35. fejezet - Elrabolva

/TaeHyung/
 
Sejtettem, hogy éppen akkor fog betoppanni, amikor egyáltalán nem kellene. Én próbáltam lerázni magamról azt a lányt, de nagyon erőszakos nem lehettem vele. Pedig éppen azt kellett volna tennem. Most HyeMi haragszik rám, és nem is tudom, hogyan érjem el, bocsásson meg nekem, hiszen nem akartam megbántani, én tényleg nagyon szeretem őt. Végül ChoA lelépett, és egy pillanatig azt hittem, hogy engem vesznek elő, amikor sírva elrohant. Szívem hölgye megint hozta a formáját, nem volt rest egy pillanatra sem, ha valakit orrba kell vágni. Mivel megöntözött egy kis pezsgővel, és a csodálatok zakóm, meg az ingem úszott az alkoholba, otthagyva mindenkit, eldöntöttem, hogy először átöltözöm, csak utána indulok el a lányhoz, feltéve, ha otthon van. Mivel volt kulcsom a lakáshoz, bármikor bemehettem volna, kivéve, ha benne hagyja a zárban a kulcsot, hogy véletlenül se tudjak bemenni. Őszintén szólva, jelen pillanatban meg is érdemelném, ha zárt ajtóra bukkannék. Kelletlenül jártam az utcákat, nem is tudtam, mit mondjak neki, a sajnálom, nagyon valószínű, hogy nem lesz elég. De nem is értem, hiszen annyira jól megvoltunk, miért kell egy ilyen jelentéktelen dolgon felbosszantania magát. Ezek szerint nem bízik abban, eléggé szeretem ahhoz, hogy ne keressek közben egy másik lányt. Lehet, hogy szebbet és jobbat találhatnék nála, de olyan okosat és alapvetően olyat, mint ő, soha, és éppen azt szeretem benne a legjobban, hogy mer más lenni. Mer önmaga lenni...

Alig kétháznyira lehettem az otthonomtól, amikor a járda legszélén, egészen közel az úttesthez, egy ékszerre lettem figyelmes, pontosabban egy piros gyöngysorra, melyet éppen HyeMin láttam, alig fél órája. Érdekes, mert nem szakadt el, egyben volt, mivel sehol sem láttam szétszóródva a gyöngyöket, viszont ennek ellenére nagyon gyanúsnak véltem az esetet. A lánc JiYeoné volt, biztos nem szándékosan hagyta el, mert azért a nagynénje leszidta volna, amúgy szereti játszani a szigorút. Úgy tekintettem tehát rá, mintha szándékosan hagyták volna ott valamiféle nyomként. Felvettem a gyöngysort, zsebre tettem, nehogy véletlenül valami baja legyen, majd tovább mentem. Tényleg nagyon szerettem volna átöltözni, de annyira aggódtam a lányért, ezek után meg főleg, hogy inkább az ő lakásához siettem. Odabent semennyi fény sem volt, az ajtó pedig zárva volt. Sebesen körbe néztem, hátha éppen erre felé tart, de sehol sem láttam. Fél perccel később megakadt a szemem egy összetekert papírlapon, melyet az ablakon lévő rácsba dugtak. Szinte éreztem, hogy az nekem szól, így azonnal kivettem, hogy elolvashassam, annak reményében HyeMi üzen nekem, mert annak is örülni tudtam volna, ha elküld a fenébe, csak adjon magáról valamilyen életjelet, ám amint olvasni kezdtem, a szívem megállt egy pillanatra, és nem hittem el azt, amit olvasok...
 

„Alig várom, hogy újra enyém lehessen, hogy hallhassam, amint könyörög, az életéért, hogy sír, hogy küzd, hogy végre legyőzhessem, és bebizonyíthassam, neki akkor is ott van a helye, ahová én gondolom. Remélem elbúcsúztál tőle, mert nem garantálom, hogy élve viszont látod!

MinWoo”

Egyből elővettem a telefonomat, próbáltam elérni a lányt, de semmi, a telefonja kikapcsolva. Nagyon bíztam abban, hogy ez nem igaz, de egyszerűen nem... Nem... Nem... Ez nem lehet igaz. A szívverésem triplájára gyorsult, és csak kerüljön a kezem közé az a nyomorult féreg, esküszöm, hogy addig verem, amíg mozog.  Végül inkább JiYeon számát csörgettem meg, ő legalább felvette.
–        Remélem, hogy fontos – szólalt meg kissé sértődötten.
–        Ott vagy még a bálon? – kérdeztem, és igyekeztem higgadt maradni, de közben a szívem erősen zakatolt.
 –        Igen, miért?
–        Jól van, szólj a többieknek, azt hiszem, van egy kis probléma – közöltem vele. – A kávézóban találkozhatnánk, fél óra múlva.
–        Mi lehet ilyen fontos? – háborodott fel. – Ha HyeMi megsértődött rád, az a te hibád, minket ne keverj bele.
–        Ebben egyetértek – válaszoltam, majd vettem egy nagy levegőt, hogy nyugtassam magam. – Csak éppen az a baj, hogy HyeMit elrabolták...
 
/HyeMi/
 
Erős fejfájással ébredtem, az első dolog, amire felfigyeltem, az a mélyreható dohszag volt, mint amikor a bútorok a lakásban megáznak, de megszáradni nem tudnak rendesen, így ez a kellemetlen szag beszorul. Kissé csillagokat láttam, szédültem, ám amikor a szememet végre képes voltam kinyitni, döbbeneten néztem körbe. Egy nagyon szerény szobában lehettem, mely kísértetiesen hasonlított arra, ahová pár éve MinWoo rendszeresen bezárt. Oké, arra jöttem rá, hogy valaki elrabolhatott, és amint megláttam a mellettem heverő Rim alakját rá kellett döbbennem, hogy nem csak engem vittek el, hanem őt is. Mégis minek kellünk mindketten, de leginkább az foglalkoztatott, hogy kinek. Észleltem, hogy a lány is ébredezik, de ő valahogy nem örült annak, hogy lát.
–        Ha kiderül, hogy miattad vagyok itt, én kicsinállak – fenyegetőzött, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
–        Úgy vélem, a saját helyzetem sem túl fényes – jegyeztem meg csendesen.

Vitatkozni akart velem, de amikor kinyílt az ajtó, Reszketve bújt el, abban a kimondottan csinos, csak épp rettenetesen pici ruhácskában, egyenesen a hátam mögé. Az ott felbukkanó alak, engem is megrémített, nem volt itt sem Tae, sem Kook, hogy megvédjenek minket...
–        MinWoo! – akadt el lélegzetem. – Miért hoztál ide minket?
–        Hogy tiszteletet tanuljatok! – mondta könyörtelen hangon, és megint az az eszelős tűz égett a szemében.
–        Én erre nem érek rá! – pattant fel Rim, és el akart menni a fiú mellett, aki hanyagul támaszkodott az ajtófélfán.
Éppen kislisszant volna mellette a lány, de MinWoo éppen a hajánál fogva rántotta vissza, Rim pedig felsikoltott, hiszen ha erőből megtépik az ember haját, az bizony kegyetlen tud lenni, főleg, hogy neki is igencsak tekintélyes méretű hajkoronája volt. A lány ficánkolni kezdett, de a fogva tartónk alapvetően magasabb volt nálunk, minél jobban húzta felfelé Rim hajtincseit, az egyre inkább sírt, a fiú pedig ezen élvezkedett. Jéggé voltam fagyva... Önmagam okoltam, mert ha nem sértődök meg, nem rohanok el, most Tae-vel lehetnék, aki akkor is tudom, hogy szeret, a botlását elnézve, hiszen az a némber mondta, hogy mire készül, én meg nem hallgattam rá... Aish, milyen ostoba vagyok. Egy biztos, nem fogom hagyni ennek a rohadéknak, hogy megtörjön. Ismerem őt, tudom mire képes, de rengeteget fejlődtem, velem nem fogja ezt játszani, az biztos...
–        Hagyd őt békén! – szóltam rá határozottan a fiúra, aki csak röhögni kezdett. Sejtettem, hogy nem tiszta agyilag, valamilyen szertől lett ennyire merész, és kegyetlen, pont amikor rászokott a szintetikus drogokra, pontosabban előállított magának valamit, mert annak ellenére, hogy milyen, egyetlen dologhoz értette, de ahhoz nagyon, még pedig a vegyészet.
–        Miért védelmezed, ha utáljátok egymást? – nézett először a kezében lévőre, majd rám.
–        Mert a húgom – vágtam rá. – És lehet, hogy nem kedvelem, még az ellenségemnek sem kívánom azt a szenvedést, amit te képes vagy okozni!
–        Hű, ha eléggé kiütöttelek benneteket, akár egyszerre is megdughatlak titeket, hiszen családban marad... – Erre megint felröhögött, én pedig undorodva néztem rá.
–        Ha hozzám mersz érni egy ujjal is, halott ember vagy – emeltem fel a hangomat, mire azt láttam, hogy visszalöki Rimt, aki sírva kucorodott be az ajtó mögé, ott kezdett el igazán zokogni.

Felém indult meg, de én valahogy nem tartottam tőle. Egyszerűen nem engedhettem meg neki, hogy rajtam, a könnyeimen, vagy a fájdalmamon élvezkedjen. Közel hajolt hozzám, elkapta az államat, jó erősen megszorította azt, és szinte a képembe köpte a szavait.
–        Úgy tűnik, ribanc, hogy nem tudod, hol a helyed – mondta összeszorított fogakkal, dühösen sziszegve. Úgy harapott bele az alsó ajkamba, hogy kis vér serkent belőle, fájdalommal megspékelve, de nem szóltam semmit. Amikor a nyakamat akarta megszorítani, a kezére tettem az enyémet, igyekeztem ellökni, de akkor a máik kezével az én kezemre szorított rá, majd arra tettem rá a másik kezemet, ám így is éreztem, hogy kezdek egyre jobban fulladni. Végül, amit elengedett, hosszan, és túlzottan erotikusan végignyalta az arcomat, kirázott tőle a hideg. Ki kell innen jutnunk, mielőtt valami komolyabb bajunk lesz. – Csak, hogy tudd – suttogta a fülembe. – Alig várom, hogy a benned legyek, hogy végre úgy megalázhassalak, ahogy azt meg érdemled.
–        Menj a pokolba! – ordítottam rá, meglökve őt, de csupán újabb röhögésre tellett tőle.
–        Majd még jövök! Legyetek jók! – Kisétált a szobából, én pedig Rimre pillantottam, aki egyetlen pillanatra sem volt képes abbahagyni a sírást.
 
 
/TaeHyung/
 
Idegesen járkáltam le és fel a helyiségben, míg vártam a többieket. Az illetékes pultos zárni készült, de kértem, hogy ne tegye, hamarosan JiYeon is megérkezett, sőt a többieket is hozta. Kook rendkívül feldúltnak tűnt, hasonlóképpen, mint én. Azonnal hozzám rohant, és kérdő pillantással méregetett.
–        Honnan veszed, hogy HyeMit éppen elrabolták? –  Tudtam, hogy hülyének néz, így a kezébe nyomtam a talált papírlapot. Majdnem összeesett, és döbbenten figyeltem arra, hogy nála is van egy ugyanolyan papír, melyen ugyanaz az íráskép volt, ugyanazzal a szöveggel.
–        Rim is nála van? – akadtam ki.
–        Kinél? – értetlenkedett Jin. Őt kétszeresen is érinti a dolog, hiszen Rim a vér szerinti húga, HyeMi meg a mostoha, de mivel a csapat része valamilyen szinten, mindannyink aggódni fog érte.
–        MinWoo magával vitte őket – közöltem a tényeket, és közben éreztem, hogy a lelkem legbelül darabokra szakad.
–        Tessék? – csattant fel JiYeon kissé agresszívan.
–        Jól hallottad – szúrtam közbe. – HyeMi, sőt Rim is Minwoo fogságában van.
–        De miért? – Láttam rajta, hogy nagyon kiakadt, és aggódott HyeMiért, bár ezzel nem volt egyedül.
–        Nem tudom. Az a féreg éveken keresztül bántotta, és megalázta HyeMit, most meg szerintem bosszút akar rajta állni – mondta ki az első számú ötletemet.
–        És Rim? – kérdezte Jin, aggodalmasan nézett Kookra.
–        Tudtommal, ő is járt vele egy rövid ideig, nagy nehézségek árán tudta lerázni – felelte fiú. – Gondolom, ő is azért lehet nála.
–        Őt, hogyan sikerült egyáltalán elkapnia? – néztem értetlenül a legfiatalabbra.
–        El akartunk menni kettesben valahová a bál helyett, mondtam neki, hogy várjon meg odakint, mert van egy kis elintézni valóm, de mire kiértem már nem volt ott, csak a rohadt üzenet – dühöngött a fiú.
–        Jól van! – határozta el magát JiYeon. – Megyek a rendőrségre!
–        Inkább ne! – szóltam rá gondolkodás nélkül. – Mi van, ha meg tudja, hogy nyomoznak utána, és még egészen véletlenül megöli őket. – Eme gondolatra kivert a víz is, megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ez a rémséges gondolatot.
–        Akkor mit csináljunk? – mondta sóhajtva a nő. Kissé túlzásba esett, bár elég határozott tud lenni, ami elég hasznos, de még korainak tartottam a rendőrségre történő rohanást.
–        Nekem van egy ötletem! – gondolkodtam el. – Maradjatok itt, előkeresem NaRit! Neki tudnia kell, hogy merre lehet az a szörnyeteg unokatestvére!
–        És ha nem tudja, vagy nem akar segíteni? – sopánkodott JiYeon.
–        Akkor mehetsz a rendőrségre! – vágtam rá, majd felpattantam, hogy megkereshessem Kwon NaRit.
 
/HyeMi/
 
Nem tudom, milyen sokáig lehettünk egyedül, de erős kényszetr éreztem arra, hogy megvigasztaljam Rimt. Sajnáltam, gondolom, ő sem akarta ezt az egészet, de olyan sebességgel kerültünk bele ebbe a kegyetlen helyzetbe, hogy azt sem tudjuk mi lesz velünk. Oké, én tudom, hogy meg akar erőszakolni, meg persze kínozni, de nem fogom hagyni magam az biztos, ha belehalok, akkor is. Letérdeltem a lány mellé, a kezemet a vállára tettem, hogy figyeljen rám, könnyes szemmel emelte fel a tekintetét.
–        Unnie! – Ezzel a felkiáltással ugrott a nyakamba, és ölelt át, majd a vállamon sírt tovább. – Sajnálom, hogy nem hallgattam rád!
–        Nem lesz semmi baj! – vigasztaltam. – Ki fogunk jutni élve!
–        És mi van, ha nem? – jelent meg a fiú az ajtóban, dalolva hozva ezt a tudomásunkra. – Nem is tudom, hogy melyikőtökkel kezdjek... – gondolkodott el. – Olyan régen szórakoztunk már kettesben. – A hajamat kezdte el piszkálni, de a körmeimet a karjába véstem, hogy vegye észre magát, de cserébe megütött, az ajkam bal széle pedig felrepedt, apró vércseppeket hagyva maga után, csupán nyeltem egyet, faarccal tűrtem, egyetlen pillanatra sem szabad megtörnie az önuralmamnak. Ott ültem lent a földön, Rim pedig megszeppenve pislogott, és amikor MinWoo a hajamnál fogva próbált felhúzni, a lány megfogta mindkét kezem, és nem akart elengedni.
–        Ostoba ribanc! – sziszegte MinWoo, majd a talpával jó erősen meglökte Rimt úgy mellkas tájékon. Szerencsétlen lány, újra sírásban tört ki, fájdalmában összekuporodott, és könnyes szemmel nézett engem.

Közben MinWoo megragadta a karomat, kifelé cincált a kellemetlen szobából, és egy olyan helyre vitt, amit a nappalinak szánt, de a kémcsövek és vegyi anyagok között, egy ágy is volt, meg egy kicsi konyha. Reméltem, van valahol fürdőszoba is, ott legalább biztosan vízbe tudnám fojtani. Megálltunk az ágy szélén, sejtettem, hogy mire készül, de valahogy ebben nagyon nem akartam részt venni.
–        Vetkőzz! – utasított tolva rajtam egy kicsit, hogy érezzem nyomást.
–        Nem fogok! – vágtam rá, de cserébe újra megütött. Ezúttal is ugyanaz a sérülés lett mélyebb, amit előbb kaptam, a fájdalom kissé megerősödött, ám ezt is emelt fővel tűrtem.
–        Akkor én foglak! – emelte meg a hangját, és állat módjára vetődött rám.
Vergődhettem volna alatta, de nem tettem, a hosszú szoknyám alatt matatott, egész az alsóneműmnél, szinte már magamon éreztem az erőteljes érintését, ám mielőtt belém vezethette volna az ujját, csalódottan felsóhajtott.
–        Ez így nem elég élvezetes! – hagyott ott az ágyon, és olyan megkönnyebbülve éreztem magam, ahogy még soha. – Gyere! – ragadta meg a karom újra, és a konyha irányába vonszolt. Leültetett az egyik székre, és a kezembe adott egy telefont. – Hívd fel a fiúdat! – utasított kemény hangon, de nem reagáltam rá. A közömbösségem megmentett egy nemi erőszaktól, akkor minden más egyébtől meg fog menteni. Legalábbis remélem...
–        És ha nem akarom? – ellenkeztem azonnal, mire előkapott egy kést, és a nyakamhoz tette, éppen vágásra készen. Lassan nyeltem egyet, és jelel esetben kénytelen voltam cselekedni.
–        Úgy tűnik, hogy nálad a fizikai erőszak nem fog hatni, akkor maradjunk a lelki fenyítésnél.
–        Miért csinálod ezt?
–        Meg fogsz fizetni mindenért.
–        Nem tettem semmit sem.
–        Szerettelek, de te otthagytál, én csak szerettem volna, ha csak az enyém leszel, minden szempontból – duruzsolta közvetlenül a fülembe. –  Az a sorsod, hogy megalázva legyél, hogy teljesítsd a kötelességedet, hogy mindig a kedvembe járj.
–        Bocsi, de nem akartam a rabszolgád lenni. Hányszor nézted te az én érdekeimet akármiben is? – kiabáltam vele. –  Soha! Hagyj békén! Te voltál életem legnagyobb baklövése!
–        Kussolsz! – ordított rám megint, szinte egyenesen az arcomba, de szemrebbenés nélkül tűrtem ezt is.   – Gyerünk! Hívd fel azt a bájgúnárt!
–        Ő legalább szeret – vontam meg a vállam. És én is nagyon szeretem őt...
–        Kit izgat? – röhögött fel. – Bemocskolta a tulajdonomat, épp ezért kellene téged addig erőszakolni, amíg mozogsz, hogy újra tisztává válj a szememben!
–        Hagyj élni! – erősködtem, de közben bepötyögtem a számot.
–        Köszönöm! – Ennyit nyögött ki csupán, majd olyan hevesen csókolt meg, a fájós számat, hogy szinte lenyomta a torkomon a nyelvét, majd amint elengedett én fuldokolni kezdtem, ő pedig végignyalta az ajkait. – Úgy szeretném az ajkaidat a farkam körül érezni... – Előadott egy kamu nyögést épp a fülembe, melyre kirázott  a hideg, és kezdtem egyre jobban kikészülni.
–        Álmodj csak! – sziszegtem villámló pillantással, de nem reagált rá, hanem várta, hogy a vonal másik végén Tae észlelje a bejövő hívást.
 
/TaeHyung/
 
Érdekes, de mire kitettem volna a lábamat a kávézóból, NaRi megjelent, teljesen jókedvvel, mint aki mit sem sejt.
–        Áruld el, hol van a húgom! – támadt rá azonnal Jin, amitől kissé meglepődtem.
–        Melyik? – vonta fel a szemöldökét a szőkeség, majd felnevetett. – Nem tudom, hol van!
–        Ne hazudj! – kiabáltam rá erőteljesen hangon, és a nyakát megragadva nyomtam őt a falhoz. Kezdtem rohadtul unni a játékait. – Hol van a az a féreg? Tudom, hogy tudod, tehát ha nem akarsz meghalni, elmondod.
–        Tudtommal te nem bántasz nőket – próbálkozott negédesen, miközben körülöttem mindenki lélegzet visszafojtva nézték az agresszív kitörésemet.
–        A te esetedben kivételt teszek! – vágtam vissza.
–        Ha elengednél, akkor talán el tudnám mondani, amit tudok – mondta végül NaRi, amikor kezdett levegő szűkén lenni. Persze nem akartam benne nagyobb kárt tenni, csak egyszerűen az agyamra ment.
–        Hajrá! Mert legközelebb nem engedlek el.
–        Nem tudom, pontosan, hogy hol van. Mondta, hogy tervez valamit, szerzett egy raktárt, valamelyik külterületen, ahol meghúzhatja magát – magyarázta a lány, de ettől nem lettünk okosabbak. – Ennyit tudok, de nem mondta, melyik részen. Tudom, hogy kísérletezett valamilyen új cuccal, és ahhoz kellett neki alany, én nem vettem benne részt.
–        Új cucc? – nézett rá JiYeon felvont szemöldökkel.
–        Drogok – közöltem vele szárazon. – Mert Han MinWoo drogfüggő, és épp azért bántalmazta annyi ideig HyeMit. Igaz? – sandítottam NaRira.
–        Igen, igaz. Nem tudom, mit gyártott, de ő állandóan pörög.
–        Ha valamit is ad, az én unokahúgomnak, egyenesen én fogom visszajuttatni a sittre, ezt garantálom – fenyegetőzött JiYeon, és ki is néztem belőle, hoyg képes rá.
–        Rim is ezért kell neki? – kérdezte Kook aggodalmasan.
–        Ő is ott van? – Őszinte csodálkozás ült ki a lány arcára. – Egyébként azt is mondta, hogy HyeMinek meg kell fizetnie azért, amiért rossz útra tért.
–        De miért? – fakadtam ki magamból a teljes idegösszeomlás határán. – Nem is tett semmit sem, csak végre ki mer állni önmagáért. Mit akar vele egyáltalán?
–        Megtörni – hangzott a válasz. – Hogy kikészüljön idegileg, hogy összeomoljon... – Itt a lány hisztérikusan felvihogott, megdöbbentve néztem rá. – De nem lesz képes rá. Életemben nem láttam még ennyire makacs, szívós, szinte kőkemény lányt, tehát nem lesz egyszerű menet...
–        Ugye tudsz róla, hogy azért, amit tudsz – szólalt meg NamJoon higgadtan. Tudtam, ha ő megszólal, nagyon erős mondani valója lesz, és ez most sem volt másképp. – Az épp elég ahhoz, hogy téged is lecsukjanak?
–        Miért, én nem bántottam senkit? – vonta meg a vállát a lány, de azért egy cseppet aggodalmasnak tűnt.
–        Ez vehető bűnrészességnek is – felelte a fiú, mire NaRinak még a lélegzete is elakadt.
–        Nincs ellenem semmi bizonyíték – ellenkezett a szőkeség.
–        De van! – folytatta Nam. – Itt vagyunk, mint tanú, és amióta megjelentél, minden szavadat felvettem, de köthetünk egyezséget. – Láttam, hogy NaRi lassacskán az ájulás szélén van, de a fiú zseniálisan csőbe húzta.
–        Mit akarsz? – vetette oda lekezelően a fiúnak.
–        Derítsd ki, hogy hol van MinWoo, pontosan tudni akarjuk, hogy az illetékes hatóság oda tudjon menni.
–        De ez teljesen jogtalan! – tiltakozott NaRi, én pedig gondolatban megemeltem a kalapom NamJoon előtt.
–        Szerintem ne az ügyvédnek mond meg, mi a jogos, és mi nem – jegyezte meg YoonGi cinikusan, de egyet kellett vele értenem.
–        Jól van! – adta fel a lány. – De ha kiderítem, hol van, akkor törölsz mindent?
–        Nem, csak akkor, ha az a szemét bilincsben van! – hangzott a fiú határozott válasza, NaRi pedig teljesen kétségbe volt esve. Örömmel néztem ezt a közjátékot.
–        Meglátom, hogy mit tehetek – válaszolta a szőke lány. – Legyél telefon közelben! – intett nekem, majd kissé sértődötten kivonult a kávézóból.
–        Rendben! – sóhajtottam lemondóan. – És most?
–        JiYeon mehet a rendőrségre, ezzel a felvétellel – nyomta a telefont a nő kezébe Nam. – Vidd magaddal a két levelet, is, és ha a srácokat is behívják, akkor majd mennek, de először egy határozott ember kell, aki képes lesz higgadt maradni. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.
–        Akár most is mehetek? – nézett ránk értetlenül JiYeon.
–        Igen, mert minden perc számít – felelte a fiú.
–        Elviszlek! – pattant fel Hoseok, és megragadta a nő kezét, és együtt siettek el.
–        Lehet, hogy haza kellene mennünk, és pihenni – adott elő egy ásítást YoonGi.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy tudnék most pihenni – jegyeztem meg idegesen.
–        Egyetértek! – vágta rá JungKook, és nem hittem volna soha, hogy egyszerre fogunk ilyen őrületes katasztrófát átélni.
Pár pillanatig hallgattunk, vártuk a fejleményeket, akár JiYeon, akár NaRi irányából, de a telefon az egyik pillanatban hirtelen megszólalt, hevesen dobogó szívvel vettem fel az ismeretlen számnak...
 
 
/HyeMi/
 
Nagyon lassan vette fel, hosszasan csöngött, gondolom, az ismeretlen szám miatt.
–        Nem nagyon akarod tudni, mi van a csajoddal... – fogott bele Minwoo lekezelő hangnemben.
–        Te rohadék! – hallottam a telefon túl végéről a hősöm hangját. Hihetetlen nyugodtság áradt szét rajtam, már csak a hangjától is. – Hol van HyeMi?
–        Jó helyen – hangzott a válasz. – Tanul egy kis tiszteletet a férfiak iránt!
–        Téged nem lehet annak nevezni, te csak egy nyomorult gazember vagy, semmi több – dühöngött TaeHyung, és el tudtam képzelni, hogy ha valami a kezébe kerül, az apró darabokban végzi.  – Ha hozzá mersz érni egy ujjal is, én megöllek!
–        Csak, hogy nem tudod, hol vagyok, és nálam van az, akiért annyira oda vagy, és a kislány nem fogja sokáig bírni. Már majdnem meg volt az a csinos kis hátsója, de nincs benne semmi élvezet, ha nem tiltakozik, most egy kicsit megtöröm lelkileg, és utána jobb lesz birtokolni, azt a formás testét – gúnyosan nevetett fel, és a lelki szemem előtt láttam Tae villámló tekintetést, és azt a tüzet, ami körbe veszi, ha rólam van szó.
–        Nem tudsz megtörni – szóltam közbe, hogy tudassam a fiúval a vonal másik végén, hogy élek, és jól vagyok. – Ha kell, emelt fővel meghalok, de nem fogok neked behódolni, soha! Úgy fogok meghalni, hogy lelkem tiszta, hogy egy olyan szerelemnek vagyok a birtokába, amiről te csak álmodni mersz. Mert a történtek ellenére is szeretem, Tae-t, és tudom, hogy ő is szeret, ennél pedig nem kell több, ha itt és most meghalok, akkor sem...
–        Szeretlek! – hallottam azt a választ,a mit hallani akartam. – És sajnálom!
–        Én is! – mondtam elmosolyodva, és abban a pillanatban nem éreztem semmiféle fájdalmat, sem lelkit, sem testit, mert olyan mély érzelmek birtokolták az összes kis sejtemet, melyet nem lehet szavakkal körül írni. Ez volt a megtestesült mennyország...
–        Kezdek rosszul lenni tőletek – gúnyolódott tovább a fogva tartóm, majd felnevetett. – Adjak élő közvetítést arról, hogy megerőszakolom a csajodat?
–        Hozzá ne merj érni! – A fiú a vonal másik végin szinte ki kelve magából üvöltözött, de MinWoo csak röhögött ezen, majd hirtelen megindult az irányomba.
Lassú léptekkel lépdeltem hátra felé, de amikor megfordulva akartam menekülni, a fiú elkapta a hajamat, a kezére csavarta azt, és erővel térdre kényszerített.
–        Jó leszel hátulról is! – jelentette be, eszelősen a fülembe lihegve, a hajamat erősen húzva, a másik kezével éppen az alsómat akarta letépni. Belemart a fenekembe, erőszakosan, és döbbenten vettem észre, hogy a telefon még mindig bekapcsolt állapotban van. Most komolyan gondolta, hogy tényleg megerőszakol, miközben a túloldalon a fiúm mindent hall.... Ez elmebetegebb, mint gondoltam...
–        Ne csináld, kérlek! – könyörögtem esdeklően, a kezeim remegtek a félelemtől. Amikor vele jártam, gyakran csinált olyat, hogy amikor nem volt kedvem a dologhoz, akkor is elkapott. Olykor semmi előzmény nélkül erőszakoskodott velem, néha fájt is, bár egy idő után, minden rutinná vált, nem volt fájdalom, és jó kurvaként, hagytam magam. Most nem fogom...
–        Ez az! – nyögte a fülembe. – Könyörögj még!
–        Inkább használom a számat! – ajánlottam fel, és mintha az hallottam volna, hogy a vonal másik végén TaeHyung már a kiborulás szélén áll. Nem akartam, hogy miattam olyat tegyen, ami kicsit sem férfias, nem akartam, hogy miattam sírjon, pedig tudom, hogy a helyzet jelenleg valóban nagyon siralmas.
–        Jó kurva vagy!  – nevetett fel, majd elengedte a hajamat egy pillanatra, hogy szembe kerülhessek vele, éppen a lényegre kaphassak látást. A hajamat újra foglyul ejtette, hogy ő diktálja majd a tempót, de mielőtt a számba adhatta volna azt a bizonyos szerszámot, ökölbe szorítottam a kezem, és olyan erősen ágyékon ütöttem, ahogy csak bírtam.
–        Ezért megöllek, ribanc! – ordított velem, bár kissé elvékonyodott hangja. Összegörnyedt, és amikor feltápászkodtam, hogy menekülhessek, bezárkózhassak Rim mellé a szobába, a nyakam után nyúlt, éppen oldalról elkapva azt, hogy megint belém szorulhasson a levegő. – Akkor majd a hulládat fogom megalázni, a döntés a te kezedben van!
–        Fordulj fel! – üvöltöttem vele, s csak azt vettem észre, hogy repülök az asztal felé háttal, egyenesen bele a kémcsövek és lombikok közé.

Amikor földet értem, éreztem, ahogy alattam összetörnek az üveget, az apró szilánkok megvagdossák a ruhámat, sőt néhol alatta a bőrömet is, és piciny égő vágások keletkeznek. Próbáltam felülni, de csupán a hasamra tudtam fordulni, úgy lemászni az üvegszilánk-szigetről, miközben a hátamban az izmok, talán még az csontok is fájtak, mindenütt lüktetett. Felpillantva láttam a felém loholó alakot, majd olyan erővel rúgott belém, az oldalamba, egyenesen hallottam, ahogy a bordáim megreccsennek, és éles fájdalom töltött el mindenhol. Egyetlen könnycsepp sem jelent meg az arcomon, és amint megragadta a ruhámat, és talpra állított, az arcomat, akarta megütni, de ekkor egy vékonyka hang szólalt meg a közelben.
–        Hagyd őt békén! – kelt a védelmemre Rim, nagy nehezen szedhette össze magát.
Én még mindig a földön voltam, de a lány megjelenése kizökkentette MinWoo-t az engem érintő rugdosódást,  de utoljára lökött rajtam egyet, a fejemet pedig bevertem az egyik épp asztal sarkába sikeresen felsértve azt is. Borzalmasan éreztem magam, nem egy csontom eltört, több sebből véreztem, és olyan fájdalmaim voltak, hogy majdnem bőgni kezdtem, de ennek ellenére is tartanom kellett magam. Tudtam, még nincs vége... A fiú most Rimt vette célba, a lány egy rövid sikoltás után hátrálni kezdett...
–        Belőled nincs hasznom! – közölte a lánnyal, majd az egyik szekrény fiókjából egy pisztoly vett elő.
Először kibiztosította azt, és szerettem volna fel kelni, és kivenni a fiú kezéből azt a fegyvert, amit a következő pillanatban kibiztosított.
–        Búcsúzz el a hugicádtól! – nevetett fel újra pszichopata módjára, és egy másodperccel később lövés hangja dörrent el, Rim pedig holtan esett össze egyenesen a hideg padlóra...