25. fejezet - Közös feladat

/TaeHyung/

Hát ez nem volt egyszerű menet. Mondhatjuk úgy is, hogy mindkettőnk számára kínkeserves beszélgetés, vagy inkább vita volt. De nem értettem, miért sír, ha ő mondta ki, végez velem... Utána mehettem volna, megkérdezni legalább ezt, ám nem láttam értelmét. Tudtam, hogy nem ez volt az utolsó ilyen kínos vitatkozásunk, lesz ebből több is, de kíváncsian várom a fejleményeket. Végül csak rászántam magam arra, hogy bemenjek a lakásba, remélve azt, hogy nem futok össze senkivel, csak éppen ezen terveim akkor dőltek dugába, amikor anyám a konyhából rám kiáltott, amint éppen a felfelé vezető lépcső próbáltam eliszkolni.

–        Ne menekülj! – szólt ki a konyhából határozott hangon, így egy kelletlen sóhaj keretében elcammogtam a helyiségbe. Unottan dobtam le magam a székre, de anyám villámló pillantása kissé megrémített. – Megjegyzem, hogy fél kilométerre van az a faház tőlünk, de én innen hallottam, ahogy üvöltöztök egymással!

–        Na, legalább van hangom! – lelkesültem fel. – Jól van már! Nincs semmi baj!

–        Biztos vagy abban, hogy neked ez a lány kell? – tudakolta anyám aggodalmasan.

–        Igen, ő! – vágtam rá. Ezen nem kellett gondolkodnom sem.

–        Tudod, nagyon nem szeretném, ha megint az lenne a helyzet, mint NaRinál.

–        Pedig az tök jó buli volt – forgattam a szemem.

–        Az, valóban – emelte fel a hangját. – Eszem ágában sincs még egyszer a fiamat, ágyhoz kötözve látni, vastagon bebugyolált csuklóval látni, hogy nehogy véletlenül kárt tegyen magában, miközben a pszichiáterek csak azt mondogatják, hogy biztosan megőrült.

–        Omma! – szóltam rá szelíden, jelezve számára, hogy túlreagálja a helyzetet. – Bár most, hogy mondod, megyek, keresek egy jó fajta pengét, hogy felvagdoshassam az ereimet.

–        TaeHyung! – rivallt rám, szinte teljesen kikelve magából. – Ez meg se forduljon a fejedben!

–        Pedig vérrel egész jó dolgokat lehet festeni – világosítottam fel, de láttam rajta, hogy nem nagyon kellene ennél jobban kihúznom nála a gyufát, mert akkor végérvényesen eltilt HyeMitől, azt pedig nem akartam.

–        Neked elment az eszed! – mérgelődött. – Jobb lenne, ha lemondanál róla!

–        Szó sincs róla! – ellenkeztem, majd lágyan felnevettem. – Nem mondok le HyeMiről.

–        Megéri egyáltalán?

–        Ő még ennél többet is meg ér, de nem kell aggódnod! Nem fogok magamban kárt tenni, az már nem én vagyok.

–        Csak aggódom érted! – higgadt le egy kicsit.

–        Elhiszem, de teljesen felesleges – mondtam neki nagyon komoly hangon, remélve, hogy elhiszi, pedig valóban így gondoltam. Lehet, most elég reménytelennek tűnik a helyzet, de innen csak felfelé vezethet az út. Hiszem azt, hogy ez az egész nem fog sokáig tartani. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem esik szarul, hogy szívem hölgye éppen egy másik pasi karjaiban van, de láttam rajta, hogy annyira azért nem lelkesedett érte. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez mindösszesen a bosszantásomra megy, ám rajtam mindenki meg lesz lepődve, amikor közlöm, nem érdekel a helyzet. Ez is a nagy tervem egy rész...

–        Jól van! – sóhajtott anyám lemondóan. – Tűnés aludni!

–        Oké! – mosolyodtam el, majd egy utolsó ölelés után, a szobámba indultam.

A zuhany után, még leültem az asztalomhoz, volt bennem némi zavaros gondolat, és arra gondoltam, hogy a bennem lévő érzéseket rímekbe kellene szedni, akkor talán jobb lesz. Nem voltam valami nagy költő, életemben mindösszesen kétszer írtam versszerűt, de nem arattam vele nagy sikert, de most mégis úgy éreztem, hogy ennek meg kell íródnia, hogy holnap HyeMi kezében landolhasson, talán ez nem végzi a szemetesben. Amint végeztem, és első olvasásra jónak tűnt, szépen beborítékoltam, s olyan kómásan dőltem az ágyamba, hogy egyetlen pillanat alatt el is aludtam...

-

Másnap reggel, amikor felébredtem már senki sem volt otthon. Bezártam az ajtót, és a buszra siettem. Nagyon hamar beértem, egy rövid időt a srácokkal töltöttem, az egyik kedvenc padunknál ücsörögtünk, amikor JungKook is megjelent, kéz a kézben HyeMivel. A szíven azonnal görcsösen összerándult, de olyan sebességgel felül sikerült írnom az érzést, hogy magam is meglepődtem. Amint a lány érzékelte a jelenlétemet, inkább messziről intett a többieknek, majd sarkon fordult, és az épület irányába sietett. Tudtam, hogy az óra után is odaadhatom neki az üzenetemet, mivel az első óránk éppen irodalom lesz.

–        Üdv! – köszöntött minket a fiú. – Örömmel jelentem be, hogy HyeMivel egy párt alkotunk! – Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, mire én belendültem a tervem első pontjába. „ Zavarj össze mindenkit!”

–        Nahát, nahát! – tapsoltam meg, mire mind a négyen elkerekedett szemmel néztek rám. – Igazán gratulálok!

–        Te most jól vagy? – kérdezte döbbenten HoSeok.

–        Ennyi is volt? – faggatózott JiMin, aki hasonlóan alig jutott szóhoz. YoonGi nagy méregetett, de nem szólt semmit, tudtam, hogy ő is hülyének néz.

–        Igen, jól vagyok – feleltem higgadtan. – Nem, nem ezt mondtam! – Annyira jeges volt a hangom, hogy kissé a frászt hozhattam rájuk, de ettől, csak még jobban éreztem magam. Lassan felálltam, majd JungKook irányába lépdeltem. – Tényleg gratulálok, de egy valamit azért jól jegyezz meg! – Közelebb hajoltam hozzá, hogy a szavaimnak megfelelő nyomatékosítása is legyen. – Csak egyszer bántod meg, használod ki, töröd össze a szívét úgy, hogy sírjon is miattad, akkor átrendezem a képedet, és halott ember vagy!

A fiú reagálni sem tudott, csak kiakadva nézett rám, hogy mindösszesen ennyi, de ha egyszer beindulok, akkor nem menekülhet. Csupán ártson HyeMinek, és kicsinálom. Mosollyal az arcomon hagytam ott a társaságot, s az épületbe siettem, hogy részt vehessek egy nem túl izgalmas irodalom órán. A tanár éppen időben ért be, JiMin és HoSeok pedig egyetlen pillanattal a tanár után, így számíthattak a büntetésre. Fél szemmel azt lestem, hogy a lány, mit is csinál, de amint előkészítette a dolgait, mereven a tanárnőre figyelt, aki nagy örömmel kezdett bele az óra anyagába.

–        Nos, gyerekek! – fogott bele a monológjába. – Mától kezdve öt órán át, az európai irodalom egyik legjelentősebb drámaírójával fogunk foglalkozni, név szerint Shakespeare-rel, akinek az egyik legszebb tragédiáját vesszük, még pedig a „Rómeó és Júlia” címűt. Ki tudja megmondani, hogy miért is fontos ez a mű?

Láttam, ahogy HyeMi jelentkezik, azon csodálkoztam volna, ha nem teszi. Ő mindig mindenre tudja a választ.

–        Igen, HyeMi! – szólította fel a tanárnő.

–        Mert két ellenséges család gyermekei között végzetes szerelmet dolgozza fel – most a lány, mire kissé ledöbbentem. – Ezen felül, ami számomra még központi témaként feltűnik, hogy amolyan szerelem első látásra dolog történik a fiatalok között, tekintve, hogy a történet mindösszesen négy vagy hat nap alatt lejátszódik.

–        Majdnem helyes! – dicsérte meg a lányt. – Majd részletesen fogunk foglalkozni a történettel, a szereplőkkel, és maga a mű szerkezetével is, de szeretném, ha következő órára...

–        De az holnap van – háborodott fel az egyik lány az első padsorból.

–        Valóban – bólintott a tanárnő, s nagyon boldognak látszott. – Úgy tűnik, hogy a délutánt a könyvtárban töltitek. – Erre halk sutyorgás tört ki a teremben. – Nos, akkor párokban fogtok dolgozni – itt felkaptam a fejem – és éppen ezt a szerelem első látásra tényezőt fogjátok boncolgatni, még pedig olyan módon, hogy tételezzük fel, ha a két főszereplő nem egymásba szeret, hanem teljesen másba?

–        Tanárnő? – tette fel az előbb sopánkodó lány kezét. – Én ezt nem értem?

Sajnos én értettem. Tökéletes jellemezte a helyzetemet Hyemivel, hiszen mi is szerelembe estünk első látásra, csak az a baj, hogy nem egymásba...

–        Úgy értem, írjátok meg, hogyan érezte volna magát, mondjuk... Rómeó, ha ő beleszeret azonnal Júliába, de a lány viszont másba, vagy éppen fordítva – magyarázkodott a tanár, bár éreztem a hangján, hogy unja a magyarázkodást. Legszívesebben felröhögtem volna kínomban, hogy ez ennyire abszurd és morbid, hogy éppen egy ilyen témában kell írnom... Már csak az volta kérdés, hogy ki lesz a párom... és akkor... – Akkor lássuk a párosokat... Kezdjük Kim TaeHyunggal – Úgy éreztem, hogy én leszek az első, de aztán, amikor kimondta a párom nevét, majdnem leestem a székemről. – Szeretném, ha Lee HyeMi lenne a párod.

–        Nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ötlet – akadt el a lélegzetem is.

–        Egyetértek! – helyeselte a lány is, amin meglepődtem viszont. – Nem szeretnék vele párban lenni.

–        Ez az én döntésem, és ez szándékos, a ti munkátokra vagyok a legjobban kíváncsi. – Egy sejtelmes mosoly jelent meg a nő arcán, de a szememet HyeMin tartottam. Lemondó sóhaj hagyta el a száját, és éreztem, hogy annyira vágyik a társaságomra, mint én az övére... semennyire...

Gyorsan elsorolták a párosokat, és mily meglepő JiMin és HoSeok büntetés helyett egymást kapták meg, így nehéz lesz női aggyal gondolkodniuk. Én viszont arra lettem volna kíváncsi, hogy azok ketten, mit hoznak össze, mert egyikük sem képes hosszú szövegeket írni, most viszont össze kell hozni legalább három oldalt. Nekem nem lesz nehéz, hiszen HyeMi nagyon okos, csak el kell érnem, hogy ne öljön meg. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy mindketten úgy véljük ez a sors kegyetlen iróniája, hogy egy ilyen témában éppen kettőnknek kell együtt dolgozni, mivel annyira érintettek vagyunk benne, hogy akár velünk is megtörténhetett volna, sőt meg is történik ebben a szent pillanatban. Az órának lassan vége volt, a kicsengetéskor éppen meg tudtam a lányt állítani, kellettek a részletek, meg oda akartam adni neki az előző esti irományomat.

–        Hol hozzuk össze? – kérdeztem tőle, de nem nézett a szemembe sem, ami eléggé bántott. – Jó lesz a kávézóban? Ezt pedig – nyújtottam fel a borítékot, melyet félve vett el tőlem. – Ne dobd a szemetesbe, kérlek. Olvasd el, légyszíves.

–        Jól van! Órák után, akkor ott találkozunk! Nem akarsz inkább könyvtárba menni?

–        Minek? – vontam fel a szemöldököm. – Én egy zsenivel fogok dolgozni.

–        Ez túlzás! – kapta fel a tekintetét, de lágyan elmosolyodott. – Akkor délután.

–        Már várom! – intettem utána, de a mosolya mindent megért.

Boldogabban hagytam el termet, és közben valóban alig vártam, hogy kettesbe lehessek vele. Épp egy olyan témában, ami kellemetlenül érint, s legalább elmondhattam neki, hogy mit is érzek valójában.

/HyeMi/

Nem tudtam volna megmondani, hogy amikor elrohantam tegnap este Tae-től, miért is sírtam. Egyszerűen sok volt nekem ez az egész, túl sok dráma, túl sok érzelem. Nem éreztem semmi különlegeset JungKook iránt, inkább csak TaeHyung bosszantása miatt mondtam igent a kapcsolatba lépésre. Tudtam, hogy dühös lesz, és az is volt, ma viszont semmi baja, sőt talán még nyugodtabb is az átlaghoz képest. Valahogy éreztem, hogy mi ketten együtt fogunk dolgozni, de hogy épp ilyen témában, az végképp röhejes. Valamit majd csak összehozunk... Ott hordoztam magamnál a borítékot és nagyon érdekelt, hogy mi is van benne, mert sejtelmem sem volt, hogy mit akarhat tőlem a történtek után. Az egyik legmesszebb lévő padot szemeltem ki magamnak, egyenesen át kellett mennem az iskolához tartozó parkon, de az ebédszünetem fél órája tökéletesnek bizonyult, hogy egyedül, magányosan tanulmányozzam át a boríték tartalmát. Kinyitottam, és döbbeneten vettem észre, hogy egy verset véstek a papírra, mely a „Vallomás” címert viselte, de elolvasni nem tudtam, mert egy szőke fej jelent meg mellettem. Gyorsan visszatettem a papírt a helyére, majd alaposan elrejtettem, hogy NaRi véletlenül se vegye észre.

–        Mit keresel itt? – néztem rá összeszűkölt szemekkel.

–        Hamarosan én is ebbe a suliba fogok járni – jelentette be. – Csak sajnos az eggyel alattad lévő osztályba, mert nem sikerültek valami fényesen a különbözeti vizsgáim.

–        Te most szívatsz engem? – hökkentem meg. Miért kínoz engem a sors?

–        Nem – nevetett fel. – Örülök annak, hogy összejöttél Kookkal.

–        Valóban? – gyanakodva méregettem őt.

–        Igen, még mindig jobb, mint TaeHyung!

–        Na, ezt nem veszem be.

–        Amúgy is, olyan jó volt látni, hogy szenved amiatt, hogy megint elvesztett valakit, aki valójában nagyon szeret – mondta a lány könnyed hangon, ám a szavai meglepő gonoszságról árulkodtak. – Olyan könnyű volt elcsábítani, ha az ember tudja a gyenge pontjait.

–        Menj el, mielőtt kitörök magamból! – fenyegettem meg, de a lány csak felnevetett.

–        Nehogy azt hidd, hogy a tetteim ellened irányultak – állapította meg egy gonosz vigyor keretében, én pedig baromi rosszat sejtettem.

–        Hanem? – vontam fel a szemöldököm.

–        Egész végig azon voltam, hogy tönkre tegyem TaeHyung életét.

–        Miért, hiszen szeretett téged, te voltál az, aki összetörted a szívét? Ennek nincs értelme. JungKook volt az, aki lecsapott téged a kezéről...

–        Részben – fogott bele a lány, és nem értettem, hogy miért éppen most mondja el az élete történetét. – Valóban odavoltunk egymásért Tae-vel, de aztán megjelent Kook, és közölte velem, hamarosan Tae hamarosan nem lesz olyan jó parti. Nem értettem, miért, de amint a srác teljesen elvesztette a vagyonát, nekem pedig pénzre volt szükségem, kénytelen voltam Kookhoz fordulni.

–        Miért kellett a pénz? – faggattam. –  Új ruhákra? 

–        Nem – komorodott el. – A nővéremnél akut leukémiát állapítottak meg, és nem bírtuk fizetni a kezelést...

–        És jött JungKook, hogy majd ő kifizeti? – kérdeztem közbe, de amit mondott alapvetően szíven ütött.

–        Igen, azt mondta, hogy hagyjam ott TaeHyungot, és jöjjek össze vele, így az apja nem fog gyanút a pénz miatt. Nem volt más választásom.

–        Miért nem mondtad meg Tae-nek, hogy ezért hagyod ott, nem azért, mert nem szereted? – csodálkoztam el. – Megértette volna, meg mondhattad volna neki, hogy a nővéred ekkora bajban van, és segítségre van szükséged.

–        Nem volt merszem rá, Kook folyton azzal fenyegetett, hogy visszavonja a pénzt, és aztán valamennyire túltettem magam a szerelmemen, szinte elfelejtettem – mesélte tovább a lány, s nagy elképedéssel hallgattam őt. – A nővérem valamennyire rendbe jött, viszonylag most is jól van, de ha nincs Kook, biztos, hogy meghal.

–        És utána gondolom, vissza szerettél volna menni TaeHyunghoz?

–        Igen, de azt mondta utál engem, és menjek a fenébe, viszont akkor is éreztem még iránta valamit, alig bírtam kiheverni, olyanokat vágott a fejemhez, amiket nem tudtam neki megbocsájtani.

–        De ha ott akkor elmesélsz neki mindent, most is együtt lennétek.

–        Aztán végül csak Kook mellett maradtam egy kis időt, de ez nem tartott sokáig. Megfogadtam, hogy bosszút állok Kim TaeHyungon, amiért akkor seggfej volt velem, és te pont kapra jöttél.

–        Vagyis igazából nincs velem semmi bajod? – kérdeztem elakadó lélegzettel.

–        Nincs. A tervem, hogy kikészítsem őt, sikerrel járt, te haragszol rá, és összejöttél Kookkal – vigyorodott el.

–        Tudod, nem értelek. Volt egy jó kapcsolatod, és lehetne a mai napig, ha Tae-t beavatod, de nem tetted, mert gyáva voltál, ehelyett gyerekes bosszúvágyból, tönkre akartad tenni?

–        Igen, elég szépen összefoglaltad.

–        Te tényleg nem vagy eszednél.

–        Lehet, hogy mégsem vagy annyira szimpatikus – mérgelődött, majd felpattant a padról. – Erről senkinek egy szót sem, különben neked sem fogok kegyelmezni!

–        Nem félek! – húztam ki magam büszkén.

–        Majd fogsz! – mutatott be egy ördögi kacajt, s sietős léptekkel távozott.

Teljesen ki voltam bukva a szavaitól. Volt ráció a tetteiben, de ez ovis bosszúvágy, kész vicc. Ha én lettem volna ilyen helyzetben, akár van a páromnak pénze, akár nem, elmondtam volna neki mindent, és nem hagytam volna, hogy ez befolyásoljon. Hiszen, ha az embernek van egy olyan lelki társa, akivel mindent megoszthat, akire mindenben számíthat, aki támaszt nyújt neki a legnagyobb bajban is, az a világon az egyik leggazdagabb ember. El akartam felejteni NaRi hirtelen jött vallomását, mert sokk volt számomra. Elkönyveltem magamnak, hogy valóban annyira hülye, mint amilyennek látszik.

Ismét magamhoz vettem TaeHyung üzenetét, és valahogy a szőkeség szavai után kezdtem másképp tekinteni rá. Talán már nem is utáltam annyira... Elkezdtem olvasni a verset, mely annyira szép volt és megható, hogy minden egyes sornál éreztem, hogy folynak a könnyeim. Amint a végére értem, hangos zokogásban törtem ki, egyszerűen nem hittem el, hogy ez pont Tae irománya. Egyszerűen megindító volt. Újra neki láttam az olvasásának, de ezúttal hangosan olvastam fel:

„Vallomás

Amikor éjszakánként lehunyom a szemem,

és a sötétség mélyén kezem feléd nyújtom.

De most bárhogy próbálkozom, bárhogy igyekszem,

tudom, hogy már sosem érhetlek téged utol.

Miközben nézem, ahogy lassan eltávolodsz,

és az alakod egyszer csak elhalványodik,

Időnként felidézem a szép a mosolyod,

s ez a felemésztő érzés tisztává válik.

Talán ideje elbúcsúznom, felejtenem,

kinyitnom a szemem, és végre felébrednem.

Remélem, megérted, de nem engedhetlek el,

történjék bármi, neked mellettem a helyed.

Elég a fájdalom, nincs semmi a szívemben,

csupán az idő, mely ijesztően elszalad,

és majd begyógyítod ezeket a sebeket,

melyek a viszonzatlan érzésből fakadnak.

Jobb lenne karjaidból gondolni a holnapra,

mintsem céltalanul bolyongni és feladni,

Könnyebb lenne egy közös jövő ebben a bajban,

de nélküled az életem szét fog hullani.

Szórd szét szirmaid elátkozott világomban,

bárhol legyél, vakon követhessem nyomodat,

Örökké te tartod szívemet leláncolva,

hiszen ennyire elveszett még sosem voltam.

Bárki próbál majd az idők során közénk állni,

nem érdekel, én itt leszek, itt fogok rád várni,

Mert a szívemből téged senki sem tud kizárni,

tudom, hogy ez a szerelem rohadtul tud fájni.

Csak végre, kérlek, halld meg a segélykiáltást,

mert nagyon nem akarom a végső búcsúzást.” *

Annyira el voltam a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hamarosan becsengetnek, és én így is eléggé késében voltam.

-

Órák után elég hamar a kávézóban voltam, és amint odaértem, letettem magam a pulthoz. A nagynéném szokás szerint a megrendeléseket teljesítette, de amikor megpillantott, kapásból elszörnyedt.

–        Aish! – sóhajtott. – A szokásosnál is szarabbul nézel ki.

–        Köszi, hogy ezt ilyen szépen megállapítottad! – jegyeztem meg kissé morogva, de JiYeon elmosolyodott.

 –    Megint a pasikkal van a baj?

–        Azokkal csak a baj van – ismertem el, majd megkerestem Tae versét, és a kezébe nyomtam. Pár pillanat alatt elolvasta, és elismerően füttyentett.

–        Ezt TaeHyung írta? – kérdezett rá.

–        Ennyire nyilvánvaló? – vontam fel a szemöldököm.

–        Erős a mondanivalója, simán ki lehet következtetni, ha az ember ismeri az előzményeket.

–        Az a gáz, hogy valójában összejöttem JungKookkal – vallottam be, de annyira kényelmetlen volt ez bevallani.

–        Minek? – csúszott ki JiYeon száján a kérdés. Na, igen... én is ezt kérdezem magamtól. Talán mégsem volt olyan jó ötlet.

–        Nem tudnám megmondani. Ő volt az egyetlen, aki a közelemben volt, és érdeklődött utánam.

–        De nem szereted őt? – faggatott tovább a nagynéném, majd keresett egy tollat, s a Tae-től kapott lapra vésett valamit. Elém tolta a papírt meg az íróeszközt, és döbbenten vettem észre, hogy húzott egy vonalat középre, egyik oldalra TaeHyung nevét írta, a másikra pedig Kookét.

–        Mit akarsz ezzel? – értetlenkedtem.

–        Segítek dönteni – vonta meg a vállát. – Írd fel, hogy melyik sráctól mit kaptál, olyat ami segített előrébb vinni az életedet.

–        Ha JungKookkal kezdem, hát... fizetni akarta a tandíjamat, itt a suliban is, és az egyetemit is. Venni akart eg zongorát, el akart halmozni mindenféle drága dologgal, de ezen kívül semmi más.

–        És mi a közös ezekben?

–        A pénz? – tippeltem. – Ha meg Tae-t vesszük... – Elgondolkodtam egy rövid ideig. – Sok könnyet okozott, de közben imádok vele vitatkozni, olykor úgy tud rám nézni, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája, annyi harag gyűlt fel bennem iránta, hogy néha majd felrobbanok, ám ennek ellenére nem rossz vele lenni, csak kissé fárasztó... – Hirtelen eszembe jutott az is, hogy olyan jól tud csókolni, hogy abba még a lábam is beleremeg, aztán pedig... Nem akartam arra a bizonyos reggelre gondolni, amikor olyanra vettem rá, amit én magam megbántam, de nem azért, mert szánalmas lett volna, hanem mert hülyeséget csináltam.

–        És ebben mi a közös? – szólt bele a gondolataimba JiYeon.

–        Nem tudom – feleltem vállvonogatva.

–        Az érzelmek, mélyről jövő, intenzív érzések.

–        És ez miben is segít? – akadékoskodtam továbbra is.

–        Egyszer az életben hallgass rám, kérlek. Két házasság után csak tudom, hogy mi az, ami igazán számítani tud egy kapcsolatban.

–        Az lehet, de... nem tudom.

–        Válaszd azt, aki kevesebb pénzt költ rád, mint amennyi időt fordít – mondta sejtelmesen, de ennek ellenére is értettem, mire céloz. Vagyis maradjak Tae-nél, hiszen ő legalább velem is foglalkozik, és nem költ rám egy centet sem, mégis tartalmasabb az a történet, amit ketten átéltünk.

Pár pillanatig még agyaltam, amikor végül befutott a társam. Úgy éreztem, hogy ha közös feladatról lesz szó, minket úgy is egy csapatba osztanak.

–        JiYeon – fordultam kérdő tekintettel az irányába. – Elfoglalhatjuk a dolgozószobádat?

–        Kettesben? – mosolyodott el.

–        Nem vagy vicces – korholtam le, de lágyan felnevetett, és a szoba irányával bökött a fejével, így kézen ragadtam TaeHyungot, aki kissé meglepődött a gesztusomon, de szó nélkül követett.

Kényelmesen elhelyezkedtem a gép előtt, a fiú hozott magának egy széket, és leült mellém. Hosszú perceken keresztül csak bámultuk egymást, és annyira untam ezt az ostoba játékot, hogy keservesen felsóhajtottam.

–        Tudod – fogtam bele. – Nekem sem kellemes ez a helyzet, de ha akarod egyedül is megírom, majd azt mondjuk, hogy együtt írtuk meg.

–        Nem, nem, nem – rázta meg a fejét. – Szeretném, ha a véleményem benne lenne.

–        Megjegyzem, hogy a témáról majdnem mindenki ugyanazt gondolja.

–        Mi van, ha nem? – vonta fel a szemöldökét.

–        Te most kötözködsz? – kérdeztem tágra nyílt szemmel, kissé talán elborzadva.

–        Én ugyan nem – jelent meg egy röpke mosoly az arcán.

–        Akkor mond el, szerinted, mit érezhetett Rómeó, hogy az ő Júliája másba esett bele? – tettem fel a kérdést a lehető leggunyorosabb hangnemben.

–        Először is, ez egy borzalmas érzés, amikor az imádatod tárgya egy másik fiúval van, olyan mintha a szívedet összenyomnák, hirtelen semmivé válik szinte az egész életed, hogy a lány figyelembe sem veszi a próbálkozásaidat, hogy küzdesz, mindenben mellette állsz, és ez nem elég neki... ez egy felemésztő érzés, de tudod, mi az egyetlen dolog, ami marad...

–        Miért van egy olyan gyanús érzetem, hogy ez most a velem kapcsolatos érzéseidet írja le? – gyanakodva néztem rá. Tudtam, hogy ez a téma éppen az ő helyzetét írja le, s talán kicsit az enyémet is. – Amúgy mi az, az egyetlen dolog, ami megmaradt?

–        A remény... Annak a reménye, hogy egyszer talán vége lesz a rémálomnak, hogy, akit szeretek végre az enyém lehet... De tudod, mi a legnagyobb baj a reménnyel? – Megráztam a fejem, hiszen szememben a remény egy pozitív dolog. – Hogy szép lassan megöl...

–        Ez pont az, amit ilyen esetben az emberek éreznek, az alapvető emberi tulajdonságaikban nem különbözünk egymástól – magyaráztam neki. – Én is így éreztem magam, amikor először megpillantottam Kookot...

–        De most, hogy tiéd... már nem ugyan az? – kérdezte, és felettébb higgadtnak tűnt.

–        Nem igazán, és lehet, hogy én sem lennék már ugyan az a számodra, ha mégis csak tiéd lehetnék.

–        Az érzéseim irántad nem változnak, és nem is fognak, sem most, sem később –  vallotta be, s felért egy szerelmi vallomással is. – Tudod, az a vicces, hogy akár együtt is boldogak lehetnénk...

–        Ja, ha Rómeó nem lenne egy arrogáns pöcs – kaptam fel a vizet azonnal, és láttam rajta, hogy ő is kezdi feladni a magára erőltetett higgadtságát.

–        És Júlia nem lenne egy vak tyúk... – tromfolta le a mondandómat, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy alig két centi választott el az ajkaitól. Erős késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, hol a szemébe néztem, hol pedig az ajkait, de amint le akartam csapni rájuk, elrántotta a fejét, így elkerekedett szemekkel néztem rá. – Ezt csak akkor, ha majd együtt leszünk.

–        Olyat tettél, ami számomra megbocsájthatatlan – ellenkeztem.

–        Ha örökké egy olyan hiba miatt aggódsz, ami a múltban történt, amit megbántam, szörnyű életed lesz. Ne ragaszkodj a rosszhoz, mert csak önmagad teszed tönkre.

–        De te tettél tönkre – mérgelődtem, de ennek ellenére valamilyen szinten mégis csak igazat kellett adnom neki.

Pár pillanatig hallgattunk, így gyorsan bepötyögtem a bevezetést, és a tárgyalás egy részét, de volt egy-két dolog, ami nem hagyott nyugodni.

–        Nem mondták még soha, hogy mondj le rólam? – faggattam végül, amit sikerült összeszednem a gondolataimat.

–        De... – bólintott, majd szelíden elmosolyodott. – Ám én nem fogok.

–        Azt szokták mondani, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor időnként jobb, ha elengeded – vélekedtem, de hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

–        Akkor nem szereted eléggé.

–        És tényleg megérek neked ennyi küzdelmet? – tudakoltam kitartóan.

–        Megérsz nekem ennél jóval többet is! – vágta rá, és közben kisimított egy hajtincset az arcomból. Összerezzentem, amikor lágyan megfogta az arcomat, és közelebb húzott magához. Akartam azt a csókot, és azon is agyaltam közben, hogy ez fajta vágyakozás éppen a szerelem lenne, de a nagybetűs verzióban

–        Omo! – Ennyit bírtam kinyögni, és éreztem, hogy legbelül megint csak fojtogat az a sírás, mely akkor is elért, amikor csúnyán összekaptunk.

–        Írd meg, kérlek, de látni szeretném, hogy miket írsz le – váltott témát, aminek nagyon örültem.

–        Gyere vissza, nyolc körül – néztem a gépen lévő órára. – Addigra megleszek!

–        Jól van! – mondta köszönésképpen, és lassú léptekkel kivánszorgott a szobából.

Egyre erősebbé vált a sírás kényszere, s amint megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, hagytam, hogy a könnyeim maguktól törjenek elő...

/TaeHyung/

Jól esett elmondanom neki, mennyit is jelent számomra, és az, ahogy ellenkezik a saját érzései ellen, kimondottan szórakoztatónak véltem. Amikor nyolcfelé visszatértem, vastagon fel kellett öltöznöm, és az esernyő is elkélt, hiszen úgy szakadt az eső, annyira hűvös volt, hogy csak a lány ölelése lett volna képes, kiolvasztani a megfagyott végtagjaimat. Kevesen voltak a kávézóban, amint beléptem az ernyőmet az arra kijelölt helyre tettem, majd megszabadultam a feleslegessé vált ruhadaraboktól, és a pulthoz mentem. Döbbenten fedeztem fel, hogy HoSeok is ott van, kitartóan próbálta JiYeont rávenni valamire, de mintha sziklafalba ütközött volna. Mintha magamat láttam volna. HyeMi az egyik széken ücsörgött a kezében a telefonja, amit erőteljes koncentrációval nyomkodott, észre sem véve azt, hogy leültem mellé. Tetszett az öltözéke, mindig olyan cipő volt rajta, vagyis hétköznapokon, amit a gördeszkások szoktak viselni, a szűk fekete farmerja kiemelte a lábainak karcsúságát, és megint átment hihetetlenül vagányba, mert a fehér pólójára, egy piros-fekete hosszú ujjú inget vett fel, aminek széleit mell alatt összekötötte. Nagyon tetszett, de annyira belemerült a telefonba, hogy meg kellett böknöm az oldalát, hogy figyeljen rám. Felszisszent, és villámló tekintettel kezdett méregetni.

–        Neked elment maradék józan eszed is... – sziszegte összeszorított fogakkal.

–        Még megvan, köszi, a kérdést – nevettem fel.

–        Mi a fenéért nem veszi fel? – mérgelődött, teljesen figyelmen kívül hagyva engem.

–        Csak nem JungKook az? – nézett az irányunkba HoSeok nagy vigyorral az arcán.

–        Ne is törődj vele! – nyugtatta a nagynénje a lányt, aki hajthatatlanul nyomkodta a készüléket.

–        Nem hiszem el, hogy ki van kapcsolva! – dühöngött HyeMi, majd lepattant a székről, és idegesen kezdett sétálgatni a kávézóban.

–        Biztos elfoglalt – jegyeztem meg csendesen.

A telefon végül bejövő hívást jelezett, de HyeMi döbbent arcából kikövetkeztetve nem éppen az hívta, akire számított.

–        Szia, Nagyi! – köszönt a telefonba, mire JiYeon is felkapta fejét.

–        Mit akar az anyám tőled? – hökkent meg a nő.

HyeMi nyugalomra intette JiYeont, és a sírás szélén állva hallgatta a nagymamája szavait. Az arca elsápadt, tudtam, hogy rendkívül rossz híreket kaphat. A nagynénje azonnal kivette a kezéből a telefont, de ekkor más a lány menthetetlenül zokogott, oda akartam menni, megkérdezni, mi van.

–        Hangosítsd ki! – kérte HoSeok, és a nő eleget tett a kérésnek.

–        Mi a baj van, Omma? – kérdezte JiYeon azonnal, de a szemét HyeMit tartotta, pont mint én.

–        Ó, kincsem! – zokogott fel az idős nő a vonal másik végén. – Nem is tudom, hogy mondjam el neked, ha már HyeMi is kiborult.

–        Mert nem akarom elhinni! – emelte fel a hangját a lány két hangosabb felzokogás között, miközben az arcát a kezébe temette.

–        Mi az? – sürgette őt JiYeon.

–        A bátyádat ma baleset érte a munkahelyén.

–        Nem mondod?

–        De... – A nagymama hangja is elcsuklott, tudtam, hogy óriási a baj. Összenéztem HoSeokkal, és mindketten tudtuk, hogy valami nagyon nagy gáz lehet. – Az orvosok szerint minimális az esélye, hogy túléli...

Ennél a bejelentésnél a nő a vonal túlsó végén sírni kezdett, hiszen a fiáról volt szó, JiYeon kezéből a telefon is kiesett, hiszen neki a bátyja, s az a ragyogó személyiség, aki eddig volt, összetörni látszott, HoSeoknak kellett elkapnia, mert majdnem elájult, és HyeMi... az apja a halálán volt... Ez egy akkora tragédia, amit az ember nehezen fog feldolgozni... Csak azt láttam, ahogy kirohan az ajtón, hangosan zokogva, és tudtam, hogy meg kell állítanom, mielőtt a szívem hölgye mélységes fájdalmában valami ostobaságot csinál... főként magával...

* (Megjegyzés: A részben szereplő vers a saját alkotásom... annyira beleillik a helyzetbe, hogy kihagyhatatlan volt,.. Remélem, hogy az is tetszeni fog... :D )