rá nagy szemekkel.

–   Csak apám miatt – vallotta be nagy nehezen. – Jót tesz a vállalkozásának, ha én az egyetlen fia, egy olyan befolyásos családból származó lánnyal járok, mint Rim.

–        De akkor nem is vagy belé szerelmes?

–     Nem mondhatnám, csak a megszokás és a látszat miatt vagyunk együtt.

–        És mi van, ha közben valakivel szerelembe esel? Képes lennél dacolni apád akaratával? – faggatóztam, és borzalmasan reménykedtem abban, hogy lesz nála esélyem.

–        Igen – vágta rá azonnal. – Ha találok egy olyan lányt, akiért megéri, ám eddig csak csalódás ért, hiszen... bevallom sok lánnyal volt már dolgom, de őszintén szerelmes még sosem voltam.

–        Mert? Milyen lányok felelnek meg neked?

–    Azt nem tudom, majd úgyis érezni fogom – felelte egyszerűen, és jobbnak láttam nem faggatni tovább, mivel már így is elég sok dolgot tudtam meg róla. Csupán olyannak kell lennem, amire szüksége van, és az enyém lehet. Annyira akarom őt, teljesen birtokolja a szívem minden egyes kis szegletét, hogy szimplán nem tudtam nélküle létezni sem, és az, hogy mindent bevallott, adott nekem némi reményt.

–   Ha szeretnéd, leszek a modelled, de semmi extra kívánság – figyelmeztettem megjátszott szigorúsággal.

–        Remek, és megadod a címed, hogy hová menjek el érted?

–        Nem, találkozunk a suli előtt vasárnap délelőtt tíz körül – hárítottam el a kérését, hiszen nem szerettem volna, ha tudja, hol lakom.

–   Nekem úgy is jó! – mondta mosolyogva, majd nagy nehezen feltápászkodott, és kezébe vette a törlőrongyokat. – Én törölgetek, te meg felmoshatsz.

Nem válaszoltam, neki is indultam, hogy minél hamarabb készen legyek a feladattal. Már mentem volna zongorázni, egy nagyon vidám és ünnepélyes dallam motoszkált a fejembe, amit feltétlenül el szerettem volna játszani. Talán fél óra lehetett, amit ténylegesen a takarítással tölthettem, de már ennyi is baromira megterhelő volt számomra. Ugyan nem voltam elszokva a házi munkától, de ekkora nagyságú területet még soha életemben nem kellett felmosnom. Amint végeztem, messziről néztem a remekművemet, s addig, amíg én a padlóval voltam elfoglalva, JungKook minden asztal tökéletesre törölt. Végül minden felszerelést visszacipeltünk a raktárba, ám a fiú nem hagyta, hogy cipekedjek, nekem csak az anyagdarabokat kellett vinnem.

Együtt mentünk el a kávézóig, de ő nem volt hajlandó bejönni velem. Az úton sem szólt hozzám, ami kicsit bosszantott, viszont így legalább volt időm elgondolkodni azon, amit mondott. Ugyan nem irigyeltem amiatt, hogy az apja egy borzalmas kapcsolatba kényszeríti, bár ha nagyon zavarná a helyzet, akkor kilépne belőle. Arra jöttem rá, valahol mégiscsak megéri neki Rimmel együtt lenni, még akkor is, ha a kapcsolatunk rendkívül felszínes. Boldogan léptem át a kávézó ajtaját, eldöntöttem, beszélek a nagynénémmel, hogy egész hétvégén elfoglalt leszek, és tényleg nagyon vártam mindkét eseményt. Ám a boldogságom csak addig tartott, amíg össze nem futottam a villámló tekintetű Kim TaeHyunggal...

–        Ugye, nem vele töltötted eddig az idődet? – nézett rám gyanakodva.

–       És ha igen? – kérdeztem higgadtan. Nem hagyhattam, hogy elvegye tőlem ezt a hihetetlen örömöt. – Mi közöd van hozzá?

–        Tudod – fogott bele mondandójába, idegesítően kimért hangon. – Még mindig azt vallom, hogy nem éri meg pont JungKookkal kezdened.

–      Miért utálod ennyire? – fakadtam ki dühösen igencsak felemelve a hangomat, szinte már hisztérikusan.

–        Én nem utálom, csak jobban ismerem, mint kéne, és tudom, hogy a bájgúnár képén túl, milyen veszélyek is lakoznak, másrészt rohadtul unom az arrogáns, sőt dölyfös, olykor kurvára lekezelő viselkedését – mérgelődött, miközben véleményem szerint teljesen a saját tudatán túl lépett be a személyes terembe. Alig fél méterre állt tőlem, de az arca alig tíz centire volt az enyémtől. Zavarba jöttem tőle, de álltam a veséig hatoló pillantását.

–    Szerintem csak féltékeny vagy – állapítottam meg, miközben keresztbe fontam a kezeimet a mellkasom előtt, és unott pillantással méregettem őt.

–         Igen, képzeld, az vagyok – ismerte el, mire elkerekedett a szemem.

–        Mégis miért? – akadtam ki ismét.

–   Mert JungKook egyszer már elvett tőlem valakit, akit szerettem, másodszorra nem fogom hagyni neki! – jelentette ki kegyetlen hangnemben.

Sebesen sarkon fordult, és olyan hatalmas léptekkel igyekezett kifelé az ajtón túlra, hogy utána sem bírtam szaladni. Kinyitottam a kávézó ajtaját, és a távozó alakja után kiáltottam.

–        Tae, várj meg! – Feleslegesen kiabáltam utána, sietős léptekkel haladt el, én pedig a könnyeimmel küszködve néztem az egyre távolodó sziluettjére...