9.fejezet - A meghallgatás

/HyeMi/

Szomorúan mentem vissza a kávézóba, s amint beléptem az ajtón, letöröltem egy kósza könnycseppet, mely akaratom ellenére szaladt végig az arcomon. Nem szerettem volna rosszban lenni velem, hiszen TaeHyung a padtársam, és az egyetlen, aki manapság mindig mellettem van. El akartam neki mesélni azt is, hogy JungKooknál leszek vasárnap, de ezek után azt is csodáltam, hogy valaha is szóba fog állni velem. Egészen a zongoráig meneteltem, szerettem volna játszani, de mielőtt leülhettem volna, a nagynéném hangjára lettem figyelmes.

–        Ez elég kellemetlen volt – jegyezte meg, majd leült a pult mellé, és kémlelő pillantással nézett rám. – Szinte felérte egy szerelmi vallomással!

–    Szerelmi vallomással? – visszhangoztam hitetlenkedve. – Valamit rosszul hallottál.

–        Annyira ostoba vagy! – figyelmeztetett szigorúan.

–      Köszi, ezt most bóknak veszem – forgattam a szemem, és már le is mondtam a zongorázásról.

–     De nem annak szántam. Tudod, ott van melletted egy srác, aki ténylegesen érdeklődik irántad, de te hülye módon csak cseszegeted.

–     Én nem cseszegetem – ellenkeztem emelt hangon. Borzalmasan unom, hogy mindig én vagyok a hülye. – Egyébként is csak irigykedik, mert az egyik barátját jobban kedvelem, mint őt.

–        És biztos vagy abban, hogy jobban járnál vele, mint TaeHyunggal? – kérdezett rá a lényegre nagyon komoly hangnemben.

–        Nem vagyok benne biztos – ismertem el.

–        Akkor ne tagadd meg tőle a lehetőséget, mert magad sem tudod, hogy mit akarsz.

Ez ebben a formában, nem volt igaz. Szerettem volna közelebbről megismerni JungKookot, akkor is ha mindenki ellenem van. Nekem ő dobogtatta meg a szívemet, és bárki bármit mond, lehet velem Tae baromira rendes, foglalkozhat velem, nem tudok úgy tekinteni rá, mint olyan személy, aki akár a pasim legyen. Kedvelem, de úgy, mint az egyik legközelebbi barátomat, de sajnos ennél többet nem tudok, ha belehal akkor is. Mondjuk érdekelt volna, hogy Kook mit művelt pontosan, hiszen Narit a pénz miatt vesztette el, akkor ezek szerint volt neki másik jelöltje is, akit elvett tőle. Ez elég kegyetlenül hangzik, s nem csodáltam, ha nem igazán szívleli.

–        Figyelj, HyeMi! – szakította félbe a gondolataimat JiYeon. – Legalább adj neki esélyt arra, hogy bebizonyítsa, miért is jobb választás ő.

–        És ha nem akarok? – akadékoskodtam ismét.

–        Akkor egész életedet úgy fogod leélni, hogy megfosztottad magad az igaz szerelemtől – mondta igencsak jelentőségteljes hangnemben, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.

–        Én adok neki esélyt, és nála leszek péntek este, meg a szombat egy részét, viszont a vasárnapomat JungKooknál töltöm.

–        Azt nem kellene.

–        De igen, mert megkért, hogy segítsek neki az egyik házi feladatában, és ha szeretnék a banda része lenni, neki is segítenem kell, nemcsak JiMinnek és HoSeoknak – magyarázkodtam szinte elhadarva a szavaimat, kissé túltengett bennem az indulat.

–        Csak légy óvatos! – felelte egyszerűen, majd lepattant a székről. – Most pedig menj, és pihenj!

–        Csupán így kidobsz? – néztem rá nagy szemekkel.

–        Ma is fárasztó napom volt, és teljesen kikészít a hülyeséged! – vonta meg a vállát. – Imádlak, de az agyamra mész – Ezt már mosolyogva mondta, tehát tudtam, hogy nem haragszik rám. Mondjuk én meg azt untam, hogy mindenki JungKook ellen van. Bár tudnám, miért.

-

Másnap reggel, kimerülve mentem be az iskolában, és TaeHyung nem volt hajlandó hozzám szólni sem. Az osztálytársaim, JiMin és HoSeok, majd’ kiestek a padból annyira integettek nekem. Leültem a helyemre, és azt vettem észre, hogy a tanár esszéket olvasgat, vagyis a srácok dolgozatát. Nagyon kíváncsi voltam az ő értékelésére, hiszen személy szerint meg voltam elégedve a teljesítményükkel.

–        Nos, HyeMi, te segítettél a fiúknak a dolgozatban? – fordult felém a tanár kérdő pillantással. Azt hittem először, hogy le fog szidni, de nem volt oka rá, hiszen nem én írtam meg helyettük, kénytelenek voltak maguk megküzdeni vele.

–        Igen – bólintottam végül, ám azt közben éreztem, hogy a térdeim szinte remegnek.

–        Gratulálok! – mondta elismerően a férfi. – Mindannyiuk egy-egy ötössel lett gazdagabb. És most folytassuk a témát. Ki tudja megmondani nekem, hogy mi a fényév?

–        Tanár úr! – tettem fel a kezem hirtelen felindulásból, de nem akartam semmit sem hozzátenni az óra anyagához.

–      Igen, HyeMi! – emelte rám a tekintetét. – Tudom, hogy te tudod, adjuk meg másnak is a lehetőséget!

A hangja nagyon kedves volt, kicsit sem haragudott rám, amiért jelentkeztem. Tudtam, mi a fényév definíciója, de nem erre szerettem volna választ adni, szerettem volna elköltözni TaeHyung mellől.

–        Nem a kérdéssel kapcsolatosan jelentkeztem – jegyeztem meg végül csendesen.

–        Akkor? – vonta fel a szemöldökét a tanár.

–        Szeretnék egy másik helyre költözni.

–        Mi a bajod van azzal, ahol éppen ülsz? – csodálkozott el.

–        Személyes okok miatt – feleltem teljesen őszintén.

–        Szeretném, ha ott maradnál, hiszen nagyon jó helyen vagy ott, ahol vagy. Jó hatással vagy a környezeted tanulmányi eredményére, így nem tartom szükségesnek a helyváltoztatásodat! – magyarázta határozottan, de nem hittem a fülemnek.

Nem reagáltam semmit sem erre a megállapításra, mert tudtam, hogy azzal egyidejűleg, hogy a srácok eredménye jobb lesz az enyém párhuzamosan le fog romlani. Valamit valamiért effektus lép érvénybe. Lemondóan sóhajtottam, majd a füzetemre koncentráltam. Alig vártam, hogy vége legyen az órának, mert megint maga volt a pokol.

Az ebédszünetemig minden egyes órán próbáltam elülni TaeHyung mellől, aki szó nélkül tűrte, hogy menekülök előle, és azon voltam kiakadva, meg sem kérdezi szándékomban áll-e elmenni hozzá... Vajon mit tenne, ha nem jelennék meg? Az idő kicsivel kellemesebbre fordult, pedig január vége volt, csodálattal töltött el a kora napsugarak lágy fénye. Kiélveztem minden pillanatát, így eldöntöttem, hogy a megszokott padnál fogom megenni a szendvicsem, mert továbbra sem hoztam magammal házi készítésű ételt, bár tudtam, hogy a srácok nem fogják elvenni, vagyis nagyon reménykedtem benne. Éppen neki láttam volna enni, amikor egy alacsony, sötétvöröses árnyalatú hajkoronával rendelkező fiú vágódott be mellém, hanyag módon ledobva magát a padra.

–        Te mit keresel itt, YoonGi? – fordultam hozzá egy kérdéssel köszönés helyett.

–        Menekülök a többiek elől – felelte vállvonogatva, majd előkereste a táskájából az ebédjét.

–        Menekülsz? – néztem rá felvont szemöldökkel, majd olyan grimaszt vágott, hogy elmosolyodtam.

–        Ja, unom, hogy JungKook folyton rólad beszél.

–        Rólam? – kételkedő pillantást vetettem rá.

–        Igen – bólintott.

–        Neked is kell modell a feladathoz? – faggattam, hiszen ez lett volna a legjobb lehetőség arra, hogy teszteljem JungKook szavahihetőségét.

–        Milyen modell? – értetlenül mered rám, miközben jó ízűen majszolta az ebédjét.

–        Festészetre, azt hiszem.

–        Az, hogy én a művészeti osztályba járok, nem jelenti azt, hogy festek is – világosított fel.

–        Akkor mit keresel ott?

–        Én zeneművészeti részen vagyok, JungKook van a képzőművészeten, ő grafikus lesz, én zeneszerző – felelte büszke hangsúllyal.

–        Zeneszerző? –néztem rá döbbenten. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy komoly zenét ír.

–        Igen, de felejtsd el, hogy én majd egy zongora vagy egyéb hasonló hangszer mellett fogok ücsörögni.

–        Nem is illik hozzád – mosolyodtam el. – Akkor könnyűzenében fogsz utazni?

–        Abban, főként a rapzene áll a legközelebb hozzám.

–        És tudsz is szöveget írni mellé?

–        Tudok, de neked nem fogok – jelentette be határozott hangnemben.

–    Volt egy ilyen gyanúm – nevettem fel lágyan. Tetszett a stílus, ahogyan beszélt velem, nem volt túl rendes sem, a cinizmus minden szavát átlengte, de ezt kicsit sem bántam. – Jobb, ha megyek! – álltam fel végül. – Legyen szép napod!

–        Ma nem jössz a kávézóba? – kérdezte még utoljára.

–     Nem tartom valószínűnek – feleltem egy kissé elszomorodva. – Rengeteg otthon a dolgom.

–      Hát jó! – vonta meg a vállát ismét. Úgy éreztem, hogy majdnem mindenre ez a reakciója. – Szia!

–        Szia! – köszöntem el tőle, majd a következő órámra siettem.

-

Mire végeztem minden olyan tevékenységgel, amivel el voltam maradva, hullafáradtan dőltem le az ágyamra. Tudtam, hogy holnap meghallgatás lesz, de semmit sem tudtam. Még nem volt időm végigjárni egész Szöult, nem tudtam merre lehet az Zeneművészeti egyetem, TaeHyung meg nem állt velem szóba, hogy elmondja. Arra gondoltam, hogy talán jobb is, akkor nem megyek el, megkímélem magamat a csalódástól, és egész délután dolgozhatok.

Majdnem elaludtam, amikor a mellettem pihenő telefon féktelen hangzavarba kezdett. Ismeretlen szám íródott ki rá, így hevesen dobogó szívvel vettem fel.

–     Komolyan nem hittem volna, hogy felveszed. – Egy nagyon mély hang szólalt meg, a hangja vidám volt, és egy kicsit megnyugodtam, amint beazonosítottam, hogy ki lehet az.

–        TaeHyung!

/TaeHyung/

Azt mondják, mindig az bocsát meg hamarabb a másiknak, akiben több a szeretet. Nos, ez nálam sem volt másképp. Egyszerűen nem tudtam haragudni rá, és tisztában voltam azzal is, hogy nem így kellett volna beszélnem vele. De legalább már tudja, mennyire fontos számomra, már ha persze leesett neki, amit mondtam. A szokásosnál hamarabb értem haza, és állandóvá vált, hogy esténként anyu a konyhában vár, ez most is így volt. Elkedvtelenedve léptem át az ajtón, majd egyenesen a konyha irányába vánszorogtam.

–        Elég szörnyen nézel ki – állapította meg azonnal, de tőlem csupán egy grimaszra tellett. – Minden rendben?

–        Nem, semmi sincs rendben – feleltem, miközben leültem mellé az asztalhoz.

–        Előrébb hozták a meghallgatást, így holnap tizenegy órától lesz – jelentette be, majd felém nyújtott egy papírt, melyen egy telefonszám volt.

–        Ez kinek az elérhetősége? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

–        HyeMié! – vágta rá, majd szélesen elvigyorodott. – Gondoltam, nincs meg neked, így megszereztem.

–        Mégis hogyan?

–        Bent voltam a suliba, az igazgatónőnél, és elkértem a számot, meg mindkettőtöket – magyarázta boldogan, és teljesen el voltam képedve.

–     Vagyis holnap akkor nincs suli? – kérdeztem rá csak a biztonság kedvéért.

–    Nincs, és a lánynak sem, csak beszélj vele. Ha tényleg olyan tehetséges, mint mondod, nem hagyhatja ki ezt a különösen fontos lehetőséget.

–        És ha nem jön el? Most éppen haragszik rám.

–        Mikor nem? – nevetett fel anyu, majd komolyabb hangon folytatta. – Kénytelen lesz, mert igazolást kell vinnie az igazgatónőnek, hogy ott volt, vagyis nincs más választása.

–        Ha zsarolom, biztos, nemet fog mondani – mondtam elszomorodva. Olyan nehéz HyeMivel néha megtalálni a közös hangot.

–      Csak hivatkozz rám, és benne lesz a buliban – közölte anyu vidám hangnemben, s megnyugtatásképpen megsimogatta az arcomat. – Most viszont megyek, és lefekszem, te pedig intézkedj! Ja és még valami! – szólt vissza, amikor már majdnem az ajtóban állt. – Csípje ki magát! Nem nagyon, csak legyen elegáns, mert azt kimondottan szeretik a művészek.

–        Majd meglátom, mit tehetek – feleltem, de nem igazán bíztam abban, hogy hisz nekem, ám nagyon szívesen láttam volna őt valami elegáns öltözetben.

Felmentem a szobámba, s amint vettem egy zuhanyt, kényelmesen elnyúltam az ágyamon. Kezembe vettem a telefont, és az anyámtól kapott számokat bepötyögtem. Kicsöngött, a szívem pedig hevesebb ütemre kapcsolt, reméltem, hogy felveszi, és amint megtudja, hogy én vagyok, nem nyomja ki. Pár pillanat múlva kapcsolt is, de nem szólalt meg. Hallottam a halk szuszogását a vonal másik végéről, így a kezembe kellett vennem a beszélgetés irányítását.

–        Komolyan nem hittem volna, hogy felveszed – szólaltam meg végül köszönésképpen, igyekezve vidámnak mutatni a hangomat, de legbelül széttépett a kétség.

–        TaeHyung! – mondta ki a nevemet elcsodálkozva. – Honnan szerezted meg a telefonszámom?

–        Nem én voltam, hanem anyám, neki vannak összeköttetései ilyenekre, nem nekem.

–     Miért éppen neked adta meg? – akadékoskodott megint, mire lemondóan sóhajtottam.

–    Bocsáss meg nekem, amiért seggfej módon viselkedtem veled – kértem tőle bocsánatot, mert tudtam, hogy addig nem fogunk semerre sem haladni,a míg ki nem mondom.

–    Bocsánatkérés elfogadva – vágta rá határozottan, nekem pedig majdnem kiesett a telefon a kezemből. – Mit akarsz mondani ezen kívül?

–        Hogy előrébb hozták a meghallgatást, holnap tizenegytől lesz.

–        De mi a suliban leszünk, és nem tudunk elmenni – szörnyülködött azonnal, bár tetszett a „mi” kifejezés.  

–     Ott leszünk, még pedig igazgatói engedéllyel – jelentettem ki ünnepélyes hangnemben.

–        És azt mégis hogyan? – értetlenkedett.

–        Anyu elintézte, hogy ott lehess, csak igazolást kell vinni neki, hogy tényleg ott voltunk.

–        És hogyan szerzek?

–        Anyu az is elintézi.

–        Mert anyud egy szuperhős – nevetett fel lágyan a telefon túloldalán, mire elmosolyodtam.

–        Igen, az.

–        És hogyan jutok el oda, ahol a meghallgatás lesz?

–        Tízre érted megyünk, csak várj meg minket a sarkon – közöltem vele a legegyszerűbb lehetőséget.

–        Rendben, és köszönöm, hogy szóltál – mondta végül.

–        Akkor jó éjt! – köszöntem el tőle.

–        Várj egy kicsit! – fogott bele ismét, s nem is tudtam mit szeretne. – Említetted, hogy Kook elvett tőled olyat, akit szerettél...

–    Igen – bólintottam, de nem szerettem volna elmondani, elég kellemetlenül érintett.

–        NaRi volt az, ugye? – Óvatosan tette fel a kérdést, nem volt rossz szándék a hangjában, csak a puszta kíváncsiság.

–        Igen – feleltem teljes őszinteséggel.

–        Mégis hogyan?

–    Röviden annyi a történet, hogy amikor a lány szakított velem, körülbelül két héttel később újra szerette volna kezdeni, és hiába voltam még akkor is belezúgva, azt mondtam, hogy megfontolom, de mire összeszedtem volna magam, már felesleges volt – magyaráztam nagy lendülettel. – Kook elkezdte elhalmozni mindennel, aminek nagy anyagi vonzata volt, én pedig semmi ilyet nem tudtam neki adni, és már soha többet, nem akart látni.

–        De nekem semmit sem adott még a fiú, feleslegesen vagy kiakadva – figyelmeztetett enyhe szigorúsággal a hangjában.

–     Még! – emeltem ki a legfontosabb szót. – Ebbe ne menjünk bele mélyebben, kérlek! Elfelejtettem NaRit, és vége!

–        De újra ott lesz, és látni fogod!

–        Köszi, hogy ilyen sunyi módon felhívod a figyelmemet a félelmeimre – morogtam az orrom alatt, de HyeMi ezt roppant mulatságosnak találta. – Pihend ki magad, és öltözz fel holnap csinosan! – tanácsoltam, majd kinyomtam a telefont, mielőtt újabb fájdalmas kérdésekkel bombáz.

Tudtam, hogy NaRi ott lesz, de nem hagyhattam, hogy ez befolyásolja a HyeMi iránt érzett kellemes érzéseimet, nekem csak az ő boldogsága fontos senki másé.

/HyeMi/

Nem érettem, hogyan tarthat valaki olyat a barátjának, aki elvette tőle a barátnőjét. Ugyan az feltűnt, hogy JungKookkal a leghűvösebb a viszonya, de akkor is számomra ez érthetetlen volt. Kilenc körül ébredtem fel, és annyira ideges voltam, hogy a gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott össze. Nem tudtam, mit fogok játszani, és azt sem tudtam mit vegyek fel. Hasznosabb választás lett volna egy nadrágkosztüm a hidegre való tekintettel, de végül egy térdig érő fehér hosszú, csipkeujjú ruhára esett a választásom. Nem szerettem az ilyesmit, de kénytelen voltam belebújni. Felvettem egy harisnyát is, egy nagyon vékonyat, egy fekete magas sarkút, a nem égig érő változatban, épp olyat, amiben még menni, sőt játszani is tudtam, meg magamra kaptam a kedvenc fekete bőrdzsekimet. Merész párosításnak tűnhetett, de szerintem jól nézem ki, a hajamat szabadon hagytam, egy gyors alig smink után, hevesen dobogó szívvel hagytam el az otthonomat. Bezártam az ajtót magam mögött, és a megbeszélt helyen várakoztam. Öt percet vártam talán, amikor egy régebbi típusú, sötétkék autó állt meg előttem. Úgy tudtam, hogy TaeHyung nem vezet, ám amikor kiszállt, egy kimondottan csinos középkorú nőt pillantottam meg a volán mögött. A mosolya pont olyan volt, mint a fiúé, és döbbenten esett le, hogy ő lehet az édesanyja, az ő szuperhőse.

A fiú megállt mellettem, és kiakadva nézett rám. Nagyon helyes volt a sötétszürke öltönyében, és nem is gondoltam volna, hogy ő is ennyire kicsípi magát.

–        Elképesztően nézel ki – bókolt azonnal, majd kinyitotta nekem a hátsó ajtó, hogy üljek be.

–        Köszönöm – feleltem enyhén elpirulva, mert nem voltam hozzászokva a hasonló szavakhoz.  Beültem hátra, majd bekötöttem magam. Az anyós ülés mögé helyezkedtem el, onnan ráláthattam TaeHyung édesanyjára. – Jó reggelt! – köszöntöttem a nőt, majd egy röviden meghajoltam.

–        Szia! – mosolyodott el. – Már most mondom, hogy nyugodtan szólíts JiSooknak!

–    Rendben! – Egy kissé kétségbe estem, mert nem szoktak velem ennyire közvetlenek lenni emberek, nem voltam abban biztos, hogy menni fog.

–     Nyugalom! – szólalt meg TaeHyung, amin visszaült az autóba. – Mindig ilyen.

–        Ez megnyugtat – feleltem csendesen.

–        Tudod már, mit fogsz játszani? – fordult az irányomba a nő.

–        Még nem – ráztam meg a fejem.

–        Ezt ajánlom – Nyomott a kezembe egy kottát a fiú.

–        Az egyik kedvencem – szólalt meg ábrándozva JiSook. – Nos, akkor menjünk is, mert a papírmunkát is el kell intéznünk.

Belemélyedtem a kotta olvasásába, és bizonyos helyeken igencsak gyors volt az ütem, de ezzel valóban képes lettem volna brillírozni. Az út csendesen telt, és mindösszesen húsz percig tartott, amíg átértünk Szöul egyik legjobb zenei egyetemére. Kiszálltam a kocsiból, és elképedve néztem a hatalmas épületre.

–        Keressétek meg az alagsort, ott lesz az előadóterem és a színpad. – Szólt az irányunkba JiSook. Annyira csinos volt a sötétkék kosztümben, és olyan biztos lábakon állt az aranyszínű tűsarkúban, amire én magam sosem lettem volna képes. – Ott találkozunk, azt hiszem, a zongoristák fognak kezdeni. Legyetek jók!

Elindult az ajtó felé, én pedig lopva a fiúra pillantottam. Hiába volt rajtam, egy öt centis sarok, így is legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Miért vagyok ennyire pöttöm?

–        Gyere, menjünk, mert ki kell töltened egy papírt – jelentette be, majd megfogtaa kezemet és a bejárat felé vonszolt.

A hónom alá csaptam a kottát, és hagytam, hogy vezessen. Nem mintha nemet mondhattam volna neki.

–        Nem hittem volna, hogy anyud pont ilyen – közöltem vele csendesen.

–        Van valami baj vele? – nézett rám döbbenten.

–        Nem, dehogy! – nevettem el magam. – Hihetetlenül néz ki, és valóban nagyon közvetlen.

–        Majd hétvégén jobban megismerheted – jelentette ki, majd nem szólt semmi.

Egészen egy nagy ajtó is vezetett, ahol egy asztal, és egy mosolygós idős asszony fogadott minket.

–        A meghallgatásra jöttek? – nézett ránk kérdőn.

–        Én nem! – mondta TaeHyung, majd arrébb lépett mellőlem.

–        Csak én! – feleltem, s nehezemre esett visszafogni a nevetésem.

–        Töltse ki ezt, kérem! – nyújtott felém egy papírt.

Elvettem tőle, és sebesen válaszoltam a kérdésekre, mely alapvető adatokat kérdezte, ám a zenei képzettségre nem tudtam írni semmit, sosem kaptam papírt arról, hogy elvégeztem volna bármilyen képzést. Felírtam, hogy a zongora a választott hangszerem, és visszaadtam a papírt az idős hölgynek.

–        Zongora? – pillantott fel a papírból.

–        Igen –bólintottam félősen.

–        Sok sikert! – felelte mosollyal az arcán.

–        Köszönöm – hajoltam meg, és a mellettünk ácsorgó fiúra pillantottam. – Menjünk!

Bementünk a terembe, ami pont olyan volt, mint egy kisebb színházi terem, legbelül a színpad, rajta rengeteg különféle hangszerrel, és mindenfelé vörös bársonnyal borított székek. A színpad előtt a zsűri, ott pillantottam meg Tae édesanyját, aki elmélyülten beszélgetett a többi zsűri taggal. Hihetetlen benyomást tett rám, szerettem volna tőle tanulni, megismerni, hiszen amit a fiú elmesélt nekem róla, lassacskán az én szemembe is egy hőshöz kezdett el hasonlítani.

–     Úgy látom, nagyon szimpatikusnak találod anyámat – parkolt be mellém a fiú.

–        Igen, az. Lenyűgözően szép, és olyan kisugárzása van, ami azonnal rabul ejti az embert – magyarázkodtam.

–        Bámulatos karakter, az biztos – mondta a fiú elismerően.

Pár percig figyeltük a zsűrit, nem szóltunk egymáshoz, amikor egy kellemes női hang szólalt meg mögöttünk, amire a fiú teljesen elsápadt.

–        Tae, olyan régen láttalak! – jelentette be, mire megfordultam.

Megállapítottam, hogy magasabb nálam, jóval soványabb is, de annyira szép arca volt, hogy kevés festéssel is gyönyörűnek nézett ki. Látszott rajta, hogy jó családból származik, a gesztusai is fennköltek voltak, szőke, egyenes fürtjei lágyan omlottak le a vállára, és TaeHyung reakciójából kikövetkeztettem, hogy bizony ő lehet, NaRi.

–        NaRi! – mondta összeszorított fogakkal a mellettem álló, és tudtam, annyira nem vágyott erre a találkozásra, hogy arra szavak nincsenek.

–        Csak nem haragszol rám – kérdezte ártatlan tekintettel.

–        Nem – vágta rá TaeHyung azonnal.

–        Pedig olyan szépek voltunk együtt – folytatta a lány.

–        Tetszik a múlt idő – ismerte el a fiú, majd rám pillantott.

–        Ő az új barátnőd? – Úgy nézett rám, mintha valami szerencsétlenség lennék, viszont megijesztett az önbizalma. Ő nem volt hisztis, mint Rim, láttam rajta, hogy tisztában van a képességeivel, nem is játszotta meg magát, minden mozdulata, a hanglejtése tele volt magabiztossággal.

–        Csak barátok vagyunk – jelentettem ki, mielőtt rémeket látna.

–   Ez szép kifogás, kislány! – mordult az irányomra, mire én meglepetten vontam fel a szemöldököm.

–    Igazat mond – erősítette meg a kijelentésemet a fiú. – És ha kérhetném, most menj el!

–        Jó helyen vagyok itt, a versenyre jöttem, és kész – határozta el magát NaRi, de továbbra is ijesztő pillantással méregetett. – Mond, Tae, van olyan tehetséges ez a lány, mint én?

–    Sokkal jobb, mint te valaha is leszel – szólalt fel TaeHyung a védelmemben határozott hangon.

–        Azt majd meglátjuk – mondta a szőke lány, és összeszűkölt szemmel meredt rám.

Nem reagáltam, és a fiú sem. Úgy álltunk ott, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk, és egyikünk sem tudott megszólalni. NaRi hatalmas mosollyal az arcán intett nekünk, és pedig döbbenten néztem utána.

Pár perc múlva, azt vettem észre, hogy terem megtelik emberekkel, sokan a saját hangszerüket hozták magukkal, amit én nem tudtam megtenni, mivel egyrészt nem volt sajátom, másrészt egy zongorát nehezen cipelném el akárhová is. Egy magas rangú férfi állt fel a színpadra, kezében a mikrofonnal, majd beszélni kezdett.

–    Üdvözlünk mindenkit a Nemzeti kamarazenekar válogatóján! Mindannyiukat meghallgatjuk, és azok, akik a legjobbnak bizonyulnak, felvételt nyernek az akadémiára, ösztöndíjasként! Sok sikert!

Jó lett volna az ösztöndíjas lehetőség, de a zene nem segített abban, hogy külföldön tanulhassak, mint bíró. Csak a pénz része érdekel, de az nagyon. Elsőként egy fiút szólítottak a színpadra, aki hozzám hasonlóan zongorázott. Gondoltam, hogy legalább tíz percet igénybe vesz a produkciója, így elterveztem, hogy kiszaladok a mosdóba, áttanulmányozom a kottát, meg felfrissítem magam, hogy a legjobb formámat hozhassam. Felálltam a helyemről, de Tae azonnal elkapta csuklómat.

–        Hová indulsz? – kérdezte azonnal kissé aggodalmasan.

–    Nem fogok elszökni, csak kiszaladok a mosdóba – mondtam vállvonogatva. – Ennyire ne aggódj már! – Elmosolyodtam, de ő továbbra is aggódó tekintettel nézett rám.

–        Biztos, ne menjek el veled?

–        TaeHyung! – szóltam rá, majd rosszallóan megcsóváltam a fejem.  

Kiszedtem a kezem az övéjéből, és kisiettem az ajtón. Amikor bejöttünk a főbejáraton, láttam a kiírást, hogy merre van a mosdó, így felfelé igyekeztem a lépcsőn, és reménykedtem abban, hogy nem engem fognak következőnek szólítani. Beléptem a helyiségbe, magamra csuktam az ajtót, beálltam a tükör elé. Eléggé megviselt volt az arcom, tele voltam kétségekkel, és most, hogy láttam NaRit, még inkább nem tudtam eldönteni, mit eszik rajtam, amikor a volt barátnője, annyira gyönyörű, én pedig elbújhatok mellette szépségben.

–        Hát – szólalt meg mögöttem egy hang, és a tükörből láttam a lányt, aki hanyagul neki dőlt az egyik fülke ajtajának. – Úgy tűnik TaeHyung igazán lejjebb adta az elvárásait.

–        Vagy épp te vitted túl őket túl magasra – jelentettem ki határozottan, majd megfordultam az irányába.

–     Pedig tényleg rendes srác volt, kár, hogy egy olyan szépséget elveszett, mint én – folytatta a lány lekezelő hangnemben.

–       Inkább csak egy beképzeltet – javítottam ki flegmán megvonva a vállam.

–      Úgy vélem, te vagy az, aki nem tudja, hol a helye – förmedt rám, majd fenyegetően közelebb lépett hozzám. A kezemben lévő papírra siklott a pillantása, és olyan gyorsan kitépte a kezemből, hogy nem bírtam reagálni rá. – Na, lássuk csak...

–        Örülnék, ha visszaadnád! – emeltem fel a hangomat. – Anélkül nem fogok tudni játszani!

–        Épp ez a lényeg – gonosz pillantással méregetett, és tudtam, hogy ha nem nézhetem át még egyszer legalább azt a kottát, nekem végem. Emlékeztem bizonyos részeire, de nem mindre, vissza kellett szereznem. NaRi gúnyosan elmosolyodott, a kétségbe esésem láttán, majd határozott mozdulatokkal elindult az ajtó irányába. – Ha kell, vedd el!

Azt szerettem volna. Kinyílt az ajtó, a jobb kezemmel megkapaszkodtam az ajtófélfában, hogy hamar utána tudjak lendülni, de a következő pillanatban erősen rányomta az ajtót az ujjaimra, melyek halk reccsenéssel, mély, lüktető fájdalom keretében megadták magukat. Azonnal a másik kezembe kaptam a sérültet, és hagytam, hogy magával vigye a kottát. Alaposan szemügyre vettem jobb kezemet, döbbentem néztem, a középen lévő három ujjam, igen érdekesen meredt a nagyvilágba, a felső ujjpercek és az alatta lévő részek lilás színben pompáztak. Megpróbáltam behajlítani őket, és óriási fájdalom keretében, ökölbe szorítottam a kezem. Lassan kinyújtottam, szinte könnybe lábadt a szemem annyira fájt, és tisztában voltam azzal, hogy lőttek a meghallgatásomnak, mert ugyan szerencsére nem törtek el, de összezúzódott ujjakkal nem bírok játszani, hacsak ki nem találok valamit...

/TaeHyung/

Legalább öt perce elment, nem mintha számoltam volna a másodperceket, de percenként az órámat lestem. Mindegy egyes ajtónyitásra felkaptam a fejem, de amikor NaRi nagy mosollyal az arcán, szinte ugrándozva jött vissza a terembe, kissé pánikba estem.

–        Ezt majd add vissza a barátnődnek – nyomta a kezembe a kottát, amit HyeMi kapott.

–        Hogyan jutottál hozzá? – sandítottam rá gyanakodva.

–        Az, az én titkom – nevetett fel, majd elsietette a színpad irányába.

Gyanús volt nekem, de bíztam abban, hogy HyeMi hamarosan visszatér, de minden hiába. A színpad mellett állva pillantottam meg, a jobb keze a másikban pihent, és messziről láttam rajta, hogy baj van. Közelebb lépdeltem hozzá, de nem láttam semmit sem, viszont amikor felszólították a színpadra, a szívem kihagyott egy ütemet. Kotta nélkül nem fog tudni játszani, és nagyon gyorsan tanult, az izgalom miatt tudtam, hogy el fogja felejteni. Eldöntöttem, hogy megkeresem anyut, vegye rá a többieket arra, hogy ne a lány legyen a következő versenyző.

HyeMi felment a színpadra, látszódott rajta, hogy fájdalmai vannak, még pedig fizikai, és sejtetem, Nari keze van a dologban. Megütögettem anyu vállát, aki kérdőn hátra pillantott.

–        Kotta nélkül nem játszhat! – mutattam fel a kezemben pihenő papírt.

–        Hogy került ez hozzád? – nézett rám anyu döbbenten.

–        Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Lehet, hogy valahol elhagyta.

–     Nyerek neked időt, hogy oda tudd adni neki – jelentette be, mire gyorsan adtam az arcára egy puszit.

–      Te vagy a legszuperebb anya – feleltem, majd a színpad széléhez siettem.

A vezető felállt, majd a lány felé fordult egy csomó kérdéssel.

–        Lee HyeMi – mondta ki a nevét határozottan.

–        Igen – bólintott a lány félénken.

–        Zongorán fog nekünk játszani.

–        Nem tudom – válaszolta kissé összezavarodva. Anyu, csinálj valamit.

–      Ugyan már! – hallottam anyám nyugtató hangját. – Mindenki látja, hogy szegény lány nehezen viseli ezt a rivaldafényt, hagyjunk neki egy kis időt, amíg összeszedi magát.

–      Rendben! – adta meg a magát a főkarmester, majd intett a lánynak, hogy lemehet a színpadról. – De ön lesz a következő, addig szedje össze magát! – HyeMi ismét bólintott. – Akkor lássuk, jöjjön Kwon NaRi!

A kijáratnál vártam rá, hogy kezébe adhassam a kottát, de olyat láttam, amire egyáltalán nem számítottam. Valaki teljesen tönkretette a kezét, alkalmatlanná tette arra, hogy játsszon. Elkerekedett szemekkel nézett rám, és hálát adtam az égnek, hogy csak ketten voltunk a folyosón. Fájdalmas grimaszt vágott, amikor a kezembe vettem az ő sérült kezét. Döbbenten néztem a lilás színben játszó ujjait, melyeket nehezére esett behajlítani is.

–        NaRi volt? – kérdeztem azonnal.

–        Baleset volt – felelte, de nem tűnt őszintének.

–        Mi művelt az a nőszemély? – faggattam tovább, miközben közelebb léptem hozzá. – És ne merj hazudni!

–        Tényleg baleset volt – ellenkezett. – Rácsapódott a mosdó ajtaja.

–        Vagy épp rácsapta...

–     Igen, elvette a kottát, én utána indultam, de az ajtófélfába kapaszkodtam, mire rácsapta az ajtót – hadarta el gyorsan, és az arcát lassan könnyek ezrei áztatták. Magamhoz vontam óvatosan, a sérült kezére vigyázva, úgy próbáltam megnyugtatni.

–        De így nem játszhatsz! – vetettem ellen, amint elhúzódott tőlem.

–        Játszani fogok – erősködött gondolkodás nélkül.

–        Le sem bírod ütni a billentyűket, mégis hogyan gondolod, sőt ahogy néztem pont azzal a kézzel kell a nehezebb dallamot végigvinned, nem fog menni – magyaráztam dühösen, annyira bosszantott a makacssága.

–        Majd játszom a másik kezemmel – nézett rá az épp kezére.

–     Hogy mi? – értetlenül meredtem rá. – Keresztezett kézzel akarsz játszani? Te megőrültél.

–        Ha nem próbálom meg, akkor örömet adok NaRinak, és lehet, hogy menni fog – vélekedett, de én nem voltam biztos abban, hogy alaposan végiggondolta az egészet.

–        És a fájdalom? – kérdeztem, mivel amint megmozdította az ujjait, hangosan felszisszent.

–     Kibírom – vágta rá. – Ne csináld ezt, Tae! – ellenkezett szomorúsággal a hangjában. Te rángattál ide, akkor végig is viszem a terveket, akár mi lesz!

–         Miattam, ne áldozd fel magad – szóltam rá, és el sem hittem, hogy miattam, és nem Kook miatt akar áldozatot hozni, de akkor sem hagyhattam neki ezt az őrültséget.

–     A zenéért teszem – mondta határozottan, nehogy egy percre is álomvilágban érezhessem magam. – De úgy fogok ott ülni, mintha neked játszanék.

–        Nekem? –néztem rá elkerekedett szemekkel.

–        Csak neked – mosolyodott el, de fél pillanatig tartott, hiszen sejtésem szerint a sérült keze újra nyilallni kezdett.

–        Vigyázz magadra! – mondtam lágyan, majd óvatosan megfogtam az arcát két oldalról, és magamhoz húztam. Finoman a homlokára nyomtam az ajkaimat, mert tudtam, hogy megcsókolni nem fogja hagyni magát

Pár pillanatig egymásra meredtünk, de megütni nem akart, aminek nagyon örültem. Végül csak felszólították a színpadra, és az első sorban néztem végig, hogy milyen technikai vívmányra képes a sérült kezével.